2020. január 17., péntek

Az ajánlat


A történetek szinte mindig tartalmaznak narrációt, leírást, segítenek elhelyezni a szereplőket térben és időben, megmondják, hogyan néznek ki, mikor mit csinálnak, nevetnek, suttognak vagy éppen kiabálnak. De mi van, ha mindezt kivesszük az írásból? Működhet így is egy történet? 
Szerintetek működik?

Illés TaMara - Az ajánlat


-       Hívatott, Mr. Stewart?
-       Azért vagy itt, nem?
-       Ööö… Valóban.
-       Akkor ne téblábolj ott, gyere be, és csukd be az ajtót!
-       Rendben.
-       Ülj le! Láttad a reggeli újságokat?
-       Még nem volt időm, hogy… Kicsit késve értem be.
-       Hosszúra nyúlt az este?
-       Valami olyasmi. 
-       Kell a szórakozás, nem lehet mindig csak dolgozni, ugye?
-       Valahogy úgy, igen.
-       És jól mulattál?
-       Hm… Mondhatjuk, hogy jó volt, uram.
-  Kielégítő? A nagyapámtól idézve „nem szabad összekeverni az üzletet a szórakozással. A szórakozás akkor lehet kielégítő, ha az üzlet kifizetődő.” No, mármost, ha a szórakozás kifizetődő, akkor ott valami nincs rendjén.
-       Most megfogott.
-       Sejtettem. És, hol töltötted az estét? Persze csak ha nem titok.
-       Csak úgy elütöttem az időt. Tudja, haverok, egy kis iszogatás, dumálás, ilyesmi.
-       Haverok… Ezek a te haverjaid is az üzleti életben forognak?
-       Némelyik, uram, de van közöttük jogász is.
-       Ah, jogász! Tudod, mi az, tíz jogász összekötözve, a tenger fenekén?
-       Nem, attól tartok, nem tudom.
-       Hát egy jó kezdet! Vicces, nem? Nem én találtam ki, egy filmben hallottam.
-       Igen, tényleg vicces. Jó kezdet…
-       Mondd csak, a Hiltonban nem jártál az este véletlenül?
-       Hol?
-    Na, de mocorgós lettél hirtelen. Mondom a Hiltonban.
-       Ööö…nem, uram.
-       Parker-ék a Hiltonban tartottak fogadást. Nagy buli volt állítólag.
-       Ja, hogy a Hiltonban!
-       Dereng már valami?
-       Hát, igazság szerint jártam arra.
-       Nocsak! 
-       Én csak… Nézze, uram, én…
-       Na, mi ez a dadogás? Fogós kérdés?
-       Nem, csak…
-      Na, ne pirulj itt, mint egy szűzlány! Inkább mondd meg, hogy éreznéd magad, ha reggel kinyitnád az újságot, és a Parker & Sons évértékelőjéről szóló cikkben közölt fotóról a te egyik frissen kinevezett csoportvezetőd néz vissza rád? Hajolj csak közelebb, és nézd meg! Nos?
-       Emmm….
-       Nem tudod, mi? Majd én megmondom: rohadt szarul!
-       Uram, én nem…
-     Látod a képet, nem?! Ott állsz és Parker-ral beszélsz. És én azon gondolkodom, hogy mit keres ott az én egyik emberem? Vagy ez nem te vagy? A szemem már nem a régi, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy igen.
-       Nem csal a szeme, uram.
-       És megmagyarázod vagy mondjam, hogy én mit gondolok?
-       Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de ez nem az, amire gondol.
-       Miért, szerinted mire gondolok? Esetleg arra, hogy elárultál engem és a céget? Hogy olyan lehetőséget kaptál tőlem, amiért mások ölni tudnának, erre te beleköptél a képembe és lepaktáltál…
-       Nem, uram! Nem paktáltam le senkivel.
-    Nem? Akkor mivel magyarázod, hogy ott állsz amellett az ember mellett, aki évek óta tönkre akarja tenni a cégemet?! Aki lecsap előttem minden zsíros üzletre, aki mindig egy lépéssel előttem jár, és nem tudom, hogyan? És te ott vigyorogsz mellette. Az ő estélyén.
-       Nem az történt, amire gondol.
-      Nem? Pedig én csak arra tudok gondolni, hogy neki dolgozol, azért jár mindig egy lépéssel előttem. Hogy egy mocskos kis tégla vagy. Ipari kém.
-       De nem! Én… én nem tennék ilyet.
-    Dehogynem! És azt is megmondom, miért. Azért, mert nem nézem jó szemmel, hogy a lányom körül legyeskedsz.
-       Jézusom! És maga szerint ezért elárulnám a legnagyobb üzleti ellenfelének?
-       A kép láttán mi másra kéne gondolnom?
-       Azt nem tudom…
-       Nem tudod, mi? Hát én sem.
-       Jó, igaza van, a helyében talán én is…
-  De nem vagy a helyemben! A magad helyében válaszolj! Mivel tudod megmagyarázni, hogy Parker estélyén voltál, vagy sétálj ki azon az ajtón! De abban biztos lehetsz, hogy…
-       Ajánlatot tettem neki.
-       Mi?
-  Tegnap kaptam egy fülest, és mivel maga színházban volt, nem értem el. Ezért hazardíroztam.
-   Hazardíroztál. Ez meg mi a francot akar jelenteni? Hogy elmész ehhez a szemétládához, és…
-       Parker cége veszteséges, el akarja adni. Ajánlatot tettem rá a maga nevében.
-       Hogy mit csináltál?!
-       Felvásárolhatja azt, aki évek óta borsot tör az orra alá.
-       De te nem vagy abban a pozícióban, hogy ajánlatokat tegyél a nevemben!
-       Tudom, de mindig azt szokta mondani, hogy kockázat nélkül nincs haszon.
-       És te kockáztattál, az én nevemben. Megáll az eszem!
-       Igen, de mint mondtam…
-       Hihetetlen! Honnan vetted a bátor…
-       Háromra jön tárgyalni.
-      Tárgyalni. És nem akartál erről esetleg előre tájékoztatni? És ha én nem akarom megvenni a cégét? És ha nem jó a három óra? Eszednél vagy te?
-       Uram, engedelmével, miért ne akarná megvenni?
-       Cseszd meg! Ki kéne, hogy rúgjalak. Ha nem jön össze az üzlet, ki is foglak.
-       Akkor előkészíttessem a tárgyalót?
-       Igen. És most tűnj a szemem elől!
-       Már itt sem vagyok.  
-       Állj csak meg! Hogy tudd, ettől még nem randizhatsz a lányommal!




2020. január 10., péntek

Kyragadva


A felnőtté válás útja rögös, főleg akkor, ha kiderül, hogy saját gyermekkorával sincs tisztában az ember, mint ahogyan Kyra, akinek unalmas élete fenekestül fordul fel.


Illés TaMara - Kyragadva


         Hétfőre írjanak egy esszét az első gyerekkori emlékükről, vagy ragadjanak ki egyet a legmeghatározóbb élményeik közül és mutassák be a hatását! A címe: Családi emléktár. És ne felejtsék, csütörtökön témazáró dolgozat! – szárnyalta túl Pölöskei sipító hangja a kitörő hangzavart, aztán felkapta a jegyzeteit, és kiviharzott a teremből.
Kyra nagyot fújva becsukta a könyvét, magára hagyva a 20. század elejének magyar prózáját, és Móriczot az ijesztő bajszával. Edit persze nem hagyta ki, hogy óra közben ne jegyezze meg mellette hangosan suttogva, hogy utálja a bajuszt, de egyszer azért kipróbálná, milyen lehet egy bajszos férfival csinálni, csak hogy megtudja, mennyire csiklandoz. Már ha érted, mire gondolok, tette hozzá kihívó vigyorral, amitől Kyra fülei égni kezdtek. Imádta legjobb barátnőjét, de utálta a profán megnyilvánulásait.
          Mintha érdekelne a hülye dogája – grimaszolt Edit Pölöskei után. – És mi a fenét írjak? – tárta szét a karját. – Legmeghatározóbb… Hé, mit szólsz ehhez? Amikor anyám ránk nyitott szex közben – csücsörített, majd felröhögött. – Jaj, elképzeltem a fejét!
          Pölöskeiét? Inkább ne! – vihogott Kyra is. Igen, Edit képes lenne megírni ezt az esszét, még ha hülyeség is, de ő mi a frászról fog írni?
          Szerinted Pölöskei elfogadja, ha annyit írok, hogy nincs családom, csak Anya?
          Nem hiszem. De úgyis kitalálsz valamit, mint mindig – legyintett Edit, azzal ledobta magát a székre és kotorászni kezdett a táskájában.
          Ja, majd írok arról, hogy most épp miért vagyok fasírtban az anyámmal. Tuti felemelő lesz – rántotta meg a vállát Kyra.
          Még mindig tart a mosolyszünet? –grimaszolt Edit. – Mi a frászt tudtok ennyit veszekedni? Én inkább nem szólok anyámhoz, és akkor nincs vita. Bár akkor meg az a baja.
          Mit tudom én? Igazából össze sem vesztünk – állt meg Kyra keze az irodalomkönyv felett. – Azt hiszem.
          Hát akkor? – értetlenkedett Edit szempillafestés közben.
          Mondom, hogy nem tudom! Csak olyan furcsa napok óta, hogy teljesen kicsinál. Mintha meg lenne sértődve.
          Mire?
          Gőzöm sincs.
          Vagy csak nem tudod, hogy csináltál valamit. Nekem anyám mindig olyanokat mond, hogy „észre sem veszed, milyen pofát vágsz” – mélyítette el a hangját Edit, és Kyra vigyorogva nyugtázta, hogy tényleg olyan, mintha Ildi nénit hallaná.
          Na, mindegy! – dobta be az irodalom könyvet a táskájába, aztán gyorsan utána küldte a füzetet és a tolltartót is. Edit épp a száját rúzsozta, a meggypiros szín pedig valamit megmozdított Kyra agyának mélyén. – Van egy emlékem – dőlt neki az asztalnak. –Nagycsoportos voltam, és az egyik kretén fiú ellökött, én meg beleestem egy pocsolyába.
          Hatalmas sztori – forgatta a szemeit Edit.
          Most mért? Meghatározó élmény, mert tönkrement a kedvenc piros pulcsim, és azóta is gyűlölöm, ha nedves a ruhám – rántotta meg a vállát Kyra az órájára nézve. Két óra, ami azt jelenti, hogy ideje indulni, kedvetlenedett el. Felemelte a kabátját a székről, mire Edit felkapta a fejét.
          Hova sietsz? Még van időnk. A Bubble Tea megvár, a többiekkel meg csak negyedkor találkozunk.
          Nem tudok menni – sóhajtotta Kyra csüggedten. – Briginek segítek matekból – hazudta.
          Ne már! – nyávogta Edit. – Eddig miért nem mondtad? – csapta le a rúzst és a tükröt az asztalra. – Tudod mi a te bajod? Az, hogy túl rendes vagy – bökött felé az ujjával, és Kyra szinte érezte, ahogy az oldalába fúródik csontos ujjhegye. – Többet kéne lazulnod, a fiúk is azt szeretik. Kristóf is.  
Kyra nagyot sóhajtott. A gyönyörű végzős fiú, akibe már kilencedikben belezúgott, pedig akkor még nem volt olyan magas és széles vállú, mint most, de szinte világított az arcából a zöld szeme, ami tökéletesen passzolt gesztenyebarna hajához. Kyra odavolt, amikor hátravetette a fejét nevetés közben, és imádta, hogy gyakran megveregeti a vállát annak, akivel épp beszél. Tökéletes volt, kivéve, hogy hónapok óta Hegedűs Csillával járt.
Szó szerint harapni tudott volna, ha meglátta a lányt, aki mindig olyan szorosan hozzábújt Kristófhoz, hogy szinte rácsavarodott. És olyan erősen festette magát, hogy úgy nézett ki, mint egy bábu. Viszont, Kyrával ellentétben magas volt és vékony, és olyan szűk farmert hordott, hogy csoda, ha nem állt le a vérkeringése. Mindenki tudta, hogy olyan buta, mint a föld, ráadásul hangos, affektáló, és sokszor közönséges. Hogy Kristóf mit látott benne, az maga volt a rejtély.  
Kyra totál más volt, ergo a jelek szerint nem Kristóf esete. Seszőke hullámos haj, szürkéskék szem, semmilyen orr és keskeny ajkak, vagyis totál snassz arc, ráadásul a 160 centijéhez vékony derekat, kerek csípőt és a kelleténél nagyobb mellet kapott. A külsejét egész biztosan nem Anyától örökölte, aki majdnem egy fejjel magasabb volt nála, míg ő úgy festett, mint Törpilla. Tényleg, lehet, erről kellene esszét írnia Pölöskeinek? Genetikai csapda, avagy hogyan lettem Anya tökéletes ellentéte.
Csillával szemben, aki a szűk nadrágjához olyan magas sarkú cipőket hordott, hogy Kyra lába a puszta látványba belefájdult, ő a kényelmes, lezserebb cuccokat szerette. Anya mindig azzal nyaggatta, hogy járjon nőiesebb ruhákban, de ő így érezte jól magát, farmerben és laza felsőben. Hú, lehet, megvan, miért volt Anya olyan morcos egész héten, csapott a homlokára.
          Tudom, mi baja anyámnak! Akarok egy új Converse csukát, de neki nem tetszik az ötlet. Szerinte olyan cipőt kellene vennem, amiben nőnek nézek ki.
          Ne már! Mindenki Converse-t hord – meresztette a szemét Edit. – Na, írj erről esszét! „Az anyám konzervatív és maradi”.
          Ja, de végül is már 56 éves! – kelt Kyra ösztönösen édesanyja védelmére. – És nem vagyunk épp kőgazdagok, de akkor is unom, hogy egy cseszett cipőt nem vehetek meg magamnak.
Nem úgy, mint mindenki más az osztályból, tette hozzá magában morcosan. És biztos volt benne, hogy rajta kívül senki sem dolgozik, amit matek korrepetálásnak hazudik.  
További csevej helyett belebújt a kabátjába, elköszönt Edittől és némán dohogva elhagyta a termet. Hogy még nagyobb legyen a kínja, a folyosón gyülekező bandában meglátta Kristófot. És persze Bálint, Zsu és Tomi is ott volt már, vagyis mindenki, aki számít. Na meg Csilla az ikertestvérével, Csabával, aki épp Kristófnak magyarázott valamit élénken hadonászva. Csilla és Csaba, micsoda elmés névválasztás, biggyedt le a szája gúnyosan. A nevük is olyan béna, mint ők maguk, totál CsiCsa, rántotta feljebb mérgesen a táskát a vállán, és lassítás nélkül elindult a kijárat felé.  
          Kyra, hova mész? – állította meg Zsu hangja.
Oh, hogy rohadnál meg, füstölgött, de mosolyt varázsolt az arcára és intett egyet a társaságnak:    
          Köszi, de más programom van. De nektek jó teázást! – hadarta, és már ott sem volt.
Sikerült könnyednek mutatni magát, legalábbis remélte, de legszívesebben bőgött volna. A jó társaság helyett irány Juci néni, aki folyton az őrületbe kergette a csacsogásával, de leginkább azzal, hogy mindent ezerszer elmondott. Már kívülről fújta, hogy nyolc testvére volt és ő a legfiatalabb, és azért lett olyan törékeny és beteges, mert a mamája 46 éves korában szülte. Na persze, azért vagy még mindig itt 87 évesen, dohogott magában Kyra. Anya azt mondogatta, hogy manapság nem az a cél, hogy sokáig éljen az ember, hanem az, hogy fizesse a nyugdíjjárulékot meg a TB-t, aztán gyorsan elpatkoljon. És végül Apánál ez is lett, amikor tíz éve egyszer csak összeesett és meghalt. Kyra már nem nagyon emlékezett rá, csak arra, hogy folyton rohant, és mókás volt, ahogy a hosszú, nyurga végtagjaival kalimpált nyargalás közben. És arra emlékezett még, hogy esténként mindig bejött puszit adni, és cigi szaga volt.
          Kedveském, nézd már meg, hova bújt Cilike, egész nap nem jött elő! – rántotta vissza a valóságba Juci néni, miközben a szemét le sem vette a tévéről.
Naphosszat ült virágmintás foteljében a régi készülék előtt, de hogy tudta-e, mit lát, azt nehéz lett volna megmondani. De a maga idegesítő módján azért valahol aranyos volt. Anyáéknál feküdt bent a kórházban fél éve, és azt mondogatta, hogy nincs senkije, aki néha rányitná az ajtót. Kyra maga vetette fel Anyának, hogy ő hetente egyszer fel tudna menni hozzá takarítani, és be is vásárol, ha kell, úgyhogy nem igazán vádolhatott mást a nyomora miatt. És azóta péntekenként ide járt. A néni semmit sem változott, de az öregek egy idő után amúgy is mintha folyton egyformák lennének. Juci néni is mindig ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy viselkedett, olyan állandó volt, mint a lakás ódivatú berendezése, amitől Kyra múzeumban érezte magát. A szekrénysoron az ezeréves, porszagú könyvek előtt kis porcelán madarak sorakoztak, amiket legszívesebben a földhöz vágott volna, mert mindet egyesével kellett leszedni, letörölgetni, aztán visszarakni. Persze pont úgy, ahogy voltak, mert a néni egyből megjegyezte, hogy nem úgy voltak, forgassa el egy kicsit jobbra vagy balra, hogy előre nézzenek.
          Megkeresed Cilikét, ugye? – ismételte meg az apró öregasszony.
          Milyen Cilikét? – nézett rá Kyra. – Nincs is macskája!
          Oh! – kerekedett el a néni ráncos szája, és egy pillanatra gondolkodóba esett. – Jaj, tényleg! Látod, milyen vagyok? – nevetett fel magas madárhangon, a térdére terített pokrócot morzsolgatva. – Bolond vénasszony lettem. De volt macskám, mindig itt ült az ölemben, vagy ott – mutatott az ablakpárkány felé. – Szegény Cilike – mosolygott, és könnyek folytak le az arcán, de észre sem vette. – Nagyon hiányzik. Tudod, ő megértett mindent. Ma már nincs senki, akihez beszéljek, nem nyitja rám senki az ajtót, csak az a szociális munkás. De nem azért, mert nem akarnak – rázta meg göcsörtös ujját az orra előtt Juci néni. – Jönnének azok, csak hát sokba kerül az út, meg nem ad nekik a főnök szabadságot.
          Aha – bólogatott Kyra. – Ez szívás – vágta rá zsigerből.
          Hogyan? – kapta fel a fejét Juci néni az orrát ráncolva, amitől az arca úgy nézett ki, mint egy teknősbékáé.
          Ez szomorú – javította magát Kyra.
Ha úgy vesszük, ők is egyedül vannak Anyával, csak távoli rokonaik élnek, akikkel nem is tartják a kapcsolatot. Hogy a francban lesz ebből családi esszé, jutott eszébe megint. Unalmas, egyhangú élete van, az a nagy büdös igazság, a legnagyobb gondja, hogy nem tud magának menő cipőt venni, és az, hogy élete szerelme nem veszi észre.
Gyorsan körülnézett, hogy mindent a helyére tett-e, aztán a porolót bevitte a kamrába, felvette a kabátját és a vállára kapta a táskát.
          Na, én végeztem – állt meg a nappali ajtajában. – Mindent bepakoltam a hűtőbe és a kamrába, ott meg tetszik találni.  
          Köszönöm, kedveském! – intett felé göcsörtös kezével Juci néni. – Itt van a fizetséged, várj csak, mindjárt… – tűnt el a keze a takaró alatt.
Kyra elvette a két ezrest, elköszönt, és már ott sem volt. Három órát eltölteni péntekenként Juci nénivel felért egy türelemjátékkal, de a pénz jól jött. 
A lépcsőház dohos szagot árasztott magából, amitől felkavarodott a gyomra. Pont úgy bűzlött, mint a lakásuk pincéje, amiről 7 évesen úgy gondolta, hogy jó buli lesz ott játszani, de aztán olyan klausztrofóbiás rohamot kapott, hogy alig talált fel az emeletre. Szerencsére Anya ritkán küldte le, és már nem is volt szükségük rá, az a pár cucc, ami benne volt, a lomtalanítás áldozatává vált, Anya pedig jó vásárt csinált, amikor kiadta Horváthéknak a pincét, mert nekik annyi cuccuk volt, hogy a sajátjukba nem fért be.
Leszaladt a földszintre, és nekiveselkedett, hogy kinyissa a hatalmas, tömör faajtót, aminek a kilincse majdnem fejmagasságban volt. Ilyenkor még jobban utálta, hogy ilyen kicsire nőtt, meg azt is, hogy nem jut eszébe senkinek, hogy új ajtót tegyen be, főleg a házban lakó sok öreg miatt. A ma embere szereti, ha megkönnyítik a dolgát akár olyan apró dolgokban is, mint egy ajtó kinyitása, ezért is akart építészmérnök lenni. Az volt az álma, hogy a szépséget a praktikummal ötvözve meg fogja reformálni az építészetről alkotott elképzeléseket, mert jelenleg mintha a „vagy az egyik, vagy a másik” látásmód uralkodna. Anya szerint ez naivan romantikus, szerinte viszont praktikus álom volt, de nem is csodálkozott, hogy sok egyéb mellett ebben sem értenek egyet.
Odakint közben beborult, sőt, már csapkodott is a hideg eső, amit a feltámadt szél pont az arcába vágott.
          A francba – káromkodott, mert az esernyője persze otthon figyelt a szobájában. A fejére húzta a kapucnit és nekivágott az utcának. Leszegte a fejét, hogy ne vágjon az arcába az eső, és, hogy elkerülje a kutyagumikat, bár így nem látta a kirakatokat, és a kedvenc kávézója mellett is csak elsuhant, aminek az ablakaiból ilyenkor már mindig puha, meleg fény áradt ki. Szerencsére csak háromsaroknyit kellett gyalogolnia, amit gyors léptekkel tett meg, és csak egyszer ütközött bele egy nőbe, aki méltatlankodva prüszkölte, hogy nézzen a lába elé, nem mintha nem azt csinálta volna. Tíz percbe sem telt az út, mégis átfagyott, mire hazaért. Nesze neked tél vége, füstölgött.
Felszaladt a másodikra, előhalászta a táskája legaljáról a kulcsát, és szinte berobbant a lakásba. Lerúgta a bokacsizmáját, ledobta a kabátját és a táskáját a földre, és a szobájába trappolt, menet közben gyűrve le magáról a jeggingst, ami szárazon kényelmesen simult a bőrére, de vizesen undorítóan tapadt rá, eszébe juttatva újra az óvodai pocsolyás esetet, ami után olyan hisztériás rohamot kapott, hogy oda kellett hívni az anyját.
Ledobta a farmert a szőnyegre, és nekidőlt a kellemesen meleg radiátornak, majd amikor már nem didergett, belebújt a székre hajított leggingsbe és a felsőjét is lecserélte egy hosszú, kinyúlt, lila pólóra, aztán nagy sóhajjal ledobta magát az ágyra.
Végre otthon volt az ő kis birodalmában, amit évek alatt, lassacskán varázsolták ilyenné Anyával. Sokat ábrándozott a parkra néző ablakban, amin padlizsánszínű sötétítő lógott kint tartva a fényt. Imádta a feketebarna bútorokat, bár Anya hetente minimum egyszer megjegyezte, hogy egy fiatal lány szobájába fehér bútor illik. A fal világosszürke volt, amihez levendulaszín párnákat és ágytakarót választott. Az összképet olcsó fényfüzérekkel dobta fel, ami sejtelmes-romantikussá tette a hangulatot, na, nem mintha sok romantikázás zajlott volna odabent. Eddig összesen két fiú fordult meg itt, Gábor a C-ből, utána pedig Peti, akivel Edit házibuliján találkozott. Mindketten jó fejek voltak, és barnák, mint Kristóf, bár Kyrának a szőke vagy világosbarna haj és kék szem kombó jött be évekig, és oda volt Amerika kapitányért, Thor-ért, James T. Kirk kapitányért és az őket játszó hollywood-i Chris-ekért. Aztán jött Kristóf a sötét hajával és zöld szemével, és felforgatta a világ rendjét, mert csak annyiban hasonlított régi kedvenceire, hogy ő is legalább olyan elérhetetlen volt, mint akármelyik Chris. Végül is a név kötelez.  
Gábor és Peti viszont elérhetők voltak, öt hónap különbséggel jött össze velük. Szeretett együtt lógni és hülyéskedni mindkettővel, csak épp nem volt szerelmes beléjük, legalábbis nem úgy, mint amit Kristóf iránt érzett. Amikor először csókolózott Gáborral, majd Petivel, rögtön az jutott az eszébe, hogy milyen lehet Kristóf száját a sajátján érezni? Ettől kezdve minden csóknál rá gondolt. Gáborral ennél messzebb sosem jutott, és Peti kezei is csak akkor borzongatták meg, ha elhitette magával, hogy azok Kristóf ujjai. Amikor ez megtörtént, akkor el tudott lazulni, és megtapasztalta, milyen is az a nagy O, ahogy Edit hívta. Ugyanezt játszotta, amikor ő ért Peti testéhez, és totál béna volt, aztán elhitette magával, hogy Kristóffal van, mire megnyugodott és felbátorodott. De aztán Petivel is szakított, mert a fiú folyton unszolta, hogy feküdjenek le végre, amit ő nem akart. Persze, ha mindez Kristóffal történt volna, akkor már egész biztosan nem lenne szűz.
Anya szerint persze csak szeszély, amit Kristóf iránt érez, nem szerelem, és hamarosan találkozik azzal a fiúval, akit neki szánt a sors, aki a lélektársa. Amikor ezt kifejtette, akkor jól összevesztek, mert ha valamit tudott, akkor az az, hogy amit Kristóf iránt érez, az nem szeszély. És ha ma elment volna teázni, akkor beszélgethetett volna vele, túrt bele a hajába frusztráltan. Felhívja Editet, pattant fel az ágyról, megkérdezi, mi volt délután.
          De hol a telefonom? – forgott körbe, aztán észbe kapott, hogy az előszobában hagyott táskájában van.  
Kiviharzott a szobából, és ahogy elhaladt Anya szobája előtt, észrevette, hogy félig be van hajtva az ajtó, pedig reggel egész biztosan nyitva volt, mert bement, és kivett egy zoknit a fiókból.
          Anya? – lökte meg az ajtót finoman. – Itt vagy?
          Igen.
Anya hangja furcsán fátyolos és erőtlen volt, nem úgy, mint tegnap este, amikor megint feljött a Converse téma.
          Jól vagy?  
          Igen, jól – felelte Anya.
          Bemehetek? – hezitált, attól tartva, hogy elküldik.   
          Persze!
A szoba olyan volt, mint máskor, vagyis minden a helyén, a zöld ágytakarón egy árva gyűrődés sem látszott, minden tiszta és precíz volt, de valami mégsem klappolt. Odakint már erősen sötétedett, és Anya ilyenkor már mindig fel szokta kapcsolni a lámpát, most mégis ott ült a zöld olvasófoteljában az ablak és az ágy között, az ölében egy kék papírmappával. A keze a karfán feküdt, a lábait gondosan összezárta, és, bár a vonásait már nem volt könnyű kivenni a félhomályban, egyértelmű volt, hogy feszült, sőt, talán annál is rosszabb, és ettől Kyra is ideges lett.
          Szia, szívem! – mosolygott Anya, de ez nem a szokásos lágy mosoly volt, hanem olyan, mintha túlságosan erőlködne, amitől természetellenes lett az egész arckifejezése. De az is lehet, hogy csak a fényviszonyok miatt látta ilyennek, próbált szabadulni a rossz érzéstől.
          Felkapcsoljam a lámpát? – nyúlt a kapcsoló után, de az anyja hangja megállította.
          Nem, jó így! Fáj a fejem egy kicsit.
          Megint a migrén? – ült le Kyra az ágyra. A tekintete Anya arcáról az ölében heverő mappára siklott, de az nem árult el semmit, nem volt rajta írás.
          Nem, csak sima fejfájás.
          Hozzak egy gyógyszert? – ajánlotta, és felemelkedett az ágyról, de az anyja megfogta a kezét.
          Nem, köszönöm. Csak a stressz, egy fájdalomcsillapító nem fogja elmulasztani – villantotta fel újra azt a természetellenes mosolyt, amivel most már határozottan megrémítette Kyrát.
          Nem hívtál fel délután.
          Hogy mondod? – kérdezte Anya, ami időhúzásnak tűnt.
          Azt mondtad, hogy felhívsz ma, mielőtt megyek Juci nénihez, hogy mit vegyek a boltban – magyarázta. Ő csak vészhelyzet esetén hívhatta az anyját, aki a kórházban nem kapkodhatta fel a telefont, így ő szokott rácsörögni Kyrára, ha volt pár perc szabad ideje. De ma nem hívta. 
          Ja, igen. Nagyon sűrű volt a napom.
          Mi az az öledben? 
          Ez? – kapott Anya a mappa után olyan hirtelen, hogy a keze nagyot csattant rajta.  
          Van más is az öledben? – ráncolta Kyra a homlokát.
          Bocs, kicsit le vagyok lassulva – nevetett fel Anya halkan. – Nem számít, mi ez – mondta, és végre megint normális lett az arca.
A francokat nem számít, akart feleselni Kyra, de inkább hagyta. Majd evés közben, akkor úgyis mindig közlékenyebb, döntötte el.
          Akkor jó! – ugrott fel az ágyról. – Vacsizunk? Csak előbb felhívom Editet. Aztán kellene egy-két tipp, esszét kell írnunk Pölöskeinek.
          Rendben – állt fel Anya is. – Átöltözök, és csinálok kaját. Vettél végül valamit boltban?
          Ja, zsemlét, vajkrémet, felvágottat, meg egy doboz almalét – fordult vissza Kyra az ajtóból. Basszus, a táskámban van még minden, kapott észbe. 
          Akkor szendvics lesz a menü. Csináljak hozzá tojást?
          Aha – felelte Kyra, és már ott sem volt.
A cuccai úgy hevertek a bejárati ajtó mellett, mint valami rongykupac. A fogasra akasztotta a kabátot, felkapta a táskáját, amire Anya mindig azt mondta, olyan nagy, hogy ő maga is beleférne, és a konyhába ment. Kidobálta a konyhapultra a vacsorának valót, aztán elvonult a szobájába. Már épp hívni akarta Editet, amikor rájött, hogy az nem a legjobb ötlet, mert a konyha és a szobája közötti vékony falon keresztül Anya mindent hallana, úgyhogy inkább a Messengert választotta. Edit online volt, mint mindig, egyből válaszolt is a köszönésre.
          milyen volt a matek korrep – jött az írásjelek nélküli kérdés, ahogy Kyra megszokta, mint ahogy a kötőszavak hiányát is.
          szuper – pötyögte be, és mellé tett egy hányós arcú emojit.
          mondtam, h gyere velünk
          nem mondhattam le
          szívás
          milyen volt a teázás
          akkorákat röhögtünk h majdnem kinéztek minket a helyről
          tán már nevetni sem szabad
          ja, amúgy kár h nem voltál ott Csilla lelépett korán
Kyra elmorzsolt egy káromkodást az orra alatt, és küldött egy mérges emojit.
          tesója maradt tök jó fej
          hurrá
          látszik h ismerik egymást Kristóffal annyi poént levágtak h megfájdult a hasam a röhögéstől
Kyra kezdte egyre jobban megbánni, hogy nem ment velük, legalább egy órát ott lehetett volna, Juci néninek úgyis tök mindegy, hogy mikor nyit rá, fogalma sincs, hogy reggel 8 vagy este 7 óra van. Hogy ez miért nem jutott az eszébe akkor? Dühében a földhöz vágta kedvenc plüss medvéjét.
          qva matek korrep meg az a hülye kis p – pötyögte a telefonba.
          majd legközelebb – jött a válasz egy szomorú emojival.
          amikor Csilluka ott fog lógni Kristófon?!?!
          ez igaz
Kyra nem is tudott mit válaszolni, csak mérges emojikat küldött. Ha ezt előre tudja… Miért ilyen szar az élet?
          Kyra, vacsora! – kopogott Anya az ajtón.
          mennem kell vacsizni – pötyögte, és utána küldött egy puszis emojit. Ledobta a telefont az ágyra, mert ha magával viszi, abból megint balhé lesz.  
Az anyja már az asztalnál ült, a kék mappa pedig ott hevert a tányérja mellett, mintha csak most fejezte volna be az olvasást. Mi a frász lehet benne, töprengett Kyra, majd ő is leült, azzal a tudattal, hogy hamarosan úgyis megtudja.
          Nyami – nézett a tányérjára. Anya szendvicseit nem lehet überelni. Annyi minden figyelt ki most is a zsemléből, hogy az szinte képtelenség. Pirított sonkacsíkok, tükörtojás folyós sárgájával, olvadó reszelt sajt, piros arany, majonéz és apró kockákra vágott csemegeuborka.  
          Mi volt ma a suliban?
          Semmi – rántotta meg a vállát Kyra az evésre koncentrálva. Eddig nem is érezte, hogy ennyire éhes, most viszont nem volt biztos benne, hogy egy szendviccsel beéri. Annyira belefeledkezett az evésbe, hogy először észre sem vette, hogy Anya nem kérdez vissza, mint máskor, amikor ilyen lezserül elintézett egy választ. Amikor aztán feltűnt neki a szótlansága, a tányérja felett lopva figyelni kezdte.
Anya most a szokásosnál is komolyabb volt, a két szemöldöke között húzódó ráncot talán még sosem látta ilyen mélynek, és a szeme körüli ráncok is erősebbek voltak. Fáradtnak látszott, kicsit sápadtnak és gondterheltnek. Valami baromira nincs rendben, ugrott Kyra a szíve a torkába.
          És neked milyen volt a napod, azon túl, hogy sűrű? – kérdezte, de Anya mintha nem is hallotta volna. – Hahó!  – bökte meg térdével Kyra a lábát, mire végre felkapta a fejét. Szinte ijedten nézett rá, a frufruja belelógott a szemébe, amit gyorsan visszaigazított a helyére. – Nagyon gondolkozol valamin. Azt kérdeztem, hogy milyen volt a te napod.
          Bocsánat, tényleg elgondolkodtam – köszörülte meg a torkát Anya.
          Nem vagy éhes? – bökött érintetlen szendvicse felé Kyra.
          Nem igazán. Kéred? – ajánlotta Anya.
          Naná! – nyúlt a tányérért Kyra. – Közben mesélj, min töprengsz!
Később azt érezte, hogy bár ne unszolta volna az anyját, hogy meséljen. De ő megtette, és végül több tanulságot vont le belőle. Egy: Nem biztos, hogy jó lesz neked, ha bíztatod, mondja el! Kettő: Ne légy olyan biztos benne, hogy tényleg olyan unalmas a családi háttered, mint gondoltad! Három: Ha azt hitted, hogy a szerelmi életed jelenti a legnagyobb érzelmi hullámvasutazást, tévedtél! Négy: Egy igaz barátnő aranyat ér.
Most épp az utolsó tanulságot áldotta, ahogy befészkelte magát Edit ágyába, barátnőjének háttal. Érezte, ahogy a másik testének melege őt is átjárja, és ettől végre fel tudott engedni egy kicsit.
          Jobban vagy? – kérdezte Edit. 
          Azt hiszem.
          Nem akarod felhívni?
          Nem – vágta rá rövid gondolkodás után.
          Gondolod, hogy anyukád jól van?
Erre nem tudott válaszolni. Remélte, hogy igen, aztán meg azt, hogy százszor szarabbul van nála, mert megérdemli. Hosszas forgolódás után azzal a gondolattal aludt el, hogy fogalma sincs, mihez kezd másnap, de túlságosan kimerült ahhoz, hogy most ki tudja találni.
Az a fajta álma volt, amikor tudja, hogy álmodik, és amit hall, az igaz, de amit lát, az nem valóságos. Egy hatalmas, zöld mező közepén állt, de amikor elindult, a talpa alatt a fű sárga lett, majd barna avarrá változott. Az avarmező közepén egy zöld fotel állt, neki háttal. Ült benne valaki, látta a sötét haját, és rövid hezitálás után elindult felé, mert senki más nem volt a környéken, aki meg tudta volna mondani, merre menjen tovább, ha időben haza akar érni.
          Hello! – szólította meg az ülő alakot gyámoltalanul, amikor már csak pár lépésre volt tőle, de az meg sem mozdult. Kyra elbizonytalanodva megtorpant, de megacélozta magát, és ismét elindult.
          Üdv! – köszönt kicsit magabiztosabban, amikor odaért.   
A fotel üres volt, pedig esküdni mert volna rá, hogy látott benne valakit az imént. Az előbbi gyámoltalansága helyébe rémület lépett. Ijedten lépett egyet hátrafelé, el a foteltől, de nem lett jobb, sőt, libabőr lepte el a bőrét, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Körbefordult, de nem látott senkit, csak a szél támadt föl, amitől száraz falevelek örvénylettek jeggingsbe bújtatott lábszára körül, és eltüntették fekete bokacsizmáját.
Lassan körbesétálta a fotelt, ami az egyetlen biztos pontot jelentette. A kezét végighúzta a támlája tetején, majd ujjai követték a kecses karfa vonalát. Amikor a fotel bal oldalához ért, megállt. A karfa külső oldalán a szövet szálszakadásos volt egy helyen, pont úgy, mint az anyja foteljén. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze, és igen, egészen biztos volt benne, hogy Anyáé, mert teljesen olyan volt az anyag hibája. Ahogy felemelte a tekintetét, hogy a támlát is szemügyre vegye, ijedtében hátraugrott. Az előbb még üres fotelben ott ült Anya.
          Te jó ég, a szívbajt hoztad rám! – fújtatta Kyra, a kezét a mellkasára szorítva. – Hogy kerültél ide?
Anya nem szólt semmit. Ránézett, majd elemelte róla a tekintetét, és mozdulatlan arccal elbámult a válla fölött, mint aki nem is hallja őt. Kyra hátrapillantott, követte az anyja tekintetét, de semmi nem volt ott, csak a falevelek, amik végtelenbe nyúló fehér ködbe vesztek, mégis olyan érzés keltette hatalmába, hogy a köd bezárja őket. Ahogy visszafordult, hogy megkérdezze Anyát, mit néz, egy sikoly indult a szája felé, de elakadt a torkában. A szíve őrült tempóra kapcsolt, hallotta, ahogy dobog, mintha csak a fülébe költözött volna. Iszonyodva látta, hogy Anyának nincsenek szemei, csak két gödör van a helyükön, olyan éjfekete gödör, amin lehetetlenség átlátni. Kyra el akart rohanni, de a lábai nem engedelmeskedtek, mintha a száraz levelek fogva tartották volna.
          Mi…mi… – dadogta, de nem volt képes megkérdezni, hogy mi történt Anya szemével, csak állt a szájára tapasztott kézzel, mozogni, gondolkodni és beszélni képtelenül, és csak bámulta a rezzenéstelen arcot.
          A szem a lélek tükre – szólalt meg Anya. A szája alig mozgott, az arcát mintha gránitból faragták volna. És a hangja, ami mindig dallamosan szólt, most olyan monoton volt, mintha egy gépből jött volna, érzelem nélkül, színtelenül, közönyösen.
          Azt mondtad, lelketlen vagyok. Ha nincs lelkem, amit megmutassak, akkor nincs szükségem szemekre.
          Anya – nyöszörögte Kyra. Egész testében reszketett, a hátát mintha jéghideg ujjak karmolászták volna. Igen, jól emlékezett rá, hogy ezt mondta, sőt, kiáltotta az anyja arcába, de nem úgy gondolta, és nem akarta, hogy elvegyék a szemét. Mi folyik itt? És kik csinálták ezt?
          Ne szólíts így – hallotta újra a monoton hangot, ami így nem is tűnt parancsolónak. – Azt is mondtad, hogy nem vagyok az anyád.
          Nem! – szakadt ki Kyra torkából a kiáltás, ami visszaverődött valahonnan, mintha falak lettek volna a fehér ködön túl, amik most ott pingpongoztak a sikolyával körülöttük. Megfordult, de a hang máris másik irányból jött, és ő követni kezdte az útját, mígnem azon kapta magát, hogy körbe-körbe forog, míg el nem szédül, és térdre nem esik. A visszhang olyan hirtelen szűnt meg, ahogy a sikoly előtört a torkából, és szinte fájdalmas volt a helyébe lépő csend, de az sem tartott soká, mert hangos sípolás váltotta fel.  
Kyra úgy ült fel, mint akit felrántottak. A sípolás forrását keresve ezerrel kalapáló szívvel nézett körül, ismerős támpont után kutatva. De nem voltak ott a fényfüzérek, és nem látta az íróasztalán a monitor világító kis pontját sem. A szobába fény szűrődött be, de a rossz oldalon.
          A picsába – nyöszörgött mellette valaki, és végre észbe kapott. Editnél van, az ő ágyában alszik. – Elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt – motyogta barátnője az ágy előtt matatva. A telefon megvilágította az arcát, miközben leállította a sípolást. – Bocsi – zuhant vissza a párnára.  
          Nem gond, legalább felébredtem – biztosította Kyra rekedten, mintha tényleg sikoltozott volna.
          Le vagy izzadva. Rosszat álmodtál?
          Igen – nyelt egy nagyot.
          Elmeséled?
          Igen.
          Azt is, hogy miért vesztél össze anyukáddal?
          Igen – suttogta.
Miután mindent elmesélt, nem tudott nyugton maradni. Olyan erős volt a késztetés, hogy hazarohanjon, mint amilyen erős a vágy tegnap este, hogy elrohanjon Anyától. A kora reggeli utcák kihaltak voltak és némák, de jólesett a magány és a csend. Még most is látta maga előtt barátnője döbbent arcát, ahogy elmesélte neki a rémálmát, és a hitetlenül rámeredő, alvástól duzzadt szemeit, amikor elmondta, miért rohant el otthonról.
          Szóval unszoltad anyukádat, hogy mondja el, min gondolkodik – ismételte meg Edit.
          Igen, hogy meséljen, min töpreng annyira.
Anya végül mesélni kezdett, és minden szava beleégett Kyra agyába, kitörölhetetlenül.
          Pár napja szörnyű dolog történt, és ez elgondolkodtatott – kezdte az anyja. – Valamin, amin sokat vitatkoztunk annak idején apáddal.
          Mi történt?
          Kingának, az egyik kolléganőmnek meghalt a férje autóbalesetben. Már egy hete várta, hogy elmondhassa neki, gyerekük lesz. A férje egy konferencián volt, és ő személyesen akarta közölni, ezért halogatta.
          Oh... És mi jutott erről eszedbe, amin annyit gondolkodtál?
          Az, hogy vajon tudjuk-e, hogy mikor van ott az ideje valaminek. Mit kell elmondani, egyáltalán el kell-e mondani, és mit kell elhallgatni.
          Hű, ez sejtelmesen hangzik.
          Tudom.
          Ennek köze van ahhoz ehhez a mappához?
          Igen.
          Elmondod?
          Még mindig nem tudom, hogy akarom-e.
          Ööö… azt hiszem, kezdek megijedni…
          És nem tudom, hogy te akarod-e.
          Ezzel nem segítesz. Sőt, most már tuti, hogy félek.
          Rendben – sóhajtotta Anya. – Tudod, Tamással, az apáddal sokat beszéltünk róla, hogy elmondjuk-e neked, és ha igen, akkor mikor. Végül úgy döntöttünk, hogy majd 18 éves korodban. Még nem vagy annyi, és én tartani akartam magam az egyezséghez, de ami Kingával történt, ráébresztett, hogy bármi történhet velem is, és akkor nem úgy fogod megtudni… – halkult el a hangja.
          Mit, Anya?
          Apád a gyámhivatalnál dolgozott. Sokat mesélt egy párról, akik szegények voltak, négy gyerekkel. Igyekeztek ellátni őket, de egyre rosszabbul éltek, hiába segített a gyámhivatal. Az apa aztán inni kezdett, keményen, a család szinte összes pénzét italra költötte.
          Szemétláda…
          Egy nap tragédia történt, felrobbant a gázpalack a konyhájukban, és a ház leégett.
          Jesszus! De nem volt bent senki?
          De, mind bent voltak, kivéve a legkisebb kislányt. Őt a tűzoltók a pincében találták meg, amit kívülről zártak be, tele volt bogarakkal, szűk, nedves és dohos volt. De megmentette a gyerek életét, bárki is zárta oda. Tamás beleszeretett abba a szőke, kék szemű, félénk kislányba, aki még épp csak 3 éves volt.
          És? Talált neki új családot?
          Nem volt egyszerű, de elintézte.
          Az jó.
          Itt vannak a papírok…
Mintha egy lassított felvételt nézett volna. Kívülről látta saját magát, ahogy nyújtja a kezét a mappa felé, elveszi Anyától, kinyitja és elolvassa az első bekezdést a papíron: „Fekete Tamás és neje, Fekete Tamásné (született Bíró Zsuzsanna), mint Kovács Ildikó (született 1997. február 23., vér szerinti szülei Kovács József és neje, Kovács Józsefné született Kis Erzsébet, elhunytak 2000. március 17-én) örökbefogadó szülei…” Összezavarodott. A szülei örökbe fogadtak egy gyereket. De akkor hol van? Neki nincs testvére. Várjunk csak, mikor is született ez a gyerek!? 1997. február 23. Pont mint ő!
Remegő ujjakkal túrt bele a dossziéba. A határozat alatt egy születési anyakönyvi kivonat volt, az 1997. február 23-án született Kovács Ildikó nevére 2000. május 13-án kiállítva. Aztán egy másik, kicsit újabb, Fekete Kyra névre, kiállítva 2000. május 13-án.
Felemelte a tekintetét a papírról. Anya bólogatott, szeméből könnyek folytak és őt nézték, kutatva, kérdőn.
          Azt akartam, hogy tőlem tudd meg.
          De…de… – nyögte Kyra és elgyengülő kezeiből a szendvics maradékára esett a dosszié.  
          Te voltál az. Te voltál Kovács Ildikó.
          Nem értem… – suttogta elzsibbadó végtagokkal, lefagyott aggyal.
          Nekem nem lehetett gyerekem, de annyira vágytunk rá…
Mit mond az anyja? Nem ő szülte? Hogy mások a szülei? De ez képtelenség, ez valami vicc… De Anya nem szokott viccelni, és miért csinálná ezt vele, ha…?!
          Nem… nem te vagy az anyám?
          Én vagyok az anyád, Kyra. Csak nem én szültelek.
Szent Isten, lendült újra mozgásba Kyra agya, és csak pörgött és pörgött. Hogy lehetett ilyen hülye? Hiszen nem is hasonlított rá sosem! És Apára sem, hiszen ők magasak, barnák, ő meg alacsony, a haja meg szőke! Úristen, még a vak is láthatta! És nincs róla egyetlen babakori fénykép sem, mindig azt mondták, hogy nem volt idejük fotózni, meg hogy a költözéskor elvesztek a képek.
„…írjanak egy esszét az első gyerekkori emlékükről, vagy ragadjanak ki egyet az eddigi legmeghatározóbb élményeik közül és mutassák be a hatását! A címe: Családi emléktár. Családi? Az ő családja ezek szerint halott. Ráadásul csóró senkik voltak, az apja alkoholista… És bezárták a pincébe… Eltitkolták előle a saját életét, azt sem tudja, kicsoda ő valójában, pedig neki joga van…
          Úristen! – sikoltotta és kirúgta maga alól a széket.  
          Kyra – állt fel az anyja, és felé nyújtotta a karját.
          Ne érj hozzám! Miért mondtad el?! Nem volt hozzá jogod! Én nem akartam tudni! Tönkretettél mindent! – ordította.
          Kyra, kicsim…
          Ne szólíts így! Nem vagyok a kicsikéd! Nem vagyok a gyereked! Azt sem tudom, ki vagyok! Hogy csinálhattad ezt? – kiáltotta és kirohant az előszobába. – Egy anya nem tesz ilyet… – fordult vissza. – Lelketlen vagy – rángatta le a kabátját a fogasról.
          Kyra – hallotta az elcsukló hangot, de nem nézett hátra. Kezébe kapta a csizmáját és kivágta az ajtót.
          Hová mész?
          Semmi közöd hozzá! Nem vagy az anyám – sziszegte, és lerohant a lépcsőn, miközben az ajtó nagyot dörrenve becsapódott mögötte.
A hideg reggeli szél az arcába vágott, de mégis lángolt a szégyentől. Igaza van Editnek, úgy viselkedett, mint egy taknyos. Sokkolta, amit hallott, igen, de mégis… A sajátjukként nevelték fel, szerették, megadtak neki mindent. Edit azt mondta, hogy ő kisebb korában mindig azt remélte, hogy örökbe fogadták, mert mindig olyan családot akart, mint az amcsi filmekben, ahol az anya és az apa is tök trendi, szépek, sportosak, értenek mindenhez, nem olyanok, mint az ő anyja, aki folyton azon aggódik, hogy mit gondolnak vagy mondanak mások, vagy az apja, akinek mindig lecsúszik a hájas hasáról a nadrágja, és csámcsog, meg böfög az asztalnál. Úgyhogy Kyra tulajdonképpen menjen a p-be, mert őt legalább életképes emberek nevelték fel, és tök mindegy, ki szülte, az a lényeg, hogy ki nevelte fel. Editnek igaza van, a vérszerinti szüleiből csak a dohos pinceszag emléke maradt, és most már tudja, miért gyűlöli annyira azt a szagot.
          Lehet, hogy Kovács Ildikóként születtél, de Fekete Kyra vagy – mondta Edit. – És, by the way, külön elismerésem anyukádnak a nevedért – nevetett a szokásos harsány módján. Ez Edit, az ő nagyszájú, őszinte, sokszor nyers barátnője, akibe több ész szorult, mint belé, az egyszer biztos.
Megszaporázta a lépteit, de amikor feltűnt a háztömbjük, megtorpant. A torkába ugrott a szíve, és életében először félt hazamenni. De megoldja, felnőtt módon, és utána nem lesz előtte többé akadály semmiben, nincs az a Csilla vagy Kristóf, aki megállíthatná, győzködte magát.
          Meg tudod csinálni – suttogta.
Rövid hezitálás után újra elindult. A kapuhoz érve beütötte a kódot, és szokás szerint megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó. Miközben lassan felsétált a másodikra, az agya görcsösen próbálta kitalálni, hogy mit mond majd, de semmi sem jutott az eszébe. Amikor ott állt a 207-es ajtó előtt, vett egy nagy levegőt, és bekopogott, mielőtt meggondolhatná magát.
          Jó reggelt! – köszönt elfogódott hangon, amikor pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. – Fekete Kyra vagyok, az édesanyámat keresem, Fekete Tamásné született Bíró Zsuzsannát – szakadt ki belőle egy szuszra. – Kell írnom egy esszét Családi emléktár címmel, szerintem tudna segíteni.