A lift

Sokévnyi házasság után az újrakezdés nem biztos, hogy ugyanazt jelenti mindkét fél számára. És az árulás ízénél nincs keserűbb...

Illés Tamara - A lift

–   Hol van már ez a lift?

–   Attól, hogy folyton nyomkodod a gombot, nem fog gyorsabban lejönni.

–  Csak háromszor nyomtam meg – vágott vissza, majd csak azért is megnyomta újra. Férje felvonta a szemöldökét, majd híres félmosolyával visszatemetkezett a telefonjába és tovább pötyögött.

Odakint ezer fok volt, és az épület falai is ontották magukból a forróságot. Tiboron persze ebből szinte semmi sem látszott, az öltönye makulátlan volt, a haja rendezett, csupán egy-két apró, árulkodó izzadtságcsepp gyöngyözött a homlokán. Ő viszont szétizzadta a sminkje maradékát, amit előzőleg már szétsírt, és magassarkújában úgy égett a talpa, mintha a pokolban sétálgatott volna mezítláb. De mindez semmi volt ahhoz képest, ahogyan a szíve és a lelke sajgott.

Dávid elballagott és Londonban tanul majd tovább, „mert ott jobb, Anya, aki ott tanul, az könnyebben kap majd munkát a világ bármely pontján, mert az angol nyelvet ott lehet megtanulni igazán, plusz Londonban tanulni kiváltság és dicsőség”. A büszkesége persze határtalan volt, de mi ez az anyai szív fájdalmához képest?

– Nem jössz? – rántotta ki Tibor gondolatai sűrű mocsarából, kezével a lift nyitott ajtaja felé mutatva.

–   Dehogynem!

Áporodott levegő csapta meg az arcát, mégis megváltásként fogadta, hogy végre beléphet, mert azt jelentette, hogy mindjárt a hűvös lakásban lehet. Tibor megnyomta a 13-as gombot, ő pedig elmélázott a férfi hosszú ujjainak látványán, amik persze már újra a telefon képernyőjét böködték. Pár órája ezek a szép ujjak szakértő módon kötötték meg a fiuk nyakkendőjét, majd lesöpörték az öltönye válláról a nem létező porszemeket. Az ünnepség alatt pedig lustán kulcsolódtak az ő ujjai köré, amelyek úgy kapaszkodtak beléjük, mintha a létük függne az érintésüktől.

– Még most született, és már ki is repült – jegyezte meg halkan, majd vidámságot erőltetett magára, hiszen nem jött el a világ vége, még ha az elengedés réme nem is hagyja nyugodni. –   Biztos jó lesz a bankett. Kiengedik a fáradt gőzt, buliznak egy jó nagyot.

–   Mi? – kérdezte Tibor, de fel sem nézett a telefonról.

–   Mondom biztosan jó lesz a bankett – ismételte.

–   Miért ne lenne? Ha bulizni akarnak, akkor jó lesz.

Régen mi is sokat buliztunk az egyetemen, suhant át rajta a nosztalgia, majd kibukott belőle a hirtelen ötlet.

–   Elmehetnénk holnap este vacsorázni.

Tibor lassú mozdulattal a zakója belső zsebébe csúsztatta a telefont és felnézett. Nekidőlt a lift oldalának, melle előtt keresztbe fonta a karját, és a cipőjére meredt, mintha attól függne a válasza, amit azon lát. Jól nézett ki, mint mindig. Bezzeg ő úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger.

A lift zökkent egyet és megállt. Végre, gondolta, és az ajtóhoz lépett, de az meg sem mozdult. Kérdő pillantást vetett Tiborra, aki eltolta magát a faltól és ránézett a kijelzőre.

–   Hol vagyunk?

–   Most hagytuk el a 7. emeletet – felelte a férje.

–  Akkor miért állt meg? Megnyomtál valamit? – kérdezte, miközben a szíve szaporábban kezdett verni.

–   Nem.

–   Miért nem nyílik ki?

–   Nem tudom – felelte a férfi a gombokat tanulmányozva.

A világítás kialudt és koromsötét borult rájuk. Tibor eltűnt a szeme elől, amitől a szíve a torkába ugrott, mert a bezártságnál jobban csak a sötétet gyűlölte.

–   Mi a franc ez? – kérdezte rekedté váló hangon.

–   Úgy tűnik, elakadtunk. Majd elindul.

Mintha csak a tárgyilagos hangra akarna válaszolni, sápadt fénnyel bekapcsolt a vészvilágítás, ami minden volt, csak megnyugtató nem.

–   Nem szokott elakadni!

–   Hát, most elakadt.

–   Akkor csinálj valamit!

–   És mégis mit?

–   Például nyomd meg a vészcsengőt!

–   Már megnyomtam.

–   Én nem hallottam.

–   Nem is nekünk kell hallani.

–   És most mit csinálunk?

Nem kapott választ, de azt a tompa fényben is látta, hogy a férje elhúzza a száját, majd újra előveszi a telefonját.

– Ha már úgyis a telefonodat nyomkodod – fújtatta –, nem hívod fel a gondnokot, hátha gyorsabban kiszabadulunk?

–  Azt csinálom – felelte Tibor nyomatékosan, majd zsebre tette a telefont. – Nem veszi fel.

–   Remek. Remélem azért, mert már intézkedik.

–   Én is – felelte a férfi, és végigsimított a homlokán. – Meleg lett.

–  Lett? Mintha egész nap egy katlanban lennénk! Mindig is irigyeltem a hőháztartásodat.

Tibor halkan felnevetett és ránézett, mintha mondani akarna valamit, de végül becsukta a száját, és ismét nekidőlt a falnak. Csend hullott rájuk, mire ő gyorsan beszélni kezdett, mielőtt rátör a pánikroham.

– Szóval, holnap, feltéve, hogy addig kiszabadulunk innen, menjünk el vacsorázni, jó? Csak kettesben, vagy akár Dáviddal hármasban, már ha addig kijózanodik.

Hirtelen felnevetett, ahogy agyába bekúszott az ő szép, majdnem felnőtt fia részegen botladozó képe.

–  Úristen! Belegondoltál, hogy a fiunk egyetemre megy? Úgy értem, hogy te felfogtad már? Elmegy Londonba, és mi itt maradunk kettesben. Furcsa lesz, olyan, mint régen.

–   Hát, igen. De én…

–   Meg kell majd szokni 21 év után. Mintha most kezdenénk a közös életünket. Végül is még nem vagyunk öregek, sőt, vannak, akik ilyen idősen állapodnak meg. Na, szóval, menjünk el vacsorázni! De inkább csak ketten – lépett közelebb Tiborhoz, átölelte és a háta mögött összekulcsolta a kezeit. – Mintha első randira mennénk. Mit szólsz? – kérdezte, felnézve férje furcsán komor arcába. – Új fejezetet nyitunk, romantikázunk…

Tibor arca megenyhült, a szája megrándult, de a mosoly még meg sem született az ajkán, máris elenyészett.

–  Én nem… Vagyis a holnap az nem jó – fejtette le magáról a rákulcsolódó karokat. – Meleg van.

Igaza volt, nem is tudta kárhoztatni, amiért kibontakozott az öleléséből. Buta ötlet volt, az ő ruhája is egyre jobban rátapadt, ahogy kezdte felszívni a testére tapadt izzadtságot.

–   Akkor megyünk hétfőn, munka után.

Tibor eltolta magát a faltól és tett egy hosszú lépést előre, amivel eljutott a fülke szemközti faláig. A válla felett ránézett, és ő az arckifejezése láttán a meleg ellenére libabőrös lett.

–   Majd odafönt megbeszéljük. Nem ez a legalkalmasabb hely és idő erre.

–   Egy vacsora megbeszélésére? – kerekedtek el a szemei. – Hékás, nem a céged éves költségvetését akarom megbeszélni. Ki tudja, meddig rostokolunk itt? Bőven belefér az időnkbe.

–   Az enyémbe nem!

–  Akkor vedd elő a rohadt telefonodat, csetelj a jóisten tudja, kivel, ahelyett, hogy a feleségeddel foglalkoznál! – csattant fel az ellentmondást nem tűrő hangot hallva. – Ami nem sűrűn történik meg mostanában – tette hozzá halkabban, szinte csak önmagának.

Látta, hogy Tibor arca megrándul, de a férfi nem szólt semmit. Helyette elővette a telefonját, de csak nézte, ahogy a tenyerén fekszik, mintha a súlyát akarná megsaccolni. Sóhajtva visszatette a zsebébe és ideges mozdulattal végigsimított a haján.

–  Figyelj, Edit! Én nem tudok… Nem megyek vacsorázni. Nem leszek itt jövő héten.

Furcsán csengett a hangja, azt sugallta, hogy valami megváltozott, valami nincs rendben, és ettől felállt a szőr a karján. De gyorsan elhessegette az érzést, amit biztosan csak az elakadt lift provokált. 

– Hát hol leszel? – lépett a férje mellé, hogy jobban lássa az arcát a félhomályban. – Megint egy kiutazás? Remélem, ezúttal valami jó helyre küldenek, nem úgy, mint múltkor. Tudod mit? Mi lenne, ha veled mennék? – csacsogta. – Kiveszek pár nap szabadságot, elmegyünk együtt, és amikor nem tárgyalsz, akkor bebarangoljuk a környéket. Úgysem terveztünk nyaralást idén…

–   Ez nem fog menni, Edit.

– Miért? Olyan különleges helyre mész? Vagy olyan rövid lesz az utazás? Mondjuk, az jó lenne, mert akkor nem kell olyan sokára halasztani a vacsoránkat.

–  Nem, egyszerűen csak nem jó ötlet – szúrta közbe Tibor, de ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

–   Vagy tudod mit? Akkor is veled megyek. Pont kapóra jön, mert…

–   Elköltözöm.          

–   … egy kis kikapcsolódás már nagyon jó lenne…

–   Edit! Elköltözöm – emelte fel a hangját a férfi, és ő végre felfogta. 

Zavartan felnevetett, beletúrt izzadságtól nedves hajába, és elismételte a szót, suttogva. Tibor nem szólt semmit, csak zsebre dugta a két kezét.

– Te most hülyéskedsz, ugye? – húzódott arrább. – Jó vicc, hahaha… De ne szórakozz ilyen dolgokkal! – tett a kezével egy hárító mozdulatot. – 21 év után nem szoktak csak úgy elköltözni!

Tibor sóhajtott egyet, de nem válaszolt.

–   Mi vagyunk az álompár! Mindenki így hív minket. Az összes barátunk elvált. Mindenki minket csodál, hogy ennyi év után is együtt vagyunk. Szeretjük egymást…

A férfi hozzálépett és a karjára tette a kezét. Csupasz bőrét szinte perzselte az érintés, de a gerincén mintha jégkockák gördültek volna végig.

–   Edit! Figyelj rám! Figyelj…

–  Nem! Te figyelj énrám! Nem mondhatsz ilyet nekem, érted? Pont ma, amikor Dávid itt hagy minket. Miről beszélsz? Nem értem! Hova akarsz…

A felismerés hirtelen csapott le rá. Mintha gombóc nőtt volna a torkába, amitől szinte levegőt sem kapott, a szavak is csak nehezen buktak ki belőle. 

–   Van valakid… Ki az?

Abban a pillanatban megértette a késői hazaérkezéseket, a hétvégi tárgyalásokat és csapatépítő tréningeket, a túlórákat, az üzleti vacsorákat. Mióta is? Fél éve? Több? Van már egy éve is talán?

–   Ez nem fontos. Meg akartam várni, hogy Dávid leérettségizzen, hogy csak a vizsgákra összpontosítson…

–   Micsoda egy Grál lovag vagy!

–   Ne gúnyolódj! Igenis fontos volt az időzítés…

–  Az időzítés?! Mire vártál? Arra, hogy Dávid elmenjen, bele az ismeretlenbe? Az apja árulásával és a szülei válásával a csomagjában? És hogy teljesen egyedül maradjak?

–   Ne kiabálj!

–  De kiabálok! Vagy talán nem szeretnéd, hogy meghallják, mit tettél? Árt a nimbuszodnak, te szemétláda?

–   Másfél négyzetméter nem alkalmas a kiabálásra.

–   De az árulásra igen?! A szemétségre igen? A kurva életbe, miért csinálod ezt velünk? Velem? 21 év után kidobsz, mint egy elhasznált papucsot?  Hogy tehetted? – suttogta, és zokogva a sarokba húzódott. A férfi közelebb lépett, de ő elrántotta a vállát az érintése elől.

–   Edit, sajnálom… – hallotta a hangját, és a lelke mélyén tudta, hogy tényleg így van, még akkor is, ha ő okozta neki a fájdalmat. De mégis hamisan csengett.

–   Ne mondd, hogy sajnálod! – préselte ki magából a szavakat.

–   Meg kell értened! Muszáj elmennem, mert…

–   Ki az? – kérdezte az előbbinél magabiztosabb hangon.

–   Az nem fontos.

–   De igen. Jogom van tudni! Ki az?

–   Edit, szerintem…

–   Mondd már, a rohadt életbe!

–   Ritának hívják. Mást nem kell tudnod, ennyi elég.

–   De igen. Ki ő?

–   Nem…

–   Ki ő?

–   Két éve találkoztunk…

–   Két éve megcsalsz?

Hogyhogy nem vettem észre? Hiszen egy nő mindent megérez, dübörgött zúgó fejében a kétségbeesés.

–   Öt hónapja történt. Szeretem, és…

Meglendült a keze. Fájdalmat akart okozni, belekarmolni a jól ismert arcba, hogy ne csak ő szenvedjen, de a férfi elkapta a csuklóját. Kirántotta a karját az erős szorításból, de másodszorra sem tudta megütni. Helyette lecsapott a férfi mellkasára, mire az ellökte magától, hogy hátratántorodott, és zihálva, hitetlenkedve bámult az idegenné váló, dühös arcba.

A lift hirtelen megrándult, mintha kirántották volna a talajt bizonytalanná vált lábai alól. A fülke lefelé mozdult, majd egy nagy döccenéssel megállt. Kinyílt az ajtaja, de egyikük sem mozdult. A révületet a gondnok hangja törte meg, aki mint mindig, most is harsány vidámsággal rikkantotta.

– Na, megvannak végre! Ejnye, de ziláltak! Meleg van, mi? Na, mindegy, a lényeg, hogy megvannak. Szóval, ez a 7. emelet, és ki kell szállniuk, mert a lift nem biztonságos. De mi az a kis lépcsőzés ezek után, nem igaz?

  

A léggömb

Szinte mindenki veszített el számára nagyon fontos embert, sőt, a legfontosabbat, és maradt egyedül. De nem biztos, hogy egyedül kell lenni, sőt, éppen ellenkezőleg, a magány a legrosszabb választás. 

Illés TaMara - A léggömb

–   Nagypapi, nézd! Ott repül egy lufi! Nézd!

Magasan a fák zöld koronája fölött egy piros léggömb szállt, mintha a gyönyörű, tejszínhabbal telt kelyhekre emlékeztető felhők közé vágyott volna.

–   Igazad van. Milyen magasra repült!

–   Le tudjuk szedni, papi? – ugrándozott a kislány, és kíváncsi tekintetét a férfi arcába fúrta.

–   Nem tudjuk. Nagyon magasan van.

–   De kár!

A gyerek összeráncolt homlokkal vakargatta az állát. Pont, mint az apja, mosolyodott el a nagypapája és kíváncsian várta, mi jut unokája eszébe.

–   Ha hozunk egy létrát, akkor elérjük?

A férfi felnézett a messze szálló léggömbre, mintha számításba venné az ötletet, majd megrázta a fejét.

–   Sajnálom, kincsem, de nem. Nincs olyan hosszú létránk. De még ha lenne is, akkor sem tudnánk mihez hozzátámasztani.

–   A felhőkhöz sem?

–   Attól tartok, hogy nem. Ők olyanok, mint egy nagy tál tejszínhab, tudod? Vagy mint egy hatalmas vattacukor. Nem tartanák meg a létrát.

– Akkor ez nem jött be – állapította meg a kislány, de nem adta fel. Újabb homlokráncolás, és újabb állvakarás után kisvártatva felderült az arca, de egy pillanat múlva már le is lohadt róla a lelkes vigyor, és újabb töprengésbe kezdett.

–  Megvan! – kiáltotta. – Ha felülünk egy repülőre, és nagyon-nagyon magasra szállunk, akkor meg tudjuk fogni a lufit!

Most az öregemberen volt a sor, hogy a fejét vakarva elgondolkozzon.

– Szeretném azt a lufit, papi! Olyan szomorú lehet, hogy ott van fent, egyedül. Senkinek sem szabad egyedül lennie, még egy lufinak sem – csuklott el a kislány hangja. Rózsaszín ajkai megremegtek, ami a kibuggyanó könnyek előfutáraként jelezte, hogy a gyerek, aki soha egyetlen percet sem tölt egyedül, átérzi a léggömb magányának tragédiáját.

Két hónap hasított bele a gondolat a férfi szívébe. Két gyötrelmesen hosszú, szépséges, éppen ezért fájdalmas emlékek dédelgetésével telt hónap, mióta a párja nincs többé. Elrepült, olyan messzire szállt, mint az a piros léggömb. És még tovább, oda, ahol senki sem látja. És ahonnan senki sem hozhatja vissza, mert nincs olyan erő, nincs az a hatalom.

"Senkinek sem szabad egyedül lennie, neked pedig főleg nem", mondta a fia két hete, és ő végre belátta, hogy igaza van. Nem maradhat egyedül a házban, ahol minden gyötrelmesen hosszú pillanat, amit párja nélkül kell eltölteni, jeges kínként hasogatja a lelkét, miközben egyre messzebb kerül tőle. Minden pillanat egy örökkévalóságig tartó, szemvillanásnyi időmorzsa volt. "Isten veled", mondta a háznak, az emlékeknek, és a párjának, aki talán akkor is ott ült kedvenc karosszékében a hatalmas ablak előtt, amikor rázárta az ajtót a boldog, közös évekre. Bezárta az ajtót, de tudta, hogy egyetlen egyszer még vissza fog térni.

–   Senkinek sem szabad egyedül lenni – ismételte unokája után reszkető hangon.

–   Te is sajnálod a lufit, nagypapi? – fürkészte a kislány az arcát, amin egy könnycsepp gördült le. A férfi reszkető kézzel letörölte, és nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát szorosan markoló fájdalomtól.

–  Igen, kicsim, én is sajnálom.

–  Elköszönünk tőle, papi?

A férfi nagyot sóhajtott. Bárcsak ő is el tudná fogadni, hogy aki elment, azt el kell engedni. Ezt kellene tennem, nyilallt belé fájdalmasan, de tudta, hogy nincs készen rá. Még nincs.

A kislány az eget kémlelve hirtelen felsikkantott, és hatalmas mosoly terült szét angyali arcán.

–  Nézd, papi! Nézd!

A férfi kíváncsian nézett fel, keresve az izgatottság okát.

–  Ott vannak a többiek! Eljöttek érte!

Népes léggömb csapat szállt a kék égen a piros felé.  

–  Anyu! Apu! – iramodott meg a kislány hirtelen. A szülei kéz a kézben közeledtek a parkon át.

–  Nézzétek! – mutatott felfelé. – A lufik eljöttek a pirosért! Nincs egyedül. Látjátok? – kiáltotta, majd megtorpanva visszafordult.

–   Gyere te is, papi!

Az öregember egy utolsó pillantást vetett felfelé, követve a léggömbök útját, majd megrázta a fejét, és mosolyogva sarkon fordult, hogy csatlakozzon a családjához.

2020

Legyen az új éved olyan jó, amilyennek szeretnéd!

May the new year be as good as you wish for!

Az ajándék

Illés TaMara - Az ajándék

–  Apa, nagy fát vegyünk! Hatalmasat! Olyan nagyot, hogy ne férjen be a házba – csicseregte a kisfiú, csizmájával rugdalva a fehér hókupacokat.

–     Ha nem fér be a házba, akkor hogy lesz karácsonyfánk? – tessékelte be az apja a kocsiba.

–     Akkor vegyünk olyan nagyot, hogy éppen beférjen az ajtón, jó? 

–     Erről lehet szó.

A kisfiú nem győzte kivárni, hogy a fenyővásárhoz érjenek. Mikor végre leparkoltak, nagy lendülettel ugrott ki a kocsiból, a lelkesedése viszont alábbhagyott, amikor bementek a fák közé. 
     –   Nézd, apa, milyen csúnya fák! –  húzta el a száját. – Kicsik és alig van águk. Kinek kell ilyen fa? Buta, aki megveszi – legyintett. 
    –  A szép fák a másik oldalon vannak – mutatott az apja jobbra, ahol tömegével gyűltek össze az emberek.
     –  Szuper! – fordult sarkon a gyerek és majdnem beleütközött egy kipirosodott arcú kislányba, aki egy satnya fenyő ágait simogatta. 
   –  Nem adhatná olcsóbban? – szállt a kisfiú felé egy mély férfihang. – Nem mehetek haza karácsonyfa nélkül.

 –      Ha nem tudja kifizetni, nincs üzlet.

A fiú látta, ahogy az eladó megcsóválja a fejét, aztán hátat fordít, de a férfi hangja megállította. 

 –      Várjon, kérem!

Az árus türelmetlenül fújtatva fordult vissza. 

–     Három hónapja elveszítettem a munkámat – húzta magához a férfi a kislányt. – A fa lenne az egyetlen, amit ajándékba vennénk. Nem kért a gyerek semmit Karácsonyra, csak egy igazi fát.

–   Ha ingyen adom a fákat, engem is kirúgnak. Vigyen pár gallyat! – mutatott az árus egy nagy kupac, félredobott ágra. – Azokat odaadom ingyen – vetette oda, és odébbállt.

–      Nem megy, kincsem – simogatta meg a férfi a kislány arcát. – Sajnálom. 

–     Pedig én annyira szerettem volna! Megígértem anyunak, hogy viszünk egy igazi fát – mondta a kislány könnyes hangon, miközben tekintetve találkozott a fiúéval.

A kisfiú meglepetten nézett fel az apjára, aki zavartan fordult el. Kezét fia vállára tette, és elindult a szebb, nagyobb fák felé.

–      Gyere, válasszunk egy szépet! – nógatta a gyereket, ő viszont nem mozdult.

–    Nem lesz karácsonyfájuk? – kérdezte. Tekintetével követte a kislányt, aki lehorgasztott fejjel elindult az apja után a levágott fenyőgallyak felé. 
     –      Nem biztos, hogy a karácsonyfától lesz szép az ünnep – tárta szét a karját az apja.

–      Szerintem az a legjobb dolog az egész Karácsonyban. Az ajándékok után.

–      Akkor menjünk, és válasszuk ki végre a legszebb fát!

–      És a legnagyobbat! – húzódott újra mosolyra a fiú szája.

Két perc múlva már lelkesen szaladgált a szebbnél szebb fák között, de a tekintete folyton elkalandozott, hátha újra meglátja a kislányt. 

–     Apa! Annak a lánynak tényleg a karácsonyfa lenne az egyetlen ajándéka? –  torpant meg. 
     –   Meglehet. 
     –   De az hogy lehet? Rossz volt?
   –  Nem hiszem. Jó gyereknek tűnt – fordult felé az apja. – Csak, tudod, van úgy, hogy valakinek egyszerűen nincs pénze fára.
    –  Apa! –  töprengett a kisfiú. – Ha kisebb fát veszünk, akkor vehetünk kettőt? – csillant fel a szeme.  
   –  Kettőt? –  lepődött meg az apja, majd követte a gyerek tekintetét a fenyőgallyak felé. – Minden bizonnyal, fiam –  simogatta meg a kisfiú kipirult arcát. – Minden bizonnyal.