Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
19. fejezet
~ Kaitlyn ~
Langyos szél simított végig az arcán, ahogy átfutott az út másik oldalára, és a park felé vette az irányt. A Nap elő-előbújt a felhők mögül, hogy megmutassa magát, de gyorsan el is tűnt, így nem tudta legyőzni a borút, ami Kaitlyn lelkére is rátelepedett.
A vasárnap reggeli hűvös idő ellenére sokan voltak a parkban. Kaitlyn több ismerős arcot látott, akiket integetve üdvözölt, amikor elhaladt mellettük. Voltak, akik szintén futottak, mások sétáltak vagy a kutyafuttatóba igyekeztek négylábú társukkal. Mind ismeretlen ismerős volt, mert senkinek nem tudta a nevét, mint ahogy a park többi látogatója sem sejtette, hogy ő kicsoda. Nem tudták, ki honnan érkezett a városba, még azt sem, hogy melyik házban lakik. Nem tudtak egymásról semmit, de nem is volt rá szükség. Olyan közösség voltak, amit csak a park közelsége és a testmozgás öröme kötött össze. Ami még erősebbé tette a kétségeit, hogy Ethannel mihez fognak kezdeni, amikor annak ellenére, hogy ezernyi dolog köti össze őket, most mégsem értik meg egymást, pedig egyre fogy az idő, hogy megtalálják a megoldást.
Nem értette, mi történt velük, miért pont tegnap reggel jutott Ethan eszébe a házasság, sem azt, hogy ő hogyan reagálhatott olyan idióta módon? Fogalma sem volt, hogy Ethan mellett miért nem tud értelmesen gondolkodni, és miért ragadják el folyton az érzelmek, ha szóváltásra kerül a sor, amikor mással mindig hideg fejjel tud vitatkozni?
Nem volt válasza a kérdésekre, ami feldühítette, és arra sarkallta, hogy fokozza a tempót, így a tervezett befejező kör második felét sprintelve tette meg. A végén kifulladva, égő tüdővel és izmokkal állt meg, és bő egy percig csak állt és igyekezett levegőhöz jutni. Mindez arra legalább jó volt, hogy kis időre elfelejtse a dühét. Mikor már nem kapkodta a levegőt, nekilátott a nyújtó gyakorlatoknak, de a figyelmét egy öreg pár vonta magára, akik kart karba öltve sétáltak tőle tíz méterre, talán évtizedek alatt kialakult, mára bicegő szinkronban. Egyikük sem lépett hosszabbat vagy gyorsabban, mint a másik, tökéletes volt az összhang közöttük. Elhaladtak két tizenéves fiatal mellett, akik élénken gesztikulálva vitatkoztak, de hallótávolságon kívül voltak, így Kaitlyn hiába fülelt, nem tudta meg, min kaptak össze. A fiú a lány vállára akarta tenni a kezét, de ő sarkon fordult és faképnél hagyta párját, aki reményvesztetten az ég felé fordította az arcát, mint aki onnan várja valami felsőbb hatalom segítségét. Mivel az nem érkezett meg, a lány után iramodott. Elfutott egy fekete ruhába öltözött, vontatottan sétáló, középkorú nő mellett, akinek görnyedt válla azt juttatta Kaitlyn eszébe, hogy olyan, mint ha az egész világ terhét és fájdalmát magán cipelné.
Betolakodónak érezte magát, amiért megfigyelte ezeket az embereket, és eltűnődött, hogy vajon róla és Ethanről mit gondolnak mások. Tudta, hogy Katie és Liam szeretik őket, természetesen Susan és Peter is, mint ahogy Ethan barátja, Greg és a felesége is, de vajon milyen képet közvetítenek magunkról a külvilág felé, mit gondolnak róluk azok, akik úgy figyelik őket, mint ahogy az imént ő leste meg a két párt és az egyedül sétáló nőt? Azt akarta, hogy úgy gondoljanak rájuk, mint egy igazán összeillő és láthatóan összetartozó párra, akik előtt hosszú, közös jövő áll. Papír nélkül is.
A házban csend fogadta. A konyha üres volt, friss kávénak semmi nyoma, jelezve, hogy Ethan még nem jött le. Talán még mindig alszik, vagy már a dolgozószobájában van, vagyis folytatódik a tegnap reggeli veszekedés után kialakult patthelyzet. Kaitlyn a nap folyamán többször is magán érezte Ethan tekintetét, de amikor ránézett, a férfi mindit úgy tett, mint ha nem őt figyelné. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de végül egyszer sem tette, és ez így maradt egész nap. De neki sem volt mentsége, pontosan ugyanezt csinálta ő is. Majd felrobbant a feszültségtől, és szinte fájt, annyira akarta, hogy megbeszéljék a dolgokat, és a végén Ethan átölelje és azt mondja, hogy „Nyugi, Kay, megoldjuk!”. De nem mert megszólalni, nehogy még tovább rontsa a helyzetet. Így hát várt, és közben úgy viselkedtek, mint két, összezárt idegen, csak akkor mondtak egy-két szót, ha elkerülhetetlen volt. „Nem láttad a kocsikulcsot?” „Ide adnád a vajat?”
Kaitlyn megállt Ethan dolgozószobája előtt, és hallgatózott, de semmi nesz nem szűrődött ki. Tudta, hogy gyerekesen viselkedik, de szinte lábujjhegyen osont fel az emeletre, és, hogy egész biztosan elkerülje a férfit, nem a hálószobán, hanem a gardróbon keresztül lépett be a fürdőszobába, hogy lemossa magáról a futás izzadtságát. Besurrant az ajtón, és óvatosan bezárta maga mögött. Ahogy megkönnyebbülve megfordult és nekitámasztotta a hátát, hirtelen vízcsobogás hangja töltötte be a teret.
A hatalmas zuhanykabin áttetsző üvegfalán átsejlett Ethan háttal álló, gyorsan formálódó párába burkolózó alakja. Kaitlyn pánikszerű gyorsasággal megfordulva megragadta a kilincset, de ahogy résnyire nyitotta az ajtót, megtorpant.
– Mit csinálok? – suttogta. Hezitálva visszafordult. A kabint most már teljesen beborította a pára, Ethan pedig hangosan dudorászott. Kaitlyn testén sóvárgó bizsergés futott végig. Imádta a közös zuhanyzásokat, de idejét sem tudta megmondani, mikor csináltak ilyet utoljára, de az biztos, hogy még Chloé keresztelője előtt. Talán itt az ideje feleleveníteni a régi jó szokásokat. És talán pont erre van szükségük, hogy átbillenjenek a holtponton, és végre egymással foglalkozzanak, ne azzal, hogy ki mit mondott. Mielőtt meggondolhatta volna magát, gyorsan ledobálta a ruháját, a kabinhoz lépett, óvatosan kinyitotta az ajtót és becsusszant a résen. Ethan épp kilépett a vízsugár alól és a hajsampon után nyúlt. Kaitlyn röpke hezitálás után a férfi vállára tette a kezét és megcsókolta a hátát. A hatás nem maradt el, csak más volt, mint amire számított. Ethan megpördült, és riadt arccal nézett le rá. Magasba lendített kezéből kirepült a samponos flakon, és gellert kapva a lábuk mellett ért célba.
– Te nő! Meg akarsz ölni? – kiáltotta Ethan némi nevetéssel és ugyanakkora ijedtséggel a hangjában.
– Ne haragudj! – nevetett Kaitlyn. – Gondoltam, megleplek.
– Sikerült! Ügyes vagy – tapasztotta a mellkasára a kezét Ethan. – Rögtön kiugrik a szívem a számom – panaszkodott. – Láttad te a Psycho-t? És mellesleg örülj, hogy nem ütöttelek le – vágott szigorú arcot, amitől Kaitlyn csak még jobban nevetett, míg azt nem érezte, hogy szó szerint kicsúszik a lába alól a talaj. Ethan elkapta a két karját, odébb tolta, és lehajolt a samponos flakonért, ami a talpuk alá folyatta a tartalmát. – Látod mit csináltál? Elpocsékolod a jó kis kókuszsampont! – nevetett.
– De ez az enyém! – kapta ki Kaitlyn a férfi kezéből a flakont és lezárta a tetejét.
– Az enyém elfogyott – rántotta meg a vállát Ethan.
– Értem. Akkor be kellene fejezni a hajmosást, nem gondolod? – lépett közelebb Kaitlyn. A következő pillanatban már Ethan meleg, vizes testéhez tapadt, és a sampon pár másodperc múlva újra a lábuk mellett landolt, de már egyiküket sem érdekelte.
A hosszúra nyúlt zuhanyozás után kifosztották a hűtőt, és a nap további részét a nappaliban töltötték. Teli hassal kényelmesen elnyúltak egymás mellett a kanapén, élvezték a zenét, az édes semmittevést és egymás társaságát. Majdnem, mint a régi szép időkben, gondolta Kaitlyn. Csak akkor Ethan nyugodt volt, most viszont a hanghordozása és mozdulatai is arról árulkodtak, hogy nagyobb feszültség dolgozik benne, mint amennyit látni enged. Kaitlyn jól tudta, mit érez, benne is ugyanez a feszültség dolgozott, amit csak úgy oldhatnak fel, ha végre megbeszélnek mindent. Bár tudná, hogy kezdje el!
– Két hét múlva lesz a kiállításod megnyitója, ugye? – vágott bele, amikor némi fészkelődés után elhelyezkedett Ethan mellkasán.
– Igen, két hét múlva, pénteken. Mert?
– Nekem a rá következő hétfőn van egy megbeszélésem Los Angeles-ben. Arra gondoltam, hogy velem jöhetnél – harapta be az alsó ajkát, remélve, hogy az utazás említésével nem újabb vitát fog elindítani..
– Kell egy idegenvezető? – emelte fel a fejét Ethan, majd visszadőlt, és az ujjaival szórakozottan játszani kezdett Kaitlyn hajával.
– Te kellesz. Mert eligazodni el fogok.
– Azért elég más ott a világ.
– Nagylány vagyok, hidd el, nem fogok egy kis másság miatt elveszni! Csak arra gondoltam, romantikázhatnánk kint egy kicsit – bizonytalanodott el Kaitlyn.
– Kay, három napra mész – jegyezte meg Ethan szárazon. – Amiből hármat azzal fogsz tölteni, hogy valahogy megszokd, hogy ott éjjel van nappal, és a másik oldalon járnak a kocsik. És a jenkik munkamániások, mire mindenbe beavatnak, és mindenkivel találkozol az új lapodnál, egy perced sem marad romantikára. Mire kettőt pislantasz, már újra a repülőn ülsz. Nekem pedig a kiállítás után pár napig még dolgom lesz. Galéria, sajtó, tudod.
– Értem – biggyesztette le a száját Kaitlyn csalódottan. Ethannek igaza volt, az időzítés tényleg nem jó. – Mondd ki kerek perec, hogy nem akarsz velem jönni! – próbált enyhíteni a nyomott hangulaton.
– Kerek perec, nem akarsz velem jönni – ismételte Ethan jólnevelten.
– Infantilis vagy – öltötte rá a nyelvét Kaitlyn.
– És még én vagyok infantilis! – nevetett a férfi.
Kaitlyn szíve megdobbant, ahogy Ethan szemében újra meglátta a jól ismert, huncut csillogást. Elégedetten hajtotta vissza a fejét párja mellkasára, és élvezte a csendet, amiben nem hallott mást, csak a jól ismert szívdobogást. Ha képes lett volna rá, akkor dorombolni kezd, ahogy a férfi újra cirógatni kezdte a haját, és már majdnem elbóbiskolt, amikor a komódon megszólalt a telefon. Kaitlyn nem mozdult, de Ethan sem izgatta magát a csengés miatt.
– Csak téged szoktak vonalason hívni. Biztos Jim az – emelte fel a fejét, mire Ethan hangos műhorkolásba kezdett. – Hé, tudom, hogy ébren vagy! Nem akarod felvenni?
– Nem – nyitotta ki a jobb szemét résnyire Ethan, majd gyorsan be is csukta.
– És ha fontos? – ült fel Kaitlyn.
– Akkor majd újra hív – felelte Ethan azzal a félmosollyal, ami mindig megjelent az ajkán, amikor tudta, hogy elérte a célját. .
– Na, jó – pattant fel Kaitlyn. Gyorsan átszelte a nappalit és felvette a kagylót. – Halló!
– Hello, Kaitlyn! – köszöntötte egy jól ismert, vidám hang. – Már azt hittem, nem vagytok otthon. És a mobilt sem vette fel egyikőtök sem.
– Szia, Greg! Bocs, nem hallottuk – szabadkozott a konyhaasztalon heverő, lenémított mobilokra gondolva.
– Semmi gond! A lényeg, hogy elértelek. Figyelj, azt akarom csak kérdezni, hogy most akkor áll még a mai este vagy sztornó?
Greg Hamilton, Ethan régi barátja és a felesége mindig jó társaság voltak, de most Kaitlyn nem emlékezett közös programra. Ami, okulva a szombat reggeli veszekedésből, jelenthette azt, hogy csak elfelejtette.
– Várj, mindjárt megkérdem Ethant! – fordult a kanapé felé. – Greg kérdi, hogy áll-e még a ma este?
– A ma este? – pattant fel Ethan szeme. – Az…ööö… Hétkor? Ha neked is jó, akkor részemről áll – felelte ártatlan hangon, de Kaitlyn szemét nem kerülte el az arcára kiült hezitálás.
– Ezt is én felejtettem el, vagy csak nem szóltál, hogy ma vacsorázni megyünk? – sétált vissza a kanapéhoz, miután mindent leegyeztetett Greggel. – Mindjárt négy óra!
– Mert meglepetés volt – ült fel Ethan. – Persze, most, hogy Greg elmondta, már nem az.
– Nekem úgy tűnt, hogy te is meglepődtél – húzta fel a szemöldökét Kaitlyn.
– Ugyan már! – vigyorgott Ethan. – Csak Greg leleplezte a meglepetést, és próbáltam terelni, de beláttam, hogy felesleges.
– Ühüm. De mire a meglepetés? – ült le Kaitlyn ölébe kapva a díszpárnát. – Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
– Tudom. De Maggie és Greg hosszú nyaralásra mennek, és el akarnak köszönni. Ki tudja, mikor találkozunk újra négyesben.
– Ez kedves! – dobbant meg Kaitlyn szíve. – De Los Angeles még nem jelenti azt, hogy soha nem leszünk egyszerre mind a négyen Londonban.
– Igen, de ez a szokás barátok között. Sosem volt még búcsúvacsid?
– Hát, igazából nem…
– Akkor most lesz – mosolygott Ethan, de a mosoly nem érte el a szemét.
Greg és Maggie összebújva duruzsoltak, amikor a Lord B pincére az asztalukhoz vezette őket. Szép pár voltak, Kaitlyn szerint sokban hasonlítottak rájuk, kivéve, hogy náluk Greg haja volt világos, és Maggie-é sötét. De temperementumban, sőt, még a testalkatukban is hasonlóak voltak, főleg a két férfi, akik egész kölyökkoruktól ismerték egymást.
– Szép jó estét, fiatalok! – köszönt rájuk Ethan, mire úgy rebbentek szét, mint a megzavart galambok.
– Sziasztok! – állt fel Greg fülig érő vigyorral. – Elragadó vagy, Kaitlyn, mint mindig – nyújtotta puszira az arcát, míg Ethan Maggie-t ölelte meg.
Ahogy elfoglalták a székeket, Maggie egyből a párja kezét kereste, aki magától értetődő természetességgel nyújtotta felé a tenyerét az asztalon. Még ebben is hasonlítunk, nézett Kaitlyn Ethannel összekulcsolt ujjaikra.
– Rendeltetek már? – kérdezte Ethan.
– Tennénk olyat? Csak egy üveg bort.
– Helyes – mosolygott Ethan és odaintette a pincért, aki máris hozta az étlapokat.
– Minek nekünk egyáltalán étlap, amikor mindig ugyanazt rendeljük? – emelte a poharát a szájához Greg, amikor pár perc múlva leadták a rendelést.
– Jó, kérdés, Mr. Steak Közepesen Átsütve – nevetett Ethan.
– Akár névrokonok is lehetnénk – kacsintott Greg. – És jól kiegészít minket a két Ms. Tőkehal Filé Kagylómártással. A cézár salátákról nem is beszélve.
– És, hol lesz a nyaralás? – kérdezte Ethan.
– Francia- és spanyol körútra megyünk – válaszolta Maggie.
– Oh, az csodás lesz – lelkesült fel Kaitlyn. – Jártam mindkét országban, gyönyörűek. Bár igencsak meleg lesz, főleg Spanyolországban.
– Régóta tervezzük a körutat, és most, hogy egy ideig nem tudunk majd menni, gyorsan megragadtuk a lehetőséget.
– Miért nem tudtok majd menni? – kérdezte Ethan egy kenyérrudacskát rágcsálva.
– Hát… – pirult el Maggie és a férjére mosolygott, aki bólintott egyet. – Jövőre babázni fogunk.
– Babázni? – szaladt magasba Ethan szemöldöke, majd Greg széles vigyora láttán az ő arcára is kiült a mosoly. – Hé! Útban van a kis trónörökös? Gratulálok! – pattant fel, és puszit nyomott Maggie arcára. – Szóval ezért iszol csak vizet! – ült vissza. – Neked is gratulálok – mutatott Gregre –, de te nem kapsz puszit.
– Majd bezsebelem Kaitlyntől – kacsintott rá Greg. – És, ti? Nem hoztok össze egy gyereket? Most már rajtatok a sor – emelte fel a poharát.
– Ti már négy éve házasok vagytok, mi csak egy éve élünk együtt. Hová siessünk? – hárított Ethan könnyed hangon, de Kaitlyn szinte érezte, ahogy a férfi izmai megfeszülnek mellette.
– Greg, ne legyél tapintatlan! – tette a kezét férje karjára Maggie. – Mióta kiderült, hogy terhes vagyok, mindenkit azzal nyaggat, hogy neki mikor lesz gyereke – rázta meg a fejét bocsánatkérő mosollyal. – Inkább arról meséljetek, hogy mikor utaztok az USA-ba?
Remek, cseberből vederbe, füstölgött Kaitlyn. Remek estének nézünk elébe.
– Én először két hét múlva – tette le a poharát, mert még a bortól is elment a kedve. – És augusztusban költözöm. Azután meglátjuk, mit hoz a jövő – vetett egy gyors pillantást párja felé.
– Hát, nem egyszerű, az egyszer biztos – summázta Greg. – Nem jó a kétlaki élet, én már csak tudom, elég is volt belőle. De ha egyszer az embert a munkája egy másik országhoz köti, akkor nemigen tud mit csinálni. Ugye? – nézett a barátjára, és Kaitlyn valamiféle sürgetést érzett a pillantásában. Mindent tudnak, esett le neki a tantusz, és ettől határozottan kezdte rosszul érezni magát.
– Valahogy úgy – bólintott Ethan, és az arckifejezéséből Kaitlyn azt szűrte le, hogy más választ várt Gregtől.
A férfi feszengése tovább növelte a benne fortyogó feszültséget is. A közös vacsora valahogy nem úgy alakult, mint az elődei, a könnyedségnek és jókedvnek híre-hamva sem volt. Bár alig fél órája érkeztek, érezte, hogy muszáj felállnia, és picit kiszakadni a rájuk települt rossz hangulatból. Elnézést kért és elindult a mosdó felé. Csalódott irritáltsággal vette tudomásul, hogy Maggie is csatlakozik hozzá.
– Ethan még mindig nem döntött, ugye? – kérdezte a nő, amikor becsukódott mögöttük a mosdó ajtaja.
Kaitlyn nem számított ilyen direkt kérdésre Maggie-től. Ő mindig tapintatos volt, és nem csak az édesanyjától örökölt ázsiai vonásai voltak finomak, hanem egész lénye.
– Mire gondolsz? – bámult a tükörbe, hogy időt nyerjen. Elővette a púdert a táskájából és megigazította a még mindig tökéletes sminkjét.
– Arra, hogy veled megy-e?
– Bevont titeket – mondta ki a nyilvánvalót, amire Maggie rábólintott.
– Nem akarta – rázta a fejét Maggie. – De pár hete teljesen feszült, és Greg végül rákérdezett, hogy mi a gond. Ha őszinte akarok lenni, szerintem be van rezelve.
– Berezelve?
– Te is tudod, hogy attól fél, ha nem megy veled, akkor elveszít – mosolygott Maggie lágyan. – Mert te mindenképpen ki fogsz menni.
– Igen, tényleg így van – ismerte el Kaitlyn. – Tegnap sikerült is összevesznünk emiatt. Újra.
– Az nem megoldás. Meg kell beszélnetek! Nem szabad feladnotok – nyúlt ki Maggie, és gyengéden megszorította Kaitlyn vállát. – Szeretitek egymást, és csak ez számít.
– De mintha ez nem lenne elég. Nekem mennem kell, de Ethan hezitál. Nem akarja itt hagyni a családját. Én pedig úgy érzem, hogy a szerelem nevében erőszakkal akarom rávenni valami olyanra, amit nem akar megtenni.
– A szerelem kompromisszummal jár.
– Megkérte a kezemet – szaladt ki Kaitlyn száján saját tükörképe szemébe bámulva, hátha kiolvashat belőle valamit, ami útbaigazítja a saját maga kreálta káoszban. De nem talált semmi támpontot.
– De hát ez fantasztikus! – sikkantotta Maggie. – Gratulálok!
– Nemet mondtam – suttogta Kaitlyn.
– Mit csináltál?
Maggie tükörképe leesett állal bámult rá, mintha azt közölte volna, hogy bemegy egy kiéhezett oroszlán ketrecébe.
– Megmondtam Ethannek, hogy nem megyek hozzá feleségül, és nem szülök neki gyereket – mondta monoton hangon, hogy palástolja az érzelmeit, miáltal pont úgy hangzott, mint ha már ezerszer el kellett volna ismételnie, és halálosan unná a témát.
– Ugye most csak viccelsz? Miért tetted volna?
– Azért, mert így gondolom – emelte fel a hangját, majd gyorsan halkabbra váltott. – És én így tervezem. Sosem akartam sem esküvőt, sem gyereket. Jó, talán kicsi koromban igen, de az nem számít. Mindegyik kislány hercegről álmodozik.
– De hiszen szeretitek egymást. Akkor hogy mondhattál nemet? – szaladt ráncba Maggie homloka.
– Én nem akarok férjhez menni, és nem akarok családot, Maggie – ismételte. – Bármennyire is szeretem Ethant, én erre nem vagyok képes. Ha ezt elfogadja, akkor nagyon boldogok leszünk még sokáig. Ha nem, akkor… – remegő ujjakkal visszatette a púdert a táskájába és egy utolsó pillantást vetett a tükröképére. – Akkor fogalmam sincs, mi lesz – suttogta, majd sarkon fordult, és kiviharzott.
Ahogy kilépett az ajtón, rögtön úrrá lett rajta a lelkifurdalás, és két lépés után megfordult, de majdnem beleütközött Maggie-be.
– Ne haragudj, tapintatlan voltam! – simított végig Kaitlyn karján a nő.
– Semmi gond, nem voltál az. Mi vagyunk bonyolultak, tudod? – erőltettett mosolyt Kaitlyn az arcára. – Menjünk vissza, mert a végén még megeszik a mi vacsoránkat is!
A vacsora szerencsére jobb hangulatban folytatódott, mivel néma egyetértésben mellőzték az aktuális témákat. Kaitlyn igyekezett lépést tartani a két jóbarát fiatalkori kalandjaival, de a gondolatai újra és újra elkalandoztak. Megkönnyebbült, amikor végre hazafelé sétáltak.
– Nagyon szótlan vagy – törte meg a csendet Ethan.
– Csak túl sokat ettem. Nem kellett volna a desszert – felelte Kaitlyn, pedig nem a csoki szuflé tehetett róla, hogy háborog a gyomra, hanem Maggie szavai, amik ott visszhangzottak a fülében: „De hiszen szeretitek egymást. Akkor hogy mondhattál nemet?”
Folyamatosan forogtak a fejében a kerekek. Tényleg ennyire más lenne, mint a többi nő? Megkéri a kezét egy csodálatos férfi, aki híres, jómódú, a tetejében nagyon jóképű, mire ő azt válaszolja, hogy soha?! A görögök már ledobták volna a Tajgetoszról, mert nincs agya! De mi van, ha mégis ő gondolja jól, és azok a nők tévednek, akik feladják az álmaikat, a terveiket, és alárendelik magukat a férjüknek és a családjuknak? És mi van a házasságban, amitől annyira különleges? Hiszen most is együtt élnek, szeretkeznek, vitatkoznak, kibékülnek, vacsorázni járnak, színházba, moziba, múzeumba, néha még futni is együtt mennek. Mi mást csinálnának, ha házasok lennének? Vagy mit csinálnának máshogy?
– Mit szólsz, hogy Maggie-nek babája lesz? – hallotta Ethan hangját.
– Hát, örülök nekik természetesen.
– Már két éve próbálkoztak.
– Ezt nem is tudtam – dünnyögte Kaitlyn.
– Min gondolkodsz ennyire? – kérdezte a férfi, de nem sikerült visszahúznia a jelenbe.
– Semmin – hazudta, és örült, hogy Ethan sem forszírozza tovább, bár az arcán látta, hogy kérdezni vagy mondani akar valamit.
Amikor felbukkant az utca végén a ház, Kaitlyn szinte sajnálta, hogy mindjárt hazaérnek. Szívesebben maradt volna még egy kicsit kint, némán sétálgatva, mert egyértelműen érezte, hogy ez a csend az a bizonyos vihar előtti csend, ami véget fog érni, ahogy belépnek az ajtón. De tévedett, hamarabb vége lett.
– Miért nem akarsz hozzám jönni? – állt meg hirtelen Ethan. – Amit a konyhában mondtál… – fordult szembe Kaitlynnel. – A házasságnak szól az elutasítás vagy nekem?
– Ne haragudj rám, Ethan! – kapott levegő után Kaitlyn. – Nem veled van a baj! – nyúlt a férfi keze után, de az nem viszonozta a gesztust, így a nő inkább összekulcsolta az ujjait.
– Akkor?
– Velem! Velem van a baj, érted? – sóhajtotta Kaitlyn. A kellemesen langyon este ellenére megborzongott, és átölelte saját magát, talán, hogy Ethan ne lássa, hogy reszketni kezdett, talán azért, hogy a jeges dühöt elnyomja. – Sok évvel ezelőtt megfogadtam, hogy soha nem megyek férjhez, és nem alapítok családot. Ez nem miattad van, nem a te hibád. Ez az én döntésem – magyarázta, remélve, hogy Ethan megelégszik a válasszal.
– És miért döntöttél így? Nem az minden lány vágya, hogy megtalálja álmai hercegét, aki feleségül veszi, és együtt élnek, míg meg nem halnak? – tárta szét a karját Ethan.
– Az én példám mutatja, hogy nem. Biztos vannak, akik meggondolják magukat, de az nem én vagyok.
– És aki aztán mégis úgy dönt, hogy férjhez megy, az miért teszi? Mégis megtalálta álmai lovagját? Akit annyira szeret, hogy kész feladni érte a fogadalmát?
– Gondolom, igen – értett egyet Kaitlyn, mert a gondolatmenet logikus volt, és abból, hogy Ethan nem válaszolt, csak vágott egy grimaszt, azt hitte, elfogadta a választ. De tévedett, mert a férfi sarkon fordult és nagy léptekkel elindult, faképnél hagyva őt a járdán.
– Most meg mi van már megint? – tárta szét a karját tanácstalanul Kaitlyn. – Hahó! Hova rohansz? – szólt a férfi után, de nem kapott választ. – Ethan! Tudod, mennyire nehéz futni magas sarkúban? És fájdalmas? – kapkodta a lábát, amit kék ceruzaszoknyája sem támogatott. A lába elé nézve végre megtalálta a legkevésbé kínzó tempót, és utolérte Ethant, aki a háza kapuja előtt olyan hirtelen állt meg, hogy Kaitlyn majdnem belerohant.
– Fájdalmas? – pördült meg a férfi, és a szeme szinte szikrázott az utcai lámpák fényében. – Valóban? Nem hiszem, hogy fájdalmasabb, mint azzal szembesülni, hogy a nő, akibe fülig szerelmes vagy, közli veled, hogy nem te vagy az igazi a számára – hadarta a zsebébe nyúlva, és kapkodva előrántotta a kapukulcsot.
– Én semmi ilyesmit nem mondtam – hápogott Kaitlyn, mire a férfi berontott a kapun és felszaladt a teraszra.
– Hát, pedig nekem nagyon úgy tűnt! – szólt vissza a válla fölött.
Kaitlyn zavarodottan figyelte, ahogy Ethan dühös mozdulatokkal átforgatja a zsebeit a lakáskulcs után, majd kapcsol, hogy már a kezében tartja. Végre kinyitotta az ajtót, belépett és kikapcsolta a riasztót. Aztán elviharzott a konyha felé. Kaitlyn értetlenül bámult utána, kilépett a cipőjéből, és visszapörgette a beszélgetést, de tanácstalan maradt.
– De hát mit mondtam? – kérdezte, és mivel nem jött rá, követte Ethant a konyhába.
– Hogy az, aki a fogadalma ellenére mégis férjhez megy, az nyilván megtalálta álmai lovagját. Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy összeálljon a kép.
– Oh – rogyott le Kaitlyn a legközelebbi székre.
– Ennyi? – rántotta fel a hűtőszekrény ajtaját Ethan. – Csak egy oh? – rántott elő egy sört. – Azt hittem, hogy… Ááá, igazából már gőzöm sincs, mit hittem vagy higgyek – nézett rá az üvegre, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is tette a helyére és rázárta az ajtót.
– Figyelj! – vette le a válláról a kis borítéktáskát Kaitlyn nagy sóhajjal. – Ez rólam szól, nem rólad. Ez az én döntésem, amit jóval azelőtt hoztam, hogy megismertelek volna – dünnyögte a táska fülét csavargatva. – És most már azt is tudom, hogy teljesen mindegy, ki van mellettem, és mennyire szeretem, mert a döntésem nem neki szól, hanem saját magamnak. Ezek az én elveim. És teljes szívemből szeretlek, és veled akarok lenni, de tudom, hogy egy kapcsolatban kompromisszumokat kell hozni – csengtek a fülébe Maggie szavai. – És ha te is ugyanennyire szeretsz, akkor szerintem önző dolog lenne, ha arra kérnél, hogy adjam fel az elveimet. Hogy adjam fel önmagamat.
Ethan kifürkészhetetlen arccal nézett maga elé, és Kaitlyn mindennél jobban szeretett volna belelátni a fejébe.
– Ez vagyok én – tárta szét a karját. – És teljesen mindegy, hogy férjhez akarok-e menni, vagy akarok-e gyereket szülni vagy sem, mert amikor belém szerettél, akkor nem tudtad rólam ezeket a dolgokat. És ha azért, mert most már tudod, nem szeretsz annyira, vagy teljesen kiszeretsz belőlem, az talán nem az én hibám, hanem a tiéd, mert ha meg akarsz változtatni, akkor nem önmagamért szeretsz. Én így vagyok boldog, nekem nem kell hozzá házasság. És különben is, nem arról szól a szerelem, hogy elfogadjuk az embert a hibáival együtt?
– De ha a te hibád a házasságellenesség, az enyém pedig a házasság pártolása, akkor hogyan oldjuk fel a patthelyzetet? – huppant le Ethan is a székre Kaitlynnel szemben.
– Nem tudom – vonta meg a vállát a nő tanácstalanul. – Talán úgy, hogy az egyikünk enged, és nem akarja rávenni a másikat, hogy az elvei ellen cselekedjen.
Kaitlyn összerezzent, amikor a férfi felpattant az asztal mellől. Az ablakhoz lépett és a hátát mutatva nézett kifelé a sötétségbe, zsebre dugott kézzel, merev vállal.
– Ja, az elvek – mondta, és Kaitlyn az ablakból visszatükröződő arcán is látta, hogy csalódottan összeszorítja a száját. – Az Istenért, Kay! – vált könyörgővé a hangja. – Ne tegyél úgy, mintha arra kértelek volna, hogy embert ölj! Mindösszesen annyit kértem, hogy gyere hozzám feleségül. Hogy alapítsunk családot. Ez csak nem önzés!?
– És az sem önzés, hogy olyanra akarsz kényszeríteni, amit én nem akarok? – csattant fel Kaitlyn türelmét vesztve. – Miért nem látsz tovább az orrodnál? – kérdezte a férfi ablaküvegben visszatükröződő arcától.
– Tudod mit? – pördült meg Ethan. – Ha így gondolod, akkor bocsánatot kérek, ha annyira szeretlek, hogy a férjedként szeretném leélni az életemet, és azt akarom, hogy te legyél a gyerekeim anyja! – csattan fel ő is. Kaitlyn összerezzenve nézte, ahogy nekidől az ablakpárkánynak mellkasa előtt keresztbe font karral, mint a sértett önérzet szobra. De mi van az ő önérzetével?
– Ha annyira szeretsz, miért csak most kértél meg? – kérdezte. – Azt hitted, ha megkéred a kezemet, akkor itthon maradok? Mindegy – rázta meg a fejét. – Nem leszek a feleséged és nem leszek a gyerekeid anyja, mert nem szeretnélek jobban akkor sem, ha összeházasodnánk. Számomra nem erről szól a szerelem.
– Szuper. De akkor mi a francról szól? A párok nagy többsége manapság is családot alapít, nem? – nézett rá Ethan szinte könyörögve.
– De most nem a többi párról van szó, hanem rólunk. Miért most jött elő a házasság gondolata?
Kaitlyn csak egy frusztrált sóhajt kapott válaszul, de akarta azt a választ, ezért vaktában kezdett lövöldözni.
– Mi az oka? Az utazásom? Greg és Maggie? Nem akarsz lemaradni a barátod mögött? Vagy Jillian megint terhes, ezért te is családot akarsz, nehogy kettő-null legyen a javára? – lovallta bele magát, és látta, hogy a nő nevére Ethan arcán komor árnyék suhan át, ezért tovább ütötte a vasat. – Látod, Jilliannel talán mégis hasonlítunk egymásra, egyikünk sem akar neked gyereket szü…
Hiába harapta el a szó végét saját szavaitól elszörnyedve, a vaktában kilőtt szónyilak célba találtak. Ethan arcán ezernyi érzelem futott át, majd, mintha kővé változott volna, beledermedt a pillanatba.
– Ne haragudj! – kapta a kezét a szája elé Kaitlyn, és ha tehette volna, egyesével gyömöszöli vissza a szavakat. Felpattant a székről és az ablakoz lépve a férfi keze után nyúlt. – Nem úgy gondoltam! – suttogta, de Ethan elrántotta a kezét és kiviharzott a konyhából.
– Várj! Beszéljük meg! – szaladt utána Kaitlyn. – Kérlek!
Ethan egyetlen szót sem szólt, a dolgozószoba ajtaját is halkan csukta be a nő orra előtt, mégis hangosabbnak tűnt, mint egy ágyúlövés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése