Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
8. fejezet
Két évvel korábban…
~ Ethan ~
Két nappal az Extra csapatával való kissé hektikus találkozás után Ethan aláírta a szerződést, és külsősként csatlakozott a magazin Kaitlyn Connors által irányított rovatához. Őszig szabad volt, Ösztön névre keresztelt második New York-i kiállítása, amivel az emberek és az állatok viselkedése közötti párhuzamot mutatta be, minden várakozását felülmúló sikert hozott, vagyis lógathatta volna a lábát egy ideig, de sosem tudott sokáig egy helyben ücsörögni. Az Extra ajánlata viszont azt jelentette, hogy úgy dolgozhat, hogy nem kell nyakába vennie a világot, csak Angliában fog képsorozatokat készíteni, vagyis több időt tölthet a barátnőjével, és a nővére családjával is.
Arra viszont nem számított, hogy egyből belecsöppen egy munkával egybekötött csapatépítő tréningbe, aminek hála most ott ült az Extra saját minibuszán Helen Hopkins mellett, akinek apró termetével szemben óriási közléskényszere volt, ami azzal fenyegette, hogy mire Rochesterbe érnek, fellángol a migrénje. Szerencsére ritkán fájt a feje, de amikor elkapta, akkor megmutatta, hogy miért jó, hogy nem fáj gyakrabban. Ennek köszönhetően elaludt reggel, csak akkor ébredt fel, amikor Jillian is készülődni kezdett. Az Extra épülete felé haladva a nagy számok törvénye alapján dugóba keveredett, aminek köszönhetően pont az indulási időként kitűzött tíz órára ért a szerkesztőség parkolójába. Kikapkodta a holmiját a kocsiból, és átkocogott a buszhoz, ahol Kaitlyn Connors olyan arccal köszöntötte, mint a tanárnő az elkésett diákot.
Hátradőlt az ülésen és próbált kényelmesen elhelyezkedni, ami a hosszú lábai miatt nem volt egyszerű. Jobb lett volna, ha nem az ablak mellett kell ülnie, de Helen közölte, hogy ő az elsuhanó táj látványa miatt hányingert kap, ami csak buszon fordul elő vele, autóban sosem. A nő persze könnyen elfért, még ki is lógathatta volna a két üléssor közötti folyosóra a lábát, ha akarja, de neki nem volt rá szüksége. Pont úgy nézett ki, mint egy iskoláslány az osztálykiránduláson, és legalább annyit is beszélt.
– Tudja, a férjem, Bill és én nagyon szeretjük nem csak Rochestert, hanem egész Kent-et. Járt már ott, Ethan? – csivitelte.
– Még nem.
– Oh, imádni fogja! Nincs messze Londontól, és az Extrának saját háza van ott. Most is oda tartunk. Még a fiúk is szeretik, pedig tudja, milyenek a kamaszok, mindent csak kritizálnak. De, ha a telefonjuk és laptopjuk náluk van, és játszhatnak rajta, akkor minden rendben van. Eric és Edward 13 évesek, a legrosszabb korban vannak. Magának van gyereke, Ethan? – tette a kezét a férfi karjára Helen.
– Nincs.
– Oh, akkor majd megtudja! – nevetett a nő. – Az én fiaim ikrek, és mindkettőbe annyi energia szorult, mint egy-egy focicsapatba. Tudja…
Ethan azon kapta magát, hogy élvezettel hallgatja Helen történeteit. A fiúk csínytevései közül nem egy ismerős volt neki, ő is okozott nem egy ősz hajszálat a szüleinek annak idején. Védelmébe vette Ericet és Edwardot, mert szerinte szerinte nem az volt a céljuk, hogy az ősöket hozzák kellemetlen helyzetbe vagy sodorják a szívinfraktus határára, egyszerűen csak próbálgatják a határaikat, és közben jól akarják magukat érezni.
– És, maga szeretne gyereket? – szögezte neki a kérdést hirtelen Helen.
– Igen – tűnődött Ethan. – Csak még nem jött el… – akadt meg a válasszal.
– Az ideje? Vagy a megfelő társ? – csapott le Helen.
– Talán egyik sem – vallotta be Ethan.
Ha jobban belegondolt, akkor az egyik a másikból következett. A barátnője, Jillian Kennedy színésznő volt, felfelé ívelő pályával. Ethan sosem állította, hogy a kapcsolatuk szerelem volt első látásra, bár nem is mondta ki, hogy a lány sokkal inkább az érzékeit lobbantotta lángra, mintsem az érzelmeit. Már az első találkozásuk végén az ágyban kötöttek ki, de végül több lett a kapcsolatból egyéjszakás kalandnál, és megjöttek az érzelmek is. De még egy év után sem tartottak ott, hogy a családalapítás szóba jött volna.
Jillian szinte szimbiózisban élt a társulata több tagjával, mindent megbeszéltek és kibeszéltek. Ez Ethan számára új volt, mert ő más rendszerben dolgozott, többnyire egyedül, hacsak nem portfoliót készített valakiről. Messze nem volt magányos farkas, de nála megvolt a határ munkatársak és barátok között, és évek óta tartó mély, igaz barátság kevés emberhez fűzte. Azt meg kellett hagyni, hogy Jillian kollégái jófejek voltak, és Ethan mindig igyekezett jó képet vágni, ha beállítottak hozzá a lánnyal, de amikor átjáróházat csináltak az otthonából, és az esti előadás után, vagy konkrétan az éjszaka közepén állítottak be hozzá, azt már szóvá tette, amin persze Jillian megsértődött. Pár évvel ezelőtt még kedvére lett volna ez a fajta kapcsolat, de Ethan harmincon túl már nem pusztán testi szeretőre vágyott, hanem igazi lelki társra és állandóságra. Volt, amikor Jillian mellett is megkapta mindezt, de mindig csak rövid ideig tartott. A nő harminc évesen is a gondtalan fiatalok bohém életét élte, bár az, hogy a társulata két legenergikusabb tagja, Mark és Audrey Párizsba szerződött egy hónapja, kicsit lenyugtatta Jilliant is.
Helen megérezhette, hogy nem akar beszélni a magánügyeiről, mert megint csacsogni kezdett, ezúttal az Extra csapatáról sztorizgatott. De sok történetre nem volt ideje, mert tíz perc múlva bekanyarodtak egy hatalmas, kovácsoltvas kapun, és egy park közepén álltak meg. Jobbra tőlük egy közepes méretű, György korabeli kastély állt, messze túllőve a Helen által említett „ház” méretein.
– Oké, emberek, megérkeztünk – harsant Kaitlyn Connors hangja. – Pakoljunk le, mindenki foglalja el a szobáját, azután találkozunk a társalgóban! Most van félt tizenegy. Tizenkettőkor ebéd, utána egy kis ejtőzés, és jöhet a munka.
Felbolydult a busz, mint egy méhkas. Mindenki elsőként akart leszállni és kinyújtóztani a lábát. Ethan a helyén maradva inkább megvárta a tülekedés végét, és rácsodálkozott az ablakon túli látványra. A táj gyönyörű volt, amerre nézett, zöldet és színes virágot látott. Amikor végre ő is a busz mellett állt, a csomagját rendezgetve, nagyott szippantott a virágillattól terhes, friss, vidéki levegőből.
Kaitlyn a busz mellett állva szintén az édes levegőt ízlelgette. Csapata nyüzsgésére ügyet sem vetve nagyot sóhajtott, és mosolyogva a Nap felé tartotta az arcát, ami előtt egy hatalmas pillangó tűnt fel. Ethan ösztönösen a fényképezőgép után kapott és gyors egymásutánban többször lekapta a színes lepkét, mielőtt az eltűnhetett volna a busz mögött. A nő az erős fénytől nagyokat pislogva, hunyorogva nézett rá.
– Engem fotózott?
– Nem – mosolygott Ethan.
– Nem? – kérdezett vissza Kaitlyn. – Pedig nekem úgy tűnt. Mondtam már, hogy nem szeretem a lesifotósokat? – lépett közelebb komor arccal, a hangja azonban kihívóan csengett, amit nem tetszett Ethannek, de nem zavartatta magát.
– Ha ennyire nem szereti őket, akkor már biztosan mondta. Nekem mondjuk nem, de másnak valószínűleg – somolygott. – Egyébként a lesifotós a pillanatnak él. Ha nem ragadja meg az alkalmat és elszáll a pillanat, akkor kész, nincs kép, ő pedig nem kapja meg a pénzét.
– A célba vett emberek után.
– Úgy valahogy. Ezért fotózom én szívesebben a természetet. Ott sűrűbbek az események, és színesebbek. Mint ez a pillangó – nyomta a nő orra elé a fényképezőgép képernyőjét, amin a hatalmas lepke látszott, mögötte Kaitlyn elmosódott arcával.
– Oh! Észre sem vettem a lepkét – szabadkozott a nő sután, a korábbi él nélkül.
– Persze, mert csukva volt a szeme – vigyorgott Ethan elégedetten, majd sarkon fordult, és a táskáit megragadva elindult az épület felé.
A szobában elrendezte a dolgait, aztán felhívta Jilliant, de nem érte el. Küldött neki egy üzenetet, majd kilépett az ajtón, hogy csatlakozzon a többiekhez.
A csapat a földszinti impozáns bárban gyülekezett. Szinte mindenkinek pohár volt a kezében, a formájukból és méretükben ítélve mindenki mással készítette elő a gyomrát az ebédhez.
– Hello! – lépett elé Katie mosolyogva. – Csatlakozzon hozzánk, igyon valamit ebéd előtt!
– Üdv! Kösz a meghívást! Egy tonikot kérek – fordult Ethan a pultoshoz.
– Tonikot? – csattan Liam hangja, akinek az imént még híre-hamva sem volt. – Ez nem babazsúr, művészkém! Nem vagyunk szolgálatban – vigyorgott, majd leöntötte a torkán a pohara tartalmát. – Mmmmm, jó öreg Johnnie – csettintett a nyelvével, majd felemelt poharával jelezte a pultosnak, hogy igényt tart még egy adagra.
– Azzal, hogy ázhatnánk egyet a mai nap folyamán, a medencére utaltam – jegyezte meg Katie a fejét csóválva.
– A kettő nem zárja ki egymást, bella signorina – válaszolta a férfi és elvette a pultról az újratöltött poharát.
– Valóban – lépett melléjük Kaitlyn éles pillantást vetve Liamre és a poharára. – De azért, ha egy mód van rá, maradj józan! Legalább annyira, hogy ne fulladj bele a medencébe – igazította el határozottan a lenyalt hajú álolaszt. – Ebéd után megbeszélést tartunk a nyári és az őszi kiadások témáiról. Ha érdekli, csatlakozzon hozzánk – fordult a nő Ethan felé. – Bár, attól tartok, hogy kissé unalmas lesz magának. Szívesen látjuk, de nem vesszük zokon, ha szórakoztatóbb elfoglaltságot talál. Mondjuk, lefényképez egy-két pillangót – vetett rá egy utolsó pillantást, amiben mintha kihívás csillant volna, majd otthagyva a leoltott csapatot, elindult az ebédlő irányába.
Liam kárörvendő vigyora láttán Ethannek viszketni kezdett a tenyere, hogy összeborzolja a férfi nagy gonddal lelapított, fénylő haját.
– Azt tudom, hogy utálja, ha piálnak a közelében, de a fotósokkal nem szokott baja lenni. Viszont neked az első Extránál készített képeddel sikerült felhúznod a főnököt, haver. Szép teljesítmény, gratulálok! – röhögte az újságíró és kézfogásra nyújtotta a kezét. Ethan megfogta a csuklóját és a tenyerébe nyomta a saját poharát, majd hátat fordítva becélozta az ebédlőt, maga elé engedve a vidáman kuncogó Katie-t.
Az ebéd jó hangulatban telt, leginkább Liam sziporkáinak köszönhetően. Csípős nyelve, intrikusi vénája a jelek szerint nem csak arra tette alkalmassá, hogy felhúzzon másokat, hanem arra is, hogy szórakoztassa őket. Színes történeteket mesélt a csapat meghatározó pillanatairól, ami segített Ethannek jobban megismerni őket és a munkájukat. Az ebéd után jó hangulatban vonultak át a társalgóba, hogy ejtőzzenek egy kicsit, majd megtartsák a Kaitlyn által beharangozott megbeszélést.
Ethan elfogadta a meghívást, de két óra múlva azon kapta magát, hogy képtelen tovább figyelni, folyton lecsukódik a szeme, és ólmos fáradtság lesz úrrá rajta. Jól jött a beiktatott szünet, ami után nem tért vissza a többiekhez, inkább magához vette a fényképezőgépét, és elindult, hogy felfedezze a parkot.
A fényviszonyok tökéletesek voltak a fotózáshoz. Az épület keleti szárnya már kapott annyi árnyékot, hogy játszhasson a formákkal és a napsugarak által rajzolt képekkel. A növények és a körülöttük nyüzsgő rovarok pedig alkalmat adtak makró fotók készítésére, amit különösen kedvelt, mert olyan világot tudott megmutatni vele, ami többnyire rejtve marad az ember elől.
Egy óra múlva elégedetten tért vissza az épülethez. A hátsó teraszon kinézett magának egy nyugágyat és letelepedett. A fényképezőgépet letette a szomszédos asztalra, és kényelmesen elhelyezkedett. Ahogy hátradőlt, megcsörrent a farmerja zsebében a telefon.
– Szia, Jillian! – köszöntötte a lányt, miután üggyel-bajjal elővarázsolta a mobilt.
– Hello, édes! Láttam az üzidet. Bocs, de pont korrepetítornál voltam. Mi újság? Hogy telik a napod?
– Elmegy. Az előbb sétáltam egyet a parkban. Gyönyörű, rengeteg virág van. Tetszene neked.
– Az biztos. Imádom a virágokat – értett egyet a lány. – És milyen a csapat? Jófejek?
– Amennyire meg tudom ítélni ennyi idő után, azok. Ma volt egy elég hosszú megbeszélés, sőt, szerintem még most is tart – nézett körül, de sehol nem látott mozgást. – Két órát bírtam belőle, aztán inkább a parkot választottam.
– Én sem bírom a szájtépést, néha még az olvasópróba is untat. Inkább a tettek. Mit is mondtál, mikor jössz haza?
– Vasárnap este – nyomott el egy ásítást Ethan.
– Álmos vagy? – nevetett Jillian.
– Igazság szerint rohadt módon fáradt vagyok – ismerte be a férfi. – De hétfőtől pihenek pár napot.
– Az jó! Nekem is lesz egy kis szünetem, jön az új darab, amiben nem játszom, így jut egy kis időnk egymásra.
– Végre lesz egy kis nyugalom? – lepődött meg Ethan. – Na, nem mintha panaszkodnék.
– Igen, de csak akkor, ha most visszamegyek, úgyhogy leteszlek. Holnap hívlak, oké?
– Rendben. Vigyázz magadra!
– Jó legyél! Puszi – válaszolta a lány, és már le is tette a telefont.
Ethan letette a mobilt az asztalra, aztán a kezeit összekulcsolta a mellkasán és lustán végighordozta a tekintetét a parkon. Ameddig ellátott, a virágok szinte egymással vetekedve pompáztak. Próbálta összeszedni azokat, amiknek tudta a nevét, de a rózsa után hamar feladta. Inkább becsukta a szemét és élvezte a csendet, ami azzal fenyegetett, hogy elalszik. Mélyen beszívta a tiszta levegőt, amikor mintha egy cipőtalp csúszott volna meg a murván. Ahogy kinyitotta a szemét, Kaitlyn Connors alakja bontakozott ki előtte. A nő éppen csak kibukkant az épület mögül, és ahogy meglátta őt, máris sarkon fordult. Ethan azonban nem hagyta meglépni.
– Hello, Kaitlyn! Nem csatlakozik?
– Oh, üdv – torpant meg a nő olyan arckifejezéssel, amiről Ethan nem tudta eldönteni, hogy nevessen rajta vagy megsértődjön. – Csak ha nem zavarom.
– Akkor nem invitálnám.
– És, megéri csatlakozni? – lépdelt fel a három lépcsőfokon Kaitlyn. Balerinacipőjében, kék vászonnadrágjában és fehér blúzában úgy nézett ki, mint egy diáklány. A képet csak erősítette a kezében szorongatott könyv.
– Azt magának kell eldöntenie – vonta meg a vállát Ethan. – Tudok ajánlani egy kényelmes nyugágyat, gyönyörű kilátást, virágillatot, de a nevüket ne kérdezze, és persze itt vagyok én. Döntse el maga, elég vonzó-e a kínálat! – sorolta, és közben ülő helyzetbe emelte a széke támláját.
– A nyugágynak nem lehet ellenállni – telepedett le a férfi melletti ágyra Kaitlyn. – Hm, ez finom – sóhajtotta.
– Nekem mondja? – értett egyet Ethan. – Legszívesebben hazavinném.
– És, hová tenné? A műtermébe?
– Nem rossz ötlet, jól jönne hisztériás modellek ellen. Összecsuknám az ágyat velük együtt – vigyorgott Ethan. – De a kertre gondoltam.
– Kertre? – lepődött meg Kaitlyn. – Fogadni mertem volna, hogy a West End-en lakik. Vagy inkább az East End-en.
– Miért?
– Nem tudom. Olyan rongyrázós, ultramodern műterem lakásra gondoltam.
Hogy miről jut eszébe róla a rongyrázás, azt Ethan nem tudta megfejteni, mint ahogy azt sem tudta eldönteni, hogy a nő folyamatosan kóstolgatja-e, vagy, ami újságíróként nem épp előnyös tulajdonság, nem tudja olvasni az embereket. De nem adott hangot a kétségeinek.
– Nem jött be – válaszolta kurtán.
– Ezek szerint nem – rándult meg a nő szája, amit Ethan már máskor is látott rajta.
– Nem bírja, ha nincs igaza, ugye? – adta vissza a kölcsönt.
– Ezt meg miből gondolja? – ráncolta össze a szemöldökét Kaitlyn.
– Elhúzta a szája jobb sarkát – mutatta Ethan.
– Ezt most csak úgy kitalálta – legyintett a nő.
– Nem. Most is csinálta – mutatott Ethan nevetve Kaitlyn szája felé.
– Dehogy csináltam – ellenkezett a nő, és tüntetőleg elfordult, mint aki a virágokat tanulmányozza, de az ajkai körül mosoly játszott.
– Dehogynem, ma már többször is láttam – közölte a nyilvánvalót Ethan.
– Egy példát mondjon! – cüppögte Kaitlyn.
– Oké! Tessék, egy példa! Amikor leszállt a buszról és lefényképeztem...
– Kész! Lebukott! – vágott a szavába a nő, és még fel is egyenesedett ültében, ahogy az ujját vádlón bökte Ethan felé.
– Mi? Dehogy! – nevette ki a férfi a gyerekes kísérletet. – Csak a szavamba vágott. Azt akartam mondani, hogy „és lefényképeztem a pillangót”. Látta a fotót, bizonyító erejű.
– Bizonyíték arra, hogy maga egy szélhámos. És elég kisstílű, ha engem kérdez, mert lebuktatta saját magát – nevetett fel Kaitlyn győzelemittasan.
– Ez rágalom – rázta a fejét Ethan. – A kép önmagért beszél.
– Ne magyarázkodjon! Ez a hajó már elment.
– Hát, ha kiforgatja a szavaimat – adta fel Ethan.
– Nem tud veszíteni, ugye? – vágott vissza Kaitlyn.
– Nincs itt semmi veszíteni való, csak a tények. A pillangót fotóztam le, ami történetesen a maga arca előtt repült el. Ennyi.
– Késő! – dőlt hátra Kaitlyn látható elégedettséggel.
– Szívtelen – somolygott Ethan az orra alatt, és a szópárbaj ellenére most először érezte úgy, hogy nincs közöttük feszültség. És ez jó érzés volt, mivel együtt fognak dolgozni, amihez kölcsönös bizalomra van szükség. De ne bízd el magad, fogta vissza a lovakat, mert Kaitlyn Connorsban benne volt, hogy a következő pillanatban megint felveszi a hűvös, távolságtartó arcát, ezért a férfi folytatta a könnyed csevegést. – Mit olvas?
A nő felkapta az ölében fekvő könyvet, és úgy nézett a borítóra, mint aki most látja először.
– Még nem kezdtem bele. Katie adta kölcsön, már hónapokkal ezelőtt, de még nem volt rá időm.
– Jó könyv – mondta Ethan, amivel sikerült meglepetést okoznia.
– Maga olvasta? – kerekedett el Kaitlyn szeme. – De ez romantikus könyv, nem?
– De. Nem olvastam, de a barátnőm igen. Végig bőgött. A filmet viszont meg kellett néznem vele. Jillian persze azt is végigbőgte. Végül is jó volt. Hillary Swank a főszereplő, vagyis rossz nem lehet.
– Értem – nyugtázta Kaitlyn a könyv borítóját tanulmányozva, bár az egyre erősebb szürkületben nem sokat láthatott belőle.
– Azt hiszem, ideje bemenni lassan – kászálódott fel Ethan a nyugágyból. Lesimította az ingét, magához vette a mobilját és a fényképezőgépet, és a kezét nyújtotta a nő felé.
– Bemegyünk?
– Igen – bólintott Kaitlyn és elfogadta a segítő jobbot. – Katie és Liam zenés bulit terveznek, mindenkit várnak – magyarázta, és mintha csak meghallották volna, abban a pillanatban megszólalt a zene.
– Hát, azt hiszem, én kihagyom a mulatságot, és inkább alszom egyet – fintorgott Ethan Úgy hiányzott a fejének az ordító zenebona, mint vámpírnak a napfény.
– A részvétel opcionális – indult el Kaitlyn az épület nyugati szárnya felé. – Én sem preferálom a dolgot, de én nem mondhatok nemet – sajnálkozott. – Annyit viszont tegyen meg, hogy legalább benéz! Tudja, milyen Liam nyelve, a végén még magán köszörülné.
– Nem az első, és biztosan nem is az utolsó eset lenne – értett egyet Ethan.
– Liam nem rossz ember, csak szókimondó. Ami a szívén, az a száján, szó szerint. De arany szíve van, majd meglátja. Csak furcsa a stílusa.
– Cseppet – bólogatott a férfi. – Egyébként mi ez az olasz stílus nála? Nem úgy tűnik, mint akinek tele a családfája talján ősökkel.
– Nézzenek oda! Taljánok. Le vagyok nyűgözve – torpant meg Kaitlyn incselkedve.
– Művészettörténet. A diplomát nem a semmiért adják – magyarázta Ethan.
– Az biztos – helyeselt a nő, és újra elindult az egyre erősödő latin dallamok irányába. – Liam két évig Rómában élt, és magával hozta, vagy inkább magába szívta az olasz életérzést. Tőlem legyen elég ennyi, ha többet akar tudni, kérdezze őt.
– Hát… – kezdte Ethan, de inkább nem kezdett bele, hogy az ő olasz barátai és ismerősei másmilyenek, és, hogy kifejezetten nem szeretik, ha valaki majmolja őket. – És, mi a baja velem? Hogy sötétebb a hajam és a szemem az övénél? – kérdezte, amivel sikerült megnevettetnie Kaitlynt.
– Elmondom, de nem tőlem hallotta! Szerintem Liam féltékeny. Teljesen odavan Katie-ért.
– És?
– Nem nyilvánvaló? – halkította le a hangját Kaitlyn. – Jaj, a pokolra fogok jutni… Szóval, Katie nem rejtette véka alá a tetszését maga iránt. De ezt sem tőlem hallotta, bár, ha nem vette észre, milyen szemeket mereszt magára Katie, akkor vak. Liamnek meg ez nem tetszik szerintem.
– Megtisztelő – húzta ki magát Ethan. – De részemről Liam nyitott ajtókat dönget. Nem áll szándékomban elcsábítani Katie-t.
– De Katie reménykedik. Liam meg azért, hogy Katie nem ér célba. Magán áll, hogy mi lesz a sorsuk.
– Jézusom! – nevetett Ethan. – Tiszta Shakespeare, sok hűhó semmiért. Van barátnőm, és bármilyen csinos lány Katie, monogám típus vagyok.
– Ennek örülök – nyugtázta Kaitlyn. – De erről egy szót se senkinek. Még a végén rám ragasztják, hogy pletykafészek vagyok.
Ethan nehezen állta meg, hogy ne nevesse ki a nőt, ahogy önérzetesen a füle mögé igazította a haját, majd rövid tanakodás után a hóna alá rejtette a Katie-től kapott romantikus regényt. Kaitlyn Connors maga volt a két lábon járó ellentmondás. Középmagas, arányos termete igazi homokóra alkat volt, amit magassarkú cipőkkel próbált ellensúlyozni, bár Ethan szerint feleslegesen, mert a lapos cipőjébe is nagyon csinos volt. A nő komoly volt, fiatal korához képest túlságosan is, elhivatott, bár a férfinak az volt az érzése, hogy megfelelés kényszerrel küzd, de az nem derült ki számára, hogy kinek akar bizonyítani. Talán csak saját magának, de a lényeg, hogy a könnyedséget szinte teljesen elnyomta magában. De azért néha képes volt elengedni magát, bár Ethan élt a gyanúperrel, hogy ez nem tudatos volt, sokkal inkább véletlenszerű, és szinte azonnal visszahúzta az álarcát, amikor kapcsolt, hogy az elcsúszott. Érdekes jelenség volt, szórakoztató, bár nem úgy, mint például Katie, vagy épp Jillian, aki viszont egyértelműen hangulatember volt, és jókat lehetett nevetni a társaságában. Kaitlyn Connors más volt, mint a többi nő, akivel valaha találkozott, éppen ezért érdekes. Nem az a típus, akit az ember első alkalommal a szívébe zár, de Ethan úgy érezte, hogy kezdi megkedvelni.
Amikor Kaitlyn oldalán belépett a régi bálterembe, a zene hangereje szinte fejbevágta, ami az egymást túlkiabáló emberek hangjával vegyülve több volt, mint amit öt percnél tovább el akart viselni.
– Itt van végre a főnök – perdült eléjük az imént emlegetett Liam, Bobbal a sarkában. – Vedd halkabbra a zenét! – ordított hátra Lee-nek, aki fülig érő szájjal bólogatott, és elviselhetőre halkította a hangorkánt. – És itt van az elveszett fotós is – vágta hátba Ethant az újságíró eltúlzott lelkesedéssel. – Na, sikerült megörökíteni valamit az utókor számára? Pár lepkét? – vigyorgott a fényképezőgépre mutatva.
– Talán egyszer kiderül – vonta meg a vállát Ethan.
– Mindegy, lényeg, hogy végre mindenki itt van – nyugtázta Liam enyhén imbolyogva. – Igyunk!
– Végre valami értelmes is elhagyta a szádat – dörmögte Bob.
Liam poharat nyomott Kaitlyn és Ethan kezébe, a nagy igyekezettől derekasan körüllocsolva őket.
– Főnökasszony, mondasz pár szót?
– Nem is tudom – rázta le a kezéről a pezsgőt Kaitlyn. – Nem készültem tósztot mondani, de legyen – engedett végül az erőszaknak a torkát köszörülve – Nos… Dolgos hónapokon vagyunk túl, de úgy érzem, megvan az eredménye, mert jó úton haladunk, hogy még sikeresebbek legyünk. Szeretek veletek dolgozni, és remélem, hogy az érzés kölcsönös. Ha nem, akkor sajnálom, de ki kell bírnotok a rigolyáimat, mert én vagyok a főnök – mosolyodott el, általános derültséget keltve. – Örülök, hogy jól érzi magát mindenki itt, Rochesterben. De ne lőjetek túl a célon, mert holnap egy hosszabb megbeszélést tervezek kilenctől ebédig – jelentette be, ami nem váltott ki tetszésnyilvánítást, nem úgy, mint ami utána következett. – De utána szabad a pálya. Kivéve annak, aki velünk jön a fotózásra. És itt szeretnék köszönetet mondani legújabb kollégánknak, amiért úgy döntött, hogy velünk tart az Extra csapatában, és itt is. Emeljük poharunkat Mr. Ethan Lambertre!
– Jajnemár! – gurgulázta Liam, mire az általános éljenzést síri csend váltotta fel. Még a zene is elhallgatott, mint ami várja, hogy ebből vajon mi sül ki. – Most komolyan miszterlambertezni akarod? – szögezte az ujját Kaitlynnek.
Ethan gyors visszaemlékezés után úgy találta, hogy ez volt a leghullámzóbb reakciókat kiváltó pohárköszöntő, amit valaha hallott. Elkapta Kaitlyn pánikközeli pillantását, amire egy kacsintással válaszolt. Jelezni akarta, hogy nem veszi a lelkére Liam részeg locsogását, akinek a nyelve egyre inkább összeakadt.
– Igyatok perut… pertut – gurgulázta –, boruljatok egymás kebelére, mer’ nekem nagggggyon sérti a fülemet ez a fene nagy udravia... urda… Udvariaskodás! – bökte ki végre diadalittasan, általános megkönnyebbülést és helyeslést kiváltva.
– Igazad van – lapogatta meg Liam vállát Kaitlyn, bár az arcáról lerítt, hogy legszívesebben bokán rúgná. – Most az egyszer – tette hozzá, és gyorsan Ethan felé fordult, hogy elejét vegye beosztottja tiltakozásának. – Kollégák vagyunk, és hiszünk a jó munkakapcsolatokban, ezért a formalitásokat mellőzzük egymás között. Így tehát üdvözöllek a csapatban, Ethan! És gyorsan hozzáteszem, hogy ma olvastam egy cikket a New York-i kiállításodról, nagyon elismerően írtak a munkádról. Gratulálok! Örülünk, hogy köztünk vagy.
– Részemről a megtiszteltetés, hogy közöttetek lehetek – felelte Ethan. – Remélem, hogy sikerül beváltanom a szakmai reményeket – mosolygott, és látta Kaitlyn arcán, hogy majdnem elneveti magát, ahogy koccintásra emeli a poharát.
*
A következő nap ugyanolyan meleget hozott, mint amikor megérkeztek Rochesterbe, és ez tovább táplálta az amúgy is jó hangulat. A délelőtti értekezlet az esti bulizás után picit lagymatagon indult, de végül felpörgött. Ethan, bár Kaitlyn rendhagyó pohárköszöntője után fél órával már a szobájában volt, nem gondolta úgy, hogy neki most túl sok időt kellene beleinvesztálni a megbeszélésbe, főként azért, mert úgy érezte magát, mint akin átgyalogolt egy elefánt, külön időt szentelve a fejének. Ideig-óráig állta a sarat, és hallgatta a beszámolókat és új terveket, de végül kioldalgott a tárgyalóból, és felment a szobájába. Ivott egy pohár vizet, aztán végigdőlt az ágyon, remélve, hogy az majd csillapítja a fejfájást.
Hangos dörrenésre riadt fel. A pulzusa úgy lódult meg, mint egy versenyautó, és úgy pattant ki az ágyból, mint ha meggyulladt volna alatta. Fogalma sem volt az időről, sem a helyről, csak azt tudta, hogy a hirtelen mozdulat a lehető legrosszabb dolog volt, amit tehetett, mert a fejébe úgy nyilalt bele a fájdalom, mint ha egy jégcsákányt vágtak volna belé. Nagyokat pislogott, hogy kitisztítsa a látását, amitől végre az agya is munkának látott, és elhelyezte térben és időben. Az ajtó felől kitartó kopogásra lett figyelmes, így összerakta, hogy az a dörrenés is csak szimpla kopogtatás volt. Lassan elindult az ajtó felé, kerülve bármiféle hirtelen mozdulatot, és szélesre tárta. Bob és a fiatal, mindig jókedvűnek tűnő Lee téblábolt a küszöbön.
– Na, hát mégis itt vagy! Nem voltál ebédelni, és nem vetted fel a telefont. Már azt hittük, elmenekültél – hadarta Lee nagy lendülettel és még nagyobb hangerővel. – Elég unalmas lehet az ilyen megbeszélés, ha nem vagy benne nyakig a témában. Néha még akkor is, ha benne vagy, de ezt ne mondd el Kaitlynnek! – vigyorgott, amitől mandulavágású szeme vékony csíkba szaladt.
– Nem fogom – ígérte Ethan, miután felfogta a hallottakat. – Nem állt szándékomban elmenekülni, csak fájt a fejem, gondoltam feljövök inkább – nézett az órájára, és meglepve látta, hogy három órát aludt.
– Jaj, felébresztettünk? Ezer bocs! – szabadkozott Lee. – És, jobb lett? Mert most, hogy mondod, elég szarul festesz, mint aki mindjárt kidobja a taccsot – méregette.
– Igen, jobban vagyok – hazudta Ethan az arcát dörzsölve, amit furcsán zsibbadtnak érzett.
– Az jó – bólintott Bob, de nem úgy tűnt, mint aki hisz neki. – Azért jöttünk, mert Kaitlyn keres, a bárban vár. Elintézte az illetékesekkel, hogy korábban kezdhesd a fotózást a Rochester Castle-ben, hogy aztán legyen még idő a katedrálisra is.
Ethan összeszorította az állkapcsát, visszaparancsolva a nyelvére tóduló káromkodást. Helyette végigszántott a haján, ami a tapintás alapján a szélrózsa minden irányába meredezett.
– Rendben – bökte ki végül, lelkesedést színlelve. – Adjatok pár percet, és indulhatunk!
Választ sem várva vendégeire zárta az ajtót. Ivott egy pohár vizet, megmosta az arcát, nedves kezével végigszántott a haján, lecserélte ráncosra feködt ingét, aztán és a vállára kapta a felszerelését.
– Harcra fel! – húzta be maga után az ajtót öt perc múlva óvatosan, nehogy ötletet adjon a fejében dolgozó légkalapácsnak.
Amikor belépett a bárba, Kaitlyn a pultnál ült a telefonjába merülve, de ahogy észrevette őt, mosolyogva felállt, lesimította zöld szoknyáját és a mobilt becsúsztatta a ráncok között rejtőző zsebbe.
– Hallom, kidőltél.
– Jelentettek a kémek? – szaladt ráncba Ethan szemöldöke. – Csak fejfájás. Túlélem.
– Gyakran fáj? – vegyült együttérzés a nő hangjába.
– Csak ha beteg vagyok. Vagy másnapos.
– Ez most örömhír vagy őszinteségi roham? – horkantotta Kaitlyn gúnyosan.
A fullánk ezúttal váratlanul érte, de Ethan csak magát okolhatta a magas labdáért. Nem tudott előrukkolni semmilyen frappáns válasszal, a szíve dobogásával szinkronban lüktető fejfájás nem adott teret a kreatív gondolatoknak. Végül beérte egy gyenge szemöldökráncolással.
– Bocsánat, ez nem volt szép – változott Kaitlyn arckifejezése csipkelődőből komollyá. – Vettél be fájdalomcsillapítót? Sápadt vagy.
Ethan nyugtázta a bocsánatkérést, de a nő vizslató tekintetétől csak még kellemetlenebbül érezte magát a bőrében.
– Nem hordok magamnál gyógyszert – sóhajtotta. – Ritkán vagyok beteg, másnapos még ritkábban – nyomatékosította a tényeket.
– Szerintem rád férne egy tabletta – nyúlt a táskájáért Kaitlyn, és rövid kotorászás után előhúzott egy doboz Aspirint. – Szolgáld ki magad!
– Azt hiszem, élek a lehetőséggel – vette el a gyógyszer Ethan rövid habozás után. – Talán kikapcsolja a légkalapácsot.
– Jól teszed. Egy-két órával el tudjuk tolni a fotózást, ha gondolod – nézett fel rá Kaitlyn ezúttal kedves mosollyal, de bármennyire csábító volt az ajánlat, Ethan soha nem engedett magának csúszást. És nem kicsit lett volna kínos, ha fejfájásra hivatkozva tologatja a napi munkát, munícióhoz juttatva Liamet, aki előző nap mattrészegre itta magát, de a legkisebb jelét sem adta a másnaposságnak. Ethan pedig még csak nem is ivott.
– Nem, egy-két bogyó és jobb leszek, mint új koromban – bizonygatta, bár maga sem tudta, kit akar igazából meggyőzni. A pultostól kért egy pohár ásványvízet, lenyelt két tablettát, és elindultak, hogy teljesítsék a napi feladatot.
A délután meglepően gyorsan eltelt. Ethan külső és belső felvételeket is készített a várról és a katedrálisról, és meg volt elégedve a teljesítményével. Kaitlyn ezalatt Bobbal és Katie-vel az oldalán információkat gyűjtött a helyi kísérőjüktől, bőszen jegyzetelve, és a telefonját diktafonként használva, Ethan mégis szinte végig magán érezte a tekintetét, amíg fotózott. Ez akár hízelgő is lehetett volna, ha nem érzi kényelmetlennek, hogy felügyelet alatt dolgozzon.
Késő délután fáradtan, de elégedetten baktattak a szállásuk felé. Katie pár méterrel előttük kavicsokat gyűjtött, amiket Bob készségesen pakolt a kardigánja zsebébe. Az idő és a társaság is kellemes volt, de Ethan lehangoltan konstatálta, hogy az Aspirin hatása múlóban van. Próbálta felidézni, hogy mikor volt utoljára ilyen vacakul, és rájönni, hogy a fáradtságon kívül vajon mi baja van, mert nem érzett semmi más tünetet, így csak akkor vette észre, hogy Kaitlyn hozzá beszél, amikor a nő megbökte a karját.
– Azt kérdem, hogy hol van a kerted, ahová betennéd a nyugágyat? – nézett fel rá a nő a füle mögé simítva egy elszabadult hajfürtöt. – Mármint, hogy hol a házad?
– Ja, bocs! – köszörülte meg a torkát zavartan Ethan. – Nyugat-Londonban.
– Egyedül laksz? Elnézést, nem a magánéleted részletei érdekelnek, csak…
– Semmi gond! Egyedül. Bár a barátnőm, Jillian elég sűrűn megfordul nálam.
– És, milyen a ház?
– Milyen? – vonta meg a vállát. – Mint egy ház. Tudod, falak, tető, ablakok, ajtó…
– Értem – ereszkedett le Kaitlyn arcára a tartózkodás álarca. – Nem akartam tolakodó lenni, csak gondoltam, feldobok egy témát, hogy ne csak bandukoljunk itt némán.
– Ja, nem, nem, semmi gond! – kapott a fejéhez Ethan. Emlékeztette magát, hogy, bár kellemes beszélgetőpartner, a nő más hullámhosszon működik, nem igazán érti, vagy csak nem szereti a szarkazmust. – Lássuk csak! Viktoriánus stílus, négy hálószoba fürdővel, konyha, étkező, két dolgozószoba, nappali, garázs. És hátul egy kert. A nyugágynak.
– Szép lehet. Honnan van ekkora házad?
– Ott nőttem fel.
– Nem mondod, hogy a szüleiddel laksz? – torpant meg Kaitlyn, mint aki falnak ütközött. Nyilvánvalóan meg sem hallotta, hogy egy perccel korábban a férfi azt mondta, egyedül él.
– Miért vagy így meglepve? – ugratta Ethan, amitől a nő szemei majd kiestek a gödrükből. – Olyan szörnyű, ha valaki a szüleivel él?
– Hát, igazából el tudok képzelni sokkal jobbat is – válaszolta, vagyis inkább szűrte a fogai között Kaitlyn. A hangsúly indulatos éle megütötte Ethan fülét.
Kaitlyn ismét félresöpörte az arcába hulló hajtincset, megköszörülte a torkát és az arcán feltűnt a már jól ismert udvarias, tartózkodó mosoly, a férfi pedig elraktározta az agya hátsó rekeszébe, hogy a szülő-téma is piros jelzést kapott.
– Ez amerikai szokás, együtt élni a szülőkkel? – lepte meg a nő a kérdéssel. – És tényleg, hogyhogy itt lakik a családod a vén, pici kis Angliában?
Ezek viszont Ethan számára voltak kellemetlen kérdések, még ha ártatlanok is, bár ennek Katilyn nem lehetett tudatában. A férfi úgy döntött, hogy gyorsan rövidre zárja a témát.
– Örököltem a házat a szüleimtől.
– Oh – torpant meg Kaitlyn újra. – Sajnálom! Nem akartam ajtóstul rontani a házba.
– Semmi gond! Nincs a homlokára írva senkinek, milyenek a családi viszonyai, nem? – segítette ki Ethan a zavartan toporgó nőt. Azt már nem tette hozzá, hogy a hivatalos életrajzában tudatosan kerülte a családi hátterére vonatkozó utalásokat.
– Ez igaz – vált távolivá a nő tekintete, és Ethan szinte hallotta, ahogy a fejében csikorogva gyorsulnak fel a kerekek más társalgási téma után kutatva. Könnyű volt levonni a következtetést, hogy találtak egy közös pontot „dolgok, amikről ne beszéljünk” kérdéskörben. – És, mikor láthatom a mai képeket? – lelt rá Kaitlyn a keresett témára. – Jövő héten megleszel velük?
– Jövő csütörtökre átválogatom és megszerkesztem őket.
– Remek. És holnap még megyünk két helyszínre, de azok nem ilyen nagyok, mint a maiak.
Kifogytak a beszédtémából, így a visszaút további részét végül némán tették meg. A csendet a hotelba visszaérve felváltotta a zsongás. A csapat egy része a teraszon volt, a másik fele a bárban múlatta az időt. A kellemes légkör a vacsora alatt is megmaradt, az utána felszolgált italok pedig tovább oldották a hangulatot.
A csapat legaktívabb magja, Kaitlyn, Katie, Helen és Bob ötletelni kezdtek a rovat jövőjét illetően. Liam látszólag a sörével volt elfoglalva, Ethan viszont igyekezett lépést tartani az eszmecserével, bár a fejében megint dolgozni kezdett a légkalapács, így egyre gyakrabban nézegette az ajtót.
– Készíthetnénk interjúsorozatot híres szakácsokkal, akik egy-egy tájegység ételeit mutathatnák be – vetette fel hirtelen Helen.
– Nem is rossz ötlet! – értett egyet Kaitlyn. – Az angol konyha most úgyis megy, hála a tévés szakácsainknak.
– Egyetértek. És ha már itt tartunk az ötleteléssel, ahhoz mit szólnátok, ha nyitnánk egy kertészeti cikksorozatot is? – javasolta Bob, aki a délutáni fotózáson elárulta, hogy él-hal a növényekért. Ahogy áhítattal megszagolt és megérintett szinte minden útjába kerülő levelet és virágot, olyan volt, mint egy kisgyerek Karácsony reggel.
– És, ha elég sok képet hoz össze a mi újdonsült fotós barátunk, akkor külön könyvet adhatunk ki belőle Hogyan főzzünk, kertészkedjünk? címmel – csatlakozott a beszélgetéshez Liam. – Ha engem kérdeztek, épeszű ember nem veszi meg ezeket a borzalmakat. Te hogy vagy ezzel, cimbora? – emelte Ethan felé a poharát, majd jó nagyot kortyolt a sörből.
– Én? Nem is tudom – lepődött meg Ethan, mivel neki semmi köze nem volt ahhoz, hogy a csapat miről ír a magazinban. – Engem nem zavarnak. És szerintem nem vagyok egyedül, különben nem adnának ki annyi könyvet. Akinek nem kell, az úgysem veszi meg őket, szóval, mindenki jól jár – folytatta, remélve, hogy a téma lekerül a porondról. Édesanyja öt kiadást megért könyvére gondolt, aminek egy példánya ott állt a nappalija polcán, de távol állt tőle, hogy ezt Liam orrára kösse.
– Nana! Az attól függ, hogy ki írja – bökött felé Liam a mutatóujjával. – Mert, ha egy sima háziasszony, akkor senki se fogja megvenni. De, és most figyelj! Ha egy közéleti személyiség vagy celeb, akkor szétkapkodják, attól függetlenül, hogy milyen baromságokat hord össze benne.
– Miért ne írhatna egy közszereplő használható szakácskönyvet? – szállt be a vitába Katie.
– Mert nem szakember, azért. Manapság meg mindenki szakácsnak képzeli magát, mert meg tud főzni egy teát. De már nem most kezdték. Emlékeztek arra az amcsi tévés nőre? Arra a barna hajú, szép híradósra, több műsora is futott még valamikor a kilencvenes években nálunk is. Nem jut eszembe a neve… Na, de mindegy is. Aztán egyszer csak kiadott egy könyvet sütés-főzésről, meg házi praktikákról, itt, Londonban. Kérdem én, megvette volna valaki a könyvet, ha Mrs. Smith írta volna Linkenholtból?
– Miért ne vették volna meg? – tárta szét a karját Katie. – Ha kap reklámot, legyen az akár csak annyi, hogy egyik háziasszony mesél a másiknak arról, milyen hasznos tanácsokat tartalmazó könyvre bukkant, akkor biztosan megveszik. Még ha nem is lesz belőle bestseller.
– Neked van ilyen könyved? – fordult a lány felé Liam.
– Nincs.
– Miért?
– Mert nincs rá szükségem. Nem főzök.
– És ha szükséged lenne rá, akkor melyiket vennéd meg? A volt tévés, híres nőjét, aki talán azt se tudja, hogy a fakanál melyik végét kell megfogni, de a könyve épp csak nem illatozik, olyan tutira varázsolják neki, vagy a kiváló szakács és háziasszony, ám a média által nem ismert Mrs. Smith silány minőségű papírra nyomott könyvét?
– Amelyik jobb – felelte Katie.
– De honnan tudod, hogy melyik a jobb, amikor nem olvastad el őket, és nem próbáltál ki egyetlen receptet sem belőlük?– emelte fel a hangját Liam dühösen, de senki sem válaszolt. – Szerintem a képlet pofon egyszerű – csapott az asztalra. – Ha van pénzed és ismert vagy, akkor a határ a csillagos ég. Bármikor kiadhatsz egy szakácskönyvet, még akkor is, ha gőzöd sincs a főzésről. Egyébként ez a volt tévés nő jó kis tyúk volt, de cseppet sem úgy nézett ki, mint aki életében megfőzött akár csak egy teát is, főleg amerikai létére – vigyorgott gúnyosan. – De ismerjük az álomgyárat, fakanál helyett lehet, hogy valami egészen mást fogott sűrűbben a siker érdekében, ha érted, mire gondolok, fotóskám – horkantott egyet és a tekintetét végighordozta a társaságon, elismerésre várva a poén után.
De senki sem nevetett. Ami Ethant illeti, ő legszívesebben letörölte volna Liam képéről az önelégült vigyort, ököllel, de inkább csak szóban érvelt.
– Távol álljon tőlem, hogy a humorodat kritizáljam, de szerintem pocsék. Ráadásul még baromságokat is beszélsz, és ítélkezel, anélkül, hogy ismernéd a könyvet vagy a szerzőt – állt fel inkább az asztaltól. Liam okfejtésében volt némi igazság, de érzékeny területet kapirgált, amit Ethan szeretett volna elkerülni.
– Te már csak tudod, mi, művészkém? Te is a sztárvilágban dolgozol, sőt, a fotósok között te is sztárnak számítasz, ne csinálj úgy, mintha Grál lovag lennél!
– Oh, pedig ha tudnád! – próbálta Ethan elviccelni a dolgot, amivel pont akkora nevetést sikerült kicsikarnia Liamből, amennyire tippelt. Zérót. – Amúgy hidd el, vannak a sztárok között sokan, akik értenek ahhoz, amit csinálnak! Persze te is, én is, mint bárki más, kritizálhatjuk őket. De az általánosítás, és a címkézés, ha engem kérdezel, na, az egy kicseszett nagy baromság.
– Egyetértek, mindig vannak kivételek. Itt vagy példának rögtön te, főleg azért, mert a jelen lévők mindig kivételt képeznek, ugye? – bökött felé Liam. – De ez a tévés nő kiadott egy könyvet, és élt belőle, mint a kiskirály. De előtte férjhez ment valami pénzes jogászhoz. Na, az a nem semmi! Ez a karrier, mi? Írj egy szakácskönyvet, apuci fedezi a költségeket, és tiéd a világ! Totál mindegy, tudsz-e főzni, lényeg, hogy sztár vagy.
– Ismered őket? – dobta fel a kérdést Ethan, hátha az újságíró elszólja magát, de úgy tűnt, tényleg nem tudja a nevüket. Viszont eleget tud, de közel sem annyit, amennyit ő.
– Mér’, te igen? Csak nem abból a könyvből főzöl? – röhögött Liam. – Ha jól emlékszem, csúnya véget ért a dolog, mert a nőt és a férjét is kinyírták. Lehet, hogy csak nem volt jó valamelyik recept. Vagy a sztárügyvéd túl sok szemetet szabadított rá a világra jó pénzért, ahelyett, hogy hagyta volna a börtönben rohadni őket?
Ethan eleget hallott. Némán átkozta magát, amiért még mindig nem tanulta meg a leckét: részeggel vagy részegen ne szállj vitába! Kényszerítette magát, hogy ellazítsa ökölbe szorult kezét, és betolta a székét az asztal alá, jelezve, hogy részéről befejezettnek nyilvánítja a vitát és az estét. Gyorsan elköszönt a társaságtól, sarkon fordult és otthagyta őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése