Válaszutasok 1. rész 5. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

5. fejezet

~ Kaitlyn ~

A keresztelő és a furcsa délutáni látomás keltette bizonytalan érzései után Kaitlyn most, hogy végre otthon voltak, újra elemében érezte magát. Mindent megbeszélt Katie-vel, lépésről-lépésre megtárgyalták, mi lesz az előttük álló három napos csapatépítő menete. Elvileg senki nem fog hiányozni a 18 fős társaságból, de biztos csak akkor lehetett a dolgában, ha mindenki útra készen jelenik meg a szerkesztőségben, és elindulnak végre Rochesterbe. Úgy döntött, hogy csak reggel pakolja össze a holmiját, így meg tudja írni a főszerkesztői előszót a következő kiadáshoz.

A nappaliból tompa zajok szűrődtek fel a dolgozószobába, Ethan nyilván a tévécsatornák között kapcsolgatott. Kaitlyn keze megállt a laptop billentyűzete felett, de erőt vett magán, és elnyomta a lelkifurdalást. A keresztelő miatt van elmaradásban, és nem engedhette meg magának, hogy ne adja le másnap az előszót. Keményen dolgozott, hogy kivívja magának az elismerést a lapnál, és most, hogy megkapta az Extra Los Angeles-i kiadásának egyik szerkesztői állását, nem szándékozott lazítani a gyeplőn. Nagy megtiszteltetés volt, hogy felajánlották neki a lehetőséget, és már várta az új kihívást. Új munka, új ország, gyakorlatilag új élet, és, bár izgatott volt, nem aggódott, hiszen volt egy amerikai párja, aki majd átsegíti a kezdeti kulturális és egyéb nehézségeken.     

–     Na, jó, Connors, koncentrálj arra, ami előtted van, különben soha nem leszel kész! – szakította el a gondolatait a jövőről. Megkereste a kedvenc dallistáját a gépen, bedugta a fülhallgatót a fülébe, és nekilátott az írásnak.

Egy óra múlva fejezte be a billentyűverdesést. Elolvasta a cikket, javított rajta, újra elolvasta, és elégedetten dőlt hátra. Miután biztos, ami biztos alapon elküldte az előszót a hivatalos email címére, kikapcsolta a laptopot. Felállt, leoltotta a lámpát, és csak akkor figyelt fel rá, hogy odakint időközben besötétedett. Nagyot nyújtózott, amitől a ruhája kényelmetlenül felhúzódott.

–  Mi a… – nézett végig magán. Annyira igyekezett Katie-vel beszélni, hogy csak most jött rá, hogy át sem öltözött, és még mindig a keresztelőn viselt ruhában van. Ami az előszót illetően vagy jó ómen lesz, vagy nem. Gondolataiba merülve átment a gardróbszobába és megvált a kék-fehér ruhától, majd bevette magát a fürdőbe, amit a vízcseppekből ítélve már Ethan is útba ejtett, amíg ő dolgozott. A zuhany feloldotta a nyaka és válla feszültségét, és felfrissülve indult a nappali felé.

Ethan elnyúlva feküdt a kanapén, kezével a mellkasához szorítva a távirányítót. A tévében egy meteorbecsapódást és annak következményeit szimuláló ismeretterjesztő film riogatott, miközben a férfi szuszogva aludt. Csábító látványt nyújtott, bár Kaitlyn mindig annak látta. Magas volt, karcsú, pont annyira izmos, amennyi elég a sportos alkathoz, de nem hivalkodó. Sötétbarna, hullámos haja a homlokába lógott, barna szeme mindig élénken csillogott, és nőket megszégyenítő szempillái voltak. Igazat adott Katie-nek, amikor két éve úgy írta le,  hogy „nagyon egyben van”.

–     Hahó! Átalszod a világvégét? – suttogta Ethan fülébe.   

–     Milyen világvégét? – pislogott a férfi, mint egy álmos bagoly.

–   Az éppen soron lévőt. És teljesen tétlenül – tette hozzá Kaitlyn lágy csókokkal borítva Ethan szemeit, orrát és száját.

–     Folytasd egy kicsit, és rájössz, hogy nincs itt semmi tétlenség – jelent meg egy ördögi vigyor a férfi arcán.

–  Rendben, de inkább a hálószobában – kapott Kaitlyn az egyértelmű ajánlaton, és a kezét nyújtotta Ethan felé.

–   Akkor kalandra fel! – pattant fel a férfi. A távirányítót már a lépcső aljából dobta vissza a kanapéra.

Kaitlyn arra ébredt, hogy a szemébe süt a Nap. Este nem foglalkoztak a sötétítővel, így most verőfény árasztotta el a hálószobát. A résnyire nyitott ablakon madárének szűrődött be. Az ágy másik fele üres volt, de a párnán érezte Ethan testének melegét, vagyis nemrég kelhetett ki az ágyból, és a neszezésből és vízcsobogásból ítélve nem ment messzire, csak a fürdőszobáig. Kaitlyn ködös aggyal próbált rájönni, hogy milyen nap van, amihez az előző napot igyekezett felidézni, és máris eszébe jutott Chloé keresztelője, így lassan összeállt a kép. A mobilja után nyúlva arra is rájött, hogy a dolgozószobában hagyta az este. Átnézett Ethan oldalára, majd átgurult az ágyon, és kinyúlt a férfi telefonja után, ami negyed hetet mutatott. Azzal a jóleső érzéssel hanyatlott vissza a párnájára, hogy még bőven van ideje zuhanyozni, felöltözni és bepakolni a holmiját a csapatépítőre. Ezt Ethan is megerősítette, aki kócosan és borostásan jelent meg a kinyíló fürdőszoba ajtóban.

–  Még aludhatunk – mormogta recés hangon, és egy rántással behúzta a sötétítőt, jótékony homállyal borítva el a hálószobát. 

Amikor Kaitlyn másodszor is felriadt, az a furcsa érzése támadt, hogy valamit elfelejtett, de fogalma sem volt, mit. Ethan békésen szuszogott mellette, mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt. Kaitlyn tekintetét magához vonzotta a meglibbenő mélylila sötétítő, ami eszébe juttatta, hogy a férfi csak az imént húzta be. Vagy az már régen volt?

–     Hány óra van? – ugrott ki az ágyból olyan gyorsan, mintha izzó parázzsá változott volna alatta. Szétrántotta a sötétítőt és kibámult az ablakon, de persze a zöldellő belső udvar nem árult el semmit, csak azt, hogy még mindig süt a Nap.

–     Mit keresel? – szólalt meg mögötte Ethan álomittasan.

–     Hány óra lehet? – fordult meg Kaitlyn.  

–     Az udvaron? Annyi, mint idebent – fordult át a férfi a másik oldalára.

–     Jaj, te … – lökte el magát Kaitlyn az ablakpárkánytól. – Hol a telefonod? – torpant meg, mert Ethan mobilja eltűnt az éjjeliszekrényről.    

–   Itt van – nyúlt a férfi a párnája alá. – Azt mondja, hogy… – hunyorgott a képernyőre –Fél tizenegy múlt.

–   Mennyi? – kapta a kezét a szájához Kaitlyn. – Fél tizen… Az hogy lehet? Nem lehet annyi! Nekem tízre az Extrában kell lennem! – hadarta egyre inkább kétségbeesve.

–     Majd máskor, bébi, majd máskor – mormogta Ethan a párnába.

–  Nem, nem… Nekem végem – fagyott le Kaitlyn, miközben a férfi feltornászta magát a könyökére, és a nyugodtság szobraként pislogott rá.

–     Mi az, még egy fejem nőtt? Csak mert pont úgy nézel…

–     Jaj, ne csináld már! – fordult sarkon Kaitlyn, hogy kirohanjon és megkeresse a telefonját. Katie már egész biztosan vagy százszor hívta.

–  Nyugi! Csak negyed kilenc van – érte utol Ethan hangja az ajtóban, amitől mintha London összes gondjának súlya gördült volna le a válláról.  

–    Ez biztos? – lehelte.

–    Tuti biztos.

Ethan fülig szaladó vigyora láttán Kaitlyn megkönnyebbülését felváltotta a pulykaméreg.   

–  Van neked lelked? – kapta fel a párnáját dühösen, és az ágyra térdelve lesújtott vele, bele a vigyor közepébe. Ethan nevetve próbálta lefegyverezni, de Kaitlyn módszeresen csépelve esélyt sem adott neki, így inkább eltűnt a takaró alatt.

–  Jól van, na! Megadom magam! Bocsánat! – kukucskált ki a fedezékéből a férfi két puffanás között.

– Rendben – sóhajtott egy nagyot Kaitlyn, hogy még mindig dübörgő szívét lenyugtassa. Leresztette a fegyverét, amiből a csata hevében kiszabadult pár tollpihe, és ott repkedett körülöttük. – De eszedbe ne jusson még egyszer így megijeszteni, hallod?

–    Oké – jött a fojtott válasz, amiből érződött, hogy Ethan nevet, ami egyenlő volt azzal, hogy esze ágában sincs megtartani az ígéretét.

–  Na persze – sziszegte Kaitlyn újabb fegyver után nézve a lábon kihordott infarktusért és a megszegésre ítélt ígéretért. A pillantása megakadt az éjjeliszekrényen álló vizespoharán, óvatosan felemelte, és békülékeny hangon ledobta a párnát az ágyra, hogy a férfi is észlelje a puffanását.

–     Előbújhatsz! Lenyugodtam.

–     Csak ha nincs párna a kezedben – gyanakodott Ethan.

–     Nincs párna a kezemben.

Ahogy Ethan feje előbukkant a takaró alól, Kaitlyn meglódította a poharat. Nem érdekelte, hogy mi lesz vizes, a revans most mindennél fontosabb volt. A férfit készületlenül érte a támadás, valójában még Kaitlyn is meglepődött saját magán, de most kiélvezte az édes bosszú minden pillanatát. Nevetnie kellett Ethan elképedt arca láttán, és ahogy hápogott és prüszkölt a víztől. Sajnálta, hogy nincs nála a telefonja, mert ha valami, akkor ez a látvány fotóért kiáltott. Később Ethan is nevetne a képen, győzködte önmagát, végül is ő is szereti az „akasztják a hóhért” féle sztorikat. Nem bánkódhatott azonban sokáig, mert Ethan gyorsan lerázta magáról a döbbenetet, és egy csatakiáltással katapultált az ágyból, Kaitlyn pedig hiába akart eliszkolni, erős karok fonódtak köré és rántották vissza az ágyba. Pár pillanat múlva már eszében sem volt, hogy elfusson a visszavágó elől.

~ Ethan ~

A zuhanyozás után szinte még meg sem száradt, máris magára kapott egy melegítőalsót és egy kinyúlt pólót, és lekocogott a konyhába. Az ablakon bevágó napsütésben szinte ragyogtak a hófehér bútorok, így félig vakon látott hozzá a kávéfőzéshez.

Késésben volta, mert belefeledkeztek a reggeli csatározásba, de Ethan azt se bánta volna, ha még nagyobb késést hoznak össze, végtére is ő nem volt időhöz kötve. Imádta Kaitlyn játékos, önfeledt énjét, ami csak ritkán bújt elő az öntudatos, komoly, célorientál belső és a hivatalos, összeszedett külső mögül, mintha csak bűn lett volna a létezése. Csendben lapult odabent, de, ha ügyesen csalogatták, és ezt Ethan két év alatt szinte tökélyre fejlesztette, akkor ugrásra kész volt. Mint ahogy a szenvedélyes szerető is, ami a férfi nagy szerencséjére más lapra tartozott, és gyakran előbújt rejtekéből.

Kaitlyn nagy talány volt, kemény dió, de Ethan komótosan fejtegette le róla az álarc rétegeit, de, mióta a nő megkapta az új munkát, a rétegek megint vastagodni kezdtek. Vagy Chloé születése óta, de, mivel a kettő szinte egybevágott, a férfi maga sem tudta eldönteni, melyikre gyanakodjon jobban. De nem megyünk fejjel a falnak, csak lassan, Lambert, bíztatta magát, miközben felverte a hűtőben talált utolsó öt tojást és a tűzhelyre tette a serpenyőt. Amikor az olaj halkan sercegni kezdett és beleöntötte a tojást, az illatok kiverték a fejéből a komor gondolatokat. Dúdolgatva megmozgatta a rántottát, és jól megszórta a tetejét parmezánnal, aztán megpakolta a kenyérpirítót.

–     Mmmm, remek illatok – szólalt meg a háta mögött Kaitlyn. – Farkaséhes vagyok. Megterítsek?

–     Naná! Kész a kávé is – bökött az állával a férfi a gép felé.

–   Csodás vagy – dicsérte Kaitlyn, aki tökéletesre szárított frizurával, halvány sminkkel, köntösben pakolta ki a tányérokat és bögréket az asztalra. – Sietnem kell, reggeli után még be kell rámolni a bőröndöt. Tízkor indulunk, de előtte még össze kell szednem pár anyagot – ült le az asztalhoz az elkészült pirítósokat felmarkolva.

–  Beviszlek – ajánlotta Ethan. – Utána meg elmegyek Tylerért. Elég ennyi? – méregette Kaitlyn tányérját, remélve, hogy beéri annyi rántottával, amennyit kiszedett neki.

–  Ühüm – harapott bele egy pirítósba Kaitlyn. – Köszi a fuvart! – mosolygott, majd elmerült a rántottaevésben. – Biztosan elboldogulsz majd Tylerrel? – kérdezte a tányérját fixírozva.

–   Persze – vágta rá Ethan nagyobb magabiztossággal, mint amit érzett. – Egyszer mindent el kell kezdeni. Ha valami gond van, felhívom az anyját, ha ez sem segít, akkor hazaviszem. De szerintem rendben leszünk.

–     Akkor jó – temetkezett bele Kaitlyn a rántottájába, Ethan pedig követte a példáját.

     Nem sokkal fél tíz után tette ki Kaitlynt a szerkesztőségnél, és mosolyogva visszaintegetett neki, mielőtt a lány eltűnt a forgóajtó mögött.  

–  Legközelebb nem szöksz meg – olvadt le a jókedv az arcáról, és gázt adott. Bekapcsolta a rádiót, aztán végignyomkodta az összes gombot, mire megállapodott egy retró slágereket sugárzó adónál. A zenétől nosztalgikus hangulatba kerülve hajtott be a McBride család udvarára. Kiszállt a kocsiból, és elsétált a hátsó kertbe nyíló ajtóhoz, ahonnan vidám gyerekcsivitelés hangját hozta a május végi szél. Fellépkedett a lépcsőn, és bekopogott a nyitott ajtón.

–   Ethan bácsi! – kiáltotta Tyler, és nekirugaszkodott, hogy lepattanjon a székről, de Susan hangja megállította.

–    Hova, hova, fiatalúr? Megetted a reggelidet?

–    Nem, de… – kezdte Tyler, ám az anyja félbeszakította.

–   Akkor tessék a széken maradni, és az utolsó falatig megenni mindent! Addig nem mész sehová, amíg nem vagy kész.

–   Micsoda szigor – lépett az asztalhoz Ethan, és puszit nyomott Susan arcára, majd összeborzolta Tyler haját. – Anyu is mindig ezt mondta, amikor meg akartam lógni.

–  És milyen jól tette – bökte oldalba a könyökével Susan. – Különben még mindig olyan nyeszlett lennél, hogy elfújna a szél.

–  Nem is voltam nyeszlett – kelt gyerekkori énje védelmére a férfi. – Csak nem voltam épp díjbirkózó alkat.

–    Az biztos. És ez nem is változott.

–   Hé, te most sértegetsz? – kérdezte Ethan színlelt felháborodással Tylerre kacsintva, aki ide-oda kapkodta a fejét a felnőttek évődését hallgatva. – Mi bajod velem? Már az is baj, ha az ember nem kövér?

–     Dehogy. De elférne rajtad 2-3 kiló. Vékonyabb az arcod, mint máskor.

–     Az lehet. Sokat dolgoztam mostanában, nem mindig fért bele a normális étrend.

–     Kaitlyn szokott főzni? Ott az a hatalmas, jól felszerelt konyha, vétek lenne nem használni.

–     Szokott – ült le Ethan az asztal mellé –, csak mostanában nem igazán van rá ideje. Mindig este jön haza, de van, hogy bent marad a lakásában éjszakára. Egyébként meg nem szakácsnőnek költözött hozzám – tette hozzá, és elcsent egy katona vajas-lekváros kenyeret Tyler tányérjáról.

–   Nem egyszerű, az biztos. Sikeresnek lenni a munkában, a szerelemben és a konyhában – ismerte el Susan. – Tényleg, hol van Kaitlyn? Azt hittem, ő is jön.

–     Tegnap délutánig én is – húzta el a száját Ethan.

–     És mi változott? – vált gyanakvóvá a nővére hangja.

–     Állítólag a beosztása.

–     Állítólag? – kapta el a szót Susan. – Az mit jelent?

–     Pfff, hát, semmit, csak … – legyintett Ethan. – Hagyjuk.

–  A fenéket hagyjuk! – kapta fel a fejét Susan, mire Tyler felnevetett. – A francba – formálta némán a nő, majd a gyerekhez fordult, aki az utolsó falat kenyeret tömte a szájába. – Ha jóllaktál, akkor mehetsz fogat mosni, drágám.

A gyerek lecsusszant a székből és eltűnt a fürdőszoba irányába.

–    Már egyedül mos fogat? – lepődött meg Ethan.

–   Persze, de ne tereld el a szót! – legyintett Susan. – Ki vele! Összevesztetek, vagy mi? – pattant fel, és egy teáscsészével tért vissza.

–   Oké – adta meg magát a férfi. – Szóval tegnap még úgy volt, hogy Kaitlyn ma nem dolgozik. Reggel, mielőtt elindultunk a keresztelőre, mondtam neki, hogy elhozhatnánk Tylert. Beleegyezett, aztán később azt mondta, hogy félreértett valamit.  

–  Jól indul – szúrta közbe Susan, és teletöltötte a csészét. – Édesen, kevés citrommal, ahogy szereted – És? Mi volt azután?

–   Tegnap hazafelé kibökte, hogy nem lesz itthon hétvégén, mert most lesz a csapatépítő tréning. Amit a héten tettek át júniusra. Már el is indultak – nézett az órájára Ethan.

–     Ez pech – summázta Susan.

–    Az. Csak én úgy érzem, hogy nem más miatt alakult így, hanem Kaitlyn bepánikolt, és elintézte, hogy mégis előrehozzák a csapatépítőt.

–     Bepánikolt? Kaitlyn? – hitetlenkedett Susan.

–     Igen! Te is észrevetted már, hogy milyen feszélyezett, ha gyerek van a közelében, nem?

–     Persze, nem vagyok vak. De azért az messze van a pániktól.

–     Igen, csak olyan furcsa mostanában.

–   Figyelj, szerintem fogadd el, hogy előrehozták a csapatépítőt, ha Kaitlyn azt mondta. Benne megbízhatsz. Ő más, mint Jillian.

–   Az biztos – feszengett Ethan az exe neve hallatán. Belekortyolt a teájába, hogy lemossa a szájában támadt keserű ízt, közben figyelte, ahogy Susan feláll és elkezdi lerámolni az asztalt.

–     Kész vagyok, mami! – jelent meg Tyler az ajtóban.

–   Nagyszerű! – fordult felé Ethan. – Becsomagoltál, kölyök? Mindent összekészítettél a nagy kalandra?

–     Igen – csillant fel a kisfiú szeme izgatottan.

–     Rendben. Akkor akár mehetünk is.

–   Azért annyira ne siessünk! – nevetett fel Susan. – Még pizsamában van, nem látod? Menj, öltözz fel szépen, Tyler, ott van a ruhád az ágyon. Rögtön megyek én is és segítek.

–     Jó – bólogatott lelkesen a kisfiú és kiszökdécselt a konyhából.

–     Szófogadó kiskölyök – nézett utána mosolyogva Ethan.

–  Kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve. Megvan mindenről a saját kis elképzelése, és sok mindenben rád emlékeztet. Nem könnyű a gyereknevelés, majd te is rájössz, ha ... – Susan hirtelen elhallgatott. – Bocs – szabadkozott és a kelleténél nagyobb lendülettel tette le Tyler tányérját a konyhapultra, ami nagyot csörrent.

–  Ugyan már! – állt fel Ethan, hogy a hirtelen jött hangulatváltozást megállítsa. – Sok minden változott Jillian óta – rántotta meg a vállát. – És most boldog vagyok.  

–    Találkoztál vele mostanában?

–    Franciaországba költözött, kevés az esélye, hogy összefussunk.

–    Jobb így.

–   Igen.

Susan a pultnak támaszkodva, tűnődő arckifejezéssel forgatta a jegygyűrűjét, ami azt jelentette, hogy kérdezni vagy mondani akar valamit, de nem biztos a dolgában.   

–     Bökd ki – könyörült meg rajta Ethan.

–     De ígérd meg, hogy nem fogsz megharagudni! – nézett fel rá Susan.

–     Ez csapda! – emelte fel a kezét tiltakozásul a férfi.

–     Ígéred? – ütötte a vasat Susan.

–   Oké, ígérem – forgatta a szemét Ethan, mert az ilyen szituációból soha nem jött ki jól. – Ki vele!

–   Hú, hogy mondjam, hogy ne jöjjön ki hülyén – túrt a hajába Susan. – Na, jó – sóhajtotta. – Tyler nem csak egy pótlék, ugye? Nem csak azért kötődsz hozzá ennyire, mert ha vele vagy, akkor olyan, mintha a saját fiaddal lennél, igaz? Önmagáért szereted, ugye?

Ethan meglepetten pislogott. A kérdés akár sértő is lehetett volna, de Susan arcára szinte oda volt írva, hogy mennyire fontos neki a válasz. A nővére volt a legerősebb nő, akit valaha ismert, ezért mindig meglepte, egyben felkavarta minden ritka pillanat, ha bizonytalannak vagy gyengének tűnt, és ez most egy ilyen pillanat volt.

–  Ott voltam Tyler születésekor, igaz? – fogta meg Susan vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Az én kezembe adták, miután felöltöztették, és amilyen rohadtul ijesztő volt az egész odáig, olyan tökéletes volt ez a pillanat – mondta komolyan. – Tyler nem pótlék, Susan, és sosem lesz az. Ő az unokaöcsém. És nincs fiam, akit pótolhatna.

–   Rendben – szorította meg Susan Ethan kezét. – Ne haragudj, hogy megkérdeztem, csak...

–  Nem haragszom – vágott közbe a férfi, elejét véve a további mentegetőzésnek. – De ne kételkedj bennem, oké?

–   Rendben – nyerte vissza Susan a korábbi magabiztos hangját. – Akkor nézzük meg, mit csinál Tyler!  

Ahogy beléptek a gyerekszobába, Tylert Chloé kiságya mellett találták. A plüssmackót ölelve álldogált, és összehúzott szemöldökkel erősen gondolkodott valamin, miközben hol a kishúgára, hol a játékmackóra nézett. Majd letérdelt, és beszuszakolta Dörmi urat a kiságy rácsai között.  

–     Mit csinálsz, szívem? – guggolt le mellé Susan.

– Neki adom Dörmi urat – felelte Tyler négy és fél évének teljes büszkeségével és határozottságával.

–   Miért?    

–    Hogy vigyázzon a babára – intett a kisfiú Chloé felé. – Mert én nem leszek itt.

–    De hát Dörmi úr a tiéd, Tyler. Nem fog hiányozni? Kivel fogsz aludni, ha nem lesz veled?

–    Ethan bácsival – rántotta meg a vállát a gyerek. – Ő sokkal nagyobb – jelentette ki, azzal sarkon fordult és visszament a saját ágyához. Úgy tűnt, hogy részéről lezártnak tekinti az ügyet.

–   Rendben – nevetett Susan halkan, és eligazította a mackót a kiságy sarkában.

Ethan agyán átfutott, hogy Dörmi úr hiánya alighanem nehéz perceket fog szerezni neki a hétvégén, gyermeki önzetlenség ide vagy oda, de majd igyekszik pótolni a mackót.

–   Akkor indulhatunk? – nézett a kisfiúra.

–   Ha tényleg készen állsz a feladatra – adott egy végső kibúvót Susan, de Ethan nem élt vele.

–   Naná, hogy készen – kapta fel az összekészített kis bőröndöt, majd lenézett Tylerre. – Van ehhez a típushoz használati útmutató, hölgyem? – bökdöste meg a kisfiút, aki kuncogva húzódott az anyja mellé.

–  Reggel nyolc óra körül ébred, uram – szállt be a játékba Susan. – Reggelire tejet vagy kakaót fogyaszt vajas kenyérrel, amit mézzel vagy lekvárral kell megkenni. És fel kell vagdosni falatokra. Ebéd egy óra körül. Szeret válogatni, de ha bolognai spagettit kap, akkor egy szava sincs, de ne dőljön be neki, mert bármit megeszik. Viszont úgy néz ki utána, mint egy koszos kismalac – hadarta. – Lássuk, mi van még. Ja, igen! Uzsonnára gyümölcs vagy puding. Vacsora hat óra körül. Majd fürdés, fogmosás, és lefekvés. Legkésőbb nyolc órakor. Ne legyen teljesen sötét a szobában, azt nem szereti. Ha ezeket az utasításokat betartja, és gondoskodik a szórakoztatásáról, akkor elégedett lesz vele.

–  Oké, elviszem. Kétnapos kipróbálásra – kacsintott Ethan Tylerre, és a kezét nyújtotta a kisfiú felé.

– Rendben – mosolygott Susan. – Chloé úgyis hamarosan éhes lesz, olyan pontos, mint egy kakukkos óra. És még a gyerekülést is át kell tenni a kocsidba.

–    Akkor hát, ne húzzuk tovább az időt, ugye, Tyler? Hagyjuk magukra a lányokat!

–   Jó – felelte a gyerek, és Ethant maga után húzva elindult, hogy nekivágjanak a közös kalandnak.