ELSŐ RÉSZ
– Mami! – kiáltotta Tyler, amikor leparkoltak a McBride ház udvarán, és észrevette a teraszra kilépő édesanyját. Ethan segített neki kiszállni a kocsiból, a gyerek pedig azonnal nekiiramodott a füvön, ahogy csak apró lábaitól tellett. A férfi követte a tekintetével egy darabig, aztán felmarkolta Tyler táskáját, hóna alá kapta Tigrist, a plüss zebrát a többi játékot rejtő papírtáskával, és komótosan lépkedve ő is elindult a ház felé.
– …az állatkertben, moziban és a parkban – hallotta már a teraszról a vékony, lelkesen hadaró hangot. – Aztán sárkányt teregettünk…
– Igazából eregettünk – lépett be Ethan a nappaliba mosolyogva.
– …és volt egy kiskutya is! – folytatta Tyler izgatottan.
– Ja, igen, bocs a nadrágért – nézett a férfi Susanre, aki a kanapé karfáján ülve válaszra nyitotta a száját, de a fia nem hagyta szóhoz jutni.
– És Ethan bácsi vett nekem állatokat, meg másik Dörmi urat, és, és …
– Hohó! Levegőt is vegyél, hallod-e?! – nevetett fel Susan. – Ha így elhadarod, a felét sem értem meg.
– Jó – bólintott a kisfiú, aztán egy mély sóhaj után ugyanolyan lendülettel folytatta. – És Ethan bácsi főzött nekem tésztát, de nem olyat, mint a tiéd, de azért csudi finom volt, és…
Ethan lerámolta a gyerek holmiját a kanapéra és mosolyogva hallgatta a beszámolót. Örült, hogy Tyler jól érezte magát, sőt, egyenesen büszke volt magára, mert ezek szerint tényleg jól csinálta, és nem csak elhitette saját magával.
– Hello, Ethan bácsi! – nyomott egy puszit Susan az arcára. – Ezek szerint jól telt. De mi van a nadrággal?
– Bizony. Jók voltunk együtt, ugye, Tyler? – fordult Ethan a gyerek felé, ügyet sem vetve a kérdésre.
– Igen, jók – bólogatott a kisfiú nagyot ásítva.
– Azt hiszem, valaki itt nagyon fáradt – simogatta meg Susan a gyerek homlokát. – Megmossuk a kezedet, és alszol egyet. Chloé is épp most aludt el. Mire felébredsz, apa is itthon lesz, és akkor elmeséled, hogy merre jártatok, jó?
– Jó. Ethan bácsi is jön?
– Aludni? – ráncolta a homlokát Susan. – Nem hinném. A felnőttek nem szoktak délután aludni.
– De Ethan bácsi szokott – sandított fel a férfira Tyler.
– Nem mondod! – hitetlenkedett Susan. – Mi a manó?
– Nem, Ethan bácsi nem alszik délután – emelte fel a kezét tiltakozva a férfi. – A tegnapi különleges alkalom volt. Kifárasztott a sárkány – magyarázta.
– Na, igen, a sárkányok nagyon fárasztóak tudnak lenni – vigyorgott Susan.
– Neked is volt sárkányod, amikor kicsi voltál, Mami? – tudakolta Tyler a szemét dörzsölve, majd a kanapéhoz szaladt és felkapta a zebráját.
– Nem, nekem nem volt, viszont Ethan bácsi megmentett egytől – felelte Susan, amitől a gyerek szeme tágra meredt. Már nyílt a szája, hogy kérdezzen, de az anyja megelőzte. – De, mielőtt elalszol mosakodás előtt, nyomás a fürdőszobába!
– Jó – adta meg magát a kisfiú, és szófogadón elindult a lépcső felé.
– Tyler! – szólt utána Ethan. – Nekem mennem kell.
– Oh – fordult vissza Tyler legörbült szájjal.
– Szia, kispajtás – guggolt le hozzá a férfi. – Örülök, hogy jól szórakoztunk. Majd máskor is megismételjük, ha Mamiék megengedik, jó?
– Jó! – lelkesült fel a kisfiú újra. – Szeretlek, Ethan bácsi!
– Én is szeretlek, Tyler – ölelte magához a férfi a gyereket. – Jó legyél!
– Na, menjünk! – kapta fel Susan Tylert. – Te várj meg itt, azonnal jövök! – szólt hátra a válla fölött Ethannek, és elindult a lépcsőn felfelé.
A férfi mosolyogva figyelte, ahogy anya és fia felmennek az emeletre és eltűnnek a szeme elől, ő pedig letelepedett a kanapéra. Mindig ugyanaz a nézés, állapította meg Susan arckifejezéséről, amit kicsi gyerek kora óta úgy ismert, mint a tenyerét. A családi fáma szerint a nővére már négyévesen azt felelte a mi leszel, ha nem leszel kérdésre, hogy anyuka. Majd, állítólag egy ételmérgezés után, már azt mondogatta, hogy anyuka lesz és orvos, hogy meg tudja majd gyógyítani a gyerekeit, ha fáj a hasuk. Ethan nem hitt a sorsban, de Susan esetében hajlamos volt elhinni, hogy a nővére valamit megérzett a jövőből, mert tizennégy éves korában kiderült, hogy nem a Todd Johnson miatti szerelmi csalódás az oka az étvágytalanságának, hanem leukémiája van. Ethan a maga hat évével túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, miről van szó, de arra máig emlékezett, hogy sokat sírt a nővére után, aki beköltözött a kórházba, amiről ő nem is igen tudta, micsoda, és nagyon hosszú ideig nem látta a lányt. Aztán egy nap a szülei elvitték Susanhoz látogatóba, ami először vicces volt, mert köpenyt és maszkot kellett húzniuk, de máig fel tudta idézni azt a rémületet, amit akkor érzett, amikor meglátta a nővérét. Egy üvegfalú szobában lakott, sovány volt, az arca pedig fehér, a hátát verdeső hajfonata eltűnt, helyette egy vastag, kötött sapka volt rajta, amit Ethan sehogyan sem értett. Igazából az egészből nem értett semmit, mígnem a szülei beavatták egy nagy titokba: ő lehet a hős, aki megmenti az ő harcos királylány nővérét a gonosz sárkánytól.
A beavatkozásból Ethan semmire nem emlékezett, de a csontvelő transzplantációnak hála, Susan pár hét múlva fogadhatott látogatókat, és ő végre odabújhatott mellé az ágyban. És a nővére mára elismert gyermekonkológus lett, és többéves küzdelem után immár kétszeres anyuka.
– Nagyon elgondolkodtál – szakította ki a gondolataiból Susan hangja. – Maradsz egy kávéra? Vagy teáznál inkább?
– Nem! – pattant fel Ethan. – Aranyos vagy, de nem, tényleg mennem kell – kapta össze magát.
– Tuti? – ráncolta a homlokát Susan, és úgy nézett rá, mint egy kíváncsi veréb.
– Rohanok – simogatta meg a nő vállát Ethan, és hogy megerősítse, elindult az ajtó felé. – Kaitlyn cirka két óra múlva befut, megígértem, hogy érte megyek, de előtte még találkozom Greggel.
– Az örök barát – követte Susan. – Tényleg, rég hallottam róla. Hogy van? Lesz új könyve?
– Jól van. És igen, állítólag készül az újabb krimivel. Majd összehozunk egy közös délutánt, mit szólsz?
– Az remek lenne! – lelkesült fel Susan. – Amikor elkezdtél Greggel lógni, nem gondoltam volna, hogy több mint húsz év múlva is tart még a barátságotok, mert legalább annyira különböztök, mint amennyire hasonlítotok.
– Együtt szomorítottuk a tanárokat, és bolondítottuk a csajokat – vigyorgott Ethan, mert rengetegszer álltak a szőnyeg szélén hol kettesben, hol külön-külön a tanári szobában.
– Aham, és már akkor megmutatkozott a te szépséget preferáló vénád, és az ő „bárkinek a hasába lyukat beszélek” mentalitása. És lőn, az egyik művész, a másik jogász – rázta a fejét Susan.
– Na, igen. És ez a művész most azt üzeni Peternek, hogy túl nagy a fű, le kéne vágni – nézett le a teraszról Ethan az erős fényben hunyorogva. – Itt lakik még egyáltalán? – vigyorgott. – Au! – jajdult fel, amikor Susan rácsapott a vállára.
– Ne legyél ilyen dög! – fenyegette meg az ujjával a nő. – Annyit dolgozik az új beruházáson, hogy mindig sötétben jön haza.
– Csak vicceltem! – ölelte meg Ethan Susant. – Tudom, hogy mennyire odavan a fűnyírásért, bár ezt az életben nem fogom megérteni. Na, jó, tényleg mennem kell – nézett az órájára.
– Persze, menj csak, jó utat! De azért ne rohanj túlságosan! – paskolta meg a férfi vállát Susan ezúttal finomabban. – Megyek én is, megnézem, mit csinál ez a gézengúz. De szerintem már alszik. És még egyszer köszönöm, hogy ilyen jól a gondját viselted – nyomott egy puszit Ethan arcára.
– Várj a hálálkodással, ha majd megnézted a nadrágszárát – nevette el magát a férfi, mert az a parkbéli kiskutyás affér nem múlt el áldozat nélkül. A választ meg sem várva leszaladt a lépcsőn, beugrott a Roverbe, és az ablakon kiintve elhajtott.
A busz késő délután ért a szerkesztőség elé. Kaitlyn fáradt volt és lehangolt, hogy ez volt az utolsó csapatépítő tréningje a társasággal. Ahogy leszálltak a buszról, váltott még pár szót mindenkivel, majd rövid bőröndválogatás után azon kapta magát, hogy már csak Katie és Liam maradt vele.
– Kocsival vagy? Vagy elvigyünk? – kérdezte a férfi, pont amikor Kaitlyn észrevette a jól ismert, fekete Range Rovert bekanyarodni a vendégparkolóba.
– Ethan jön értem – mutatta a kocsit, ami fittyet hányva a szabályoknak, áthajtott az Extra személyzeti parkolójába, és megállt a hármasfogat mellett.
– Sziasztok, kirándulók! – pattant ki a férfi a Roverből, Kaitlyn pedig azon kapta magát, hogy legszívesebben a nyakába ugrana, de az illendőbb köszöntést választva végül csak gyengéden megölelte.
– Szia neked is – adott egy gyors csókot a férfi szájára, és élvezte, ahogy az erős karok köré fonódnak. Az ölelés rövid volt, mert Kaitlyn nem szeretett társaságban túl nagy intimitást mutatni, de Ethan nem engedte el teljesen, bal karját dereka mögé csúsztatta és magához húzta. Mindez nem akadályozva meg abban, hogy kezet fogjon Liammel, és puszit adjon Katie-nek.
– Hogy telt a hétvége?
– Mivel te nem voltál ott, eseménytelenül – vigyorgott Liam, amiért Kaitlyn néma hálát küldött felé, és reménykedett, hogy a férfi nem felejti el, hogy az Extra L.A. tabu téma.
– Már épp kezdtem azt hinni, hogy Katie végre megnevelt, de úgy látom, tévedtem – nevetett Ethan.
– Próbálkozik, próbálkozik, de én vagyok az erősebb – kacsintott Liam, majd feljajdult, amikor Katie a bordái közé nyomta a könyökét.
– Azt te csak hiszed! – horkantott a lány. – Előbb-utóbb úgyis olyan leszel, mint egy doromboló kiscica.
– Nem pont azért szerettél belém, mert vad vagyok és kíméletlen, akár egy tigris? – masszírozta a bordáját Liam.
– Pont nem, de ebbe most ne menjünk bele! Inkább induljunk, mert éhen halok! – emelte fel a táskáját Katie a betonról. – Mikor is lesz a kiállítás? – fordult Ethanhez.
– Nem maradsz le, ne izgulj! Amúgy egy hónap, tizenhat nap és ööö… – nézett az órájára – úgy három óra múlva.
– Köszönöm, Mr. Spock! – felelte Katie.
– Az ki? – tudakolta Kaitlyn, amikor a többiek felnevettek.
– Te nem tudod, ki az a Mr. Spock? Hol élsz te?! – képedt el Liam.
– Azt hiszem, a 21. században ragadt – felelte Ethan még jobban összezavarva Kaitlynt. – Egy files karakter, majd elmesélem – könyörült meg rajta a férfi, majd visszafordult Katie felé. – Majd küldöm a meghívót.
– Drága vagy! Ott a helyünk! – hálálkodott a lány.
– Na – csapta össze a tenyerét Liam. – Most, hogy, mindent tisztáztunk, tényleg menjünk, mert idesülök! – nézett fel a tűző Napra. – Egyébként is minek állunk a parkoló közepén? – nézett körül, mint aki nem itt szállt le a buszról alig tíz perce.
– Menjünk – nyugtázta Katie a panaszt. – Örülök, hogy láttalak, Ethan! – mosolygott a férfira, majd Kaitlyn felé fordult. – Holnap találkozunk! – lépett közelebb és megölelte. – Mondj el neki mindent! – súgta a fülébe. – Csak ügyesen!
Mikor látta a csapata utolsó két tagját is elhajtani, Kaitlynt melankolikus érzés kerítette hatalmába. Amikor beszálltak a kocsiba, a fülében még mindig visszhangzott Katie sürgető bíztatása, és a melankóliába szorongás vegyült, ami percről percre nőtt benne.
– Jól vagy? – hallotta Ethan hangját.
– Persze, csak kimerült – rázta le magáról a bénultságot. Bekötötte a biztonsági övet, és egy nyűgös mosolyt küldött a férfi felé, remélve, hogy ezzel elejét veszi a további kérdéseknek, de tévedett.
– Milyen volt a hétvége? – tudakolta Ethan, miközben kihajtott a parkolóból.
– Fárasztó – nyomta meg a szót Kaitlyn, de végül beszélni kezdett.
Az agya, mintha láthatatlan fonalba gabalyodott volna, elzárta a szája elől azokat a szavakat, amik ahhoz kellenek, hogy kimondja a legfontosabbat: „Augusztusban kell L.A-ben kezdenem. Kicsit gyors, tudom, de velem jössz, ugye? Azt szeretném, hogy a kezdetektől ott legyél mellettem.” Helyette mesélt arról, hogy miről terveznek az Extra következő londoni számaiban írni, mesélt Liam legújabb aranyköpéseiről, amiket persze nem tudott rendesen visszaadni, de Ethan azért mosolygott rajtuk, és ezredszer is elmondta, hogy milyen gyönyörű a hotel parkja, nem mintha a férfi nem tudta volna pontosan, hogy néz ki. Az út alig több mint húsz percig tartott, de Kaitlyn úgy érezte, hogy halálosan kimerült, mert órákon keresztül fecsegett a semmiről a lényeg helyett, és csak remélte, hogy értelme is volt annak, amit összehordott. Ethan mindenesetre nem panaszkodott.
Megkönnyebbült, amikor végre hazaértek és belépett a házba, aminek ismerős illata nyugtatólag hatott rá. Már akkor így érzett, amikor először járt Ethannél. Az első pillanattól kezdve otthon érezte magát, és az érzés csak fokozódott, amikor a viktoriánus stílust idéző, szellősen berendezett helyiségekben lassacskán megjelentek az ő dolgai is. Először csak egy hálóing és pipereszerek, majd egy-két ruha és cipő, aztán a kedvenc fotelje, ami az ő kicsi lakásában mindig útban volt, de itt jól megfért. A házat uraló fehér és barna színek között lassan megjelentek a színes párnák, takarók és vázák is, amik ellen Ethan sem tiltakozott. Kaitlyn máig emlékezett arra, hogy milyen melegség járta át, amikor a férfi azt mondta neki, hogy „az én házam a te várad”.
Szeretett ebben a gyönyörű, ódon, mégis mai házban lakni, aminek a legnagyobb vonzereje mégis a házigazda volt.
– Máskor lelkesebb vagy egy-egy út után – hallotta Ethan hangját a háta mögül.
A férfi lerakta a komód mellé a bőröndöt és közelebb jött. Az ujjaival Kaitlyn füle mögé simította a mindig elszabaduló hajtincset, aztán belenézett a szemébe.
– Nem volt jó? Vagy csak fáradt vagy?
Kaitlyn úgy érezte, hogy a barna szemek a veséjébe látnak, mint ha a férfi tudná, hogy rejteget valamit. De, még ha ez így is van, ő akarta eldönteni, hogy mikor mondja el. Majd akkor, ha ő úgy érzi, eljött az ideje, és megtalálta hozzá a szavakat, amik még mindig a gombolyagba gabalyodva hevertek az agyában.
– Nem, én csak… Nem is tudom – próbálta lenyelni a torkába nőtt gombócot, amit eddig a bizonytalanság és a félelem uralt, de most hozzátársult a düh is. Kihúzta a kezét a férfiéból, ledobta a válltáskáját a kanapéra, és a nappalin átvágva átment a konyhába. A makulátlan, fehér bútorok mintha azt kiáltották volna felé, hogy nem tiszta a lelkiismerete, amitől a gombóc csak tovább nőtt a torkában. Felrántotta a hűtőszekrény ajtaját, kivett egy üveg vizet, öntött egy pohárral, amit anélkül tett le a pultra, hogy belekortyolt volna. Újra kinyitotta a hűtőt és visszatette a vizet. Megfordulva észrevette, hogy Ethan az ajtóban áll.
A férfi az ajtófélfának dőlve, kíváncsian méregette őt. Kaitlyn a tekintete súlya alatt kortyolt egy nagyot a hűs vízből, és majdnem félrenyelte. Gyorsan letörölte az álla felé induló vízcseppet, és összeszedte magát, hogy végre kimondja, amit kell, miközben azon agyalt, hogy mitől is fél valójában?
– Mi a baj? – lökte el magát Ethan az ajtófélfától. Közelebb jött, kinyúlt, hogy átölelje Kaitlyn derekát, de ő egy bocsánatkérő mosollyal kitért előle, a mosogatóba rakta a szinte teli poharat, és kiviharzott.
– Lezuhanyozok – szólt vissza a válla felett, és szinte érezte, hogy Ethan tekintete lyukat éget a háta közepébe.
A tus alatt állva mondatokat ötölt ki és vetett el ugyanabban a pillanatban: „Figyelj, augusztusban megyek az USA-ba!” „Már csak két hónapot vagyok Londonban.” „ Velem jössz?” „ Akarod, hogy maradjak?” Bolond, hiszen mennem kell!!!
A fürdőből kilépve semmivel sem állt közelebb a megoldáshoz, mint amikor faképnél hagyta Ethant a konyhában, amiért legszívesebben a falba verte volna a fejét. Tárgyalt már a város kulturális életének vezetőivel, világsztárokkal készített interjút, és most a saját párjával nem tud közölni egy egyszerű tényt!? Na, persze, ha tényleg olyan egyszerű lenne, villogott a fejében a piros lámpa. Nagy sóhajjal szorosabbra fogta köntösén az övet, mintha az megmentené az előtte álló nehéz pillanatoktól, és lement a nappaliba.
– Ethan, én… – kezdett bele azonnal, mielőtt elszáll a bátorsága, de nem volt kinek színt vallani, mert a férfi nem volt ott. – Remek – dohogta.
Benézett a konyhába, de persze az is üres volt. Visszament a nappaliba, ahol csak a bőröndje várta, hogy kipakolja belőle a holmiját. Ettől eltekintve minden a helyén volt, kivéve Ethant. Kaitlyn frusztrálva ült le a hatalmas kanapéra, és maga alá húzta a lábait. Az ölébe kapta az egyik puha párnát, amikor végre lépteket hallott a háta mögül, a lépcső felől.
– Itt vagyok! – mosolygott Ethan, amikor Kaitlyn megfordult. – Mutatni akarok valamit, csak fel kellett mennem érte a dolgozószobába – lobogtatta meg a kezében tartott barna borítékot. – Hátha ez majd jobb kedvre derít. Előhívtam a keresztelő képeit. Nagyon jók lettek. Mondhatni gyönyörűek. Ami persze a hozott anyag szépségét dicséri – ült le mellé a férfi kanapéra és félresöpörte a dohányzóasztalon heverő tárgyakat. Elkezdte kirakni a fotókat, amik pár másodperc alatt beborították az asztalt, Kaitlyn frusztrációja pedig minden újabb képpel nőtt. A harmadik sornál már legszívesebben kiszaladt volna a világból, és meg kellett feszítenie az össze izmát, hogy ne pattanjon fel a kanapéról. A keresztelő egy lezárt történet, ott lenni sem szeretett, a képek meg még annyira sem érdekelték, látott mindent élőben. A férfi mintha csak eltökélte volna, hogy még inkább megnehezíti a dolgát, amitől a frusztrációja átcsapott dühbe. Próbálta lenyelni, és nem Ethanre vetíteni, de nagyon nehéz volt.
– Nézd, ez milyen gyönyörű! – tartotta elé a következő képet Ethan, amit Kaitlyn úgy vett el, hogy rá sem nézett.
– Figyelj, én most nem akarom megnézni őket!
– Miért? Tényleg nagyon szépek. Nem azért, mert én csináltam, de jók lettek. Ha…
– Nem érdekelnek azok az átkozott képek! – robbant ki Kaitlynből, mire Ethan keze megállt a levegőben a következő fotóval, és döbbenten bámult rá.
– Oké, ha nem akarod, akkor nem kell – szólalt meg végül, és a hangjában egyértelműen sértettség volt. – De azért nem kell a fülembe kiabálni – tette hozzá, majd gyors mozdulatokkal összeszedte a képeket és visszatette őket a borítékba. – Visszaviszem őket, hogy ne zavarjanak – állt fel és elindult a lépcső felé, amitől Kaitlyn csak még rosszabbul érezte magát.
– Figyelj! – fordult a férfi felé. – Nem zavarnak. Egyszerűen csak nem vagyok abban a hangulatban, hogy egy pár napja volt keresztelő képeit nézegessem, amin amúgyis ott voltam, és láttam mindent. Ez gond?
– Nem, csak furcsa, mert… Na, mindegy, hagyjuk! – tette le a férfi a borítékot a komódra.
– Nézd! – dörzsölte meg az arcát Kaitlyn. – Nem vagyok abban a hangulatban, hogy családi képeket nézegessek. Miért olyan nehéz ezt megérteni? – nézett fel kétségbeesetten.
– Mert azt hittem, hogy szívesen vagy a családommal, hogy kedveled Susant, hogy jóban lesztek. De lehet, hogy tévedtem – sóhajtotta Ethan és visszült Kaitlyn mellé. – Nézd, Kay, sajnálom, hogy neked nincsenek rokonaid az apádon kívül, de ne várd el, hogy a kedvedért úgy tegyek, mintha nekem sem lennének!
A férfi a keze után nyúlt, de a máskor jóleső, meleg érzés helyett most csak még több feszültség járta át tőle Kaitlyn testét.
– Sajnálom, hogy egyedül vagy, de gondoltam, segít neked az enyéim közelsége – folytatta a férfi, mint aki nem érzi, hogy csak ront vele a helyzeten, vagy, ami még rosszabb, érzi, de nem érdekli. – Azt hittem, hogy a gyerekek lesznek majd a kapocs.
A bűvös szó hallatán Kaitlyn úgy rándult meg, mint akit áramütés ért. Elhúzta a kezét és felpattant. A hirtelen mozdulattól arcába hullott egy vastag, nedves hajtincs, amit türelmetlenül simított hátra.
– És már megint a gyerek téma – nézett a plafonra tehetetlenül. – Nem is tudom, miért lep meg, amikor mindig ide lyukadunk ki? Értsd meg, hogy én nem tudok bánni a gyerekekkel! És nem is akarok! Nem vagyok anyatípus. Sajnálom, de ez van. Ne várd tőlem, hogy gügyögjek nekik, mert nem vagyok rá képes! Annyit tudok csak tenni, hogy elmegyek veled Susanékhez, de semmi több. Nem tudom babusgatni Chloét, nem fogok fogócskázni Tylerrel, mert alkalmatlan vagyok rá. Te mégis erőlteted. De nekem ez nem megy!
Kaitlyn látta az Ethan arcára kiülő értetlenséget, de nem várta meg, hogy mondjon valamit. Átviharzott a konyhába, és öntött egy pohár vizet, mert most tényleg szüksége volt rá, hogy lenyelje vele a mérgét. Dühös volt. Magára, Ethanre, az egész világra.
Nem erről kellene beszélniük, sokkal fontosabb témájuk lenne, helyette már megint itt tartanak. Hirtelen az volt érzése, hogy Ethan provokálja, hiszen látta, hogy valami nem stimmel vele, mégis azt a témát hozta fel, amit ő kerülni szeret. De az is lehet, hogy mégis Kaitlyn volt, aki arra várt, hogy kirobbanhasson egy vita, amivel le tudja vezetni a feszültséget? Már semmiben sem volt biztos, csak abban, hogy az egész hétvégén növekvő szorongást egyre nehezebben tudja uralni. Az egyiküknek okosnak kellene lennie, és visszavonulót fújni, és remélte, hogy Ethan lesz az, mert ő nem érezte elég erősnek hozzá magát. De nem volt szerencséje, a férfi követte és úgy állt az ajtóban, mint a megtestesült tanácstalanság, széttárt karokkal.
– Mégis mit erőltetek?
A szeme mintha dühösen villant volna, de a hangját nem emelte fel. Nem, Ethan soha nem kiabált vele, sőt, igazából még nem is veszekedtek soha. Vitáztak, igen, nem is egyszer, de ez most más volt. Valami megváltozott. Vagy valaki...
– Adtam ultimátumot bármikor is, ha nem akartál átjönni velem hozzájuk? Mondtam akár egyetlen rossz szót is, ha azt láttam, hogy szinte elfutnál, amikor Tyler a közeledben van? Miért csinálsz ekkora patáliát pár rohadt fénykép miatt, amit azért hoztam le, hogy eltereljem a figyelmedet arról, ami nyomaszt? Ha nem akarod megnézni, akkor ne nézd meg! De bőven elég lett volna annyit mondanod, hogy fáradt vagy, és majd máskor megnézed, ahelyett, hogy engem vádolsz, hogy rád akarok erőltetni dolgokat. Én vagyok a hülye, hogy egyáltalán azt hittem, hogy érdekelhetnek a fotók – engedte le a karját, és egy nagy sóhajjal a farmerje zsebébe dugta a kezeit.
– Igenis, erőlteted! – csapta le a poharat a pultra Kaitlyn, azon gondolkodva, hogy vajon jól hallotta-e, amit Ethan mondott. – Erőlteted, hogy legyünk együtt Tylerrel hármasban. Ne mondd, hogy nem akartad rám erőltetni a mostani hétvégét! Miért kellene nekem papás-mamást játszanom? Azért, mert te akarsz gyereket? De én meg nem akarok! Ennyi! Másra sem tudsz gondolni egy ideje, csak Tylerre. Másról sem beszélsz, csak Tylerről. Elegem van már ebből! Mikor fogod már fel, hogy ő nem a te fiad? És hogy tőlem sem lesz gyereked, bárhogy is erőlteted, mert én nem akarom. Sem most, sem holnap, sem jövőre, sem máskor! – fejezte be kifulladva.
Ethan elképedt arcán önmaga döbbenetét és dühét látta tükröződni. Tudta, hogy nem így kellett volna mindezt közölni, mégsem bánta, hogy végre kimondta. Legalább nincs több színlelés. És ha már ezt elmondta, akkor miért ne terítse ki most az összes lapját?
– És csak hogy tudd – lépett közelebb és állt meg a férfi előtt. – Augusztusban kezdek Los Angeles-ben, nem októberben. Két hét múlva kimegyek, hogy találkozzak a kinti stábbal, és megnézzem a lakást, amit bérelni fognak nekem. Ezt akartam ma este elmondani, ezért voltam feszült – fejezte be, majd választ sem várva félretolta Ethant és faképnél hagyta.
A pillanatnyi megkönnyebbülést, hogy végre kimondta, a bűntudatnál is rosszabb érzés váltotta fel Kaitlyben. Most érezte csak igazán, hogy mi van előtte, és mit hagy maga mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése