Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
17. fejezet
~ Kaitlyn ~
Épp csak elmúlt hat óra, amikor felébredt, pedig még bő egy órát aludhatott volna. Este nem húzták be a sötétítőt, így a hatalmas ablakon át látta, hogy az égen sötét felhők vonulnak és a szél faleveleket kerget a levegőben. A meteorológusok által beígért hidegfront tehát megérkezett. Nem tudott visszaaludni, de felkelni sem volt kedve. A lelkiállapota egyértelműen csatlakozott a komor időjáráshoz, és inkább hátat fordított az ablaknak.
Ethan az igazak álmát aludta mellette, egy kósza hajtincs a homlokába hullott, és meg-meglibbent a szuszogása ütemére. Szemtelenül dús és hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. A szemhéja időnként megrándult, talán épp valami kellemeset álmodott, mert mosoly játszott az ajkai körül. Kaitlynt az otthon meleg érzése töltötte el, miközben nézte a férfit. Azon kapta magát, hogy egész nap ki sem kellene kelni az ágyból, csak feküdni, olvasni, gondolkodni és lustálkodni. És szeretkezni, minden órában. Elraktározni annyi gyönyörű emléket, amennyit csak lehet, hogy legyen mire emlékeznie, ha Los Angeles-ben felébred majd az éjszaka közepén, és Ethan mégsem lesz mellette. De nem volt szíve felébreszteni a férfit ilyen korán, így végül inkább óvatosan kimászott az ágyból.
A fürdőszoba tükréből egy enervált tekintetű nő nézett vissza rá. Vágott pár grimaszt, közben emlékeztette magát, hogy megvan rá az oka, hogy bizakodó legyen, hiszen, miután összekaptak, és Ethan hazajött a hosszúra nyúlt sétája után, úgy tűnt, hogy végre mindketten megértették, hogy mindkettőjüket ugyanúgy nyomasztja az ő Los Angeles-i munkája. És, ami a legfontosabb, a férfi azt mondta, hogy nem akarja elveszíteni őt. Vagyis, ha lassan és kicsit késve is, de alakulnak a dolgok, nyugtatta magát, aminek meglett a hatása, mert végre élet költözött a szemébe, és bizakodás a szívébe és az agyába.
Felhívta Katie-t, hogy ne várja, ma nem megy be a szerkesztőségbe, otthon fog dolgozni, amivel nem kis meglepetést okozott. Már-már vidáman, halkan dúdolva lépett be a konyhába, és eldöntötte, hogy meglepi Ethant egy reggeli szobaszervizzel. A szekrényajtókat és a hűtőt nyitogatva rájött, hogy azt se tudja, hogy az a sok minden mikor került oda. Ezer éve nem vásárolt semmit a konyhába, és idejét sem tudta, mikor főzött utoljára. De legalább Ethan helyettem is gondolkodik és cselekszik, fogta el a szégyen.
Dúdolgatva látott munkához. Rántottát sütött, a tetejét megszórta parmezánnal, a pirítósokat egy kenyérkosárba halmozta, és kis tálkákba vajat és dzsemet tett. Amikor kész volt, újra felforgatta a konyhaszekrényt megfelelő méretű tálca után, amin szorított helyet két nagy bögre kávénak is. Majdnem, mint az első közös reggelink, Jillan szülése után, futott át az agyán, és remélte, hogy ez a nap vidámabb lesz, mint az volt.
~ Kaitlyn ~
Miután Ethan sűrű bocsánatkérések között elköszönt tőle a szörnyű éjszakát követő délután, hosszú hetekig nem adott életjelt magáról. Kaitlyn aggódott érte, de erős maradt, és nem hívta fel. A férfi megígértette vele, hogy nem idegeskedik miatta, és tiszteletben tartotta a kérését, hogy ne keresse, mert majd ő jelentkezik. Ő pedig reménykedett, hogy megtartja az ígéretét, de egyre nehezebben viselte a bizonytalanságot. Könnyebb úgy várni valakinek a felbukkanására, ha tudja az ember, mikorra várhatja, mint úgy, ha csak azt tudja, hogy elment, de fogalma sincs hová és mennyi időre. És hogy visszajön-e valaha.
De Ethan nyolc hete nem jelentkezett, és senki nem tudott róla semmit. Kaitlyn tűkön ült, és egyre többet dohogott magában, hogy teljesen érthető a kiborulása, minden oka megvan rá, és nyilván fel kell dolgoznia a történteket, de azért tekintettel lehetne a barátaira és legalább annyit közölhetne, hogy jól van. A kisördög azt sugdosta a fülébe, hogy a hangsúly a barát szón van. Ethan valódi barátai biztosan tudják, hogy merre van, amiből következik, hogy őt nem tekinti a barátjának. Talán csak kollégaként tekint rá vagy megbízóként. Akit viszont történetesen majdnem lefektetett, mert az szinte felkínálta magát neki, ahogy ott illegett előtte melltartóban, gondolta, amitől elkapta a jól ismert, szégyenérzettel vegyes vágy.
Eljött egy újabb péntek este, és Kaitlyn nem tudott magával mit kezdeni. Semmilyen programja nem volt, így szabadon töprenghetett kedvenc témáján, hogy vajon miért vált ennyire fontossá számára ez a szakmájában magabiztos és vagány, a magánéletében azonban gyengéd és sérülékeny amerikai fotós, akit szerződés köt az Extrához, de hozzá, saját reményei ellenére, semmi. A gyötrődés helyett végül úgy döntött, hogy olvasásba temetkezik, tévét néz, de legfőképp nem gondol Ethanre. Egy doboz vanília jégkrémmel a kezében, egy újonnan beszerzett Zafon regénnyel a hóna alatt letelepedett a kanapéra és végignézte a csatornák kínálatát. Végül egy természetfilmet választott, mert abban legalább nincs családi dráma, nincs viszály. De gyorsan rájött, hogy neki most még ez sem jön be. Az afrikai szavannák életét bemutató filmben oroszlánok és hiénák élték mindennapjaikat, vadásztak, harcoltak az élelemért és a nőstényekért, ölték egymás kölykeit és párosodtak. Nesze neked idill, gondolta. Mérgesen kikapcsolta a tévét, és az ölébe kapta a laptopját, hogy benézzen a postafiókjába. Olvasatlanul kitörölte a spameket, hirdetéseket. Miért kap az ember ennyi levélszemetet, sóhajtozott, amikor a szeme megakadt a legfrissebb, ismeretlen feladó által küldött üzenet tárgyán. „Pillangó kontra paparazzo”. Felgyorsult szívveréssel nyitotta meg a levelet. Egy hatalmas, gyönyörű színekben pompázó lepke ugrott a szeme elé, ami egy ember kezén pihent. A kép felett ennyi állt: „Ma találkoztam ezzel a szépséggel, és eszembe jutottál róla. Ölel: E.”
Kaitlyn szíve akkorát dobbant, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Ethan küldte! Végre egy életjel! Nem tudta, miért idegen címről, de nem is érdekelte, a lényeg az volt, hogy jelentkezett végre, nyolc hosszú hét elteltével! Gyorsan begépelte a választ: „Gyönyörű! Még mindig jó az ízlésed. Ölel: K. Ui. Örülök, hogy végre hallok felőled!”
Ahogy elküldte a levelet, rájött, hogy megkérdezhette volna a férfitól, hol van. Ahogy a hatalmas lepkét nézte, nem tudta elképzelni, hogy Angliában találkozott vele, de nem is lehetetlen, és az is lehet, hogy közelebb van, mint gondolja. Végül is nem lehet olyan nehéz eltűnni Londonban sem, ha az ember azt akarja, hogy ne találják meg.
Másnap izgatottan nézegette a postafiókját, de nem volt benne újabb levél. És a következő napon sem, sőt, egy hét múlva sem. Értetlenül állt a dolog előtt, de végül belenyugodott, hogy megint várnia kell.
– Mit csinálsz hétvégén? – kérdezte Katie ebéd közben. Újra péntek volt, egy újabb zsúfolt hétnek a végén, és ő fáradtan, kedvetlenül tologatta tányérján a salátája maradványát.
– Vásárolok, és szerintem aludni fogok. Lehetőség szerint ki sem kelek az ágyból – rántotta meg a vállát.
A vásárlás máskor lenyugtatta, de most végig máshol járt a feje, és egész bensőjét valami izgatott remegés töltötte el. Hazaérve nagyot fújtatva rúgta be a háta mögött az ajtót, gratulálva magának, hogy a csomagokat egyensúlyozva egyáltalán ki tudta nyitni. Lepakolt a konyhapultra és elégedetten nézett végig a tömött zacskókon. Reggel rájött, hogy a hűtő szemérmetlenül kong az ürességtől, így ideje volt telepakolni. Úgy tervezte, hogy összeüt egy tenger gyümölcse spagettit, de a hozzávalókon kívül sok mást is vásárolt, amikre nem is emlékezett, hogy bepakolta a bevásárlókocsiba.
– Minek két tusfürdő, amikor reggel nyitottam ki az újat? – bámult a flakonokra tátott szájjal. – Töltött csokoládé? – nyúlt a papírzacskó aljára csúszott tábla után. – Fúj! Ez meg… Avokádó? Hiszen utálod! Más holmiját hoztam el? – nézett végig a pulton sorakozó holmikon a fejét vakarva. De szerencsére felfedezte a spagettihez valókat is, úgyhogy tényleg ő vásárolt össze mindenfélét, csak épp robotpilótára kapcsolva. Felkapta a tenger gyümölcseit rejtő csomagot, amikor hangos kopogás törte meg a csendet.
– Ez biztos Mr. Lewinsky lesz – tette le a hideg tasakot. A karbantartó már egy hete ígérgette, hogy beugrik és megnézi, miért csöpög a zuhany. Végre, hogy idetalált, rántotta fel az ajtót Kaitlyn anélkül, hogy kinézett volna a kémlelőnyíláson.
A látványtól földbe gyökerezett a lába. Fekete farmerben, az alkarján felhajtott ujjú kék ingben, borostásan, napbarnítottan, a megszokottnál kissé hosszabb hajjal Ethan állt az ajtóban. Szívdöglesztően, szégyenlős mosollyal.
– Te? – lehelte Kaitlyn.
A szíve olyan dübörgésbe kezdett, hogy azt hitte, a férfi meghallja. Bizonytalan mozdulattal hátrébb lépett, beengedje az oly kedves, várva várt, mégis váratlan vendéget, és reszkető kézzel becsukta az ajtót.
Úgy álltak egymással szemben, mint a zavarban lévő elsőbálozók. Végül Kaitlyn félszegen ölelésre nyújtotta a karját, de a férfi csak állt és bámult rá, így az ölelés helyett inkább gyorsan a hajába túrt, mintha azért emelte volna fel a kezét. Ethan ekkor lehajolt, és a nő közelebb lépett, hogy fogadja az üdvözlő puszit, de mindketten ugyanabba az irányba fordították az arcukat, így véletlenül az ajkaik értek össze. Kaitlyn zavartan felnevetett, de a nevetés a torkára forrt, amikor a férfi a két kezébe vette az arcát és ráhajolt a szájára, ezúttal pontosan célozva.
A csók először puhatolózó, már-már szégyenlős volt, de gyorsan egyre bátrabbá, és rögtön utána szenvedélyessé vált. Ethan karjai úgy ölelték körül, mintha soha többé nem akarnák elereszteni. Kaitlyn úgy érezte, hogy minden erő kiszalad a lábából, ahogy a férfi ismerős illatát magába szívta. Hónapok óta várt erre a pillanatra, és most végre itt van, nem kell többé várnia rá. Visszatért. Hozzá jött vissza!
Összekapaszkodva álltak egy ideig az ajtóban, majd lassan, mintha egy csakis általuk hallható zenére tennék, betáncoltak a hálószobába és végigfeküdtek az ágyon. Ethan szenvedélyesen csókolta, ő pedig reszkető kézzel kigombolta a férfi ingét. Megszakította a csókot, de csakis azért, hogy ajkával a felbukkanó, szépen formált mellkast kényeztesse. Amikor elért az utolsó gombig, türelmetlenül húzta le az inget a férfi válláról, mert többet akart érezni a bőréből. Egy perc múlva csatlakozott az inghez az ő blúza, majd a szoknyája is. A következő pillanatban már meztelenül feküdt az ágyon, miközben Ethan a szájával és a kezével őrjítő lassúsággal felfedező útra indult a testén, amibe a nő újra és újra beleborzongott, és még többet akart. Mikor a férfi visszatért az ajkaihoz, Kaitlyn felült, lenyomta az ágyra és fölébe kerekedett. Most rajta volt a sor, hogy bebarangolja a vágyott testet, ami, pont úgy, mint előbb az övé, reszketett minden érintése alatt. Lassított felvételt idéző mozdulatokkal húzta le a férfi utolsó ruháit is, csókkal hintve minden újabb felbukkanó bőrfelületet.
– Állj! – emelte fel Ethan a fejét pár perc kényeztetés után. – Muszáj abbahagynod, különben túl hamar vége lesz.
Kaitlyn visszatért a férfi telt ajkaihoz, és hagyta, hogy Ethan ismét fölülre kerüljön, és figyelte, ahogy az elővarázsolt óvszert kinyitja, és ő alig bírta kivárni, hogy a testük eggyé olvadjon. Amikor végül megtörtént, a szemeit elfutották a boldogság könnyei, mert végre teljessé vált benne a februárban csupán egyetlen pillanatra megtapasztalt tökéletesség érzése.
– Szia! – súgta a férfi, amikor kimerülten, csapzottan, kielégülten feküdtek egymás mellett.
– Szia! – nevetett fel Kaitlyn. Kényelmesen elhelyezkedett, a fejét Ethan vállára fektette, és élvezte a hátát simogató kezek érintését. Boldogan aludt el.
Reggel arra ébredt, hogy Ethan őt nézi.
– Jó reggelt, Csipkerózsika!
– Jó reggelt, herceg! Hol hagyta a lovát? – kérdezte, és közelebb húzódott a férfihoz, hogy a mellkasát párnaként használja. Élvezettel hallgatta az erős, nyugodt szívdobogást.
– Repülővel jöttem.
– Merre jártál? – nézett fel kíváncsian.
– Afrikában.
– Ejha! Te aztán komolyan vetted, hogy el akarsz tűnni egy időre.
– A legkomolyabban. Mondjuk nem ennyire messzire gondoltam, de kaptam egy felkérést és belevágtam.
– És hol jártál?
– Sokfelé. Szenegál, Nigéria, Egyiptom, Tunézia, Kongó, Dél-Afrika.
– Nem épp a legbarátságosabb vidék! Meg akartad magad öletni? – emelte fel a fejét Kaitlyn és a férfi arcát kutatta.
– Az épp nem szerepelt a terveim között. Egy természetfilmes tévécsatorna keresett meg, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mert a fotósuk eltörte a lábát. És, mivel jobb dolgom nem volt, igent mondtam.
– És miket fotóztál?
– Például pillangókat – mosolygott a férfi. – Némelyik nagyobb volt, mint a fejem. Az is, amit elküldtem neked e-mailben.
– Csodásan szép volt. Vártam még levelet, de nem küldtél.
– Kicsit körülményes volt a dolog. Ha időm volt, nem volt netes kapcsolat. Ha kapcsolat volt, dolgoztam.
– És miket fotóztál még pillangókon kívül?
– Gorillákat, oroszlánokat, zsiráfokat, elefántokat, hiénákat, orrszarvúkat, és mindent, ami szembe jött.
– Nagy kaland lehetett. És veszélyes.
– Hát, akadtak meleg helyzetek, főleg az orvvadászok miatt. De volt fegyveres kíséretünk, szóval nem voltunk igazán veszélyben. Nagy anyagot csináltam, tervezek egy kiállítást, évek óta gyűjtöm hozzá a képeket.
– Ennek örülök. De ígérd meg, hogy még egyszer nem tűnsz el ilyen hosszú időre, rendben? Aggódtam érted. Rossz volt, hogy nem tudok semmit rólad, arról, hogy mihez kezdtél, hol vagy éppen. Hiányoztál.
– Sajnálom. Mármint, hogy aggódtál. Azt nem, hogy hiányoztam neked – mosolygott a férfi. – Tudod, először embereket sem akartam látni – komolyodott el. – A házamból elvitettem a babás dolgokat egy raktárba, nem vártam meg, amíg jelentkeznek érte. Kemény időszak volt, de tanultam belőle.
– Tudod, a februári dolog miatt, amikor majdnem lefeküdtünk, lelkifurdalásom volt Jillian miatt – vallotta be Kaitlyn. – De amit ő tett, az messze túltesz mindenen. Jelentkezett azóta? Bocsánatot kért?
– Nem, de nem is hiányzik. Azt tudtam, hogy nem ő életem szerelme, de szerettem, bár baromi nehéz volt vele. Ha nem esett volna teherbe, szerintem már nem lennénk együtt.
– Miattam? – kérdezte Kaitlyn bátortalanul, de reménykedve.
– Is. Jillian nagyon nehéz természet, féltékeny volt végig, amíg együtt voltunk. A baba megváltoztatott sok mindent, és azt hittem, hogy ő fogja megmenteni a kapcsolatunkat. De – rázta meg a fejét –, pont az ellenkezője történt. Te viszont szép lassan beetted magad a bőröm alá.
– Nem a legszebb bók, amit életemben hallottam – nevette el magát Kaitlyn.
– Bocs, de tényleg így volt – védekezett Ethan. – Amúgy, ha még morbidabb akarok lenni, Jillian kellett ahhoz, hogy mi most együtt legyünk. Nyilván nem csak az ő hibája, hogy voltak problémáink, és nem is volt teljesen alaptalan a féltékenysége, hiszen én is elcsábultam, ha csak egy pillanatra is – kacsintott a lányra. – De, ha Mark is kellett neki, akkor biztos, hogy nem kapott meg tőlem mindent, amit akart.
Kaitlyn felkönyökölt és összeráncolt szemöldöke alól méregette a férfit.
– Most viccelsz? Vagy tényleg ennyire naiv vagy? Megadtál neki mindent, amit csak lehet! Szerelmet, házat, megértést, törődést. És amikor terhes volt, minden kívánságát lested. Mit akarhatott még?
– Én sem vagyok szent! Nyilván vannak olyan dolgaim, amiket nehéz tolerálni.
– Marknak talán nincsenek? Mije van neki, ami neked nincs? – értetlenkedett, mire Ethan felnevetett.
– Lenne egy tippem, elnézve a pasas fizikumát. Először is két méter magas…
– Nyugi, nem szorulsz egy milliméternyi kiegészítésre sem, hidd el! Ezt akár írásba is adom, ha kell – bizonygatta, mire Ethan még jobban nevetett.
– Mi olyan vicces?
– Csak elképzeltem, ahogy mindezt papírra veted, elküldöd Jilliannek, ő pedig kibontja a levelet és elolvassa. Szinte látom magam előtt az arcát.
– Lökött vagy!
– Tudod, hogy féltékeny volt rád? – szaladt a magasba Ethan bal szemöldöke.
– Komolyan? – adta az ártatlant Kaitlyn.
– Igen. Amiatt a tánc miatt az Extra estélyén.
– Az szép volt. Az a tánc – súgta Kaitlyn, és amikor a száján érezte Ethan ajkát, hálát adott a sorsnak, hogy újra fordult egy nagyot a világ, és a férfi végre mellette van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése