Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
~ Ethan ~
Fütyörészve hajtott be a Brighton & Maxwell Galéria privát parkolójába. Tettre kész volt, buzgott benne az energia, amire szükség is volt, mert a nyakán volt a megnyitó, és még mindig nem volt elégedett a képek beállításával, sem a világítással. Kipattant a kocsiból, beriasztotta, és elindult a lépcső felé, amikor a galéria hatalmas üvegajtajában ismerős alak bukkant fel. Ethan lendülete azonnal megtört, és a fütyörészést is abbahagyta. A hangulatgyilkos férfi kilépett a teraszra, jobbra fordult, és gyors léptekkel elmasírozott a kőkorlátig, ott megfordult, és megtette az utat a másik irányba is. Ott megállt, felnézett az égre, majd a fejét rázva mindkét kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, sarkon fordult, és újrakezdte a menetelést.
Ethan nagyot nyelt. A jó öreg Jim Wallace megint felhúzta magát. Ez soha nem jelentett jót, bár a korosodó skótot nem volt nehéz kihozni a béketűrésből, már az elég volt neki egy rossz naphoz, ha elkeveredett a kedvenc nyakkendője. Ethan tartott tőle, hogy egyszer agyvérzést fog kapni, bár, szerencsére, a dühe, amilyen hamar feléledt, olyan hamar el is párolgott. Legtöbbször.
- Üdv, Jim! – kiáltott oda neki, és gyors léptekkel felkapaszkodott a lépcsősor tetejére. – Gond van? – bámult bele ügynöke arcába, ami olyan vörös volt, mint a főtt rák.
- Mondd meg te! – bökött felé a mutatóujjával Jim köszönés helyett, és ingerülten végigsimított szélborzolta, őszbe fordult vörös haján.
- Én nem tudok semmilyen problémáról – futotta át a lehetőségeket Ethan. – Van pár kép, aminek a beállítása és a megvilágítása nem tökéletes, de ezt ma elintézem – vonta meg a vállát, mire Jim szinte felrobbant.
- Ne add a hülyét! Tudod te, miről beszélek – kiabálta a hangerejével egy lépéssel hátrébb rendelve Ethant. De nem csak őt lepte meg, az ajtón épp kilépő nő ijedtében ugrott egyet és védekezőn maga elé kapta a kezét, majd a fejét rázva, mérges pillantásokat lövellve feléjük szinte leszaladt a lépcsőn. – Felhívott a francos ügynököd New York-ból, mert te nem voltál elérhető – tompított a hangerőn Jim, de az arcszíne egy árnyalattal mélyebb vörösre váltott. – Azt kérdezte, hogy mikor költözöl? Hogy ütemezni tudják a munkát neked!
Ethan önkéntelenül behúzta a nyakát a két válla közé. Előkapta a telefonját, és valóban volt két nem fogadott tengerentúli hívása. A francba velük, káromkodott magában, túlságoan hatékonyak, mindent azonnal nyélbe akarnak ütni.
- Igyunk egy kávét, jó? És közben beszélgessünk! – vágta zsebre a mobilját dübörgő szívvel, és beterelte Jim-et a galéria hologramokkal és üvegszobrokkal díszített előcsarnokába. Átvágtak a fekete-fehér mozaiklapokon, és meg sem álltak a kávézóig.
- Kíváncsian várom a kibaszott magyarázatod – szólalt meg Jim, ahogy beléptek. Vöröslő arca szinte világított a kétszemélyes fekete asztalok és szintén fekete bőrrel bevont karosszékek között.
Lehet, mégis jobb lett volna a szabadban, vakarta a tarkóját Ethan, és bocsánatkérő mosolyt küldött a két barista felé, akik elkerekedett szemmel kapták fel a fejüket rendhagyó belépőjükre.
- Emlékszel, hogy mondtam, Kaitlyn Los Angeles-ben kapott munkát, ugye? – nyomta le Jimet a legközelebbi székbe Ethan. – Hogyne emlékeznél, jobb a memóriád, mint az enyém – ült le ő is, és két tenyerét az asztallapra fektette, hogy elfedje a remegésüket. – Úgy volt, hogy októberben kezdi kint a munkát, de előrehozták augusztusra.
- És? – sürgette Jim.
- Vele megyek – bökte ki Ethan.
- Vele mész – hördült fel az ügynöke. – Elhagysz? Ennyi év után? – emelte a hangerőt minden kérdéssel. – Csak így? – csettintett az ujjával.
Ethan pisszegve nézett körül, és a tekintete beleütközött a fiatalabb barista lányba. Nem is vette észre, mikor lépett mellé, de most ott állt, és az arcán széles vigyorral nézett le rá. Ethan érezte, hogy ő is elvörösödik.
- Nem úgy hagyom el… – krágokta. – Ő az ügynököm – mutatott Jim-re, akinek az arcán ezer kérdőjelbe szaladtak a ráncok.
- Természetesen – röppent a magasba a lány szemöldöke. – Mit hozhatok Önöknek?
- Két kávét kérünk, feketén. Köszönöm – villantotta fel Ethan a legcsábítóbb mosolyát, majd a figyelmét újra Jimre koncentrálta. – Egy éve együtt vagyunk Kaitlynnel. Túlságosan nagy lenne a távolság, ha én itt maradnék.
- Követed őt – dőlt hátra Jim egy nagy sóhajjal.
- Igen – nézett a szemébe Ethan.
- Hát, akkor nincs miről beszélni többet – csapott a szék karfájára Jim, és összeszorított szájjal bámult a levegőbe, el Ethan feje mellett. Úgy nézett ki, mint akit elárultak. És Ethan úgy is érezte magát, mint egy áruló.
- Sajnálom, Jim! – sóhajtotta. – Azért nem szóltam korábban, mert csak tegnap hoztam meg a döntést. És természetesen én akartam elmondani neked, de a New York-i hívás ezt gallyra vágta. Sokat töprengtem…
Elhallgatott, amikor megjött a kávéjuk. A pincérlány ráérős műgonddal tette eléjük a csészéket és két pohár vizet, majd egy kistányéron pár szem vajas kekszet. Mindeközben most is fülig érő szájjal vigyorgott.
- Láttad, milyen képet vágott? Szerintem azt hiszi, hogy mi ketten… – intett Jim felé, majd magára, de az ügynöke nem vette a lapot, továbbra is bámulta a semmit, humortalanul. – Szóval – legyintett Ethan –, sokat gondolkodtam azon, mit csináljak, hogy Kaitlyn mellett legyek, de ne veszítsem el a szoros kapcsolatot Susannel és a srácokkal sem. Az utóbbi hetek elég kemények is voltak, sokat martuk egymást Kailynnel. Már amikor találkoztunk a sok munka miatt.
Jim hümmögve előrehajolt, beleszórta az összes cukrot a csészéjébe, komótosan elkeverte, majd csücsörítve belekortyolt a kávéba. Ethan szerette volna, ha mond végre valamit, mert a néma Jim nem volt megszokott jelenség, és ez frusztrálta.
- Tényleg sajnálom, hogy nem tőlem tudtad meg. Ha…
- Jól van már, ne drámázz! – szólalt meg végre Jim, és Ethan kissé megnyugodva dőlt hátra. Ha az ügynöke előveszi az okos nagybácsi csitítja a bugyuta unokaöccsét hangját, akkor a vihar elvonulóban van.
- Ha fogadni kellett volna, arra voksolok, hogy itt maradsz. Jó, hogy nem tettem, csessze meg! – fújt egy nagyot, és Ethannek fogalma sem volt, vajon hol akart volna fogadni, de inkább hallgatott. – Szóval mégsem vetkőzted le annyira az amerikai bőrödet, mint gondoltam. Á, tudhattam volna! – legyintett. – Aki nem képes elhagyni az akcentusát, az jenki marad. Hazavágysz a puccos felhőkarcolók közé, meg Hollywoodba, mi? – hunyorgott, majd elmosolyodott, de Ethan nem érezte úgy, hogy vissza tud mosolyogni. – Nyugi, csak vicceltem! Jó srác vagy – nyúlt át az asztalon Jim és megveregette Ethan vállát –, mindig is az voltál. És, mint tudjuk, a szerelem mindent legyőz. Már akinél, nálam speciel nem volt elég – vágott savanyú képet, és felhajtotta a kávéját, mintha csak ki akarná mosni a szájából a keserű ízt. Majd felmarkolta a kekszeket és majszolni kezdett.
Ethan nézte a férfit és eszébe jutott, hogy az mennyire szereti a hasát. Viszont szerencsés alkat lévén csak egy kis pocakot eresztett az évek alatt, ami hórihorgas testéhez és hosszú végtagjaihoz képest nem volt feltűnő. Jim afféle igazi ínyenc volt, egy jó étel mindig segített rajta, ha gondja támadt, evett akkor is, ha jókedve volt, de legfőképpen akkor, ha felhúzta magát valamin, ami elég gyakran előfordult. De ez csak az egyik arca volt. Morcos Jim mellett ott volt a bármit elintézek Jim és az aranyszívű Jim is, aki néha apja helyett apja volt, amire hat éve, az első találkozásukkor egész biztosan nem számított. Pechjére elsőre a morcos Jimet fogta ki, aki tőmondatokban beszélt, és végig azt éreztette, hogy a hátára egy púp jobban hiányzik, mint ez a találkozó. Ethan nem értette, hogy miért ajánlották neki többen is a skót ügynököt, aki lehet, hogy kiváló volt a munkájában, de felkészületlen és szétszórt, és úgy viselkedett, mint ha személyesen rá haragudna. Amikor aztán megjegyzést tett az amerikai akcentusára, Ethan elhatározta, hogy még egyszer a közelébe sem megy a bonbont zabáló, kukacoskodó vénembernek, ahogy dühében elnevezte magában, és akinek akkora skót akcentusa volt, hogy egy tucat kiltet ki lehetett volna szabni belőle. De a dühe, ahogy máskor, úgy most sem tartott sokáig, gyorsan kiverte a fejéből a fura skótot, és egy másik ügynökséget vett célba. A megbeszélés sokkal jobban sikerült, mint az előző, az ügynökség nagyban játszott, de a légkört teljesen személytelennek érezte, ami lehangoló volt. Azzal nyugtatta magát, hogy végül is nem barátkozni akar velük, hanem azt, hogy az érdekeit képviseljék és megrendeléseket, kiállításokat szervezzenek neki. A találkozó után kiment a temetőbe, és ahogy rátért a szülei sírjához vezető ösvényre, jó tíz méterre meglátott egy férfit. Egy új sír mellett állt, lehajtott fejjel. Ethan továbbment, de amikor a férfi a bal kezét besüllyesztette a nadrágzsebébe, és a szél belekapott a vörös hajába, megtorpant. Ismerős volt a mozdulat. Ahogy jobban megnézte a férfit, ráismert a mogorva, kukacoskodó Jim Wallace-re. Jobb kezével végigsimított szélfútta haján, aztán legyintett egyet. Pont ugyanúgy járt a keze, mint a találkozójukon. Csak épp most egy sírkőhöz beszélt. Ethant szégyenérzet kerítette hatalmába, és gyorsan továbbment, maga mögött hagyva az idősebb férfit, remélve, hogy az nem látta meg őt. Amikor húsz perc múlva hazaindult, Jim Wallace már nem volt ott. Ethan rövid hezitálás után kitért balra, és megállt az idegen sír előtt. Eleanor Byron Wallace, szerető feleség, élt 59 évet, olvasta. A sírkőbe ágyazott képről ugyanaz az arc nézett rá, mint aki az ügynök irodájának falán lévő fotókon mosolygott. A dátum szerint két héttel az előtt halt meg, hogy Ethan találkozott Jim Wallace-szel. A férfi talán a gyász miatt viselkedett olyan modortalanul a megbeszélésükön, fészkelte be magát a gondolat a fejébe, és nem tudta kiverni onnan, mert élénken élt benne a szülei halála utáni önmaga képe. A józanész ellenére másnap felhívta az ügynököt és egy új találkozót kért tőle.
Jim azóta hű társa volt, és kívánni sem tudott volna jobb ügynököt. Szervezte a megbízásokat, a kiállításokat, az interjúkat. Oroszlánrésze volt Ethan sikereiben, és a bezsebelt díjakban. Ő volt, aki unszolta, hogy ne hagyja ki a lehetőséget, és vállalja el a New York-ból érkező felkérést, amikor öt éve felajánlották neki egy naptár elkészítésének a lehetőségét. Akkor kezdődött igazán minden. És a hab a tortán, hogy Jim nélkül nem kezdett volna az Extra-val dolgozni, és, ha ő nincs, nem találkozott volna Kaitlynnel. Sokkal tartozott neki.
- Ne aggódj! – erőltetett egy mosolyt az arcára Ethan furcsán elszorult torokkal. – Nem hagylak munka nélkül, fogsz te még kiállítást szervezni nekem Londonban – lelkesítette Jimet vagy talán saját magát.
- Na, jól van! – köszörülte meg a torkát Jim, és Ethan mintha gyanús csillogást látott volna a szemében. – Ne nézz már ilyen szomorú bociszemekkel, mert a végén még félreértik! A lehetőségek azért vannak, hogy megragadjuk őket, kölyök. És mikor máskor, ha nem fiatal korunkban? Én meg pihenek legalább egy kicsit, és utána újabb kuncsaft után nézek. Vagy nyugdíjazom magam, mert magasra tetted a lécet – vágott töprengő képet, és bekapta az utolsó darab kekszet. – Úgy értem rinyálásban! Hm, fasza ez a keksz!
Ethan önkéntelenül felnevetett, és a torkában növekedésnek indult gombóc is visszavonulót fújt. Ő is felhajtotta a kávéját, aztán intett a pincérnek, és egy jó adag lelkifurdalástól és borravalótól megszabadulva felállt. Jim nem mozdult, így kérdőn ránézett, mire az ügynök nagyot nyögve feltápászkodott a vendégmarasztaló karosszékből.
- Gyerünk, kölyök, állítsd be azokat a képeket, mert nem akarom az egész napot itt tölteni! – veregette meg Ethan vállát vigyorogva, mint ha mi sem történt volna, és gyors léptekkel elindult a kiállítóterem felé.
~ Kaitlyn ~
- Kész – dőlt hátra. A folyosóról beszűrődött a szerkesztőség zaja, és az elégedettsége hirtelen elpárolgott. Elküldte az utolsó hivatalos e-mailt, és ezzel letelt a megbízatása. Letette az asztalra a két kiadást, amit vártak tőle. Nincs itt több munkája. Hétfőn Los Angeles-be utazik három napra, és amikor visszajön, csak annyi lesz a dolga, hogy összepakolja a holmiját az irodában, elköszönjön, és kilépjen a londoni Extra életéből.
Kaitlyn megborzongott a rátörő érzésektől. Sok embertől kell elbúcsúznia, ismerős, kedves arcoktól, akik a mindennapjaihoz tartoztak, az élete részévé váltak. A gondolatra könny szökött a szemébe, de gyorsan elpislogta az összes cseppjét.
- Hát, vége – köszörülte meg a torkát. Büszke diadalérzet kerítette hatalmába, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott, és felváltotta a veszteség érzése. És most először, mikor már nem volt visszaút, felmerült benne a kérdés. – Tényleg ezt akarom? – suttogta, de a néma falak nem adtak választ, hiába ült ott percekig. A borongós hangulatból végül Katie rántotta ki, aki gyors kopogás után bedugta a fejét az ajtón.
- Szia! Jöhetek? – kérdezte és már bent is volt az irodában.
- Persze, gyere csak! – intett Kaitlyn megkönnyebbülve. – Mi újság?
- Semmi különös – ereszkedett le Katie a kedvenc székébe egy almát rágcsálva. – Csak meg akartam kérdezni, hogy van-e kedved velünk vacsorázni? Beülünk Liammel valahová, gondoltam, hátha velünk tartanál. Én már majd’ éhenhalok.
- Köszi – rázta a fejét Katilyn –, de Ethan értem jön hatra. Vagyis húsz perc múlva – nézett az órájára.
- Hát akkor menjünk együtt! – csillant fel Katie szeme. – Hacsak nem valami ultaromantikus, gyertyafényes, összebújós légyottra indultok.
- Nem tudok róla. Tökéletes lesz négyesben – mosolyodott el, de különös érzés kerítette hatalmába.
- Mi az? – ráncolta a homlokát Katie.
- Tudod, sokkal nehezebb az elválás, mint gondoltam – igazította meg a mappát az asztala sarkán, ami már így is tökéletesen párhuzamosan állt. – Rossz lesz feladni ezt – mutatott körbe. – Nehéz lesz a nulláról kezdeni.
- Azt meghiszem. De nem leszel egyedül, segíteni fognak a kintiek. És Ethan melletted lesz. Persze neki sem lesz könnyű, ő itthagyja a családját is, nem csak a barátait, az ügynökét, a házát... – számolta az ujján.
- Ezt most miért mondod? – komorodott el Kaitlyn. – Önzőnek tartasz?
- Nem – rázta a fejét Katie. – Csak örülök, hogy végre megoldottátok. És aggódom azért értetek. És persze hiányozni fogtok.
- Ez megnyugtat – mosolygott Kaitlyn, de gyorsan elkomorodott. – Tudod, Ethan előtt a leghosszabb kapcsolatom, kapaszkodj…! – tartott egy kis hatásszünetet – …három hónapig tartott. És sosem laktunk együtt. Ez az egy év Ethannel már felér egy maratoni távval. És én majdnem elszúrtam. Ennek ellenére el akar venni feleségül. Lehet, hogy félnem kellene?
- Lehet, hogy a srác csupán szereti a kihívásokat – ráncolta a homlokát Katie. – Vagy pszichopata, és alig várja, hogy a házasság rabigájába hajtsd a fejedet, és odaláncolhasson a tűzhelyhez – nevetett fel. – Vagy csak mazochista, mert szerintem az első pillantásra beléd szeretett, amikor fejbe verted az ajtóval. De az is lehet, hogy agykárosodást okozott az ajtó, és minden ezért van.
- Jaj, hagyd már abba! – bukott ki a nevetés Kaitlynből, és végre elmúlt a rossz érzés, ami korábban hatalmába kerítette. Felszabadultan csevegtek tovább kellemesebb témákról, így mindketten összerezzentek, amikor egy férfihang szólt közbe.
- Szabad bejönni? – dugta be a fejét az ajtón Ethan.
- Hello! Régen láttalak – ugrott fel Katie, és egy cuppanós puszit nyomott a férfi arcára. – Semmit sem veszítettél a vonzerődből, ugye tudod? – paskolta meg a vállát.
- Te sem – mosolygott Ethan Kaitlynre kacsintva.
- Tudtam, hogy nem kellett volna kiválasztani a képeidet anno – tette csípőre Katie a kezét. – El kellett volna titkolnom a puszta létezésedet is, aztán jól behálóztalak volna. Ehelyett végignéztem, hogy elcsábítod a főnökömet, aztán itthagyjátok az országot. Elsőosztályú lúzer vagyok – rázta a fejét.
- Ne panaszkodj! – állt fel Kaitlyn, és odasétált a bolondozó kettőshöz. – Te lettél a főnök utánam, Katie, és ott van neked Liam, nem? – karolt bele Ethanbe.
- Jesszus! – csapott a homlokára a lány. – Azt mondtam neki, hogy tíz perc múlva indulunk.
- Mikor? – tudakolta Ethan.
- Vagy egy órája! – nyögte Katie, mire mindhárman elnevették magukat.
- Biztos elfoglalta magát, különben keresett volna – bíztatta magát a lány. – Ha leül az Internet elé, csak arra kell vigyázni, hogy legyen előtte enni- és innivaló, mert képes éhen halni – hadarta, majd Ethannek szegezte a kérdést: – Vacsora négyesben, most? Kaitlyn benne van.
- Legyen! – bólintott rá Ethan.
- Rendben! Akkor öt perc múlva a recepciónál – viharzott ki az irodából a lány.
Kaitlyn Ethan vállára hajtotta a fejét, és élvezte a csendet, amíg eszébe nem jutott, mit mondott nemrég Katie-nek.
- Olyan önző voltam veled – mormogta.
- Ez most hogy jutott eszedbe? – tolta el magától Ethan és Kaitlyn nehéznek érezte, hogy a szemébe nézzen.
- Úgy, hogy rájöttem, mindent rosszul kommunikáltam. Kész tények elé állítottalak az új megbízásommal, nem kértelek meg, hogy gyere velem, mert tényként kezeltem, hogy itthagysz csapot-papot. Eszembe sem jutott, hogy az egész családod itt él. Nekem csak az apám van, és évek óta nem láttuk egymást, és ez így van jól.
- Figyelj… – szólalt meg Ethan, de Kaitlyn a szájára tette a kezét.
- Akkor is rosszul reagáltam, amikor megkérted a kezemet. És csak az én munkámmal foglalkoztam, azzal, hogy az enyém hogyan fog megváltozni, a tiédbe bele sem gondoltam. Szóval, ez vagyok én. Egy önző boszorkány. De azt akarom, hogy tudd – fúrta a tekintetét Ethan szemébe –, mindennél jobban szeretlek, még akkor is, ha ezt mostanában nem éreztettem veled. És igyekszem, de nem tudom garantálni, hogy megváltozom, és azt sem tudom megígérni, hogy igen fogok mondani neked. Mert én én vagyok.
- Ez a lényeg – fogta a két kezébe Ethan az arcát, és Kaitlyn egész testét átjárta a tenyeréből áradó meleg. – Hogy te vagy. Én így szerettem beléd, és ha hirtelen 180 fokos fordulatot vennél, lehet nem is lennék ennyire oda érted – mosolygott, de a szemében Kaitlyn komolyságot látott.
- Hé, galambocskák! – robbantotta szép a pillanat varázsát Liam. – Arról volt szó, hogy öt perc múlva a recepción – háborgott az órájára bökve. – Ami letelt minimum öt perce. Tőletek éhen halhat az ember!
Kaitlyn, mint akit megcsíptek, felkapta a táskáját, és Ethant maga után húzva kisietett az irodából.
- Tudtam, hogy sokkterápiára van szükség, különben az életben nem indulunk el. Ja, egyébként, szia, Ethan! – dörzsölte a tenyerét Liam vigyorogva, ahogy elmentek mellette, majd gyorsan a nyomukba szegődött.
- Voltál te már jól pofán vágva? – érdeklődött Ethan, amikor megálltak a lift előtt.
- Igen – nyomta meg Liam a földszint hívógombját zord ábrázattal.
- Helyes – bólintott Ethan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése