Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
15. fejezet
~ Kaitlyn ~
– El kell ismerni, hogy nem rossz a srác – hallotta Kaitlyn Liam elismerő csettintését, ahogy a férfi háta mögé lépett. Nem láthatta az arckifejezését, de lefogadta volna, hogy vigyorog, mint egy róka.
– Nem rossz? – nyomta meg Katie a szavakat. – Neked ez a minőség csak ennyi? Nem rossz?
– Oké, akkor jó – adta meg magát a férfi. – És, mivel remek a pezsgő, engedékeny vagyok, így legyen nagyon jó. És ha kapok egy csókot, akkor egyenesen pazar lesz – ölelte át Katie vállát.
Kaitlyn úgy vélte, eleget hallott, és melléjük lépett.
– Üdv, főnökasszony! – emelte felé a poharát üdvözlésképp Liam. – Épp most dicsértem meg a mi kis fotós barátunkat.
– Na, ne! Katie, ez a te műved? – adta a meglepettet Kaitlyn. – Lassan kezdek félni tőled Liam átalakulása láttán – hajolt közelebb a lányhoz, hogy a férfi ne hallja az elismerést, majd végighordozta a tekintetét a kiállítótermen. – Impresszív, ugye? – kérdezte immár hangosabban, és akarva akaratlanul büszkeség töltötte el a látványtól.
A neves Webber Galériát előkelő ruhába bújt emberek lepték el, akik kisebb csoportokba verődtek Ethan kiállított fényképei előtt és elismerően bólogattak, miközben megvitatták a képek által közvetített érzéseket. Több híresség is volt a nézelődők között a művészvilágból, ami külön elismerésre adott okot.
A kiállítás témája az emberi lélek volt, és Kaitlyn szinte csupasznak érezte magát, ahogy a fotókon megjelenő érzések és érzelmek sokasága körülvette, ami Ethan zsenialitását és spontaneitását dicsérte. Némelyik kép visszatükrözte a nő lelkében dúló vihart, és ez úgy érte, mint egy hidegzuhany. Nehéz hetek álltak mögötte, mintha jegyet váltott volna egy soha véget nem érő menetre az érzelmek hullámvasútjára. A lakásában történtek után igyekeztek Ethannel úgy viselkedni a szerkesztőségben, mint ha semmi sem történt volna, ami a hirtelen jött sokkhatás és kölcsönös szégyenérzet mellett aznap meglepően jól sikerült. Ám a következő találkozó egy hét múlva nagyon kínos volt. Mindketten zavarban voltak, feszengtek a másik közelsége miatt, és nem igazán tudtak mit mondani egymásnak, leginkább csak udvarias, kurta mondatokat váltottak. Kaitlyn nem tudott úgy a férfi szemébe nézni, hogy ne látta volna benne visszatükröződni saját lelkifurdalását. Katie persze azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben, de sikerült meggyőznie, hogy csak fáradt, Ethan pedig a terhes barátnője és a közelgő kiállítása miatt azt se tudja, hol áll a feje, ezért tűnik szórakozottnak.
Most, hetek múltán a dolgok mintha kezdtek volna visszatérni a régi kerékvágásba, Ethan újra elkezdett viccelődni, és annak a délutánnak a pillanatai lassan álomképpé alakultak Kaitlyn fejében. Kényszerítette magát, hogy ismét úgy tekintsen Ethanre, mint egy kollégára, aki fontos szerepet tölt be a karrierjében, és egy barátra, aki jelen van az életében. Se több, se kevesebb, mondogatta magának, és ez bevált, mert jól tudta, hogy a férfiból a kevesebb is több a semminél.
– Hozok még egy pohár pezsgőt – rántotta ki gondolataiból Liam hangja. – Parancsolnak a hölgyek is?
– Igen, köszönöm – vágták rá Katie-vel egyszerre.
Kaitlyn a tekintetével követte a férfit, majd végigpásztázta a termet a jól ismert arcot keresve.
– Az előbb ment ki a teremből a galéria tulajával – jegyezte meg Katie.
– Kicsoda? – adta az ártatlant Kaitlyn.
– Ethan. Talán nem őt keresed? – emelkedett a magasba Katie bal szemöldöke. – Van valami haladás?
– Haladás? Hol? – próbálkozott Kaitlyn, mint ha nem tudná, hogy Katie úgy olvassa őt, mint egy nyitott könyvet.
– Természetesen Ethannel.
– Nem tudom, mire gondolsz – keményítette meg magát, mert sem az idő, sem az alkalom nem volt megfelelő a zátonyra futott „majdnem szerelmi” életének elemzésére, de Katie-t ez láthatóan nem zavarta.
– Akkor mondom. Hetekkel ezelőtt kimentél Ethannel fotózni, és utána felmentetek a lakásodra. Megvan?
– És? – fújt riadót Kaitlyn agya.
– Attól kezdve furcsán viselkedtek egymás jelenlétében. Vagyis egyértelműen történt valami, és hiába ködösítesz hetek óta, nem tudsz átverni.
– Szerintem túlságosan meglódult a fantáziád – vált fagyossá Kaitlyn hangja. – Ne kombinálj! Dolgoztunk. Ennyi történt.
Katie tiltakozásra nyitotta a száját, de szerencsére a terem végében álló pulpitos körül mozgolódás támadt, majd egy idős férfi megkocogtatta a mikrofont. A dobogás hangja betöltötte a termet, felkeltve a vendégek figyelmét, és mindenki kíváncsian fordult az emelvény felé. A férfi elmosolyodott, amitől szigorú ábrázata mintegy varázsütésre átváltozott jólelkű nagypapa arccá, és amikor elcsendesült a terem, udvariasan biccentett egyet.
– Hölgyeim és Uraim! Robert Webber vagyok. Mint a galéria tulajdonosa, engedjék meg, hogy köszöntsem Önöket ezen a szép estén! Ma is, mint minden alkalommal, ha művészet iránt rajongó embereket látok, öröm tölti el a szívemet. És külön örömömre szolgál, hogy én nyithatom meg ezt az emberi érzéseknek szentelt kiállítást, és mutathatom be Önöknek a művészt, aki elkészítette ezeket a gyönyörű felvételeket. Egy olyan fiatal fotóművészről van szó, aki már eddig is szép sikereket ért el nem csak hazánkban, hanem Európa több országában, és szülőhazájában, az Egyesült Államokban is. Hölgyeim és Uraim, Ethan Lambert!
A vendégek udvariasan megtapsolták a férfit, majd kisebb ováció tört ki, amikor Ethan fellépett a házigazda mellé. Széles mosollyal fogadta Mr. Webber gratulációját, megrázta a férfi kezét, majd átvette a helyét a mikrofon mögött.
Kaitlynnek fogalma sem volt, hogy Ethan milyen szavakkal köszöntötte az összegyűlt tömeget, mert csak a hangjából áradó melegséget érezte és simára borotvált, jóképű arcát látta, ahogy mosolyogva, izgatottan csillogó szemekkel beszél a fel-felvillanó vakuk kereszttüzében.
~ Ethan ~
A megnyitó zökkenőmentesen alakult, de az Ethan gyomrában remegő idegesség mintha vihar előtti csendet jelzett volna. Több interjút adott, és mintha mindenki a közelébe akart volna férkőzni egy-két mondat vagy közös fénykép erejéig. Derekasan állta a rohamot, mosolyogva válaszolt a kérdésekre mindaddig, amíg azok a kiállított képekről és a témaválasztásról szóltak. Amikor azonban a magánéletét kezdték firtatni, Jillianről és születendő gyermekükről kérdezték, azonnal bezárult. Az udvariasabb kérdéseket röviden, tömören intézte el, a tolakodókat válaszra sem méltatta, nyilvánvalóvá téve, hogy a képei eladók, de a magáélete nem, sem pedig Jilliané.
Amikor a pletykára éhes bulvárriporterek visszavonulót fújtak, előtérbe került a szakmai sajtó, ami javított Ethan kedélyén, de így is alig várta, hogy vége szakadjon a kérdésözönnek és kifújhassa magát. És ihasson végre valamit.
– Nagyon szomjas valaki – bukkant fel mellette Katie egy örökkévalóságnak tűnő óra múlva, és a két korttyal eltüntetett pezsgő árván maradt pohara felé bökött.
– Ne is mondd! Nem vagyok hozzászokva ehhez a sok beszédhez. Ehhez képest majd’ egy órát járt a szám egyhuzamban – köszörülte meg a torkát Ethan, és visszatette a poharát a pultra egy ásványvizet kérve.
– A sztárság átka.
– Miféle sztárság? Én fotózom a sztárokat, Katie, soha nem fogok közéjük tartozni. Azt hiszem ezt ma egyértelművé is tettem a bulvársajtónak – sziszegte.
– Hé, ne húzd fel magad! – simogatta meg a vállát Katie. – Csak a munkájukat végzik. És persze örülök a szerénységednek, de ezt vésd az agyadba: a sztárokat választják. Ha sztárt akarnak belőled csinálni, akkor az leszel. Én már látom is a címlapokat: Az ünnepelt fotóművész és a híres West End-i színésznő szerelmének gyümölcse!
– Inkább lapozzunk, Katie! – horkantotta Ethan. – Hol van például a szívtipró machó partnered? – nézett körül.
– Na, ha ezt hallotta volna – nevette el magát a lány.
– Mit kellett volna hallani? – jelent meg Liam végszóra.
– Semmit, ne izgulj! – kacsintott rá Katie.
Az újdonsült pár évődését hallgatva Ethan elmélázott, hogyan passzolhatnak össze, mikor látszólag jobban nem is különbözhetnének. Katie bohókásan kusza, göndör, szőke haja és macskás zöld szeme éles kontrasztot alkotott Liam hátrasimított, gondosan zselézett barna hajával és barna szemével. A férfi olyan természetességgel viselte háromrészes, egyszínű öltönyeit, mint más a saját bőrét, Katie viszont szerette a színes holmikat, és hol lezser, sportos nadrágkosztümöt húzott, hol testre simuló egyrészes ruhát. Ami egyezett bennük, az a magas, vékony alkatuk volt, és szókimondó, harsány modoruk, ami Katie-nél női bájjal párosult, Liam viszont folyamatosan pengeélen táncolt, és gyakran billent át a bunkó kategóriába. De azért néha tudott meglepetést is okozni, mint például most.
– Meg kell mondjam, nagyon jó képek. Lenyűgöztél! – nyújtotta felé a kezét Liam.
– Wow! – esett le Ethan álla. – Köszönöm! Nem kevés munka van bennük, és, tudod...
– Jaja, biztos, de azért el ne bízd magad! – vágta hátba Liam, amitől majdnem magára borította a kezében dédelgetett vizet.
– Gyönyörűek a képek, Ethan. Én is gratulálok – csatlakozott hozzájuk Kaitlyn is.
Ethant elborította a már jól ismert bűntudat a nő udvarias, szinte gépies mosolya láttán. Kaitlyn közelebb hajolt hozzá, majd gyorsan visszalépett, mintha nem tudná eldönteni, hogy adhat-e neki üdvözlésképp puszit vagy sem.
– Vannak közöttük nagyon megható felvételek – dicsérte a nő olyan hangon, amivel az értekezleteken szokon beszélni. – Hallgatóztam egy picit, mindenki arról beszél, hogy mélyen megérintették őket a képek.
– Köszönöm! Ha így van, akkor tényleg elégedett lehetek – erőltetett mosolyt az arcára Ethan. – Ez volt a cél, érzéseket közvetíteni és kiváltani.
