Válaszutasok 1. rész 7. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

7. fejezet

~ Ethan ~

    – Hé, pajtás, ne szaladj előre, a végén még bekap egy elefánt, és nem tudok elszámolni veled anyukádnak! – szólt Tyler után Ethan. A gyerek minden állatot egyszerre akart megnézni, és apró lábain egyik látnivalótól a másikig szaladt, fáradhatatlanul. 

    Amikor elbúcsúztak Susantől és a Rover kigurult velük a kapun, hogy meghódítsák az állatkertet, a kisfiú a kezdeti lendület után kissé megilletődve ücsörgött a gyerekülésben. Szótlanul játszott két műanyag dinoszaurusszal és csak kurta válaszokat adott a férfi kérdéseire. De, ahogy közeledtek az állatkerthez, úgy lett egyre izgatottabb, miközben Ethan arról mesélt neki, mi mindent fognak látni. Tyler végül azt is elárulta, hogy legjobban a medvékre, az oroszlánokra és a tigrisekre kíváncsi, de legszívesebben dinoszauruszokat látna, de azok sajnos már madárrá változtak, és ő nem szereti a madarakat. Egyre felszabadultabban csivitelt, ahogy azt ecsetelte, melyik állat milyen színű, mennyire erős és mekkora fogai vannak. Ethan remélte, hogy a jókedve kitart egészen a nap végéig.

    –  Gyere, Ethan bácsi! – integetett izgatottan Tyler, ahogy meglátta az oroszlánokat. 

   –  Itt vagyok, ne izgulj! – kócolta össze a férfi a gyerek haját. – Juj, de nagy tigrisek! – nyomta meg az utolsó szót. 

    –  Ethan bácsi, ezek nem tigrisek – nézett fel rá nagy szemekkel Tyler. Az arcára volt írva, mit gondol arról, hogy egy felnőtt összekeveri az ő kedvenc állatait. 

    –  Nem? – adta a tudatlant a férfi. 

    –  Nem. Ezek oroszlánok – jelentette ki nagy önbizalommal a kisfiú.

    –  Tényleg? A nemjóját, én azt hittem, hogy tigrisek. 

    –  Te nem tudod, hogy a tigrisek csíkos színűek? – kérdezte hitetlenkedve Tyler. 

   –  Csíkos színűek? – visszhangozta Ethan. – Na, látod, ezt tényleg nem tudtam! Köszönöm, hogy elmondtad. 

    Tyler arcán szétterült a büszkeség, hogy újat tanított a nagybátyjának, aztán komolyan végighallgatta, ahogy Ethan felolvasta neki, mit kell tudni az oroszlánokról. A kisfiú ámulva nézte a hatalmas nagymacskákat, aztán, amikor megunta, hátat fordított nekik és tovább indult tigrist keresni. Elhaladtak egy tábla mellett, ami az ellenkező irányba mutatott, jelezve, hogy arra vannak a zebrák. 

    –  Nézd csak, Tyler! – mutatta Ethan. – Arra vannak a tigrisek. 

   –  Ezek nem tigrisek – nézett rá Tyler olyan arccal, amiről egyértelműen lerítt, hogy a nagybátyjának most már egész biztosan hiányzik egy kereke. 

   –  De hát csíkos színűek – mutatta a képet Ethan, mire Tyler úgy kapott a fejéhez, mint a tanár, akinek a legjobb tanulója nem készült fel az órára. 

   – Ethan bácsi, te egy nagy buta vagy – jelentette ki a kisfiú négy éve teljes komolyságával, megadásra kényszerítve a férfit, aki nevetve bizonygatta, hogy csak viccelt, de Tyler nem hagyta könnyen meggyőzni magát.

    Két óra múlva léptek ki az állatkert kapuján számtalan élménnyel és jónéhány kinccsel gazdagodva. Tyler, amennyire élvezte a kirándulást, legalább annyira el is fáradt, Ethan végül a nyakába kapta, és csak a kocsinál tette le a földre. Bepakolta a hátsó ülésre a frissen vásárolt relikviákat, és figyelte, ahogy a kisfiú bemászik az ülésbe. 

    – Jól szórakoztál? – szíjazta be a gyereket. 

    – Igen – ásította Tyler. 

    – Szuper! És most mi legyen? Ebédeljünk valahol, vagy menjünk haza hozzám, és csináljunk ebédet mi? 

    – Hozzád. 

    – Oké, akkor irány haza! 

   Ahogy kihajtott a parkolóból, Ethan elégedetten nyugtázta, hogy eddig jól telt a nap. Tyler jó gyerek volt, nem nyafogott, nem hisztizett akkor sem, amikor elfáradt. De jó adag pajkosság is szorult belé, és egy percre sem hagyta unatkozni. A férfi csak azt sajnálta, hogy Kaitlyn nem volt velük, pedig rájöhetett volna, milyen jól lehet szórakozni ennek a négyéves kis emberkének a társaságában. 

   –  És mit szeretnél enni, ha hazaérünk? – szólt hátra, de nem jött válasz. A visszapillantó tükörben látta, hogy a kisfiú oldalra biccent fejjel, félig nyitott szájjal alszik. Nem is ébredt fel addig, amíg Ethan be nem kormányozta a Rovert a garázsba és ki nem szállt a kocsiból. Kivette a csomagtartóból Tyler bőröndjét, és kinyitotta a hátsó ajtót. 

   –  Megjöttünk – mosolygott a nagyokat pislogó gyerekre. – Bejössz a saját lábadon vagy személyes szállítást kérsz? 

    –  Az milyen? – dörzsölte meg a szemét Tyler. 

   –  Az, kérlek szépen, olyan dolog, ami csak az igazán jó gyerekeknek jár. Felkaplak a hátamra, és a fürdőszobáig meg sem állunk. Megmossuk a kezünket, aztán irány a konyha, és eszünk valamit. Szóval, séta vagy szállítás? 

   –   Szállítás – lelkesedett a kisfiú. 

   –  Akkor kapaszkodj! De előbb add ide azt a zacskót az állatokkal, ne maradjanak itt éjszakára. Még a végén megeszik az autómat. 

    A garázsból egy kis előtérbe vezetett fel a lépcső, ahová a ház hátsó bejárata is nyílt, és ami mellett a mosókonyha volt mosó- és szárítógéppel, és megannyi limlommal, napozóággyal megtömve. Ethan, ahogy ígérte, meg sem állt, amíg a fürdőszobába nem értek, csak addig, amíg egy kis kitérővel lepakolta a csomagokat a nappaliban. Három perc múlva pedig már a nyitott hűtőszekrény előtt álltak tiszta kézzel és felfrissülve. 

    –  Nézzük, mi minden van itthon! Ehetünk tojást, zöldséglevest… – sorolta Ethan. 

    –  Bolognai spagettit – kiáltott fel Tyler lelkesen. 

    –  Tessék? – egyenesedett fel a férfi meglepetten. 

    –  Bolognai spagettit. 

    –  Bolognai-t akarsz enni? – hunyorgott Ethan döbbenten. – És még ki is tudod mondani? 

    – Igen – bólogatott a kisfiú. 

  – Szent Tehén! Nem lehetne inkább szendvics? Vagy esetleg rántotta, sok sajttal? Tudod, valami egyszerűbb. 

   –  A maminak egyszerű – közölte Tyler magától értetődő természetességgel. 

  – Naná, hogy neki egyszerű! Hiszen ő a mami – túrt bele a hajába Ethan, de nem engedett a frusztrációnak. – Na, figyelj, kisöreg! Momentán nincs itthon olyan, amiből a bolognai készül. Legalábbis szerintem – tette hozzá elbizonytalanodva, mert több mindent örökölt az édesanyjától, de a főzési tudományát pont nem. – De ha lenne, akkor sem garantálnám, hogy a végeredmény hasonlítana a mami spagettijére. Szóval, mit szólnál ahhoz, ha kompromisszumot kötnénk? 

   –  Mit? – nézett rá nagy szemekkel a kisfiú. 

 –  Egyezséget – magyarázta Ethan, figyelmeztetve magát, hogy máskor ne használjon komplikált szavakat a gyerek előtt. – Tésztát akarsz enni, az menni fog, mert van itthon mindenféle tészta. Megfőzzük, de tejszínesen – mutatta fel a hűtőből kivett dobozt. – És pirítunk rá sonkát. És persze teszünk rá sok sajtot. Mit szólsz? Áll az alku? 

    Tyler gondolkodott egy picit, majd nagyot bólintott. 

    – Igen! 

    A spagetti meglepően jól sikerült, Tyler jóízűen evett, bár a szószból jutott bőven az arcára is. 

   – Most pedig irány a fürdőszoba! – emelte le Ethan a gyereket a székről. – Utána, ha akarod, felhívjuk a mamit telefonon. Azután pedig tévézünk. Rendicsek? 

    –  Rendicsek! 

   Még csak a rajzfilm elején jártak, amikor Tyler elaludt, szorosan ölelve az állatkertben vásárolt, Tigris névre keresztelt plüss zebrát. Ethan felnyalábolta a gyereket, felvitte az emeletre és lefektette a vendégszobában. Elégedett sóhajjal állapította meg, hogy jól sikerült a nap, és, bár tartott tőle, de Tylerre még akkor sem tört rá a honvágy, amikor felhívták Susant. Sőt, nagyokat ásítva elhadarta, mi mindent láttak az állatkertben, aztán visszanyomta a telefont a nagybátyja kezébe, elhelyezkedett a kanapén, és várta a rajzfilmet. 

    Ethan egy utolsó pillantást vetett az alvó gyerekre, aztán lement a konyhába, elrámolta a vacsora után maradt edény- és tányérhalmot. Amint ezzel végzett, gyorsan lezuhanyozott, azon aggódva, hogy mi van, ha közben a gyerek felébred. De amikor ellenőrizte, Tyler úgy aludt, mint akit kiütöttek, látszólag meg sem moccant ahhoz képest, amikor lefektette az ágyba. Megkönnyebbülve ment le a nappaliba és ült le a kanapéra, amikor az asztalon megszólalt a mobilja. Olyan gyorsan kapott utána, amit egy áldozatára lecsapó kobra is megirigyelhetett volna. 

   – Lambert – szólt bele a készülékbe anélkül, hogy megnézte volna, ki a hívó. 

   – De hivatalos valaki – köszöntötte Kaitlyn hangja. 

   – Szia! – költözött a jól ismert melegség azonnal Ethan mellkasába. – Nem néztem ki az, csak gyorsan felvettem. Tyler most aludt el – magyarázta. – Mi újság? Hogy telt a napotok? 

   – Jól. 

   – Mindenki ott van? 

   – Az egész nagy csapat. 

  – Ahogy ismerlek, biztos jól megdolgoztattad őket – mosolyodott el Ethan, mert maga elé képzelte Kaitlyn arcát, ahogy a kijelentésére összeráncolja a szemöldökét. – Hagytad őket lazítani is egy kicsit? – csipkelődött. 

   – Sok új ötlet merült fel, amit majd alkalmazni lehet a jövőben. De lazítottunk is, igen. Délután például sétáltunk egy nagyot – számolt be Kaitlyn, és Ethan érdekes színt fedezett fel a hangjában, amit nem tudott hová tenni. 

    – Furcsa a hangod. Jól vagy? – kérdezte. 

   – Jól vagyok. Csak fárasztó volt ez a nap. Alig várom, hogy ágyba bújjak. Egyébként még mindig csodaszép a környék, tele van virággal. Jó volna, ha itt lennél, igazi romantikus hétvége lenne, szép képeket készíthetnél. 

    – Azért lenne romantikus, mert szép fotókat készítenék? – dobta vissza a labdát a férfi. 

   – Nem! Azért lenne romantikus, mert… mert az lenne. Mit tudom én, miért lenne az? Talán azért, mert gyönyörű a környék, virágillat terjeng a levegőben, és itt lennél te, és itt lennék én… 

  – Ha mindketten ott lennénk, akkor egy darabig nem érdekelne a környék látványvilága, sem a virágillat – vigyorgott Ethan, de Kaitlyn nem vette a célzást. 

    – És mi lenne az esti sétákkal? Az andalgással a holdfényben? 

    – Az is meglenne – biztosította a férfi. – Minden szép sorjában. 

   – Oké, megnyugodtam – sóhajtotta Kaitlyn, végre mosollyal a hangjában. – És, hogy telt a ti napotok? Voltatok az állatkertben? 

   – Voltunk. Remekül szórakoztunk. Tyler okos kiskölyök. Megtanította, hogy a zebra nem tigris, akkor sem, ha ő is csíkos színű – idézte fel. – Jól kifáradt, mire hazaértünk, elaludt a kocsiban. Aztán segített spagettit főzni, és néztünk rajzfilmet, de már az elején kidőlt. 

  – Remek. Örülök, hogy jól szórakoztatok. 

  – Holnap kimegyünk a parkba. 

  – Az biztos szuper lesz – válaszolta Kaitlyn, de megint azon a fakó hangon, mint aki nincs ott teljes lényével a beszélgetésben. 

   – Kay, biztos, hogy rendben van minden? – csilingelt a vészcsengő Ethan agyában. – Olyan távolinak tűnsz. 

  – Persze, hogy távolinak tűnök, nagyokos, nem a szomszédban vagyok – horkant fel Kaitlyn. – Figyelj, azt hiszem, most megyek aludni! Holnapra maradt jó pár kérdés, amit meg kell vitatnunk. 

   – Rendben, menj csak! Aludj jól, álmodj szépeket – köszönt el a férfi. – Például rólam – próbálta felvidítani Kaitlynt. 

    – Jó – nevetett fel a párja. – Jó éjt neked is! 

    – Szia! Szeretlek – köszönt el Ethan, de már csak a siket telefontól. 

   A tévé távirányítóját nyomkodva azon kapta magát, hogy egyre nehezebb a szemhéja. Nem gondolta, hogy egy állatkerti kirándulás egy négyéves társaságában ilyen kimerítő tud lenni, és még nagyobb tisztelettel gondolt Susanre, aki Tyler mellett egy kisbabával is törődik a nap huszonnégy órájában. Az agya aztán gyorsan tovább libbent a saját feladataira. Már csak alig egy hónap választotta el az új kiállításának a megnyitójától, ami azt jelentette, hogy hosszú napok állnak előtte, amik egész embert kívánnak. Abba viszont most bele sem akart gondolni, hogy mi lesz utána, amikor Kaitlyn amerikai munkája megkezdődik. Ez olyan ingoványos talaj volt, amiben több ismeretlen tényező lapult, mint amennyit egyáltalán számba akart venni. Az egész megbízásban csupán egyetlen biztos pont volt: Kaitlyn gondolkodás nélkül igent mondott rá, anélkül, hogy előbb vele megbeszélte volna. Persze azt csinál, amit akar, ő nem szólhat bele a döntéseibe, még csak össze sincsenek házasodva, igaz ez nem rajta múlott, Kaitlyn nem volt házasságpárti. De még van öt hónap, amíg el kell foglalnia a pozíciót Los Angeles-ben, addig még annyi minden történhet. Talán azt is megkérdezi végre, hogy Ethan vele megy-e… 

   Abbahagyta a sehova sem vezető spekulálást, nagyot nyújtózva felállt, leoltotta a lámpákat, és felment a hálószobába. Kellett a pihenés a következő, ugyancsak eseménydúsnak ígérkező nap előtt. 

   Azzal a gondolattal aludt el, hogy két éve ő is ott volt Rochesterben a csapatépítő tréningen, de akkor Kaitlyn elevenebb volt, mint amilyennek az imént tűnt a telefonban.