A léggömb

Szinte mindenki veszített el számára nagyon fontos embert, sőt, a legfontosabbat, és maradt egyedül. De nem biztos, hogy egyedül kell lenni, sőt, éppen ellenkezőleg, a magány a legrosszabb választás. 

Illés TaMara - A léggömb

–   Nagypapi, nézd! Ott repül egy lufi! Nézd!

Magasan a fák zöld koronája fölött egy piros léggömb szállt, mintha a gyönyörű, tejszínhabbal telt kelyhekre emlékeztető felhők közé vágyott volna.

–   Igazad van. Milyen magasra repült!

–   Le tudjuk szedni, papi? – ugrándozott a kislány, és kíváncsi tekintetét a férfi arcába fúrta.

–   Nem tudjuk. Nagyon magasan van.

–   De kár!

A gyerek összeráncolt homlokkal vakargatta az állát. Pont, mint az apja, mosolyodott el a nagypapája és kíváncsian várta, mi jut unokája eszébe.

–   Ha hozunk egy létrát, akkor elérjük?

A férfi felnézett a messze szálló léggömbre, mintha számításba venné az ötletet, majd megrázta a fejét.

–   Sajnálom, kincsem, de nem. Nincs olyan hosszú létránk. De még ha lenne is, akkor sem tudnánk mihez hozzátámasztani.

–   A felhőkhöz sem?

–   Attól tartok, hogy nem. Ők olyanok, mint egy nagy tál tejszínhab, tudod? Vagy mint egy hatalmas vattacukor. Nem tartanák meg a létrát.

– Akkor ez nem jött be – állapította meg a kislány, de nem adta fel. Újabb homlokráncolás, és újabb állvakarás után kisvártatva felderült az arca, de egy pillanat múlva már le is lohadt róla a lelkes vigyor, és újabb töprengésbe kezdett.

–  Megvan! – kiáltotta. – Ha felülünk egy repülőre, és nagyon-nagyon magasra szállunk, akkor meg tudjuk fogni a lufit!

Most az öregemberen volt a sor, hogy a fejét vakarva elgondolkozzon.

– Szeretném azt a lufit, papi! Olyan szomorú lehet, hogy ott van fent, egyedül. Senkinek sem szabad egyedül lennie, még egy lufinak sem – csuklott el a kislány hangja. Rózsaszín ajkai megremegtek, ami a kibuggyanó könnyek előfutáraként jelezte, hogy a gyerek, aki soha egyetlen percet sem tölt egyedül, átérzi a léggömb magányának tragédiáját.

Két hónap hasított bele a gondolat a férfi szívébe. Két gyötrelmesen hosszú, szépséges, éppen ezért fájdalmas emlékek dédelgetésével telt hónap, mióta a párja nincs többé. Elrepült, olyan messzire szállt, mint az a piros léggömb. És még tovább, oda, ahol senki sem látja. És ahonnan senki sem hozhatja vissza, mert nincs olyan erő, nincs az a hatalom.

"Senkinek sem szabad egyedül lennie, neked pedig főleg nem", mondta a fia két hete, és ő végre belátta, hogy igaza van. Nem maradhat egyedül a házban, ahol minden gyötrelmesen hosszú pillanat, amit párja nélkül kell eltölteni, jeges kínként hasogatja a lelkét, miközben egyre messzebb kerül tőle. Minden pillanat egy örökkévalóságig tartó, szemvillanásnyi időmorzsa volt. "Isten veled", mondta a háznak, az emlékeknek, és a párjának, aki talán akkor is ott ült kedvenc karosszékében a hatalmas ablak előtt, amikor rázárta az ajtót a boldog, közös évekre. Bezárta az ajtót, de tudta, hogy egyetlen egyszer még vissza fog térni.

–   Senkinek sem szabad egyedül lenni – ismételte unokája után reszkető hangon.

–   Te is sajnálod a lufit, nagypapi? – fürkészte a kislány az arcát, amin egy könnycsepp gördült le. A férfi reszkető kézzel letörölte, és nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát szorosan markoló fájdalomtól.

–  Igen, kicsim, én is sajnálom.

–  Elköszönünk tőle, papi?

A férfi nagyot sóhajtott. Bárcsak ő is el tudná fogadni, hogy aki elment, azt el kell engedni. Ezt kellene tennem, nyilallt belé fájdalmasan, de tudta, hogy nincs készen rá. Még nincs.

A kislány az eget kémlelve hirtelen felsikkantott, és hatalmas mosoly terült szét angyali arcán.

–  Nézd, papi! Nézd!

A férfi kíváncsian nézett fel, keresve az izgatottság okát.

–  Ott vannak a többiek! Eljöttek érte!

Népes léggömb csapat szállt a kék égen a piros felé.  

–  Anyu! Apu! – iramodott meg a kislány hirtelen. A szülei kéz a kézben közeledtek a parkon át.

–  Nézzétek! – mutatott felfelé. – A lufik eljöttek a pirosért! Nincs egyedül. Látjátok? – kiáltotta, majd megtorpanva visszafordult.

–   Gyere te is, papi!

Az öregember egy utolsó pillantást vetett felfelé, követve a léggömbök útját, majd megrázta a fejét, és mosolyogva sarkon fordult, hogy csatlakozzon a családjához.