– Elégedett lehetsz, sikerült – dicsérte Kaitlyn, és a férfi arcára ráfagyott a mosoly a nő szemében felbukkanó fájdalom láttán, ami olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant, így nem is volt biztos benne, hogy jól látta-e.
Ethan nap mint nap elátkozta azt a délutánt, és utálta magát saját gyengesége miatt. Kétszeres bűntudat gyötörte, Jillian miatt és Kaitlynért. Jillian legalább nem tudta, mi történt, és amiről nem tudunk, az nem fáj, így felé csak saját lelkiismeretével kellett elszámolnia, és ez sem ment könnyen. Kaitlyn viszont, bármennyire is távolságtartóan viselkedett, folyamatosan azt sugározta felé, hogy nem közömbös iránta, ami azt jelentette, hogy nem csak a szex iránti vágy mozgatta akkor. De a legrosszabb az egészben az volt, hogy ő egész biztosan így érzett Kaitlyn iránt, éppen ezért kerülte őt, amennyire csak lehetett. És ezért döntött úgy, hogy nem hosszabbítja meg a két hét múlva lejáró szerződését az Extra-val.
– Jillian hogy van? Mikor jön el a nagy nap? – törte meg Katie a kényelmetlenül hosszúra nyúlt csendet.
– Jól van – fordult a lány felé Ethan magában hálát rebegve, hogy végre arra terelődik a szó, akire neki gondolnia kell. – De egyre nehezebben viseli a terhességet. Jó nagyra nőtt, és szeretne már túl lenni rajta.
– Mennyi van még a szülésig? – kérdezte Katie.
– Két hét, legalábbis papírforma szerint, de az orvos szerint már bármikor megindulhat.
– Akkor most nagy az izgalom, mi? Nem irigyellek, haver – rázta a fejét Liam.
– Én vihar előtti csendnek mondanám – fújt egy nagyot Ethan. – Tegnapelőtt is volt egy téves riasztás, de nem történt semmi, végül hazaküldtek minket a kórházból.
– Bent leszel a szülésnél? – firtatta Katie, mire Liam látványosan elhúzta az orrát.
– Hát, engem hat lóval sem lehetne bevontatni, ha arra kerülne a sor. Nem férfinak való az, ami ott történik – rázta a fejét.
– Ethan már gyakorlott ebben – szúrta közbe Kaitlyn.
– Azt hogy csináltad? – esett le Liam álla.
– A nővérem szülése kalandosra sikeredett, és mire észbe kaptam, azt hitték, én vagyok az apa, és bent ragadtam – magyarázta Ethan, mire Katie és Liam olyan döbbent képet vágtak, amin nem tudott nem nevetni.
– Gondolom, adtál egy kis munkát a személyzetnek, amikor felvakartak a szülőszoba padlójáról – tért magához a meglepetésből Liam.
– Több tiszteletet, ha kérhetem! – méltatlankodott Ethan. – Semmi ilyesmi nem történt. Jó páros voltunk. Életre szóló élmény volt.
– Asszisztálni a saját testvéred szülésénél? Azért ez elég bizarr, ha engem kérdezel.
– Még jó, hogy nem kérdez téged senki – lökte meg a párját a vállával Katie.
– Na, jó, elég volt a pezsgőből! – szagolt bele a poharába Liam. – Kérek inkább egy whisky-t. Vad dolgokhoz férfias pia illik. Vagy váltsunk témát!
– Rendben. Leadtad a cikket a színházakról? – fordult felé Kaitlyn szigorú arccal, de az ajkai körül mosoly játszott.
– Most szóljatok hozzá! – tárta szét a karját Liam. – Győzz megszabadulni egy kellemetlen témától, és nyakadba kapod a következőt! Reggelre az asztalán lesz, szerkesztő asszony – hajolt meg tettetett alázatossággal. – Hol az a whisky?
– Rendben – mosolygott Kaitlyn és az órájára nézett. – Nekem lassan mennem kell. Ethan, neked mik a terveid holnapra? Be tudsz jönni, hogy átbeszéljük a következő munkát?
– Szerintem igen – nyelt egyet Ethan a szerződésbontásra gondolva. – Valamikor kora délután.
– Rendben, ahogy neked jó. Én bent leszek késő délutánig.
– Megbeszéltük – bólintott Ethan. Gyors pillantással felmérte a teremben kialakult kisebb-nagyobb csoportosulásokat, és kiszúrta, hogy Jim épp Mr. Webberrel beszélgetett. Ahogy idős menedzsere elkapta a pillantását, széles mosolyt villantott fel és a fejével intett neki. Ethan kapva kapott az alkalmon, kimentette magát és határozott léptekkel a háta mögött hagyta a hármas fogatot.
~ Kaitlyn ~
Ethan kora délutánra ígérte magát, de már öt óra is elmúlt anélkül, hogy Kaitlyn hallott volna felőle. Lehet, hogy megint a kórházban vannak, futott át az agyán a gondolat, kellemetlen szájízt hagyva maga után. Hogy elterelje a figyelmét, újra fejest ugrott az íróasztalán heverő cikktervezetek garmadájába. A Liam által leadott anyagot hagyta a végére, mert az volt a leghosszabb.
– Mmm, ez jó – dicsérte fennhangon a második olvasás után. Hagyott rajta pár megjegyzést, majd úgy döntött, hogy ennyi elég volt a munkából és a várakozásból, inkább hazamegy. Kikapcsolta a laptopot és nyújtózott egy nagyot ültében, amikor kopogtak az ajtón.
– Igen? – szólt ki.
– Szia! – dugta be a fejét Ethan az ablakon. – Judy nem volt az asztalánál. Bejöhetek?
– Persze, ne viccelj! – invitálta Kaitlyn megdobbanó szívvel. – Ülj le! Mi újság? Fejlemény baba ügyben?
– Hajnalban megint bementünk a kórházba, de semmi – zuttyant le a férfi a székbe. – Viszont kicsit magas Jill vérnyomása, az orvos bent akarja tartani, amíg meg nem születik a kicsi.
– Oh. Jó lenne már túl lenni rajta, ugye? – nézett a férfi karikás szemébe. – Szegény Jillian. Nagyon eseménydús a vége.
– Igen. De úgy látszik, nagyon jól érzi magát odabent a baba – dörzsölte meg borostás arcát Ethan.
– Tényleg, még nem is kérdeztem, hogy mi lesz a neve? Tudjátok már?
– Jillian csak azután akar neki nevet adni, ha már látta. Hisz az első benyomás erejében.
– Nem rossz gondolat – helyeselt Kaitlyn, bár fogalma sem volt, hogyan szoktak a szülők nevet választani a gyereküknek. – Épp kávét akartam inni – füllentette. – Csatlakozol?
– Az jól jönne – dőlt hátra Ethan a székben nagyot nyögve.
– Máris szólok Judynak – állt fel az asztal mögül Kaitlyn. – Amúgy mikor aludtál utoljára? – nézett vissza a nyakát masszírozó férfira az ajtóból.
– Nem is tudom. Rendesen talán három napja. Azóta csak egy-két órát, hébe-hóba.
– Nem is kellett volna bejönnöd, felhívhattál volna – ült vissza Kaitlyn az asztal mögé, miután leadta Judy-nak a rendelést.
– Útba esett – legyintett Ethan. – Hazamentem átöltözni, és gondoltam beugrom, ha már megígértem tegnap.
– Értem. Akkor jöhet a munka? A következő projekt… – kezdett bele Kaitlyn, de a férfi telefonja csipogva félbeszakította.
– Jilliant most viszik a szülőszobába – olvasta az üzenetet Ethan. – Mennem kell! – pattant fel és vissza sem nézve kirobogott az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése