BÚÉK 2022

 

Válaszutasok 2. rész 8. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

8.    fejezet

      ~ Ethan~

     Magába fordulva sétált a kórház folyosóján, a fejében olyan mocsár sűrű káosszal, hogy azt se vette volna részre, ha egy kenguru ugrál el mellette. Fogalma sem volt, képes lesz-e ma is beszélni Susanhez, ráadásul attól tartott, hogy olyan csúszik ki a száján, amit nem kellene elmondani, még ha nem is tudta, a nővére hallja és érti-e őt. De meg sem fordult a fejében, hogy kihagyja a látogatást, még úgy sem, hogy a gondolatai csak Kaitlyn körül keringtek. Az apjánál tett sheffield-i kirándulást, vagyis inkább fiaskót követő hét úgy eltelt, mint egy pillanat, és ma Kaitlyn elrepült Los Angeles-be. És azóta folyton őt látta maga előtt. Kaitlyn, ahogy a beszállókártyájával a kezében elindult a repülőgép felé. Kaitlyn, ahogy könnyes, kipirosodott arccal visszaszaladt hozzá még egy utolsó ölelésre, amiből aztán erővel kellett kibontakozniuk. Kaitlyn, miközben századszor is megígérte és megígértette vele is, hogy folyton hívják majd egymást, mindegy, éjjel vagy nappal van-e épp a másiknál. És Kaitlyn, ahogy elmesélte a gyerekkori tragédiáját. És Kaitlyn szeszkazán apja, betegesen sovány karján egy ezüst karlánccal, ami csak nagy lapátkeze miatt nem esett le róla. És ami pontosan olyan volt, mint amit az ő édesapja hordott, rajta ugyanazzal a gravírozással. Az a karlánc, ami nyomtalanul eltűnt róla a gyilkosság után.

     – Mr. Lambert!

   Ethan a neve hallatán felkapta a fejét, de nem látott senkit maga előtt. Hátrafordulva pár lépésre Susan orvosát pillantotta meg, aki a kezét üdvözlésre nyújtva felé tartott.

     – Jó reggelt!

     – Jó reggelt, Dr. Sullivan! – rázta meg az orvos kezét Ethan. – Hogy van?

    – Én remekül. És szerintem maga is mindjárt sokkal jobban lesz, ugyanis jó híreim vannak – ült ki széles mosoly dr. Sullivan arcára.

   – Igen? – nyelt egy nagyot Ethan, és érezte, hogy a szíve a torkába ugrik. Önkéntelenül az orvos szájára tapasztotta a tekintetét.

   – Susan tegnap este felébredt – látta a megformált mondatot. – Nem emlékszik a balesetre. De a kérdésekre válaszol, térben és időben orientált – mondta az orvos, és hirtelen teljesen mindegy volt, nézi-e, hallgatja-e még. Mintha megállt volna a világ, a fülét statikus zúgás töltötte meg, a látása pedig elhomályosult.

    A világ talán megállt, de Ethan érzelmei fénysebességre kapcsoltak. Hatalmas megkönnyebbülést érzett, amit az orvos iránti hála követett, de gyorsan átadta a helyét a Susan iránt érzett szeretetnek, amit a vakrémület váltott fel, mert meg fogja tudni, hogy a férje meghalt, de ez sem maradt sokáig, mert máris a szájában érezte a szégyen savanyú ízét, amiért Tyler és Chloé Kerry-hez került. A külvilágra teljesen siketen és vakon állt, de szerencsére volt olyan érzéke, ami nem kapcsolt ki, így megérezte, hogy egy könnyű súly nehezedik a vállára, és ez visszarántotta a jelenbe, ami megtelt fehér és zöld színekkel, fertőtlenítő szaggal és dr. Sullivan fehér köpenyes alakjával, aki visszahúzta a kezét Ethan válláról, és a zsebébe süllyesztette.

     – … ami nagyon fontos, önállóan lélegzik – nyerte vissza Ethan a hallását is. – Reménykedhetünk a teljes felépülésben. És … Jól van? – komorodott el dr. Sullivan mosolygós arca, és megszorította Ethan karját. – Teljesen elfehéredett.

     – Én… Nem, vagyis igen – dadogta Ethan. – Vagyis nem tudom – nyelt egyet, hogy leküzdje a rátörő hányingert. – Nem tudom, mit mondjak – vallotta be rekedten. – Köszönöm, dr. Sullivan, nagyon köszönöm! – hálálkodott, aztán a rátörő öröm hazavágta a protokollt, és a következő pillanatban azon kapta magát, hogy az orvost ölelgeti.

    – Igazán nincs mit – felelte dr. Sullivan nevetve, amikor végre kiszabadult a karjai közül, ő pedig zavartan igazgatta a ruháját, majd az orvos köpenyén is lesimított egy odakerült ráncot. – Örülünk, hogy segíthetünk. Ha már a sors úgy hozta, hogy szükség volt a munkánkra.

     – Bemehetek hozzá?

   – Természetesen. De ne az intenzív osztályon keresse, reggel átvittük egy külön szobába. Odakísérem.

    – Köszönöm!

   Elindultak a folyosón, és bekanyarodtak balra. Sebészet, hirdette a felirat. Dr. Sullivan jobbra húzódott, Ethan pedig követte, miközben szemügyre vette a folyosót. Egy férfi lépkedett előttük baloldalon, a falra erősített korlátra támaszkodva. Előtte egy idősebb nő csoszogott, aki infúziós állványt gurított maga mellett. Egy ápoló üres tolószéket tolt ki az egyik kórteremből, és ahogy elhaladt mellettük, széles vigyorral köszönt dr. Sullivannek.

     Ethan most, hogy már nem fenyegette az a veszély, hogy újabb érzéscunami tarolja le, megtorpant.

    – Susan tudja már, hogy a férje meghalt?

   Muszáj volt tudnia. Nem akart ő lenni, aki elmondja Susannek, ugyanakkor azt érezte, hogy neki kellene. De rettegett tőle.

    – Tudja – felelte dr. Sullivan, és Ethan szégyenkezve vette tudomásul, hogy megkönnyebbülést érez. – Szinte az első kérdése volt, hogy hol van a férje. Vártunk vele, csak ma délelőtt tudta meg. Viszonylag jól fogadta a hírt, de még mindig tompa egy kicsit a gyógyszerek miatt. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fizikai és a lelki trauma érzelmi hullámvölgyeket okoz, ami természetes folyamat. De a lelki trauma sajnos gátolhatja a testi gyógyulást.

    – Értem – sóhajtotta Ethan. – Gondolom, szüksége lesz majd pszichiáter segítségére.

    – Poszttraumás stressz szinte mindig kialakul ilyen súlyos baleset után. A rokonok és a barátok sokat segíthetnek a leküzdésében, de mindenképpen javasolt szakember segítsége is.

    – És fizikálisan rendbe fog jönni? Nincs maradandó sérülése, ugye? – aggódott Ethan. – Susan nagyon aktív, két kisgyereke van, és ő maga is orvos.

    – Ami a legfontosabb, az agyi és idegi funkciói normálisak. A törött csontok meggyógyulnak, de a válla és a lába sérülései miatt gyógytornász segítségére lesz szüksége, nem is beszélve az izomgyengülésről és izomtömeg vesztésről. Lehetséges, hogy visszamarad egy kis bicegés, de ez a törés összetettségéhez képest, azt hiszem, elenyésző nehézségnek mondható. De kár lenne jóslatokba bocsátkozni. Itt is vagyunk – állt meg az orvos egy zárt ajtó előtt, és a kilincsre tette a kezét. – Készen áll? – nézett Ethanre mosolyogva, majd választ sem várva halkan kopogott, és benyitott a szobába.

    Ethan torkában dobogó szívvel lépett be dr. Sullian mögött az ajtón. A szoba falára erősített tévé halkan duruzsolt, Susant azonban ez láthatóan nem érdekelte, mert félig ülő, félig fekvő helyzetben, félrebillent fejjel aludt.

     – Nos, én most nem kellek ide – tárta szét a karját az orvos. – Majd később visszajövök. Ha valamire szükségük van, szóljon a nővéreknek nyugodtan. De ne fárassza ki nagyon a testvérét – figyelmeztette, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.

    Ethan csendben álldogált az ágy mellett. A szeme hitetlenkedve fogadta be a látványt. Susan fejéről lekerült a vastag kötés, egy nagy gézlapot ragasztottak a helyére, ami eltakarta majdnem az egész homlokát. A szájából és az orrából már nem lógtak ki csövek, és a karjából is csak egy vezetett az infúziós állványig. Az arca sápadt volt, de a sebekkel és a gyógyulófélben lévő, sárgás-lilás foltokkal együtt is ezerszer élettelibbnek tűnt, mint korábban bármikor a baleset óta.

      Óvatosan leereszkedett az ágy mellett álló karosszékbe, és várt. Úgy érezte, hogy a baleset óta mást sem csinál, mint vár, és ettől a felismeréstől hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Eddig egyre csak azt várta, hogy Susan végre felébredjen a kómából, és azért fohászkodott, hogy teljen gyorsabban az idő. Kaitlyn miatt pedig legszívesebben megállította volna, hogy többet lehessenek együtt, mielőtt kiköltözik Los Angelesbe. Ambivalens érzései voltak, hogy az életében szereplő két legfontosabb nő közül Susant akkor kapja vissza, amikor Kaitlyn épp elutazott. Lelki szemei előtt még mindig ott volt a távolodó, karcsú alak, amíg el nem tűnt a reptéri forgatagban. Őt pedig azonnal szinte a földbe passzírozta a rátelepedő magány. Még érezte párja testének melegét, az ölelését, az érintését az arcán, a parfümje púderes illatát, és elraktározta mindet. Majd sarkon fordult és elindult a kijárat felé, amikor a nevét hallotta. Kaitlyn rohant felé lélekszakadva. A sminkje szétfolyt a könnyeitől, a nyakába ugrott, és azt zokogta, hogy nem akarja itt hagyni őt. Ő pedig azt akarta mondani neki, hogy akkor ne menjen, de helyette azt bizonygatta rekedten, hogy mennie kell. Közben pedig majd’ megszakadt a szíve. De mi ez ahhoz képest, amin Susan megy keresztül, húzódott közelebb a nővéréhez összeszorult torokkal.

     Egy apró nesz vonta magára a figyelmét. Már megszokta, hogy az ágy mellett ülve csak a gépek hangját hallja, de most Susan sóhajtott egyet. Ethan tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a nő keze megrebben a takarón. Hetek óta várt erre a pillanatra, és most szinte szürreálisnak tűnt, ahogy a kék erek hálózta, szinte gyermeki méretűre fogyott kéz megmozdul. Ethan úgy érezte magát, mint egy hívatlan vendég, aki titokban lesi a mit sem sejtő házigazdát, ezért halkan, nehogy megriassza nővérét, megköszörülte a torkát.

     Susan lassan felé fordította a fejét. Egy percig csak nézett rá, mint aki azon gondolkodik, ki lehet a titokzatos látogató. Ethan figyelte, ahogy centiméterről centiméterre végigjárja a tekintete az arcát, mielőtt végre a szemébe néz. Még soha nem érezte senki pillantását ennyire súlyosnak, egyben ennyire sebezhetőnek.

     – Ethan? Istenem! Itt vagy! – suttogta Susan a lélegeztető tubustól és a hosszú némaságtól rekedten.

    – Szia! – suttogta Ethan. – Tudod, milyen régóta várok erre a percre? – kérdezte, és a következő pillanatban már a karjában tartotta zokogó nővérét. Hosszú percekig csak ölelték egymást, és Ethan végig attól félt, hogy összetöri a csontossá fogyott testet. Végül a gyenge tiltakozás ellenére visszafektette nővérét az ágyba

  – Azt hittem, megőrülök a tehetetlenségtől – adott Susan kezébe egy papírzsebkendőt az éjjeliszekrényről. – Szerintem bele is őszültem. Nem is merek tükörbe nézni – viccelt.

    – Nyugi, még nem kell hajfestéket venned – felelte a nővére, halvány mosollyal az ajkán.

   – Megnyugodtam – vigyorgott Ethan, de gyorsan elkomolyodott. – Dr. Sullivan azt mondta, hogy rendbe fogsz jönni.

   – Igen – bólogatott Susan a könnyeit törölgetve. – Ez iszonyú. Nem emlékszem semmire. Csak egy-egy kép villan be, ahogy mentünk hazafelé. Aztán tegnap itt ébredtem. Mintha kikapcsoltak volna, és most vissza. De Peter… – csuklott el a hangja.

     Ethan megfogta Susan kezét, hogy érezze, nincs egyedül, de mindketten tudták, hogy nem pótolhatja Petert.

    – Ahányszor becsukom a szemem, azt kívánom, hogy ha kinyitom, akkor legyek otthon. Peter mellett. Legyen az egész egy rossz álom – zokogta Susan. – Miért történik velünk ez?

   – Nem tudom. Tényleg nem tudom – felelte Ethan halkan, és hagyta, hogy Susan kisírja magát, miközben ő nyelte a saját könnyeit.

    – Mihez kezdjek most egyedül? – nézett rá a nővére olyan elveszett tekintettel, amilyet még soha nem látott tőle. Susan, aki maga volt az erő és a kitartás szobra, most olyan volt, mint egy elveszett kisgyerek.

    – Nem vagy egyedül – szorította meg Ethan a kezét. – Én itt vagyok, és nem megyek sehova. És gyorsan fel kell épülnöd, mert Tyler és Chloé vár rád.

    – Alig várom, hogy láthassam őket – költözött élet Susan szemébe. – Ugye behozod őket? – kapott Ethan keze után.

    – Ezt majd megbeszéljük az orvossal – adott kitérő választ, és hirtelen nem tudott a nővére szemébe nézni.

    – Valami baj van? – emelte fel a fejét Susan a párnáról, de látszott, hogy ez az egyszerű mozdulat is kimeríti.

   – Nem, dehogy! – paskolta meg a kezét Ethan. – Jól vannak a srácok. Csak nem nálam vannak, hanem Kerry-nél – bökte ki halkan.

     – Kerry-nél? – kerekedett el Susan szeme. – Hogyhogy?

   Ethan a lehető legrövidebben összefoglalta a gyerekelhelyezési históriát, nagyvonalúan kihagyva belőle, hányszor feszültek egymásnak Kerry-vel.

    – Gyorsan talpra kell állnom – jelentette ki Susan, és még a hangjába is költözött némi erő. – A gyerekeknek szükségük van rám. És nekem is rájuk. És a buta nagybátyjukra – nézett Ethanre fáradt mosollyal.

    – Nem haragszol rám? – bukott ki a kérdés Ethanből, ami a kezdetektől kínozta a kudarcba fulladt gyámsági mizéria miatt.

    – Ne légy bolond! A bíró úgy döntött, ahogy a szabályok diktálják. Persze jobban örülnék, ha nálad lennének, de tudom, mennyire nehéz lenne. Egy gyerek egész embert kíván, kettőről nem is beszélve.

     – És ha azt mondom, hogy a döntés után úgy éreztem, igaza van a bírónak, akkor sem utálnál?

     – Hogy utálnálak, te bolond!

    Csend borult rájuk. Susant lehunyt szemmel feküdt, láthatóan kifárasztotta a beszéd. Ethan már épp azt hitte, elaludt, amikor ismét megszólalt.

    – Kaitlynnel hogy álltok? Sikerült megbeszélni a házasság és gyerek témát?

    – Nagyjából. Ő nem akar gyereket, és nem akar férjhez menni, én meg nem követelhetek mást, mint amit adni tud nekem. Ha már így is szeretem, akkor kérhetek tőle többet? – kérdezte, és tudta, hogy ha elmesélhetné a nővérének Kaitlyn történetét, akkor ő is másképp tekintene rá.

   – Nem tudom, nálunk ez sosem volt kérdés – sóhajtotta Susan. – Peter ugyanazt akarta, mint én. Családot, gyerekeket. De most… – akadt el a hangja. – Nem tudom, mihez kezdek nélküle. Még nem fogtam fel. Az agyam tudja, de a szívem nem. És nem is akarom, hogy megtudja, mert akkor megszakad.