Válaszutasok 1. rész 6. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

6. fejezet

~ Kaitlyn ~

   A bőröndjénél súlyosabb lelkifurdalását vonszolva lépett be a szerkesztőség épületébe. Ethan előtt jókedvet mutatott, de amikor elváltak a parkolóban, újult erővel zuhant rá saját árulásának a súlya. Kaitlyn azzal mentette magát, hogy volt már olyan a világtörténelemben, hogy más időpontra tettek egy csapatépítőt. Amit egyből követett a kérdés, hogy milyen ember az, aki önös érdekből változtatja meg egy majd’ húsz embert érintő program időpontját az utolsó pillanatban, pusztán azért, mert nem tud egy fedél alatt megmaradni egy négyéves kisfiúval, aki történetesen a szerelme unokaöccse? A lelkiismerete diktálta kérdésnél csak a kimondatlan válasz volt rosszabb, de kihúzta magát, és úgy döntött, hogy jobb, ha a kisördögre hallgat, és most önző módon saját magára fókuszál.  

  Kaitlyn nyugalmat erőltetett magára, amit a lift tükrében le is ellenőrzött. A főszerkesztői kinevezésekor nem fogadta el a felajánlott irodát a vezetői szinten, mert közel akart lenni a csapatához, így még mindig abban a hetedik emeleti irodában dolgozott, aminek ajtajával anno letaglózta Ethant, így nem sok ideje volt rendezni az érzéseit.

    Belegondolt, hogy mekkora utat tettek meg azóta. Az „Így utazunk mi” sikeres volt, olyannyira, hogy mára külön fűzött mellékletté nőtte ki magát. A sikerért bezsebelte főnökei elismerését, és elégedetten dőlhetett volna hátra a megszilárdult szerkesztői pozíciót jelentő székében, de ő folytatta a kemény munkát, hogy túlszárnyalják a kezdeti sikereket. Bezsebelte a magazin Év embere díját, és amikor fél éve kinevezték főszerkesztőnek, a csapata egyként örült a sikernek. A Los Angeles-i főszerkesztői megbízással azonban meggyengült a csapategység, a bizonytalanság és a feszültség szinte tapinthatóvá vált az irodában. 

    A lift puha zökkenéssel megállt, ő pedig a tőle megszokott határozottsággal szállt ki, maga után húzva a bőröndjét. A kényelemre voksolt, és magassarkú helyett lapos balerina cipőt vett fel, és szoknya helyett szürke vászonnadrágot, hozzá magas nyakú, ujjatlan olajzöld felsőt. Laza szövésű kardigánját nagyméretű, praktikus, „csupazseb” táskáján dobta keresztbe. A megjelenése most sportos eleganciát sugárzott, és azt is tudta, hogy a szokásos magabiztosságot és erőt sugározza, de belül bizonytalannak és önzőnek érezte magát. 

   – Jó reggelt! – köszöntötte July, ahogy belépett az előtérbe. 

   – Jó reggelt! – mosolygott a kedves arc láttán. – Mindenki bent van? 

   – Igen. Olyanok, mint egy felajzott japán turistacsoport – mosolygott a korát meghazudtoló energiával bíró asszisztensek gyöngye. 

   – Ezt örömmel hallom – könnyebbült meg némileg Kaitlyn. – Már amennyiben a kedvük is jó. Tudjuk, hogy mikor indulunk pontosan? 

    – Negyed tizenegykor. És nekem nem tűnnek rosszkedvűnek. 

    – Rendben. Keresett valaki tegnap? 

    – Nem igazán. Csendes nap volt. Milyen volt a keresztelő? – csillant fel July tekintete. 

  – Mint egy keresztelő, gondolom – vonta meg a vállát Kaitlyn. – Nem volt még szerencsém ilyesmihez. 

    – Amíg el nem felejtem! – érte utol July hangja, miközben a bőröndjét kormányozta be az irodaajtón. – Mr. Burke kéri, hogy nézz be hozzá, mielőtt elindultok. 

    – Mondta, mit akar? – rándult meg Kaitlyn gyomra, de a titkárnő csak a fejét rázta. 

    Ritkán fordult elő, hogy az igazgató magához rendelje az embert, de ha mégis, akkor arra nyomós oka volt. Akkor volt utoljára jelenése az oroszlánbarlangban, amikor megbízták a főszerkesztői poszttal. Lepakolt az irodában, aztán sarkon fordult és a gyomrában egyre erősödő nyomással küzdve visszasétált a lifthez. A tizedik emelet volt a felsővezetői szint, és gyorsabban felért, mint szerette volna. A liftből kilépve hatalmas márványtábla közölte vele, hogy az 1972-ben alapított Extra üdvözli, és balra találja Kenneth G. Beatty igazgatót és résztulajdonost, jobbra pedig Charles H. Burke igazgatót, alapítót és résztulajdonost. Jobbra fordult, és határozott léptekkel besétált az impozáns előtérbe. 

   – Jó reggelt, Norma! – köszöntötte a titkárnőt, aki olyan egyenes tartással ült az íróasztala mögött, mintha a királynő vacsorájá vett volna részt. 

    – Szép jó reggelt, Kaitlyn! – mosolygott rá Norma. – Mr. Burke már várja. 

  Norma minden felesleges mozdulatot mellőzve, előkelő tartással állt fel és kísérte az iroda felé. Tökéletes szabású kosztümje láttán saját, utazásra összeválogatott ruhájában Kaitlyn alulöltözöttnek és kislányosnak érezte magát, ahogy balerina cipőjében bandukolt a középkorú nő mögött. 

  – Mr. Burke! – lépett be határozott kopogás után Norma a főnöki irodába. – Miss Connors megérkezett. 

   Ahogy átlépett a küszöbön, mint mindig, Kaitlynt most is ünnepélyes érzés kerítette hatalmába. Hiába a kor modern technológiája, ami a szerkesztőség egész épületét jellemezte, Charles Burke saját privát birodalmába nem engedte be a XXI. századi trendet. Hatalmas, fotelszerű bőr széke, faragott mahagóni íróasztala, az iroda sarkában kialakított vendégváró sarok dohányszínű szövet ülőgarnitúrája és a hozzá illő dohányzóasztal ódon hangulatot árasztott. A falakat fényképek borították, fekete-fehérre tapétázva az irodát. Minden képnek külön története volt, Mr. Burke sokukat meg is osztotta Kaitlynnel. 

  Az ablakon nem a szokásos szalagfüggöny fogta el a fényt, hanem az ülőgarnitúra színével harmonizáló, sűrű szövésű sötétítő. A szemközti falat könyvespolc foglalta el, ami az íróasztal hű társa volt színével és faragott kis oszlopaival. A könyvek mellett helyet kapott rajta temérdek elismerés, amit a férfi pályája során kapott először újságíróként, később pedig a város megbecsült polgáraként, és ünnepelt magazinjának szülőatyjaként. Igazi példakép volt, akihez az olyan agilis fiatalok, mint Kaitlyn, hasonlítani akartak. 

   Az Extra nagyobb része fél éve egy angol-amerikai közös vállalaté volt. Annak köszönhette, hogy túlélte az online média hódítását, hogy Charles Burke belátta, nem maradhat egy ember kezében az irányítás, mert szétforgácsolódik a versenyben még úgy is, ha jó érzékkel választja meg a vezetőit. A magazin tulajdoni arányának megosztása azzal járt, hogy egyes kérdésekben nem dönthetett egymaga, hanem szavazati aránya alapján képviselhette álláspontját és érdekeit az igazgatótanácsban, viszont vétó joga volt. 71 évnyi élettapasztalattal maga mögött tiszteletet parancsoló, erős, karizmatikus vezető volt. Mackós termete, mély hangja, szigorú arca azt az érzést keltette beszélgetőpartnereiben, hogy olyan emberrel állnak szemben, akinek egyszerűen lehetetlen nemet mondani, és aki kíméletlenül lesújt, ha ellenkezést tapasztal. A kemény felszín alatt azonban nagyfokú emberség lapult, amit már Kaitlyn is nem egyszer tapasztalt a saját bőrén. És ő cserében semmilyen módon nem akart neki soha csalódást okozni. 

    – Jöjjön csak, jöjjön! – intett felé az igazgató, a tekintetét le sem véve az asztalán fekvő papírról. 

    – Jó reggelt, Mr. Burke! 

    – Üljön le! Egy perc, és az Öné vagyok. Csak még aláírom ezt a levelet. 

   Kaitlyn leült az asztal előtt álló kényelmes székbe, miközben a tekintetét végighordozta az irodán. Mindig rácsodálkozott, hogy mennyire nem illik bele az igazgató szobája az épület egészébe, ugyanakkor mégis ez az iroda adja az egész szerkesztőség lényegét. És Charles Burke, aki maga volt egy személyben az Extra. 

   – Így ni! Ezzel megvolnánk – csukta be Mr. Burke az asztalán fekvő mappát. – Kaitlyn – mosolygott –, örülök, hogy benézett. Nem tartom fel sokáig, tudom, hogy percek múlva indulnak Kentbe. Ezért is kértem, hogy jöjjön fel, mielőtt útra kelnek – dőlt hátra a férfi elkomolyodva, amitő Kaitlyn gyomra bukfencezett egyet. – Júniusra volt betervezve az út, ha jól emlékszem. 

    Kaitlyn hirtelen szeretett volna egészen máshol lenni. Bárhol, csak ne Mr. Burke átható tekintete előtt. A lényeg, hogy ne kelljen végighallgatni az igazgató szemrehányását a felelőtlen magatartásáért. 

   – Mr. Burke, én tudom, hogy kicsit gyors és váratlan volt a változtatás, de… – kezdett bele, és fogalma sem volt, hogyan folytassa, amikor a férfi beléfojtotta a szót. 

     – Gyors és váratlan, igen. Nem tudom, pontosan mi volt az oka a változtatásnak – fúrta a tekintetét az övébe Mr. Burke, amitől a legszívesebben felpattant volna a székből, és meg sem áll Tylerig. 

   – Nézze, uram… – hebegte, de a férfi egy legyintéssel tudtára adta, hogy még nem fejezte be a mondanivalóját. 

   – Kaitlyn! Fogadja meg egy vén róka tanácsát! Ne szabadkozzon! Csak akkor, ha a másik fél már kiterítette a lapjait. Ha korábban teszi, gyengének mutatja magát. És elárulja, hogy vaj van a füle mögött. Legyen magabiztos minden helyzetben! Higgye el, sokat lehet vele profitálni – mosolyodott el a férfi. – Szabadkozni ráér akkor is, ha kiderül, tényleg elcseszett valamit – kacsintott. 

   – Hát… – hápogta Kaitlyn, és sikertelenül igyekezett nyugodt kifejezést varázsolni az arcára. – Köszönöm a tanácsot – mosolygott bizonytalanul, konstatálva, hogy a keze továbbra is remeg, mert a közvetlen hangvétel ellenére valami azt súgta, hogy nem fog tetszetni neki, amit hallani fog. 

  – Kaitlyn! – fűzte össze az ujjait az asztalon Mr. Burke. – Tudom, hogy az utóbbi időben keményebben dolgozott, mint valaha. Azt is, hogy azt mondtam, öt hónap múlva öné az Extra L.A. Sajnos azonban változás állt be, ami átírja a forgatókönyvet. 

    Kaitlyn hátán hideg futott végig, mint ha egy jeges kéz simított volna végig rajta. Most esett le neki, hogy itt többről van szó, mint a tréning időpontja. És, hogy nem fog neki tetszeni, amit hallani fog. 

  – Át kell csoportosítanunk a feladatainkat, újakat kell végrehajtanunk, és új emberekkel kell dolgoznunk – nézett rá komolyan a férfi. – A maga kis akciója, ahogy átcsoportosította a teendőket és előrehozta a tréning időpontját, rávilágított valamire. Nem lehetünk mindig mindenkihez lojálisak, nem dönthetünk úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. 

    Burke mély levető vett, mielőtt folytatta volna, Kaitlyn pedig úgy érezte, hogy a szoba egyre kisebb, a levegő pedig egyre kevesebb lesz körülötte. 

    – Fájó szívvel hoztam meg a döntésemet, Kaitlyn.