Válaszutasok 1. rész 20. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok 

ELSŐ RÉSZ

20. fejezet

~ Kaitlyn ~

    Nyomorult hangulatban ébredt, korábban a szokottnál, mégis kapkodva készülődött, hogy minél hamarabb elinduljon a szerkesztőségbe, csak hogy elkerülje Ethant. Nem bírt volna a szemébe nézni.

    Kaitlyn egyedül töltötte az éjszakát a hatalmas ágyban, amire nem volt még példa, mióta beköltözött a házba, csak akkor, amikor Ethan elutazott. A nappali is üres volt, csak a kanapén heverő takaró mutatta, hogy a férfi ott töltötte az éjszakát. Kaitlyn reszkető kézzel magához szorította a táskáját, belebújt a cipőjébe, és anélkül, hogy hátranézett volna, kisurrant a házból.

   Életében először fohászkodott azért, hogy a 10 órára meghirdetett vezetői értekezlet maradjon el valami csoda folytán, de erre vajmi kevés volt az esély. Így hát a reggeli dugóban araszolva minden igyekezetével arra koncentrált, hogy átkapcsoljon összeszedett főszerkesztő üzemmódba, de amikor végre leparkolt az Extránál, a visszapillantó tükörben még mindig ugyanazt a karikás szemű, kétségbeesett arcú nőt látta, aki fél órája beült a Mazdába.

   - Szedd össze magad! – paskolta meg az arcát, hogy egy kis színt varázsoljon rá, de semmi sem történt. Nagyot fújva belekotort a táskájába, kihúzta a sminkes készletét, és a pirosítót előkapva megpróbálta elfedni a sápadtságát. – Az élet csupa illúzió – motyogta az arcát vizsgálva, amibe végre költözött egy kis élet. Amikor kiszállt a kocsiból, mármár el is hitte, hogy minden a régi.

     - Jó reggelt! Jól telt a hétvége? – rombolta le hevenyészve felépített magabiztosságát a liftből kilépve Katie sugárzó mosolya.

    - Persze – válaszolta könnyednek szánt hangon. – Nem lefelé indultál? – intett a lift felé, amikor Katie a nyomába szegődött.

     - Ráér – legyintett a lány.

    Katie-vel a nyomában Kaitlyn tempós léptekkel vágott át a folyosón és lépett be az irodájába. Letette a táskát az asztalra, és a bögréjét felkapva elindult kávéért, amiből minimum triplára volt szüksége. Ahogy kilépett az ajtón, visszapillantva látta, hogy Katie leül az asztalához, ami azt jelentette, hogy csevegni akar.

  - Hogyhogy bent vagy ilyen korán? – mutatott Kaitlyn a faliórára, amikor a teli bögre kávéval visszatért. – Csak háromnegyed nyolc van.

   - Fel akartam készülni a prezentációmra – felelte Katie. – Van még benne egy-két javítani való. Izgulok, még nem tartottam előadást ennyi vezető előtt.

    - Rendben lesz, nyugi! – nézett végig az asztalán Kaitlyn szórakozottan, és bekapcsolta a laptopot. – Jó a beszélőkéd, csak ne untasd őket túl sok infóval – tette hozzá, de Katie nem vette a célzást. – Mikor is kezdődik az értekezlet? Nem kellene máris elkezdened a javítást? – kortyolt bele a kávéba, de Katie csak ült előtte mosolyogva és göndör fürtjeivel babrált.

    - Tízkor.

    Kaitlyn letette a bögrét és belelapozott az asztalon heverő mappába, jelezve, hogy dolgozni akar, de Katie csak ült, és épp a gyöngysorát morzsolgatta vörösre lakkozott ujjaival. A laptop jelezte, hogy több mint húsz új üzenete van, ami érdekesebbnek tűnt, mint a papírhalmok, ezért Kaitlyn gyorsan megnyitotta az első e-mailt, átfutotta, és érdektelenként törölte. A harmadiknál járt, amikor felnézett, és Katie még mindig ott ült az asztal túlsó felén, most egy tollat forgatva az ujjai között. A szeme Kaitlynre villant, letette a tollat, és helyette az asztal sarkán álló telefont kezdte babrálni.

    - Mondd, nincs neked valami dolgod? – ráncola a homlokát Kaitlyn, mert a lány kezdte bosszantai. – Például prezentációt javítani? Vagy mondani akarsz valamit? – nyúlt át az asztalon, kikapta a telefonkagylót Katie kezéből, és visszatette a helyre.

    - Azt hittem, észreveszed – felelte a lány, és Kaitlyn csalódottságot fedezett fel a hangjában.

    - Mit kellene észrevennem?

    - Hát ezt – emelte fel a kezét Katie fülig érő szájjal. – Úgy látom, ha nem veri ki a szemedet, nem fogod észrevenni.

    Kaitlyn bambán bámulta a Katie kezét.

     - Oh. Hát… Elnézést. Szép… manikűr – dünnyögte értetlenül.

    - Manikűr? – kerekedett el Katie szeme, de a kezét még mindig nem engedte le. – A gyűrűt nézd! – suttogta. – Mit szólsz hozzá? – hajolt előre, és egészen Kaitlyn orra elé nyomta a kezét. Az arca csupa várakozás volt.

     - Oh! – nyögte Kaitlyn, és úgy érezte, mint ha mázsás követ dobtak volna a gyomrába. – Hogy ez egy eljegyzési gyűrű? – próbált mosolyogni, de érezte, hogy ami kiül az arcára, az sokkal inkább egy kényszeredett grimasz, mintsem mosoly. Visszakapta a tekintetét a monitorra, hogy ne is lássa Katie kezét, de a betűk hirtelen összemosódtak a szeme előtt.

    - Tudod, Liam olyan édes volt, amikor odaadta, és… De – kapta el a kezét Katie. – Nem érdekes. Látom, dolgod van. Bocs, hogy a magándolgaimmal zavartalak – állt fel hirtelen.

    Ahogy Katie elindult az ajtó felé, Kaitlynt szégyen kerítette hatalmába. Milyen ember az, aki nem veszi észre a barátja boldogságát? És hogy lehet az, hogy egyszerre kérik meg a kezüket, amitől Katie a mennyekben jár, ő meg a pokolban? Érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyel, és riadtan letörölte az első kicsorduló cseppet, de hiába, mert egyből megjelent egy másik, majd egy újabb, amíg már nem tudott mit kezdeni velük. Végül feladta a hasztalan küzdelmet, és kezébe temetett arccal zokogni kezdett.

   - Kaitlyn! Mi a baj? – hallotta Katie rémült hangját, majd azt, ahogy bezárja az ajtót és ráfordítja a kulcsot.

   - Én annyira hülye vagyok – hüppögte, és érezte, hogy Katie átöleli a vállát. – Annyira, de annyira  hülye!

   - Igen, tényleg észre kellett volna venned a gyűrűmet – szorította meg a vállát Katie. – De most már mindegy. Spongyát rá!

    - Nem azért!

    - Tudom – súgta Katie. – Mi a baj?

    - Én annyira… Én nem vagyok képes arra, hogy boldog legyek. Vagy, hogy boldoggá tegyem Ethant – sírta Kaitlyn, és érezte, hogy Katie egy zsebkendőt nyom az ujjai közé. – Mi a baj velem? – törölte meg a szemét.

    - Nem is tudom. Talán újra kellene sminkelned – szorította meg a kezét Katie.

    - Lökött vagy – próbált mosolyogni Katilyn, de csak egy ócsak grimaszra futotta. – Tudod, hogy nem erre gondoltam.

    - Tudom. De legalább abbahagytad a bömbölést – egyenesedett fel Katie. – És most ki vele! – húzta a székét Kaitlyn mellé, és élő kérdőjelként nézett rá. – Mi történt?

   - Olyan dolgokat vágtam Ethan fejéhez, hogy örülhetek, ha még szóba áll velem egyáltalán. És megkérte a kezemet, én meg… Én azt mondtam neki, hogy soha – törölte meg a szemét dühödten.

    - Oh… – képedt el Katie, és Kaitlyn szinte tapintani tudta volna az értetlenséget és zavarodottságot, ami sugárzott róla.

    - Látod, te is csak ennyit tudsz kinyögni – buggyant ki egy újabb könnycsepp a szeméből. – És ha még hallottad volna, amikor azt mondtam neki, hogy biztos csak azért akar családot, hogy ne maradjon le a barátjától, és, hogy Jilliannek akar bizonyítani – fulladt el a hangja. – Láttál már ekkora címeres ökröt? Ahelyett, hogy a nyakába ugranék, a földbe döngölöm, és belerúgok párat – nyögte, majd megeredt a nyelve, és hadarva elmondott mindent az elmúlt hetek érzelmi kálváriájából.

    Amikor befejezte, visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Katie felegyenesedik a székben. Kaitlyn minden igyekezetével azon volt, hogy olvasson az arckifejezéséből, de barátnője profi pókerjátékosokat megszégyenítő arca nem árult el semmit.

    - Őszinte leszek – sóhajtott végül Katie, és a hangja olyan komoly volt, amilyennek Kaitlyn még sosem hallotta, ami nem sok jót ígért. – Tényleg hülye vagy. Nem véletlenül kérdeztem Rochesterben, hogy elmondtad-e Ethannek, hogy hamarabb mész az USA-ba. Nem értettem, hogy együtt vagytok, de te mégis úgy intézted ezt az egészet, mintha nem is tudom… Teljesen kihagytad őt belőle. Szerintem először megbeszéli az ember a párjával az ilyen nagy horderejű dolgot, és csak utána dönt. Sőt, együtt döntenek. Azok után, hogy mennyit vártál Ethanre…

    A lezáratlan mondat ott körözött körülöttük, és, bár Kaitlyn számtalan módon be tudta volna fejezni, inkább nem tette, hogy ne égesse még jobban.

    - Én is szeretem a munkámat – folytatta Katie –, de szerintem egy boldog kapcsolat sokkal többet ér bármilyen megbízásnál vagy beosztásnál. Engem biztosan bántana, ha Liam nem kérné ki a véleményemet egy ilyen horderejű döntés előtt. Az meg teljesen kiverné a biztosítékot, ha nem kérne arra, hogy menjek vele, mert azzal egyértelművé tenné, hogy én csak sokadik vagyok a listáján, ráadásul feláldozható.

    Kaitlyn érezte, hogy a szégyen pírja kúszik felfelé a nyakán, és gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát. A szeme Katie kezére siklott, és figyelte, ahogy szórakozottan forgatja a jeggyűrűjét az ujján, és belé villant a gondolat, hogy vajon milyen érzés lehetett, amikor Liam az ujjára húzta a gyűrűt. De csak odáig jutott, hogy a lány egészen biztosan nem rémült halálra és lett ideges, mint ő, amikor Ethan a házasságról beszélt.

    - Tudod, talán igazad van – állt fel Katie olyan hirtelen, hogy Kaitlyn összerezzent. – Abban, hogy Ethan talán kapaszkodót keresett, azért jött elő most a házasság gondolatával. Amúgy szerintem rég nyilvánvaló, hogy ő kész megállapodni, de, ha te nem akarsz családot, akkor már az elején tisztáznod kellett volna, hiszen jól ismerted a Jillian ügyet.

   Kaitlyn tompa aggyal nézte, ahogy Katie visszateszi az asztal túlsó oldalára a széket. A beálló csendben nem hallatszott más, csak a lány zöld nadrágkosztümjének puha suhogása, ahogy a kezével lesimította rajta az üléstől keletkezett ráncokat.

   - Lehet, már mindegy – nézett fel Katie –, de Liam elmesélte, hogy Ethant rángatta el magával jegygyűrűt választani, és ő is vett kinézett egyet neked.

  Kaitlyn körül mintha megfagyott volna a levegő. Jéghideg ujjaival morzsolgatta a telesírt a zsebkendőt, és nem érzett magában sem erőt, sem bátorságot, hogy megszólaljon. Pont, mint gyerekkorában, amikor megkukulva állt az apja előtt, és nem tudott megszólalni, mert az agya egyetlen épkézláb mondatot sem volt képes eljuttatni a szájáig.

    - Ne állj a saját boldogságod útjába, Kaitlyn! Beszélj vele minél hamarabb! – kérte vagy inkább figyelmeztette Katie, és kisietett az irodából.

~ Ethan ~

     Ethan hangos koppanásra riadt fel. Az éles lámpafénytől könnybe lábadt a szeme, és hunyorogva kereste a hang forrását. Lustán ébredező agya zavarodottan próbálta feldolgozni, hogy miért a dolgozószobája képe bontakozik ki előtte. Jobb karja a fotel karfáján átvetve lógott, és az ujjbegye valami keményet érintett. Ahogy a nyakát nyújtogatva lenézett, meglátta az albumot, amibe a kiállítása alapjául szolgáló képeket rendezte. Bevillant, hogy azt nézte át este a fotelban ülve, és a mellékelt ábra szerint elaludt közben. Nagyot nyögve feljebb tornászta magát és az album után nyúlt, ami nem ment könnyen, mert minden tagja elgémberedett, maga alá húzott bal lábát pedig konkrétan nem érezte, úgy elzsibadt. Óvatosan kiszabadította maga alól a teljesen érzéketlen lábat, ami, ahogy leért a talpa a padlóra, egyből zsibogni kezdett, mint ha ezernyi tűvel szurkálták volna.

    Nagyokat nyögve várta, hogy járóképes állapotba kerüljön. A mobilja mellette hevert, a kijelző éjjel negyed hármat mutatott. Úgy számolta, hogy körülbelül másfél órát alhatott, de a nyakát és a vállát tornáztatva úgy ítélte meg, hogy ez is jóval több, mint amire a teste vágyott.

   Amikor úgy érezte, hogy a lába már képes megtartani, óvatosan felállt. Hiba volt ilyen sokáit fennmaradni, dörzsölte meg az arcát, és a hibáról Kaitlyn szavai jutottak az eszébe. Tudta, hogy nem akarta bántani őt, de a szavai mégis úgy hatottak rá, mint ha egy jeges tóba ugrott volna fejest. Azt már rég megtanulta, hogy az az egyik legkiábrándítóbb dolog, amikor valaki a hibáival szembesíti. Kaitlyn pedig kimondta azt, ami az ő agyában is megfordult az utóbbi hetekben nem is egyszer, és ez fájt. Százszor rosszabb volt, mint a fizikai fájdalom, ami végigcikázott a bal lábában, amikor ránehezedett.

    Fintorogva lépdelt lefelé a lépcsőn, és átvágott a néma nappalin a konyhába. A konyhapult tompa ledfényében vizet töltött magának, és a pohárral a kezében odasétált az ablakhoz. A hátsó udvar hatalmas magnóliafája lágyan ringatta az ágait a holdfényben. Felnézett a Hold hatalmas, kerek tányérjára, és próbálta meggyőzni magát, hogy csakis a sárgálló égitest tehet arról, hogy ilyen feszült a hangulat közte és Kaitlyn között. Végülis a telihold sok furcsaságot képes kihozni az emberekből, kortyolt bele a vízbe. Az ablakon látszó tükörképe viszont megrázta a fejét, és egyet kellett vele értenie: a Holdnak ehhez az egészhez semmi köze. Egyszerűen csak beleestek a saját csapdájukba. Mindeddig homokba dugott fejjel éltek és örültek egymásnak és a mának, és ő morzsaként csipegette fel Kaitlyn saját magáról elejtett megjegyzéseit, de igazából semmit sem tudott a múltjáról. Fogalma sincs, honnan jött, kik a szülei, csak azt, hogy az anyja már nem él, az apjával pedig megszakadt a kapcsolata. Elfogadta Kaitlyn kitérő válaszait, és azt, hogy csak a tanulmányairól és a munkáiról beszélt, ha szóba került a múltja, míg ő már akkor sok mindent megosztott vele, amikor még nem is alkottak egy párt. De beérte a jelennel, és azzal, hogy a nő mellette van. Kérdés, hogy meddig, itta ki nagy kortyokkal a maradék vizet. Egy ásítást elnyomva vetett egy utolsó pillantást az ablakon túl alvó kertre, majd hátat fordított és a mosogatóba rakta a poharat.

   Újra átvágott a nappalin. Két végében egy-egy komód állt, rajtuk halvány, meleg fényű lámpák világítottak, mutatva az utat az emeletre vezető lépcsőig. Ahogy fellépett az első lépcsőfokra, megtorpant. Ha Kaitlyn felébred, ahogy lefekszik mellé, akkor kezdődik elölről a magyarázkodás és vitatkozás, amihez sem energiája, sem kedve nem volt. Nagy sóhajjal visszafordult, a kanapéhoz sétált, levette a támláján heverő pokrócot, a díszpárnákat átdobálta a fotelba, csak egyet tartott meg a feje alá, és lefeküdt. Reggel majd kiderül, hogyan tovább, volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt.

    Az ódon falak szeretnek fecsegni. Egyből el is árulták Ethannek, amikor Kaitlyn megnyitotta az emeleten a zuhanyt. Odakint már világos volt, az ablakon beáramló napsugarak a bútorokon játszottak. Ethan nagyot ásítva nyújtózkodott egyet, aztán ledobta magáról a takarót és felült. A válla fölött felnézett az emeletre, és gyorsan számba vette a lehetőségeket. Még mindig ugyanannyi dühöt és csalódottságot érzett, mint tegnap, amit jó lett volna kibeszélni magából. De, ha Kaitlyn megint félreérti, akkor abból újra veszekedés lesz, amit el akart kerülni. És, ha a veszekedést el akarja kerülni, akkor azt is el kell kerülni, akivel veszekedésbe bonyolódhat. Frusztráltan megdörzsölte az arcát, amire a borostája élénk sercegéssel válaszolt. A falióra fél hetet mutatott, vagyis Kaitlyn korábban kelt, mint szokott, állapította meg. Fülelt egy picit, hallgatta a vízvezeték surrogását, ami hirtelen elhallgatott. Vagyis Kaitlyn végzett a zuhanyozással, ami azt jelenti, hogy öt percen belül lejön, hogy főzzön egy kávét. Aztán visszamegy sminkelni és felöltözni. Ha nem akar most találkozni vele, akkor itt az ideje távozni, nézett körül Ethan a nappaliban, hátha valami segítséget ad a döntéshez. De semmi jelet nem látott, így végül felpattant, és kettesével véve a fokokat, feliszkolt az emeletre. Épp bezárta maga mögött a dolgozószoba ajtaját, amikor hallotta, hogy párja kilép a hálószobából és lemegy a lépcsőn.

    Amikor fél óra múlva Kaitlyn Mazdája kihajtott az udvarból, Ethan lezuhanyozott, magára kapott egy kopott farmert egy kinyúlt pólóval, felkapta a kocsikulcsot a komódról, és bevágta magát a Roverbe. Szüksége volt egy józan észre és pár jótanácsra, és csak egy helyet ismert, ahol ezt megkaphatja.

   - Hello, öcsi! – integetett Susan a hátsó, konyhába vezető ajtóból, karjában Chloéval, amikor Ethan laparkolt a McBride ház előtt, és kiszállt a kocsiból. Ahogy felment a lépcsőn, máris érezte, hogy a feszültség egy része elpárolog belőle, és otthonos érzés költözik a helyébe.

   - Sziasztok, lányok! – puszilta meg a nővérét, és megsimogatta Chloé napsütéstől vicces grimaszba szaladt arcát.

   - Hogy te mekkorát nőttél! – lepődött meg, mert a baba szemmel láthatóan nagyobb és pufibb volt, mint amikor utoljára látta.

    - Igen. Követeli a kaját a kishölgy, amikor csak eszébe jut. Igazi kis vasgyúró lesz, ha így halad. Már elég tartani – tette át a másik karjába Susan a gyereket.

    - Az csak jó, nem? – mosolygott Ethan.

     - Az bizony – bólintott Susan, majd betessékelte a házba Ethant, és bezárta az ajtót. – Mi újság? Nem tűnsz valami frissnek – fürkészte a férfi arcát, majd végignézett a ruháján. – Ejha – szaladt a magasba a szemöldöke, amitől Ethan úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak. – Hogy halad a kiállítás szervezése?

  - Halad, köszi. Peter? – érdeklődött Ethan, miközben Susan hessegetésének engedve besétált a nappaliba.

    - Dolgozik. Lassan befejeződik az építkezés. Úgy néz ki, tartani tudják a határidőt, és átadják időben a központot. Utána lesz egy kis szabadideje.

    - Ez remek. Elutaztok valamerre?

    - Nem hiszem. Nem akarok még utazni Chloéval.

    - Tyler?

    - Fent van a szobájában, rajzol. Lehívjam?

     - Nem, hagyd csak! Majd felmegyek hozzá.

   Susan letette a babát a nappali közepén leterített szivacsszőnyegre egy színes, állatfigurákkal felszerelt játékállvány alá. Chloénak szemmel láthatóan tetszettek a forgó figurák, mert izgatott hadonászásba kezdett.

    - Ülj le! – tolta Susan a kanapéhoz Ethant, majd elindult a konyha felé. – Iszok egy kávét, épp akkor főtt le, amikor megláttalak az ablakból.

    Ethan leült és bevillant neki, hogy otthon a konyhapulton árválkodott egy kávéscsésze. Kaitlyn hagyta ott reggel, és ő legszívesebben a földhöz vágta volna, mert mintha még a csésze is rajta gúnyolódott volna, hiszen mindig együtt itták meg a reggeli kávét. Legalábbis pár héttel ezelőttig, mert mostanában még ez is megváltozott.

    - Hahó! – rántotta ki a komor gondolatok közül Susan hangja. – Melyiket kéred?

    - Bocs! Mit? – rázta meg a fejét.

    - Melyik bolygón jársz? Kérsz egy kávét vagy teát?

    - Ööö… kávét.

  - Oké – ráncolta a homlokát Susan, ami azt jelentette, hogy szagot fogott, amitől Ethan kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

    - Reggeliztél? – bukkant fel a nő tálcával a kezében alig egy perc múlva.

    - Nem – rázta a fejét Ethan étvágytalanul.

    - És akarsz?

    - Kösz, nem – kortyolt bele a gőzölgő kávéba a férfi.

    - Akkor ki vele! – ült le Susan a szemben lévő fotelbe. – Mi a baj? Szét vagy esve. A kiállítással van gond? Vagy Kaitlynnel? Összevesztetek?

    - Ennyire nyilvánvaló? – húzta el a száját Ethan.

   - Karikás a szemed, nem borotválkoztál, egy-két szavas mondatokkal kommunikálsz, nincs kedved Tylerrel játszani, és olyan bánatos képet vágsz, mintha ellopták volna a kedvenc fényképezőgépedet. Vagyis picit nyilvánvaló – mosolygott bíztatóan Susan. – Mi a gond? Csupa fül vagyok – hajolt előre, és szemmel láthatóan megfeledkezett a kávéjáról.

   - Kaitlyn amerikai munkája – sóhajtotta Ethan. – Hetek óta alig látom, mindig a szerkesztőségben van. Ha háromszor hazajön aludni egy héten, akkor sokat mondok. Még telefonon sem igen beszélünk, ha véletlen felveszi, leráz. Én megértem, hogy át kell adnia a munkát az új főszerkesztőnek, és közben már a kinti lappal is dolgozik, csak… Október volt az eredeti időpont, amikor ki kellett volna mennie, erre most kiderült, hogy előrehozták augusztusra – fújt egy nagyot mérgesen.

    - És te féltékeny vagy, hogy a munkáját előbbre helyezi, mint téged – húzta fel a szemöldökét Susan.

    - Igen. Vagyis nem! – pattant fel Ethan. – Ne húzz be a csőbe! – fenyegette meg az ujjával a nővérét. – Ez nem féltékenység.

   - Akkor mi? A munkája tölti ki a mindennapjait. Azzal kel, azzal fekszik, nem veled. Mi más ez, ha nem féltékenység?

    - Jó, nevezd annak, ha akarod! – huppant vissza a helyére Ethan, de tudta, hogy amit érez, az valami sokkal mélyebb. – Szóval augusztusban utazik, és…

    - Ha már itt tartasz, csak hogy tudd, amióta mondtad, hogy Kaitlyn milyen új munkát kapott, tűkön ülök, hogy megtudjam, mikor költöztök.

   - Hát éppen ez az! – pattant fel Ethan újra, és pár gyors lépéssel az udvarra néző hatalmas ablaknál termett, majd sarkon fordult, és visszalépdelt a kanapéhoz, majd újrakezdte a távot az ablakig.

    - Éppen mi? – hallotta Susan hangját, és szinte érezte a hátában az átható tekintetét.

   - Ez az egész! – pördült meg. – Hogy előbb fogadta el a kinevezést, és csak utána mondta el nekem. Nem furcsa? – tárta szét a karját.

    - De igen – bólintott Susan.

  - Na, ugye! És csak az után kérdezte meg, hogy vele megyek-e, amikor összevesztünk rajta. Hónapokkal később. Mint ha akkor jutott volna csak az eszébe.

    - És, vele mész?

   Ethan nagyot sóhajtva visszament a kanapéhoz és visszaült a helyére, de ott sem volt biztosabb a válaszban, mint az ablaknál.

    - Igazából nem tudom. Nem akarok kint élni megint. Hosszú távon biztosan nem.

    - Miért? Nem mintha nem hiányoznál, ha kimennél, de neked is van dolgod ott elég gyakran. Vagyis bőven van indokod, hogy hazamenj, nem?

    - Igen, de én már itt érzem magam otthon.

   - És? – rázta a fejét Susan, és Ethan látta, hogy nem fog megelégedni kitérő válasszal, de azért megpróbálta.

    - Nem tudom – ugrott fel újra, hogy megint megtegyen pár hosszt a nappaliban.

    - Szereted Kaitlynt?

    - Persze, hogy szeretem! – pördült meg.

   - Akkor tedd félre a büszkeséged, és menj vele! Nyilván ő is félt megkérdezni, hogy kiköltöznél-e vele, és látod, nem is alaptalanul!

    Csend telepedett rájuk. Susan megitta a kávéját, Ethan pedig a gondolataiba merülve trappolt tovább fel-alá.

    - Nem akarlak megzavarni a reggeli kocogásban – köszörülte a torkát a nővére –, de ha nem ülsz le, akkor elszédülök! Vagy olyan ösvényt taposol a padlóba, hogy az életben nem tüntetem el. Ülj már le!

    - Bocs! – vigyorodott el Ethan zavarában, és engedelmesen visszaült a kanapéra.

   - És mi piszkálja ezen kívül a csőrödet? – fúrta bele a tekintetét Susan a szemébe, amitől Ethan úgy érezte magát, mint egy vallatott fogoly.

    - Kaitlyn nem akar hozzám jönni feleségül – bökte ki végül.

    - Megkérted a kezét? – pislogott Susan. – Hát, öcsi, ezzel most megleptél!

    - Nemet mondott – húzte el a száját Ethan.

    - Ez viszont nem lep meg.

    - Hogy? – esett le Ethan álla. – Igazán köszi a nyilvánvaló testvéri együttérzést! – hápogta.

    - Nyugi! Bocs, nem úgy értettem – emelte fel Susan a kezét. – Hanem úgy, hogy nem lep meg, hogy Kaitlyn nem akar férjhez menni. Senkihez. Nyilvánvalóan szeret téged, de túlságosan, nem is tudom… – emelte fel a kezét, mint aki azt várja, hogy belepottyanjon a tenyerébe a válasz. – Öntudatos, ez az! – zárta össze a kezét. – Eltökélt és független. Megszokta, hogy ő irányítja az életét – állt fel, és megkerülve a dohányzóasztalt, leült Ethan mellé. – Sajnálom, kellemetlen helyzet lehetett – tette meleg tenyerét a férfi kezére.

   - Nekem nem ez jutott az eszembe, amikor odavágta, hogy soha – húzta el a száját Ethan az emlék hatására. – De nem értem. Te is céltudatos, erős személyiség voltál világéletedben, mégis férjhez mentél.

    - Igen, de én más vagyok, mint Kaitlyn. Gyerekkorom óta arra készültem, hogy anya leszek és orvos. Ő lehet, hogy nem.

    - Hát, nagyon nem. Úgy tűnik, be van oltva a házasság és a gyerektéma ellen is. Azt mondta, hogy soha nem akarta egyiket sem.

     - Ajaj! Ha a gyűrű sem tántorította el, akkor tényleg komolyan gondolja.

    - Nem volt gyűrű – dünnyögbe Ethan az orra alatt. – És nem így és nem most akartam megkérni a kezét, de kicsúszott veszekedés közben.

     - Kicsúszott? – rántotta el Susan a kezét, és Ethan rosszat sejtve figyelte, ahogy elkerekedik a szeme. – Hogyhogy kicsúszott? Az ilyesmi szerintem nem szokott csak úgy véletlen kiszaladni az ember száján! Mit mondtál? Megint nem főztél vacsorát, de azért hozzám jössz feleségül? – nevetett hitetlenkedve. – Már ne is haragudj, de én is nemet mondtam volna Peternek, ha azzal áll elő egy veszekedés kellős közepén, hogy tényleg, most jut eszembe, házasodjunk már össze, úgy sokkal kényelmesebb lesz! Azt hittem, több romantika szorult beléd, te hólyag!

   Ethan érezte, hogy nővére minden egyes mondatával egyre vörösebb lesz az arca. Düh és szégyen dolgozott benne. Tanácsra és támogatásra volt szüksége, nem újabb kigúnyolásra. Akár igaza is lehetne Susannek, ha nem Kaitlynről lett volna szó, akit nyilvánvalóan nem a lánykérés módja zavart, hanem maga a kérdés. És ezt Susan is jól tudta, hiszen épp az imént mondta, hogy nem lepte meg, hogy Kaitlyn nem akar férjhez menni. De akkor miért? Hirtelen kicsinek érezte az amúgy hatalmas nappalit, kicsinek az egész házat, és még kisebbnek saját magát. Torkig volt a gúnyos megjegyzésekkel és azzal, hogy bármit mondd, a két, szívéhez legközelebb álló nő a földbe döngöli, mint valami idióta lúzert.

    - Köszönöm a kávét és az együttérzést – pattant fel. – Jólesett mindkettő, főleg az utóbbi. Szia!

   Meg sem várta, hogy Susan mondjon valamit, hosszú léptekkel átvágott a nappalin, felrántotta az ajtót, és már ott sem volt. Leszaladt a lépcsőn, beugrott a kocsiba, és már épp indította volna a motort, amikor nővére hangja utolérte a nyitott ablakon keresztül.

     - Várj már! Hallod?

    Összeszorított fogakkal rá akarta adni a gyújtást, de megingott, amikor Susan odaért a kocsi mellé.

     - Ne haragudj! Nem akartalak bántani – nyúlt be az ablakon a nő és végigsimított Ethan vállán.

    - Ez nagyon ismerős – ejtette az ölébe a kezeit Ethan. – Ne haragudj! Bocsánat! Elnézést! Nem úgy gondoltam! Nem ezt akartam mondani! Ez nem rólad szól! – sorolta levegővétel nélkül. – A francba! – ütött rá a kormányra. – Lassan hetek óta ez megy! Veszekedés, békülés. Lassan olyan, mint Jilliannel. És ez kiborít – fejezte be szinte kiabálva. – Ti hogy csináljátok Peterrel – halkította le a hangját. – Olyan kiegyensúlyozottak vagytok.

   - Megfenyegettem, hogy ha szórakozik velem, akkor első figyelmeztetésként hashajtót teszek a kajájába, aztán jön a cián. Orvos vagyok, simán megoldom nyom nélkül – rántotta meg a vállát Susan.

    - Na persze – nevetett fel kurtán, jókedv nélkül Ethan. – És hogyan csinálta anya és apa? Soha nem hallottam, hogy tiszteletlenül szóltak volna egymáshoz. Mi a baj velem? Miért érzem úgy, hogy elmenekülnek tőlem a nők?

    - Ez hülyeség. Dehogy menekül…

  - Talán Jill nem mástól esett teherbe, miközben velem volt? – vágta el a nyilvánvalóan kegyes hazugságot Ethan. – Kaitlyn pedig nem a munkáját választotta a világ másik végén, anélkül, hogy beszélt volna velem előtte, és nem vágta a képembe, hogy soha nem fog hozzám jönni és gyereket szülni?

    - A két dolognak nincs köze egymáshoz. Jillian és Kaitlyn teljesen különböznek egymástól, és…

   - Hát, pedig tegnap rám tört a deja vu, amikor azt fejtegette, hogy csak azért akarok házasságot és gyereket, hogy megmutassan Jillnek, én is vagyok valaki. Ja, és hogy tök mindegy, mert úgyse akart egyikük sem hozzám jönni, sem gyereket szülni nekem.

   Susan elképedve bámult rá, majd elfordult, és hülye libák megfojtásáról mormolt valamit az orra valamit.

    - Hát, ez vagyok én – támasztotta meg a fejét Ethan a fejtámlán. – Szánalmas, mi? – nézett maga elé, és most még a máskor megnyugatónak látott hatalmas, harsányzöld kert is mintha gúnyolódott volna rajta, amiért ilyen nyomorultul érzi magát, ezért inkább Susan arcát kezdte tanulmányozni.

    - Nem hiszem, hogy a szánalmas a megfelelő kifejezés – hunyorgott a nővére az erős napsütésben. – Nem vagy szánalmas, csak szerelmes. És most dühös, ezért nem látsz tisztán.

     - Lehet. De ettől még mindig úgy tűnik, hogy valami tényleg nem stimmel velem.

    - Talán csak meg kell tanulnod, hogy ne halogasd a fontos döntéseket. És kérdezz rá, ha valami nem egyértelmű! Nem könnyű, de később még nehezebb lesz, de ezt már te is tudod.

    Ahogy Ethan végiggondolta, amit Susan mondott, belátta, hogy a nővérének megint igaza van.

    -  A francba – fújt egy nagyot.

   - Bizony. Na, gyere, szállj ki! – nyitotta ki Susan a kocsiajtót. – Tyler már az ablakban kukucskál. Legalább pár percet adj neki! Chloé pedig lázad, amiért betettem a kiságyba, idáig hallom, hogy ordít.

    - Rendben! – szállt ki Ethan, és átöltelte törékeny testű, de acéllelkű nővérét. – Köszönöm!

    - Erre valók az okos nővérek, nem? Hogy a hisztis kisöccsüket helyre tegyék. De ígérd meg, hogy ma este leülsz Kaitlynnel, és megbeszélitek ezt az egész kiköltözés, házasság, gyerek dolgot! Nyugodtan, hideg fejjel. Mint a felnőttek. És, csak hogy tudd, ha úgy döntesz, hogy vele mész, piszkosul fogsz hiányozni. De nem annyira, mint amennyire Kaitlyn hiányozna neked, ha hagynád őt elmenni.