Válaszutasok 1. rész 18. fejezet

 Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

18. fejezet 

~ Ethan ~ 

    

   – Ez rosszabb, mint ha LA-ben lennél – fúrta bele az arcát Kaitlyn selymes, kókuszillatú hajába, amikor a szombat reggel kivételesen otthon találta mindkettőjüket. 

   – Mire gondolsz? – fordult meg Kaitlyn az ágyban, és Ethan tisztán látta álomittas arcán az értetlenséget.  

     – Arra, hogy itt vagy, mégis hetek óta elérhetetlen. 

    – Ez nem igaz – szűkült össze Kaitlyn borostyánszínű szeme. – Egyáltalán nem vagyok elérhetetlen – rázta meg a fejét, és olyan hirtelen ült fel, hogy nem csak az ágymatrac remegett belé, hanem Ethan gyomra is nagyot rándult, és máris megbánta, hogy szóba hozta a témát. – Legalábbis biztosan nem jobban, mint te. Sosem érsz rá, mert mindig a kiállításod előkészületein dolgozol vagy épp egyeztetsz a galériával. Folyton lerázol.

    – Igen, sok a munka – tornászta magát ülő helyzetbe Ethan is –, de te többször mondtál le ebédet vagy vacsorát az utóbbi két hétben, mint én. Gyakorlatilag az összeset – emlékeztette Kaitlynt, aki védekezőn összefonta maga előtt a karját, és morcosan nézett rá. – És ki volt az, aki nem jött el a Macskákra, én meg álltam a színház előtt, mint egy hülye, pedig te akartad annyira megnézni? – firtatta, de választ nem kapott. – Mintha máris távkapcsolatban élnénk – dobta le a magáról a takarót, jelezve, hogy részéről befejezettnek tekinti a vitát. Kimászott az ágyból, és Kaitlyn tekintetét a hátában érezve elindult a fürdőszoba felé, remélve, hogy a lány is elengedi a témát, de tévedett.  

     – És ezért én vagyok a hibás? Egyedül? –  állította meg párja dühös hangja, és ahogy megfordult, a borostyánszín szemek ugyanilyen mérgesen bámultak rá. – Ne varrd a nyakamba, ez nem fair! Mintha te annyira odatennéd magad! Vagy annyi energiát fektetnél abba, hogy több időt töltsünk együtt, vagy egyáltalán beszéljünk! Csak a kiállításoddal foglalkozol, mintha nem is érdekelne, hogy nekem hamarosan el kell mennem! 

   Ethan testén kellemetlen, keserű érzés szaladt végig a puha, bézs szőnyegbe süppedő talpától egészen a tarkójáig. Este még azt hitte, hogy végre lesz egy nyugodt, kettesben eltöltött hétvégéjük, és most legszívesebben leharapta volna a nyelvét, amiért az imént kibukott belőle az a szerencsétlen mondat. De legalább kiderült, hogy Kaitlyn észre sem veszi, hogy sosincs itthon, pedig késő estig a szerkesztőségben tölti minden napját, sőt, van, amikor haza sem jön, hanem a régi lakásában alszik, ami egy kőhajításnyira van az Extra-tól. És mégis képes azt vágni az fejéhez, hogy kettőjük közül ő az, aki elhanyagolja a másikat. Ethan hagyta, hogy átragadjon rá Kaitlyn dühe, ami jól kiegészítette az ő csalódottságát.

   – Nézted mostanában a nem fogadott hívásaidat? – mutatott a komódon sorjázó mobilokra. – Érdemes lenne átfutni pár hétre visszamenőleg, szerintem meglepődnél. És minden telefonodon játszd ezt végig! 

     – Na, álljon meg a menet! – emelte fel a kezét Kaitlyn. – Ki volt az, aki lemondta a szerdai ebédet, hm? Vagy aki nem jött el csütörtökön az Extra szokásos nyári estjére? Na, akkor most ki a hunyó?

   Kaitlyn összeszűkült szemében Ethan hidegséget fedezett fel, amit akkor látott utoljára, amikor még épp csak ismerték egymást, és ez megkongatta a vészharangot a fejében.  

   – Igen, lemondtam a héten egy ebédet, te viszont kettőt, plusz egy vacsorát, az annyi mint három-egy a javadra. És amúgy nehéz úgy elmenni egy közös ebédre, ha délben telefonálsz, hogy most van öt perced rám, én pedig épp a város másik végében vagyok és tárgyalok – sorolta. – És egyébként nagyon szívesen ott lettem volna az Extra buliján, köszi, hogy így utólag elmondtad, mikor volt. Tudod, mióta nem dolgozom nektek, nem kapom meg a hírleveleket – tette hozzá, és nem bánta a hangjában rejlő gúnyt. 

    – Hé! – pattant ki az ágyból Kaitlyn. – Nehogy rám kend, hogy nem szóltam, amikor… – torpant meg, és Ethan szinte látta, ahogy ráncba szaladt homloka mögött forognak a fogaskerekek. – Lehet, hogy tényleg elfelejtettem? – motyogta. 

    – Bingó! – emelte Ethan az ég felé a karjait, de semmiféle elégtételt nem érzett. – Amúgy pedig igenis érdekel, hogy hamarosan el fogsz menni – nyitotta ki a fürdőszoba ajtaját, és mielőtt belépett, nem tudta megállni, hogy ne jegyezze meg újra, amit már többször elmondott, de mindig hiába. –  Csak veled ellentétben én nem gondolom, hogy el kell menned. 

    

~ Kaitlyn ~ 

     – Maradt kávé? 

    Kaitlyn könnyed hangot ütött meg a konyhába lépve, miután Ethan rámutatott, hogy több vaj van a füle mögött, mint amennyit gondolt. 

    – Most főztem, még forró – emelte fel a bögréjét a férfi. Kaitlyn töltött magának a híg kávéból, és leült a konyhapulthoz Ethannel szemben és nézte, ahogy átfutja a The Times vezércikkeit. A csendben csak a hatalmas hűtőszekrény mély búgását lehetett hallani, és Kaitlynt egyre jobban nyomasztotta, mert ez messze nem a szokásos meghitt, szombat reggeli álmos csend volt. Sokkal inkább feszült, kétségekkel és nehéz gondolatokkal teli. 

    – Igazad van – törte meg a csendet halkan, a bögréjét szorongatva, és látta, hogy Ethan megáll az olvasásban, ami jó jel volt. Az már kevésbé, hogy hirtelen nem tudta, hogyan folytassa, ezért inkább jó nagyot kortyolt a kávéból. Majd még egyet. – Igazad van – ismételte a torkát köszörülve, és megvárta, míg a barna szemek ránéznek. – Tényleg elhanyagollak – folytatta, ahogy megragadta a férfi figyelmét. – De mentségemül szolgáljon, hogy nagyon sok a munkám. Át kell adnom mindent Katie-nek, nyomdára készen le kell adnom két kiadást, és az amerikaiakkal is szinte naponta tárgyalok. Két hét múlva ki kell mennem pár napra Los Angeles-be. Most szólok, mert lehet, hogy később ezt is elfelejtem. Rengeteg a munka, de élvezem, amit csinálok. Néha már sötétedik, mire észbe kapok, hogy még nem is ebédeltem. Vagy, hogy nem hívtalak vissza. És tudom, hogy szörnyen hangzik, de sokszor eszembe sem jut munka közben, hogy felhívjalak, mert annyi a dolgom, hogy nincs időm a magánéletemre gondolni. 

     – És megéri? – szűkült össze Ethan szeme. – Megéri, hogy a munkád minket is háttérbe szorít? 

    Kaitlyn tekintete elidőzött a férfi arcán. Ismerte a mosolyát, a szája görbületét, a szemöldöke ívét, a hosszú szempillával keretezett barna szemét, de a fejében rejlő válaszokat még nem, de végre kész volt feltenni a hozzájuk tartozó kérdéseket. 

    – Ethan, én mindig meg akartam mutatni, hogy saját erőmből leszek valaki, és nem azért kerülök feljebb a ranglétrán, mert lefekszem a főnökkel, hanem azért, mert megvan hozzá az eszem, a munkabírásom és a kitartásom. Ezt tudod rólam, ugye? 

    – Igen, és megmutattad, mire vagy képes. Főszerkesztő lettél. 

   – De előbb-utóbb nem lesz benne kihívás. Az új megbízásban viszont van. Olyat csinálhatok, amit még soha. Elindíthatok egy új lapot, Ethan! –  ragadta meg a férfi kezét, és minden porcikájával azt akarta, hogy végre érezze, amit ő. –  Úgy alakíthatom, ahogy én akarom. A kezdetektől magán fogja viselni a kezem munkáját, a stílusomat. Az enyém lesz, érted? 

    – Persze, de… 

    – Nincs de! – csattan fel Kaitlyn. – Ebből látszik, hogy még mindig nem érted. 

    Ethan borús tekintetéből azonban rosszabbat olvasott ki: a férfi nem akarja megérteni őt. 

   – Figyelj! – fogta a két tenyerébe párja kezét. – Ez olyan, mintha te a saját élőhelyükön akarnál oroszlánokat fotózni. Ezt nem teheted meg, csak akkor, ha elutazol Afrikába, igaz? Én ugyanígy vagyok ezzel a munkával. Ahhoz, hogy meg tudjam valósítani az álmomat, el kell mennem az USA-ba. Ilyen egyszerű, látod? 

   – Ennyire azért nem egyszerű, Kay! – rázta meg a fejét Ethan. – Ha én elmegyek oroszlánokat fotózni, az pár hétig tart, utána hazajövök. De te nem fogsz visszajönni azzal egy hónap után, hogy kész, vége, megcsináltam. 

    – De téged megehet közben az oroszlán – próbált viccelni Kaitlyn, de a humorral, mint általában, most sem aratott sikert. – Nekem ez fontos, nem érted? 

    – De, nagyon is – harapta be a szája szélét Ethan, és Kaitlyn bármit megadott volna, ha olvashat a fejében, és ki tudná belőle betűzni, hogy mit gondol valójában. 

    – Én viszont nem értek valamit – húzta ki magát eltökélten, hogy végre megszerzi a választ. – Amikor megkaptam az állást, azt hittem, hogy te leszel a legkönnyebb láncszem. Mert amerikai vagy, hazamehetnél, nem egy idegen országba. A te munkád nem köt egy adott helyhez, végül is a magad ura vagy. Élhetsz Angliában, vagy az USA-ban, mindegy. Kint is van ügynökséged, ott is dolgozol, és ott is vannak kiállításaid mindkét parton. Miért nem tudsz több időt odaát tölteni? Visszaköltözni? Csak megfordítanád a dolgokat, áttennéd a székhelyed Los Angeles-be, és akkor repülnél vissza Londonba, amikor csak kell – sorolta az érveket. – Te szoktad mondani, hogy a mai világban nincs… 

     – Távolság. Tudom – bólogatott Ethan szórakozottan. 

    – Az a baj, hogy nem beszéltem meg veled, mielőtt elfogadtam az állást – állt össze a kép hirtelen Kaitlyn agyában. –  Hogy nem kértem ki a véleményedet.

    Ethan a száját csücsörítve nézett rá, mint aki mondani akar valamit, de végül szó nélkül lecsúszott a magas bárszékről. Kaityn követte a tekintetével, figyelte, ahogy nekitámaszkodik a konyhapultnak, és összefonja a karját a mellkasa előtt. 

     – Ez nem az egómról szól – rázta meg a fejét végül a férfi. – Örültem a kinevezésednek, és büszke vagyok rád, Kay. De nem látok a fejedbe. Ha nem mondasz ki dolgokat, nem tudom kitalálni, mit akarsz. Hogy akarod-e, hogy veled menjek, például. Hülyén jött volna ki, ha nekilátok tervezni, csomagolni, aztán pofára esek – mosolyodott el, de Kaitlyn látta, hogy a szeme komor maradt. 

     – Vagyis? – sürgette, rossz érzéssel a gyomrában. 

    – Vagyis mi van, ha rákérdezek, és kiderül, hogy te lezártnak tekinted az életednek ezt a szakaszát, benne engem is? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Ethan. – A másik pedig az, hogy én szeretek itt élni, inkább érzem magam otthon itt, mint az Államokban. Gyerekként, sőt, egész az egyetemig mindenem megvolt ott, ami csak kellett. Néha olyan érzésem volt, hogy csak ki kell nyújtanom a kezem és belehullik, amit akarok. Érted? 

    – Hazudnék, ha azt állítanám – veszett el Kaitlyn egyre jobban. 

    – Minden tökéletes volt, tudod? És akkor… 

    – Meggyilkolták a szüleidet – állt össze a puzzle pár darabja Kaitlyn fejében. 

   – Igen – sóhajtotta a férfi. – És az addig tökéletes amerikai álmom összeomlott. Mintha így fizettem volna azért, hogy annyira könnyű, egyszerű és kényelmes volt az életem. 

    Kaitlyn próbált rájönni az összefüggésre, de nem ment. A logika azt diktálta volna, hogy Ethan Angliát gyűlölje, hiszen ott haltak meg a szülei, ehelyett itt akar maradni. 

    – Ez nekem nem logikus – rázta a fejét. 

    – Az érzéseknek logikán kell alapulniuk? – rántotta meg a vállát a férfi 

  – Ezzel most azt akarod mondani, hogy ha először kikérem a véleményedet, és megkérlek, hogy költözz velem, akkor sem jöttél volna? – hasított belé a felismerés. Ethan mintha mondani akart volna valamit, de végül becsukta a száját. Kaitlyn a beálló csendben megpróbálta összerakni a kirakós következő darabjait. 

    – Segíts megérteni! – kérte a sikertelen próbálkozás végén. – Mindketten halogattunk. Én azért, mert tudtam, hogy veled vagy nélküled, de mindenképp kimegyek, te pedig azért, mert tudtad, hogy ha megkérlek, ha nem, hogy gyere velem, te mindenképp itt maradsz? De amíg halogatunk, legalább addig is együtt vagyunk? – motyogta a felismerés súlya alatt. – Akkor most mi lesz? Vége? – szorult össze a torka. 

   Kétségbeesetten figyelte, ahogy Ethan a fejét rázva visszaül a székre, és örült, hogy a férfi meleg tenyerébe zárja a jéghideggé váló ujjait. 

   – Szeretlek, Kay! Veled akarok lenni, és nem csak addig, amíg még Londonban vagy. 

  – Akkor most mi lesz? Össze vagyok zavarodva, Ethan! – suttogta Kaitlyn, amikor az eddigi száz kérdés ezerre duzzadt a fejében. – Mégis kijössz velem? Ha én nem vagyok itt, mi tartana itt téged? 

    Még szinte ki el sem hagyta a száját az utolsó szó, amikor világosság gyúlt az agyában. 

    – Nem akarsz elszakadni a nővéredtől és a gyerekektől – horgasztotta le a fejét. 

    – Persze, hogy nem akarok, de tőled még annyira sem – szorította meg a kezét Ethan. 

   Kaitlynből elszállt a bénultság és frusztráltan felpattant. Töltött magának egy újabb adag kávét, majd az ablakhoz sétált és a bögrét dédelgetve nekitámaszkodott a párkánynak. A felhőkön átszűrődő napsugarak, mint megannyi meleg dárda, fúródtak a hátába. 

   – Tudod, ez az egész kezd olyan színezetet kapni, mint ha kényszerítenélek, hogy válassz köztem és a családod között. Mintha össze lennétek nőve. 

    – Persze, azért élek veled, ugye? – sütött a szarkazmus Ethan hangjából. – Ami eddig tökéletes volt. 

   – És Los Angeles-ben nem lenne ugyanilyen tökéletes? – ráncolta a homlokát Kaitlyn. – Azt hittem, szereted Amerikát. 

   – Persze, hogy szeretem, de már London a hazám, amit felnőtt fejjel választottam, mert megszerettem. És egyszerűen csak azt szeretném, ha itt maradnánk, és itt élnénk tovább, együtt. Ha feleségül jönnél hozzám és családot alapítanánk – mosolygott, Kaitlynnel pedig fordult egyet a konyha a hirtelen bevetett házasság és család bomba hallatán. 

    – Ethan – találta meg a hangját nagy nehezen. – A boldogsághoz szerintem nem kell papír, csak két ember. Én erre nem állok készen, nem akarok házasságot. 

    – Én sem úgy gondoltam, hogy most, ebben a pillanatban házasodjunk össze – lépett elé Ethan, és ő szédülő fejjel inkább érezte, mintsem látta őt. – De szeretném, ha majd, lehetőség szerint minél hamarabb összeházasodnánk.

    Kaitlyn úgy érezte, mintha jégverembe csúszott volna. Egyik pillanatban még jólesett neki a férfi testéből áradó meleg, a következőben viszont olyan volt, mint ha egy jégdárdát döfött volna egyenesen a szívébe.  

    – Ez most lánykérés akar lenni? Vagy érzelmi zsarolás – suttogta, és hiába akarta, nem volt ereje, hogy kihúzza a kezét a férfiéból. 

    – Zsarolás? – rázta a fejét Ethan. – Szeretlek és meg akarom kérni a kezedet már jó ideje. Akkor is, ha még nincs hozzá gyűrű – mosolygott. – Hozzám jössz feleségül? 

   Kaitlyn érezte, hogy elfutja a szemét a könny. Hogy juthattak el egy veszekedéstől a lánykérésig? A fejébe mintha egy méhkas költözött volna, és csak zúgott és zúgott, mintha meg akarná akadályozni, hogy kimondja azt a szót, amit kell. De végül leküzdötte a zúgást, és Ethan mosolygó szemébe mondta. 

     – Nem.

Válaszutasok 1. rész 17. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

17. fejezet 

~ Kaitlyn ~ 

    Épp csak elmúlt hat óra, amikor felébredt, pedig még bő egy órát aludhatott volna. Este nem húzták be a sötétítőt, így a hatalmas ablakon át látta, hogy az égen sötét felhők vonulnak és a szél faleveleket kerget a levegőben. A meteorológusok által beígért hidegfront tehát megérkezett. Nem tudott visszaaludni, de felkelni sem volt kedve. A lelkiállapota egyértelműen csatlakozott a komor időjáráshoz, és inkább hátat fordított az ablaknak. 

     Ethan az igazak álmát aludta mellette, egy kósza hajtincs a homlokába hullott, és meg-meglibbent a szuszogása ütemére. Szemtelenül dús és hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára. A szemhéja időnként megrándult, talán épp valami kellemeset álmodott, mert mosoly játszott az ajkai körül. Kaitlynt az otthon meleg érzése töltötte el, miközben nézte a férfit. Azon kapta magát, hogy egész nap ki sem kellene kelni az ágyból, csak feküdni, olvasni, gondolkodni és lustálkodni. És szeretkezni, minden órában. Elraktározni annyi gyönyörű emléket, amennyit csak lehet, hogy legyen mire emlékeznie, ha Los Angeles-ben felébred majd az éjszaka közepén, és Ethan mégsem lesz mellette. De nem volt szíve felébreszteni a férfit ilyen korán, így végül inkább óvatosan kimászott az ágyból. 

   A fürdőszoba tükréből egy enervált tekintetű nő nézett vissza rá. Vágott pár grimaszt, közben emlékeztette magát, hogy megvan rá az oka, hogy bizakodó legyen, hiszen, miután összekaptak, és Ethan hazajött a hosszúra nyúlt sétája után, úgy tűnt, hogy végre mindketten megértették, hogy mindkettőjüket ugyanúgy nyomasztja az ő Los Angeles-i munkája. És, ami a legfontosabb, a férfi azt mondta, hogy nem akarja elveszíteni őt. Vagyis, ha lassan és kicsit késve is, de alakulnak a dolgok, nyugtatta magát, aminek meglett a hatása, mert végre élet költözött a szemébe, és bizakodás a szívébe és az agyába. 

     Felhívta Katie-t, hogy ne várja, ma nem megy be a szerkesztőségbe, otthon fog dolgozni, amivel nem kis meglepetést okozott. Már-már vidáman, halkan dúdolva lépett be a konyhába, és eldöntötte, hogy meglepi Ethant egy reggeli szobaszervizzel. A szekrényajtókat és a hűtőt nyitogatva rájött, hogy azt se tudja, hogy az a sok minden mikor került oda. Ezer éve nem vásárolt semmit a konyhába, és idejét sem tudta, mikor főzött utoljára. De legalább Ethan helyettem is gondolkodik és cselekszik, fogta el a szégyen. 

   Dúdolgatva látott munkához. Rántottát sütött, a tetejét megszórta parmezánnal, a pirítósokat egy kenyérkosárba halmozta, és kis tálkákba vajat és dzsemet tett. Amikor kész volt, újra felforgatta a konyhaszekrényt megfelelő méretű tálca után, amin szorított helyet két nagy bögre kávénak is. Majdnem, mint az első közös reggelink, Jillan szülése után, futott át az agyán, és remélte, hogy ez a nap vidámabb lesz, mint az volt. 

~ Kaitlyn ~

     Miután Ethan sűrű bocsánatkérések között elköszönt tőle a szörnyű éjszakát követő délután, hosszú hetekig nem adott életjelt magáról. Kaitlyn aggódott érte, de erős maradt, és nem hívta fel. A férfi megígértette vele, hogy nem idegeskedik miatta, és tiszteletben tartotta a kérését, hogy ne keresse, mert majd ő jelentkezik. Ő pedig reménykedett, hogy megtartja az ígéretét, de egyre nehezebben viselte a bizonytalanságot. Könnyebb úgy várni valakinek a felbukkanására, ha tudja az ember, mikorra várhatja, mint úgy, ha csak azt tudja, hogy elment, de fogalma sincs hová és mennyi időre. És hogy visszajön-e valaha. 

     De Ethan nyolc hete nem jelentkezett, és senki nem tudott róla semmit. Kaitlyn tűkön ült, és egyre többet dohogott magában, hogy teljesen érthető a kiborulása, minden oka megvan rá, és nyilván fel kell dolgoznia a történteket, de azért tekintettel lehetne a barátaira és legalább annyit közölhetne, hogy jól van. A kisördög azt sugdosta a fülébe, hogy a hangsúly a barát szón van. Ethan valódi barátai biztosan tudják, hogy merre van, amiből következik, hogy őt nem tekinti a barátjának. Talán csak kollégaként tekint rá vagy megbízóként. Akit viszont történetesen majdnem lefektetett, mert az szinte felkínálta magát neki, ahogy ott illegett előtte melltartóban, gondolta, amitől elkapta a jól ismert, szégyenérzettel vegyes vágy. 

    Eljött egy újabb péntek este, és Kaitlyn nem tudott magával mit kezdeni. Semmilyen programja nem volt, így szabadon töprenghetett kedvenc témáján, hogy vajon miért vált ennyire fontossá számára ez a szakmájában magabiztos és vagány, a magánéletében azonban gyengéd és sérülékeny amerikai fotós, akit szerződés köt az Extrához, de hozzá, saját reményei ellenére, semmi. A gyötrődés helyett végül úgy döntött, hogy olvasásba temetkezik, tévét néz, de legfőképp nem gondol Ethanre. Egy doboz vanília jégkrémmel a kezében, egy újonnan beszerzett Zafon regénnyel a hóna alatt letelepedett a kanapéra és végignézte a csatornák kínálatát. Végül egy természetfilmet választott, mert abban legalább nincs családi dráma, nincs viszály. De gyorsan rájött, hogy neki most még ez sem jön be. Az afrikai szavannák életét bemutató filmben oroszlánok és hiénák élték mindennapjaikat, vadásztak, harcoltak az élelemért és a nőstényekért, ölték egymás kölykeit és párosodtak. Nesze neked idill, gondolta. Mérgesen kikapcsolta a tévét, és az ölébe kapta a laptopját, hogy benézzen a postafiókjába. Olvasatlanul kitörölte a spameket, hirdetéseket. Miért kap az ember ennyi levélszemetet, sóhajtozott, amikor a szeme megakadt a legfrissebb, ismeretlen feladó által küldött üzenet tárgyán. „Pillangó kontra paparazzo”. Felgyorsult szívveréssel nyitotta meg a levelet. Egy hatalmas, gyönyörű színekben pompázó lepke ugrott a szeme elé, ami egy ember kezén pihent. A kép felett ennyi állt: „Ma találkoztam ezzel a szépséggel, és eszembe jutottál róla. Ölel: E.” 

     Kaitlyn szíve akkorát dobbant, hogy attól tartott, kiugrik a helyéről. Ethan küldte! Végre egy életjel! Nem tudta, miért idegen címről, de nem is érdekelte, a lényeg az volt, hogy jelentkezett végre, nyolc hosszú hét elteltével! Gyorsan begépelte a választ: „Gyönyörű! Még mindig jó az ízlésed. Ölel: K. Ui. Örülök, hogy végre hallok felőled!” 

    Ahogy elküldte a levelet, rájött, hogy megkérdezhette volna a férfitól, hol van. Ahogy a hatalmas lepkét nézte, nem tudta elképzelni, hogy Angliában találkozott vele, de nem is lehetetlen, és az is lehet, hogy közelebb van, mint gondolja. Végül is nem lehet olyan nehéz eltűnni Londonban sem, ha az ember azt akarja, hogy ne találják meg. 

    Másnap izgatottan nézegette a postafiókját, de nem volt benne újabb levél. És a következő napon sem, sőt, egy hét múlva sem. Értetlenül állt a dolog előtt, de végül belenyugodott, hogy megint várnia kell. 

    – Mit csinálsz hétvégén? – kérdezte Katie ebéd közben. Újra péntek volt, egy újabb zsúfolt hétnek a végén, és ő fáradtan, kedvetlenül tologatta tányérján a salátája maradványát. 

   – Vásárolok, és szerintem aludni fogok. Lehetőség szerint ki sem kelek az ágyból – rántotta meg a vállát. 

    A vásárlás máskor lenyugtatta, de most végig máshol járt a feje, és egész bensőjét valami izgatott remegés töltötte el. Hazaérve nagyot fújtatva rúgta be a háta mögött az ajtót, gratulálva magának, hogy a csomagokat egyensúlyozva egyáltalán ki tudta nyitni. Lepakolt a konyhapultra és elégedetten nézett végig a tömött zacskókon. Reggel rájött, hogy a hűtő szemérmetlenül kong az ürességtől, így ideje volt telepakolni. Úgy tervezte, hogy összeüt egy tenger gyümölcse spagettit, de a hozzávalókon kívül sok mást is vásárolt, amikre nem is emlékezett, hogy bepakolta a bevásárlókocsiba. 

    – Minek két tusfürdő, amikor reggel nyitottam ki az újat? – bámult a flakonokra tátott szájjal. – Töltött csokoládé? – nyúlt a papírzacskó aljára csúszott tábla után. – Fúj! Ez meg… Avokádó? Hiszen utálod! Más holmiját hoztam el? – nézett végig a pulton sorakozó holmikon a fejét vakarva. De szerencsére felfedezte a spagettihez valókat is, úgyhogy tényleg ő vásárolt össze mindenfélét, csak épp robotpilótára kapcsolva. Felkapta a tenger gyümölcseit rejtő csomagot, amikor hangos kopogás törte meg a csendet. 

     – Ez biztos Mr. Lewinsky lesz – tette le a hideg tasakot. A karbantartó már egy hete ígérgette, hogy beugrik és megnézi, miért csöpög a zuhany. Végre, hogy idetalált, rántotta fel az ajtót Kaitlyn anélkül, hogy kinézett volna a kémlelőnyíláson. 

     A látványtól földbe gyökerezett a lába. Fekete farmerben, az alkarján felhajtott ujjú kék ingben, borostásan, napbarnítottan, a megszokottnál kissé hosszabb hajjal Ethan állt az ajtóban. Szívdöglesztően, szégyenlős mosollyal. 

     – Te? – lehelte Kaitlyn. 

    A szíve olyan dübörgésbe kezdett, hogy azt hitte, a férfi meghallja. Bizonytalan mozdulattal hátrébb lépett, beengedje az oly kedves, várva várt, mégis váratlan vendéget, és reszkető kézzel becsukta az ajtót. 

    Úgy álltak egymással szemben, mint a zavarban lévő elsőbálozók. Végül Kaitlyn félszegen ölelésre nyújtotta a karját, de a férfi csak állt és bámult rá, így az ölelés helyett inkább gyorsan a hajába túrt, mintha azért emelte volna fel a kezét. Ethan ekkor lehajolt, és a nő közelebb lépett, hogy fogadja az üdvözlő puszit, de mindketten ugyanabba az irányba fordították az arcukat, így véletlenül az ajkaik értek össze. Kaitlyn zavartan felnevetett, de a nevetés a torkára forrt, amikor a férfi a két kezébe vette az arcát és ráhajolt a szájára, ezúttal pontosan célozva. 

   A csók először puhatolózó, már-már szégyenlős volt, de gyorsan egyre bátrabbá, és rögtön utána szenvedélyessé vált. Ethan karjai úgy ölelték körül, mintha soha többé nem akarnák elereszteni. Kaitlyn úgy érezte, hogy minden erő kiszalad a lábából, ahogy a férfi ismerős illatát magába szívta. Hónapok óta várt erre a pillanatra, és most végre itt van, nem kell többé várnia rá. Visszatért. Hozzá jött vissza! 

    Összekapaszkodva álltak egy ideig az ajtóban, majd lassan, mintha egy csakis általuk hallható zenére tennék, betáncoltak a hálószobába és végigfeküdtek az ágyon. Ethan szenvedélyesen csókolta, ő pedig reszkető kézzel kigombolta a férfi ingét. Megszakította a csókot, de csakis azért, hogy ajkával a felbukkanó, szépen formált mellkast kényeztesse. Amikor elért az utolsó gombig, türelmetlenül húzta le az inget a férfi válláról, mert többet akart érezni a bőréből. Egy perc múlva csatlakozott az inghez az ő blúza, majd a szoknyája is. A következő pillanatban már meztelenül feküdt az ágyon, miközben Ethan a szájával és a kezével őrjítő lassúsággal felfedező útra indult a testén, amibe a nő újra és újra beleborzongott, és még többet akart. Mikor a férfi visszatért az ajkaihoz, Kaitlyn felült, lenyomta az ágyra és fölébe kerekedett. Most rajta volt a sor, hogy bebarangolja a vágyott testet, ami, pont úgy, mint előbb az övé, reszketett minden érintése alatt. Lassított felvételt idéző mozdulatokkal húzta le a férfi utolsó ruháit is, csókkal hintve minden újabb felbukkanó bőrfelületet. 

    – Állj! – emelte fel Ethan a fejét pár perc kényeztetés után. – Muszáj abbahagynod, különben túl hamar vége lesz. 

    Kaitlyn visszatért a férfi telt ajkaihoz, és hagyta, hogy Ethan ismét fölülre kerüljön, és figyelte, ahogy az elővarázsolt óvszert kinyitja, és ő alig bírta kivárni, hogy a testük eggyé olvadjon. Amikor végül megtörtént, a szemeit elfutották a boldogság könnyei, mert végre teljessé vált benne a februárban csupán egyetlen pillanatra megtapasztalt tökéletesség érzése. 

    – Szia! – súgta a férfi, amikor kimerülten, csapzottan, kielégülten feküdtek egymás mellett. 

   – Szia! – nevetett fel Kaitlyn. Kényelmesen elhelyezkedett, a fejét Ethan vállára fektette, és élvezte a hátát simogató kezek érintését. Boldogan aludt el. 

    Reggel arra ébredt, hogy Ethan őt nézi. 

    – Jó reggelt, Csipkerózsika! 

    – Jó reggelt, herceg! Hol hagyta a lovát? – kérdezte, és közelebb húzódott a férfihoz, hogy a mellkasát párnaként használja. Élvezettel hallgatta az erős, nyugodt szívdobogást. 

    – Repülővel jöttem. 

    – Merre jártál? – nézett fel kíváncsian. 

    – Afrikában. 

    – Ejha! Te aztán komolyan vetted, hogy el akarsz tűnni egy időre. 

  – A legkomolyabban. Mondjuk nem ennyire messzire gondoltam, de kaptam egy felkérést és belevágtam. 

    – És hol jártál? 

    – Sokfelé. Szenegál, Nigéria, Egyiptom, Tunézia, Kongó, Dél-Afrika. 

    – Nem épp a legbarátságosabb vidék! Meg akartad magad öletni? – emelte fel a fejét Kaitlyn és a férfi arcát kutatta. 

    – Az épp nem szerepelt a terveim között. Egy természetfilmes tévécsatorna keresett meg, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mert a fotósuk eltörte a lábát. És, mivel jobb dolgom nem volt, igent mondtam. 

    – És miket fotóztál? 

  – Például pillangókat – mosolygott a férfi. – Némelyik nagyobb volt, mint a fejem. Az is, amit elküldtem neked e-mailben. 

    – Csodásan szép volt. Vártam még levelet, de nem küldtél. 

  – Kicsit körülményes volt a dolog. Ha időm volt, nem volt netes kapcsolat. Ha kapcsolat volt, dolgoztam. 

   – És miket fotóztál még pillangókon kívül? 

  – Gorillákat, oroszlánokat, zsiráfokat, elefántokat, hiénákat, orrszarvúkat, és mindent, ami szembe jött. 

   – Nagy kaland lehetett. És veszélyes. 

  – Hát, akadtak meleg helyzetek, főleg az orvvadászok miatt. De volt fegyveres kíséretünk, szóval nem voltunk igazán veszélyben. Nagy anyagot csináltam, tervezek egy kiállítást, évek óta gyűjtöm hozzá a képeket. 

   – Ennek örülök. De ígérd meg, hogy még egyszer nem tűnsz el ilyen hosszú időre, rendben? Aggódtam érted. Rossz volt, hogy nem tudok semmit rólad, arról, hogy mihez kezdtél, hol vagy éppen. Hiányoztál. 

   – Sajnálom. Mármint, hogy aggódtál. Azt nem, hogy hiányoztam neked – mosolygott a férfi. – Tudod, először embereket sem akartam látni – komolyodott el. – A házamból elvitettem a babás dolgokat egy raktárba, nem vártam meg, amíg jelentkeznek érte. Kemény időszak volt, de tanultam belőle. 

   – Tudod, a februári dolog miatt, amikor majdnem lefeküdtünk, lelkifurdalásom volt Jillian miatt – vallotta be Kaitlyn. – De amit ő tett, az messze túltesz mindenen. Jelentkezett azóta? Bocsánatot kért? 

   – Nem, de nem is hiányzik. Azt tudtam, hogy nem ő életem szerelme, de szerettem, bár baromi nehéz volt vele. Ha nem esett volna teherbe, szerintem már nem lennénk együtt. 

   – Miattam? – kérdezte Kaitlyn bátortalanul, de reménykedve. 

  – Is. Jillian nagyon nehéz természet, féltékeny volt végig, amíg együtt voltunk. A baba megváltoztatott sok mindent, és azt hittem, hogy ő fogja megmenteni a kapcsolatunkat. De – rázta meg a fejét –, pont az ellenkezője történt. Te viszont szép lassan beetted magad a bőröm alá. 

   – Nem a legszebb bók, amit életemben hallottam – nevette el magát Kaitlyn. 

  – Bocs, de tényleg így volt – védekezett Ethan. – Amúgy, ha még morbidabb akarok lenni, Jillian kellett ahhoz, hogy mi most együtt legyünk. Nyilván nem csak az ő hibája, hogy voltak problémáink, és nem is volt teljesen alaptalan a féltékenysége, hiszen én is elcsábultam, ha csak egy pillanatra is – kacsintott a lányra. – De, ha Mark is kellett neki, akkor biztos, hogy nem kapott meg tőlem mindent, amit akart. 

    Kaitlyn felkönyökölt és összeráncolt szemöldöke alól méregette a férfit. 

   – Most viccelsz? Vagy tényleg ennyire naiv vagy? Megadtál neki mindent, amit csak lehet! Szerelmet, házat, megértést, törődést. És amikor terhes volt, minden kívánságát lested. Mit akarhatott még? 

   – Én sem vagyok szent! Nyilván vannak olyan dolgaim, amiket nehéz tolerálni. 

   – Marknak talán nincsenek? Mije van neki, ami neked nincs? – értetlenkedett, mire Ethan felnevetett. 

   – Lenne egy tippem, elnézve a pasas fizikumát. Először is két méter magas… 

   – Nyugi, nem szorulsz egy milliméternyi kiegészítésre sem, hidd el! Ezt akár írásba is adom, ha kell – bizonygatta, mire Ethan még jobban nevetett. 

   – Mi olyan vicces? 

   – Csak elképzeltem, ahogy mindezt papírra veted, elküldöd Jilliannek, ő pedig kibontja a levelet és elolvassa. Szinte látom magam előtt az arcát. 

   – Lökött vagy! 

   – Tudod, hogy féltékeny volt rád? – szaladt a magasba Ethan bal szemöldöke. 

   – Komolyan? – adta az ártatlant Kaitlyn. 

   – Igen. Amiatt a tánc miatt az Extra estélyén. 

   – Az szép volt. Az a tánc – súgta Kaitlyn, és amikor a száján érezte Ethan ajkát, hálát adott a sorsnak, hogy újra fordult egy nagyot a világ, és a férfi végre mellette van.

Válaszutasok 1. rész 16. fejezet

 Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

16. fejezet 

~ Kaitlyn ~ 

     A fürdőszobából kilépve Kaitlyn rezignáltan vette tudomásul, hogy elmúlt tíz óra. Leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, de az agya nem fogta fel, mit lát. A keze gépiesen dörzsölgette vizes haját a törölközővel, de a gondolatai Ethan körül forogtak, aki azóta már biztosan apa. Ami azt jelenti, hogy a szakadék közöttük még nagyobbra tágult. Indulatosan kikapcsolta a tévét, felpattant és visszament a fürdőbe. A hajszárító után nyúlt, amikor zajt hallott a bejárati ajtó felől. Leengedte a kezét és fülelt egy kicsit, de a dobbanás nem ismétlődött meg. Megrántotta a vállát, és kézbe vette a hajszárítót, amikor határozottan kopogott valaki, többször egymás után, mintha abba sem akarná hagyni. 

   Rossz érzés kerítette hatalmába. Nappal is ritkán fogadott vendéget, hacsak nem Katie ugrott fel hozzá. Ki keresheti késő este? Idegen nem lehetett, mert a kapuhoz kód kellett, hacsak nem tévedt el egy kaputelefonnal beengedett látogató. Összehúzta magán a köntöst, átszelte a parányi nappalit, ellenőrizte a biztonsági láncot az ajtón, majd kinézett a kémlelőnyíláson. A szíve hatalmasat ugrott a mellkasában. 

    Ethan állt ott, kinyújtott karral, a fejét lógatva támasztotta az ajtófélfát. Kaitlyn gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót és a férfi szinte a nyakába zuhant, kis híján ledöntve a lábáról. 

    – Jézusom! – nyögte a nem várt súly alatt. – Jól vagy? 

  Buta kérdés volt, mert a férfi nyilvánvalóan nem volt jól. Kaitlynnek minden erejét össze kellett szednie, hogy megtartsa a nála több mint egy fejjel magasabb, nehéz testet, miközben Ethan ide-oda topogott. Nyakában a fotóssal arrébb csoszogott, becsapta az ajtót, majd betámogatta terhét a nappaliba azon csodálkozva, hogyan jutott egyáltalán fel, ha a kapucsengőt meg sem nyomta, plusz nincs lift sem a régi épületben, de rájött, hogy ezt valószínűleg nem fogja megtudni. 

    – Részeg vagy? – kérdezte fintorogva, amikor erős alkoholszag csapta meg az orrát. 

    – Na-nagyon… 

   Elképedve kormányozta a kanapéhoz a férfit, aki lezuttyant, és a fejét lógatva, imbolyogva ült, mintha csak egy csónakban hánykolódna. Szürreális volt a helyzet, mert Kaitlyn még sosem látta két pohárnál többet inni, most viszont úgy bűzlött, mint egy whiskys hordó. 

   – Ethan, történt valami? – hajolt közelebb aggódva. Nem volt tapasztalata az újsütetű apák szokásait illetően, de az érzékei azt súgták, hogy itt határozottan nem stimmel valami. 

  – Mozogaszobád... Inkább ka-kapaszkodok – ragadta meg a férfi a karját, de csak másodszorra sikerült eltalálnia, először elnyúlt mellette. 

  – De ne belém kapaszkodj! – bukott ki belőle a nevetés Kaitlynből, mert Ethan ramaty állapota ellenére vicces volt, ahogy kókadozva dülöngélt, vicces grimasszal az arcán. 

   – Hozok neked vizet. És kávét. Igen, a kávé az jó ötletet – biztatta magát. – A filmekben legalábbis mindig bejön – hámozta le magáról az erős ujjakat, és az apró konyhába sietett. 

    – Hova lettél? Ne hagyj itt te is! – kísérte el Ethan lemondó zagyválása. 

   Kaitlyn felkapta a fejét a szavakban rejlő értelmet keresve, de most inkább a feladatára koncentrált. Bedobott egy kapszulát a kávéfőzőbe, és amíg elkészült a fekete, kitöltött egy pohár vizet. Aztán a kezébe kapta a poharat és a csészét, és sietett vissza a kanapéhoz. Ethan szerencsére ugyanott ült a fejét lógatva, ahol hagyta. 

    – Tessék, idd ezt meg! – nyújtotta felé a kávét, de a férfi észre sem vette. Kaitlyn jobb híján az orrához tartotta a csészét, miközben a vizet letette a dohányzóasztalra. 

   – Sziasztok! – rikkantotta a férfi felkapva a fejét, majd a vigyora leolvadt és fintorogni kezdett. – Kávé. Hány… hány… – dadogta. 

   – Egy kávét hoztam – ráncolta a homlokát Kaitlyn, és most ijedt meg igazán. Ha a férfi duplán lát, akkor lehet, nagyobb a gond, mint gondolta. – Csak egyet – ismételte. 

    – Nem! – pattant fel Ethan hirtelen meglepően koordináltan. – Hány…hányni kell. 

   Kaitlyn rémülten lecsapta a csészét az asztalra, két kézzel megragadta a férfi vállát, irányba állítva eltaszigálta a fürdőszoba felé, betolta és becsukta mögötte az ajtót, közben áldotta a jó sorsát, hogy az apró lakásban szinte nincsenek távolságok. Ennek örömére végighallgathatta, ahogy Ethan megszabadul az elfogyasztott alkohol tetemes részétől, majd leöblíti a WC-t. Aztán csend lett. Várt egy percet, majd még egyet, de nem történt semmi, ami gyanús volt. Végül nem bírta tovább a várakozást, és bekopogott a fürdőbe. Nem jött válasz, sőt, semmilyen hang vagy nesz nem szűrődött ki, amitől a szíve a torkába ugrott. 

   – Ethan! Jól vagy? – kopogott hangosabban, de most sem kapott választ. – Bemegyek, rendben? – nyitott be, hálát adva a sorsnak, hogy Ethan a kulccsal nem foglalkozott. 

    A férfi a WC csésze előtt feküdt összekuporodva, mozdulatlanul. Kaitlyn rémülten térdelt le mellé, és megrázta. 

   – Ethan! Hallod, amit mondok? 

  Elkapta a pánik, hogy a férfi netán elesett, beütötte a fejét és elájult, vagy, ami talán valószínűbb, alkoholmérgezése van. 

   – ’gen – jött egy gyenge válasz, ami halványan ugyan, de megnyugtatta. 

   – Fel kell kelned a padlóról! 

   – Nem kell. 

  – Dehogynem! Gyere, segítek! Megmossuk az arcodat, aztán lefekszel az ágyba, rendben? Gyere! – húzta a férfit a karjánál foga. – Így nem maradhatsz – állt fel Kaitlyn, és végre sikerült ülő helyzetbe rángatnia a férfit. Pár percnyi birkózás után talpra állította és a mosdóhoz támogatta az erőtlen, ám annál nehezebb testet. A függőleges helyzet mintha kicsit magához térítette volna Ethant, mert megmosta az arcát, és kiöblítette a száját, aztán a csap alá tartotta az egész fejét. A lendülete azonban itt el is fogyott, a hálószobába vezető rövid út ismét nehéz volt, mintha kanyarokkal tűzdelték volna tele időközben. 

    – Rendben – ültette le az ágyra Kaitlyn a férfit, majd körülnézett, hogy mi is legyen a következő lépés. – Jó. Akkor most idehozom a kávét és a vizet, megiszod, azután pedig lefekszel – döntött. A férfi engedelmesen kortyolt egyet a kávéból, majd fintorogva visszaadta, de legalább a vizet megitta. – Ettől jobb lesz. 

    – Nem lesz jobb, semmi sem lesz jobb – suttogta Ethan, ami ijesztőbb volt, mint ha kiabált volna. 

   – Mi nem lesz jobb? – vette el tőle a poharat Kaitlyn, de nem kapott választ. – Vegyük le ezeket – noszogatta a férfit, de végül neki kellett kihámoznia a bőrdzsekiből és levennie a lábáról a cipőt, amit Ethan teljes rezignáltsággal tűrt. – Mi történt? – kérdezte, és az agya válaszért sikoltott. Hogy valami szörnyűség történt, abban teljesen biztos volt, de bele sem mert gondolni, mi lehet az. 

    – Vége. Nincs tovább – motyogta a férfi. 

   – Mi történt? – fogta Kaitlyn a két tenyere közé Ethan arcát. A szíve összefacsarodott a szemében tükröződő fájdalom és a feltörő könnyek láttán. 

    – Nincs fiam, Kaitlyn! Nincs fiam – motyogta a férfi alig hallhatóan, majd végigfeküdt az ágyon és a párnába temette az arcát. Kaitlyn tehetetlenül nézte, ahogy Ethan a fájdalom, az alkohol és a napok óta tartó kimerültség terhe alatt elalszik. 

  Mintha csak a lakásra hulló nehéz csend húzta volna le, Kaitlyn leereszkedett a sarokban álló karosszékbe és próbálta mozgásra bírni az agyát. Ethant bámulva remegő kézzel beletúrt kócosra száradt hajába, és próbált a férfi szavainak értelmet találni. Mit jelenthet az, hogy nincs fia, zakatolt az agyában a kérdés, és érezte, hogy a torka összeszorul. Mi történhetett? 

   Hirtelen hangos zene törte meg a csendet, talpra ugrasztva Kaitlynt. A bénultságot lerázva magáról kapkodva kereste a hang forrását, míg rá nem jött, hogy Ethan telefonja a ludas. Felkapta a férfi padlóra dobott bőrdzsekijét, és kiszaladt a nappaliba. Végigszántott rajta a kezével, és gyorsan rá is talált az egyre hangosabb mobilra, de mire kirángatta a belső zsebből, már elhallgatott. A jó hír az volt, hogy mielőtt elsötétedett volna a képernyő, még el tudta olvasni a hívó nevét. Susan volt, Ethan nővére, hacsak a férfi nem ismert más Susant is, amiről Kaitlyn nem tudhatott. Ha elég gyors, felvehette volna, fújtatott frusztráltan. Hátha aggódik miatta a nővére. Bűvölte egy ideig a tenyerén fekvő telefont, de az nem szólalt meg újra, ő pedig nem tudta feloldani a billentyűzetet. 

  Tanácstalanul nézett körül a nappaliban. Most mit csináljon? Próbálja kideríteni Susan telefonszámát? Biztos benne van a telefonkönyvben. Felhívja a tudakozót, kapta fel a saját mobilját a komódról. Na, igen, csak hogy nem tudja az asszony nevét, sem azt, hogy a férjét hogy hívják, lohadt le a lelkesedése. És különben is, mi van, ha Ethan nem is akarja a nővérét keresni? Ha nem akarja, hogy tudjon arról, ami történt? És különben is, mi történt? Vajon mit értett az alatt, hogy nincs fia? Kaitlynt kirázta a hideg, mert bármennyire is távol állt tőle a saját gyerek gondolata, Ethan érdekében és persze a baba miatt nagyon remélte, hogy csak valami részeg zagyválásról van szó, és nem történt semmi szörnyűség. 

   Haszontalannak érezte az agyát, így inkább a köntöse zsebébe ejtette a telefont, és a helyére csúsztatta a biztonsági láncot a bejárati ajtón. Az ajtónak támaszkodva végighordozta a tekintetét a parányi nappalin, aminek fehér bútorai úgy néztek vissza rá, mint megannyi vakító kérdőjel. Gyorsan leoltotta a mennyezeti világítást, és máris puhábbá váltak a kontúrok a konyhapult meleg sárga fényében. Megtöltött egy poharat vízzel, bevitte a hálóba és letette az éjjeliszekrényre Ethan mellé, majd rövid hezitálás után a férfi mobilját is mellérakta. 

   Lassan éjfél volt, és ahogy az adrenalin felszívódott a szervezetében, Kaitlynt úgy borította el az ólmos fáradság. Az arcát dörzsölve elmerengett az alvási opciókon. A kanapé nem volt alkalmas alvásra, két ember fért el rajta szorosan egymás mellett ülve, az ágyát viszont Ethan foglalta el. A padló nem tűnt hívogatónak, így alapos megfontolás után a hálószoba öblös foteljét választotta. Közelebb húzta az ágyhoz, hogy a lábát ki tudja nyújtani, és elővett egy egy bolyhos takarót. A helyzet meglehetősen szürreális és zavarbaejtő volt, de azzal nyugtatta magát, hogy ha Ethan esetleg felébred és szüksége van valamire, legalább kéznél lesz. Égve hagyta a fürdőszobában a lámpát, hogy a fény mutassa az utat a férfinak, ha szükség lenne rá, és végre elhelyezkedett az alkalmi ágyában. 

   Az éjjel eseménydús volt, az előrelátása pedig hasznosnak bizonyult. Amikor Ethan másodszor mászott vissza az ágyba vacogva és verejtékezve, Kaitlyn úgy döntött, hogy rosszabb úgy sem lehet, és elővett két fájdalomcsillapítót és egy hányinger elleni tablettát a gyógyszerszekrényből. 

   – Tessék, vedd be ezeket! Talán segítenek – nyújtotta a tablettákat a pohár vízzel a férfi felé, aki szó nélkül engedelmeskedett. 

  – Teljesen rád tapadt a ruhád – mutatott Kaitlyn az átizzadt ingre és farmerra. – Nem akarod levenni? 

   Csak egy bólintást kapott válaszul, a részeg zagyválás már a múlté volt, átadta a helyét egyfajta katatón letargiának és tapintható szégyenérzetnek. Ethan kerülte a szemkontaktust, és amikor remegő kezeivel nem boldogult, hagyta, hogy Kaitlyn segítsen neki vetkőzni. Olyan volt, mint akit a fizikai és a lelki erő is elhagyott, ami megijesztette a nőt, ismerve a férfi energikus lényét. 

   

    A hosszú éjszaka után a reggel telefoncsörgéssel virradt rájuk. Kaitlyn ijedten ugrott ki hevenyészett ágyából, és kikapta a zsebéből a mobilt. Behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját és egy gyors pillantást vetett a nappali falán lévő órára. Negyed kilenc volt. 

   – Igen? – szólt bele a telefonba halk, rekedt hangon. 

   – Szép jó reggelt! – köszöntötte Katie vidám hangja. – Merre vagy? 

   – Szia! Ööö, még nem indultam el. 

   – Nem indultál el? – visszhangozta a lány. – Meg sem lehet előzni korán érkezésben! Beteg vagy? Fura a hangod. 

   – Most az egyszer én is megengedhetem magamnak a késés luxusát. Egyébként nem vagyok beteg. 

   – Akkor hogyhogy nem… 

   A hirtelen támadt csendből rögtön tudta, hogy Katie örökké kombináló fejéből azonnal pattan az isteni szikra. 

   – Csak nem pasi van a dologban? Vagyis az ágyadban? 

  – Nincs pasi az ágyamban – védekezett ügyetlenül, mert az agya tiltakozott a nyilvánvaló hazugság ellen. Hiszen nagyon is foglalt volt az ágya, mégpedig A PASI által, még ha nem is azért, és nem olyan állapotban, mint ahogy ő szerette volna. 

   – Ez biztos? 

  A hálószoba felől furcsa zaj hallattszott, mintha valami leesett volna. Kaitlyn közelebb lépett az ajtóhoz, Katie pedig nyilván hezitálásnak vette a csendet, mert támadásba lendült. 

    – Te ködösítesz! 

    – A csudába, ezt még meg fogom bánni – nyüszögte Kaitlyn, némán átkozva magát a gyengeségéért. – Jól van, tényleg pasi van az ágyamban – ismerte el. – De nem úgy, ahogy gondolod – tette hozzá, de a jelekből, illetve Katie örömujjongásából ítélve ez már nem jutott el hozzá. 

   – Végre! Ki az? Ismerem? Már azt hittem, annyira rákattantál Ethanre, hogy más pasira rá sem fogsz nézni az életben. Tudod, a nagyanyám mindig azt mondta, hogy ne fuss… 

   – Katie! – próbált a szavába vágni Kaitlyn, de esélye sem volt, mert a lány folytatta, mint ha mi sem történt volna. 

   – …olyan szekér után, amelyik nem vesz fel! Hála égnek, hogy végre rájöttél te is! Mert nem a mi csodafotósunkat csábítottad el, ugye? – szegezte neki a kérdést barátnője, de mire válaszolhatott volna, folytatta, neki pedig maradt a szemforgatás. – Persze, ha belegondolok Jillian állapotába, nem lenne csoda, ha Ethan nem bírna magával. Te meg persze miért is tiltakoznál olyasmi ellen, ami a leghőbb vágyad? 

    Mikor Katie végre levegőt vett, Kaitlyn kihasználta az alkalmat, és közbevágott. 

   – Katie, elég volt, fogd be! – sziszegte hangosan suttogva, mire végre csend lett a vonal másik végén. – Semmi olyasmi nem történt, amit te itt összehordasz! Állj le! 

   – Semmi olyasmi nem történt… – szótagolta a lány. – Tehát mégis Ethan van az ágyadban! 

   Édes Jézus, ez a nő maga Sherlock, nézett fel a mennyezetre Kaitlyn, azt várva, hogy rászakadjon. 

  – Katie! Légy olyan kedves, és fogd be a szádat, oké? – sziszegte. – Iszonyú idegesítő vagy. És remélem, hogy a folyosó közepén állsz, hogy az egész szerkesztőség hallja, miket hordasz össze! Nem is tudom, miért vagyok egyáltalán a barátod. 

    – Mert szeretsz – énekelte Katie. 

  – Szóval, semmi olyasmi nem történt, amire te gondolsz. És szerintem semmi jó nem történt, ami idehozta hozzám Ethant – suttogta. 

   – Miért, mi történt? – csendesedett le végre Katie érezhetően megszeppenve. – Egyébként nyugi, a te irodádban vagyok, mert egy papírt keresek. És nem szoktam pletykálni – tette hozzá, amivel Kaitlyn nem tudott és nem is akart vitába szállni, hiszen Katie volt az első számú bizalmasa. Még akkor is, ha néha az idegeire ment. 

   – Nem mondhatok semmit. Legyen elég annyi, hogy igen, Ethan nálam töltötte az éjszakát, de nem azért – nyomta meg az utolsó két szót. – A többit majd alkalomadtán elmondom, rendben? Ha egyáltalán én is megtudom, hogy mi folyik itt. 

    – Rendben – helyeselt Katie. – Bejössz azért ma valamikor? 

   – Tervezem, de szerintem csak délután. Ha esetleg van valami extra, akkor hívj fel! Addig is tartsd a frontot… és a szádat! Ha pedig máshogy alakul, akkor hívlak. Szia! 

   Kaitlyn letette a telefont a konyhapultra és frusztráltan lesimította a haját. Nagyot sóhajtott, hogy lenyugtassa az idegeit, de nem ment könnyen, főleg az után nem, hogy ráeszmélt, az a furcsa nyomás a hasában azért van, mert tele van a hólyagja. A WC viszont a hálószobából nyílt, tehát vissza kell mennie. De mi van, ha Ethan mindent hallott, amiről Katie-vel beszélt? A lakás olyan pici volt, hogy a fürdőben is hallani lehetett, ha a bejárati ajtóban megbotlik egy hangya. Nem volt más választása, úgyhogy a szoba ajtajához lépett és hallgatózott. Mivel nem hallott semmit, óvatosan benyitott. Ethan a hátán feküdt, oldalra billent fejjel, és úgy tűnt, hogy alszik, így Kaitlyn elosont mellette és besurrant a fürdőszobába. 

    Az üres hólyag, az arcába fröcskölt hideg víz és a fogmosás segített, hogy életet leheljen a testébe, de a fejében még mindig úgy kergették egymást a gondolatok, mint a méhek rajzás idején. Nyugalom, előbb-utóbb minden kiderül, mondogatta. És úgy tűnik, hogy Ethan is megmarad, nyugtatta magát, majd a helyzet komorsága ellenére elvigyorodott, amikor az eszébe jutott, milyen mókás volt a férfi, ahogy először belé, majd a kanapéba kapaszkodott, hogy ne boruljon el. A mosoly azonban lehervadt az arcáról, ahogy a férfi szemeiben csillogó könnyekre gondolt. 

    Koffeinre volt szüksége, hogy felvegye a megszokott fordulatszámot és tisztán tudjon gondolkodni. És Ethanre is ráfér majd egy-két csészével, ebben biztos volt. Kióvakodott a konyhába és készített magának egy kávét. Ahogy belekortyolt, beszédfoszlány ütötte meg a fülét, és mire az agya megálljt parancsolhatott volna, a lába már a hálószobába vitte. A férfi az ágy szélén ült, jobb kezében a telefonját tartva, ballal a halántékát masszírozva. Ahogy észrevette, hogy nincs egyedül, letette a mobilt maga mellé, és felnézett. Szörnyen festett. Az arca a borosta alatt szinte falfehér volt, ami még jobban kiemelte a sötét karikákat a szeme alatt, ami most nem csillogott, mint szokott, hanem tompán, élettelenül nézett maga elé. 

    – Susan volt – mondta fakó hangon. 

   – A nővéred, ugye? – kérdezte Kaitlyn. – Tegnap este is hívott, de mire felvehettem volna, letette. Lezárt a telefonod, és nem tudtam… – szabadkozott. 

    – Persze. 

   Zavart csend telepedett a szobára, amit végül egyszerre törtek meg. 

   – Lezuhanyozhatok? 

   – Reggelizel velem? 

   Mindketten elmosolyodtak, de a feszültséget szinte tapintani lehetett, ami arra az elhibázott délutánra emlékeztette Kaitlynt, amikor minden elromlott közöttük. 

    – Persze, hogy lezuhanyozhatsz – felelte. – A mosdó alatti szekrényben találsz tiszta fürdőlepedőt és új fogkefét. Férfi tusfürdőm azonban nincs, be kell érned jázmin vagy vanília illattal. 

   – Tökéletes lesz az is – köszörülte meg a torkát Ethan. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak – tette hozzá a szőnyeg egy pontját fixírozva a lába előtt. – Kaitlyn, én… Én nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Igazából nem is igazán emlékszem, hogy kerültem ide hozzád, hogy miért ide… Én csak… – csuklott el a hangja, és a torkát köszörülve próbált úrrá lenni az érzelmein. 

   Kaitlyn legszívesebben rákiáltott volna, hogy ne szabadkozzon, hanem azonnal mondja el, mi történt, mi bántja, de nem akarta erőltetni. Majd elmondja, amikor úgy érzi, eljött az ideje, és remélte, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik. 

    – Ne magyarázkodj! – lépett közelebb. – Erre valók a barátok, nem? Hogy segítsék egymást, ha a sors úgy hozza. Zuhanyozz le, utána kapsz egy bögre kávét és lekváros pirítóst! És egy-két fejfájáscsillapítót. Desszertként – tette hozzá könnyed hangon, és remélte, hogy a férfi kiérzi belőle, hogy nyoma sincs benne neheztelésnek. 

    – Köszönöm! Maradhatok, amíg Susan értem nem jön? – kérdezte Ethan olyan gyámoltalan hangon, hogy legszívesebben átölelte volna. 

    – Addig maradsz, ameddig csak akarsz. 

   

~ Ethan ~ 

    A zuhany alatt állva Ethan azon tűnődött, vajon mit követett el, amiért újra egy hatalmas pofont kapott az élettől. Az egyik pillanatban még bizakodva áll a jövő előtt, mert hamarosan saját családja lesz, alig várja, hogy végre a kezében tarthassa a kisfiát és átölelje a nőt, aki a világra hozta, a másik pillanatban pedig ott áll egy kórházi szobában, és úgy érzi, mintha rossz ajtót nyitott volna ki, és egy vadidegen család boldogságába toppant volna be otromba módon. 

    Pontosan emlékezett rá, milyen ideges volt, amíg egyik forgalomi dugóból a másikba csöppenve végre beért a kórházba és kifulladva állt meg a szülészet recepcióján. Pontosan érezte a csalódással vegyes izgalmat, amit akkor érzett, amikor a nővér elmondta, hogy Jillian túl van a szülésen, minden rekord gyorsasággal és simán zajlott, és már visszavitték a szobájába a babával együtt. 

    Most is ugyanolyan gyorsan vert a szíve, mint amikor a 221-es szoba felé menet lelassította a lépteit, hogy összeszedje magát, hiszen erre a percre várt hetek óta. 

   A rég várt pillanat azonban mintha a rémálmaiból lépett volna elő. Jillian az ágyon feküdt, a hátát párnákkal megtámasztva, karjában egy apró, kalimpáló kis csomaggal. Mark, aki az Isten tudja, honnan bukkant fel, föléje hajolt, mintha valamit súgna a fülébe, vagy sokkal inkább meg akarná csókolni. 

   Ethan úgy lépkedett az ágy felé, mint akit mágnes húz. Jillian és Mark csak akkor vette észre, amikor az ágy lábához ért. Akár komikus is lehetett volna, ahogy szétrebbentek, de nem volt az. Mark felegyenesedett, és meghökkenve, majd egy pillanat múlva már kihívóan nézett rá, Jillian szemében pedig rémület jelent meg. Ő pedig úgy meredt a babára, mint aki most lát életében először újszülöttet. 

    A kicsi gyönyörű volt. Tökéletes formájú feje lágyan feküdt az anyja karján, ökölbe szorított kezeivel koordinálatlanul hadonászott. Minden tökéletes volt rajta. Durcás, telt ajkak, sötét, kerek szemek, fekete, göndör haj. Jillian egy apró Markot tartott a karjában. 

    Ahogy visszaemlékezett a pillanatra, a zuhanyrózsából záporozó forró víz ellenére most is úgy érezte, mint ha egy jeges kéz markolná meg a bensőjét. Mint ha megfagyott volna a levegő, szinte képtelen volt lélegezni. Ezernyi kérdés tolongott a torkában ott a kórházban, de alig tudott egy-két szót kinyögni, és közben szánalmasnak érezte magát. Letaglózottnak és megalázottnak, de a düh akkor még nem jött, csak most, ahogy visszagondolt Mark kihívó pillantására, amikor Jillian kinyögte, hogy már főiskolás koruk óta folyamatosan lefeküdtek egymással, és a kapcsolatuk hol szorosabb, hol lazább volt. Azt is elmondta, hogy nem tudta, melyikük a gyerek apja, csak amikor megszületett és meglátta. Ha a baba mégis az övé lett volna, talán soha nem jön rá, hogy mi folyik a háta mögött. Hogy van egy harmadik a kapcsolatukban, csak az történetesen nem Mark, hanem ő. 

    Most is, mint a kórházban, elborította a hányinger. Akkor szerencsére türtőztetni tudta magát, amíg sebtében ott nem hagyta az újdonsült családot, így a megalázása csak 99 %-osra sikerült. 

    – Én vagyok a világ legelcseszettebb lúzere – nyögte. A megalázottság és a csalódás úgy égette, mint a láva, és legszívesebben dühös könnyei után folyt volna a lefolyóba, ki a csatornába, és végig a Temzén, hogy soha többé ne kelljen senkivel se találkoznia. 

    Fogalma sem volt, merre járt az este. Csak arra emlékezett, hogy olyan ürességet érzett, ami azzal fenyegette, hogy örökre elnyeli. És ő képes volt odaadni magát az ürességnek, hogy ne kelljen majd magyarázkodnia senkinek, hogy ne kelljen szembenéznie a holnappal, a kérdő tekintetekkel. De legfőképp saját magával. Aki ezek szerint arra sem méltó, hogy a nő, akivel együtt él, neki szüljön gyereket. Hiába az összes elismerő szó, a díjak, a kiállítások sikere, a megannyi művészi fotó, ha mint férfi, kudarcot vallottál. Ha nem veszed észre, hogy a barátnőd más férfival bújik ágyba. Vagy, hogy te szexelsz más barátnőjével. Mark tekintetében minden benne volt. Kihívás, elégtétel, az erősebb hím dominanciája. 

    Az egész őrült estéből egyetlen dologra emlékezett tisztán. Az időről időre bevillanó borostyán színű szempárra, ami hívogatóan tekint rá. És ez a szempár most odakint várja a konyhában, hogy magyarázatot adjon neki arra, hogyan került merev részegen a lakásába. 

    Elzárta a zuhanyt, és miután megtörülközött, kényszerítette magát, hogy a tükörbe nézzen. Amit látott, kiábrándító volt. Beesett, kivörösödött szemek sötét karikákkal, borosta, élettelen tekintet. Egy vesztes arca. 

    – Úgy tűnik, hogy kiütöttek – dünnyögte. Vett egy mély lélegzetet, összeszedte a bátorságát, és kilépett az ajtón. 

    – Gyere, ülj le! – invitálta Kaitlyn az asztal mellett állva, kezében egy tányér pirítóssal. 

    Ethan tétovázva lépett közelebb, leült, és zavarában a terítőt babrálgatta. 

    – Hogy kéred a kávét? 

    – Két cukorral és egy pici tejjel, ha lehet. 

    – Lehet – mosolygott Kaitlyn, talán hogy oldja a feszültséget, de nem igazán járt sikerrel. – Tessék – tette le elé a csésze kávét. – Íme, a pirítós. Vaj. Narancsdzsem. Méz – mutatta a kínálatot. – Szolgáld ki magad! Vagy esetleg a beígért desszerttel kezdenél? 

    – Tessék? – zavarodott össze Ethan. 

    – Tudod, a…. Mindegy – legyintett Kaitlyn. – A fejedre gondoltam, hogy kell-e fájdalomcsillapító? 

   – Ja, értem. Igen, azt hiszem, elfogadom az ajánlatot – kapott észbe. – Úgy tűnik, mindig felélem a gyógyszerkészletedet. 

    – Nem gond – állt fel Kaitlyn. – Már előkészítettem – mondta, és a konyhapultról elvett dobozt Ethan kezébe nyomta. 

    – Köszönöm – vett ki két tablettát, és egy korty kávéval lenyelte. 

    – Pirítóst? Vagy még mindig kavarog a gyomrod? – kérdezte Kaitlyn kedvesen. 

   – Ne is említsd! – rázta meg a fejét Ethan, és érezte, hogy elvörösödik. – Halálosan szégyellem magam. Életemben nem voltam ilyen részeg. 

    – Vagy csak nem emlékszel rá – nézett rá Kaitlyn, és csilingelő hangon felnevetett. – Bocsánat, de nagyon vicces voltál. Ültél a kanapén, és úgy kapaszkodtál, mint aki fél, hogy az egész bolygóról leesik. 

   – Ez inkább szánalmas, mint vicces – nyúlt a férfi egy pirítós után, hogy leplezze a zavarát. – Be kellene tiltani az összes piát. Semmi értelme, úgysem old meg semmit. 

   – Örömmel hallom, hogy nem akarsz átállni a sötét oldalra. Az igaz, hogy semmit nem old meg, viszont az is igaz, hogy sokak szerint néha jól jön, nem? Tegnap te is hozzá fordultál. 

   – Tudod, volt egy rövid periódus, amikor… – szaladt ki a száján, de gyorsan lenyelte. Nem kell mindent elmondani, figyelmeztette magát. – Mindegy. Nem volt jó ötlet, az a lényeg. 

    – Látva, hogy mennyire rosszul voltál, tényleg nem – rázta a fejét Kaitlyn, és most ő pirult el. – Nem akartam ítélkezni, elnézést. 

    Némán ettek, de nem igazán akart fogyni előlük a pirítós. Eddigi ismeretségük második legkínosabb pár percét töltik éppen, futott át Ethan agyán a gondolat, bár lehet, hogy csak azért, mert nem emlékszik az estére. És mindez az ő hibája, ami mindent csak még rosszabbá tett. Nem tudott Kaitlyn szemébe nézni, és azt sem tudta, hogyan kezdjen neki a magyarázkodásnak. A nő törte meg végül a csendet, amiért hálás volt. 

    – Figyelj, ha nem akarod, ne mondd el, nem akarom erőltetni, rendben? – kérdezte Kaitlyn halkan. – De mi történt? Megijesztettél, és amennyit mondtál, abból nem derült ki sok minden. 

    Ethan addig sem létező étvágya még tovább apadt. Letette a pirítóst a tányérra, és a konyha egy távoli pontjára meredt, azon agyalva, hogy mit vagy mennyit mondjon el, amikor Kaitlyn újra megszólalt. 

    – A baba jól van, ugye? 

    – Igen, jól van, csak…. Csak éppen nem az enyém – bökte ki. 

    Kimondva még őrültebben hangzott, mint a fejében, még Kaitlyn szeme is tágra nyílt a döbbenettől, és a falat is megállt a szájában. 

    – Az meg hogy lehet? – kérdezte végül. 

    – Egyszerű. Más az apja. 

   – De hát… – dadogta Kaitlyn a fejét rázva. – És… és ez hogy derült ki? Nem vagyok szakértő, de egyik újszülött úgy néz ki, mint a másik, nem? És azt szokták mondani, hogy arra hasonlít, akinek a… 

    – Mark az apja – vágott közbe Ethan. 

    – Az ki? 

    – Jillian kollégája. Akivel együtt jártak főiskolára. Akivel egy színházban játszottak. Akivel egy ideig együtt lógtak éjjel-nappal. És akivel dugópajtások már a főiskola óta, mint kiderült. 

    Ahogy sorolta, a hangjában a letargia egyre inkább átadta a helyét a dühnek. 

    – De hogy derült ki, hogy ő az apa és nem te? Hogy lehettek biztosak benne? 

    – Mark fekete bőrű. Én nem – mutatott Ethan az arcára. 

   – Oh! – pislogott meglepetésében Kaitlyn. – Hát, én… Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom. 

    Ethan nem akart ránézni, nem akarta látni a szemében megbúvó, lúzernak járó szánalmat. 

   – És most mi lesz? – nézett rá Kaitlyn valódi kíváncsisággal az arcán. 

 – Gőzöm sincs – rántotta meg a vállát Ethan. – Lehet, keresek egy új projektet, mert mindent befejeztem, hogy legyen pár szabad hetem, miután…. De így most fogalmam sincs, mit csinálok – tárta szét a karját tanácstalanul. – A legjobb az lesz talán, ha eltűnök egy időre. Tudod, nem szívesen futnék most össze baráttal, ismerőssel. Inkább elvonulok, nyalogatom a sebeimet, és megpróbálom összekaparni az önbecsülésem. És megtalálni valahol a férfiasságom romjait. 

    Megdörzsölte az arcát, pedig legszívesebben behúzott volna saját magának egyet. Kaitlyn nyilván nem a munkája után érdeklődött, de minek kimondani a nyilvánvalót, hogy Jilliannel egy életre végzett. És, bár csak vagdalkozott, de ahogy kimondta, tényleg az tűnt a legjobbnak, ha lelép a térképről egy időre. Talán vissza kellene mennie az USA-ba, az elég messze van mindentől és mindenkitől. Belekortyolt a kávéba, majd nagyot sóhajtva letette a csészét. 

    – Per pillanat hazamenni sincs kedvem – vallotta be. – Ott vannak Jillian dolgai, és a babaszoba. Talán megkérem Susant vagy Petert, hogy legyenek ott helyettem, amikor elviszik a holmikat. De Susan habitusát ismerve lehet, jobban járnak, ha a sógorommal találják szembe magukat – nevetett fel kurtán-hamisan, majd félrekapta a fejét, hogy Kaitlyn ne lássa a feltörni készülő könnyeit. 

   A lány nem szólt semmit, csak átnyúlt az asztalon és megszorította a kezét. Bizonytalan volt a mozdulat, de gyengéd, és pont elég ahhoz, hogy kis híján átbillentse azon a határon, ami mögött az összeomlás leselkedett rá. 

    – Mikor jön Susan? – kérdezte Kaitlyn. 

   – Azt mondta, hogy tizenegy előtt nem ér ide. De nem akarok még több problémát okozni, elmegyek most, ha... 

    – Nem azért kérdeztem – rázta meg a fejét Kaitlyn, amitől egy hajtincs az arcába hullott. – Csak arra gondoltam, hátha vissza akarsz feküdni. Nem sokat aludtál az éjszaka. 

    – És téged sem hagytalak – mondta ki Ethan a nyilvánvalót. – Ne haragudj! 

    – Mondtam már, hogy erre valók a barátok. 

    – Igen, de… Mindegy – szorította meg most a férfi Kaitlyn kezét hálásan. – Köszönöm. Az ajánlatot is, ami nagyon kecsegtető. 

    – Akkor menj, pihenj le! Érezd otthon magad! 

    Ethan kínzó gondolatokkal hadakozva aludt el, de még érezte, hogy egy karcsú test mellé fekszik az ágyba.

Boldog Új Évet!