Válaszutasok 2. rész 10. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

10.    fejezet

~ Ethan ~

      – Talált valami használhatót? – kérdezte Ethan, ahogy becsúszott a pub sarkában álló boxba. A szemüveges, középkorú Lance MacDonald egy söröspohár mögött gubbasztva várt rá.

      A párizsi út előtt bízta meg a magánnyomozót, hogy kutakodjon a karlánc ügyében. Greg ajánlotta, hogy fogadja fel a férfit, aki most a száját biggyesztve megrázta a fejét.

      – Lawrence pitiáner alak, a bűnlajstroma kimerül csendháborításban, meg kocsmai verekedésben. És egyszer ásóval támadt a postásra. Azt állította, hogy el akarta lopni a robogóját, ami az udvarán rohadt.

  – Vagyis nem csinált semmit? – kérdezte Ethan, és egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot.

    – Azt nem mondtam – vakarta meg az állát MacDonald. – Ami a nyilvántartásban szerepel, az az, amiért elkapták. Ha nem került a rendőrség látókörébe más ügy miatt, akkor az nem is fog megjelenni a rendszerben. De ez nem jelenti azt, hogy nem csinált semmit.

    – Világos – bólintott Ethan. – Ami nincs a rendszerben, azt nehéz lenne felkutatni, gondolom – vélekedett.

    – Pont így – kortyolt egyet MacDonald a söréből. – Amúgy tudja, hogy volt egy saját cége úgy tizenöt éve?

     – Nem – rázta a fejét Ethan. Igazából minden információ új volt a férfiról, kivéve azt a keveset, amit Kaitlyntől tudott.

     – Régi, használt járgányokat alakított át vagy újította fel őket.

     – És mi lett a céggel?

  – A jó öreg adócsalás – igazította meg a szemüvegét MacDonald. – Plusz volt egy kis környezetszennyezés, meg természetkárosítás. Becsődölt. De még előtte volt egy ügy, amiben tanúként hallgatták ki. Egy riválisa, McEwen, furcsa körülmények között meghalt. Elromlott a fék a kocsijában és belerohant a templomba. Lawrence-nek volt alibije, többen is igazolták, de azt is, hogy nem sokkal az eset előtt összeverekedett a helyi kocsmában McEwennel.

     – Lehet ennek köze bármihez is, ami engem érdekel? – rázkódott meg Ethan, és titkon remélte, hogy semmi.

     – Ha azt akarja, hogy kiderítsem, akkor tovább kell nyomoznom – vonta meg a vállát MacDonald. – Kérdés, hogy mennyire akarja felkavarni a mocsarat? Lehet, kiderül, hogy pöcegödör.

~ Kaitlyn ~

      – Miss Connors!

     Kaitlyn összerezzent a neve hallatán. Belefeledkezett a munkába, teljesen kikapcsolt a külvilágra, így most kapkodva csukta be a laptopját, betette a táskájába, és felpattant. Gyors léptekkel követte a fiatal nővért, aki már el is tünt a folyosó kanyarulatában. Örült, hogy végre vége a várakozásnak. Már több mint egy órája ücsörgött a labor és ultrahang vizsgálatok eredményére várva, eljött az ideje, hogy végre megtudja, mi okozza a gyomorproblémáit. Aztán mehet végre dolgozni, nézett az órájára. Hacsak nem küldik gyomortükrözésre, amit az orvos kilátásba helyezett, és amitől már előre rettegett.

    – Fáradjon be, kérem! – mutatott az ismerős ajtóra a nővér udvarias mosollyal. – Dr. Turner már várja.

     Ahogy Kaitlyn belépett a szobába, az orvos felállt az asztal mögül, és mosolyogva hellyel kínálta.

     – Megvannak az eredmények – emelte fel az előtte heverő papírokat. Selymes, megnyugtató hangon beszélt, a viselkedése megbízhatóságot sugárzott. Pont olyan volt, amilyennek Yolanda leírta. Kaitlyn letette a mellette álló székre a táskáját és leült.

     – Kiderült, mi a bajom?

     – Igen – mosolygott a férfi, amitől a szemét ölelő szarkalábak elmélyültek.

    – És, mi az? – remegett meg Kaitlyn hangja, ahogy a szívverése felgyorsult. Nagy vész nem lehet, különben nem mosolyogna, futott át az agyán. Vagy pont azért mosolyog, hogy ne ijesszen meg? Biztos gyomorfekélyt kaptam a sok stressztől, kúszott fel a pánik a torkán.

    – Nincs gond. Ön nem beteg, Kaitlyn. Volt ugyan egy kis gyomorfertőzése, annak a nyomai még láthatók, és érezheti is őket. Étvágytalanság, vagy nyomásérzés evés után. De a stagnáló tüneteit nem vírus okozza, hanem egy kis lény.

     – Lény? Mit ért azon, hogy lény? – kerekedett el Kaitlyn szeme. – Egy élősködő? – kapta a kezét a szája elé. A puszta gondolattól is rátört a hányinger, hogy valamilyen parazita van benne.

     – Semmi szörnyűség – szélesedett el még jobban az orvos mosolya. – Egy magzat. Ön gyermeket vár.

     Kaitlynnel fordult egyet a szoba. Az eddig hangosan dübörgő szíve hirtelen lelassult, talán meg is állt egy pillanatra. Az ujjai jéghideggé váltak, a tenyerét hideg izzadtság lepte el. Magzat, magzat, magzat, dübörgött a fülében újra és újra. Erős késztetést érzett, hogy felpattanjon és világgá rohanjon, de érezte, hogy kifut a testéből az összes erő. Ha mégis fel tudott volna állni, a lábai nem tartották volna meg. Ez egy szörnyű tévedés, zakatolt az agya.

     – Tévedés! – nyögte ki hangosan is. – Az nem lehet! Teljes képtelenség! Nem vagyok terhes. Nem lehetek terhes, mert… Mi védekeztünk! Elrontottak valamit. Biztos összekeverték a leleteket. Nézze meg, kérem, még egyszer! – nyúlt az orvos asztalán heverő papír felé, de dr. Turner rátette a tenyerét, és felvette a szemüvegét.

     – Ön Miss Kaitlyn Julia Connors? – nézett a leletre.

     – Igen.

     – 1990-ben született?

     – Igen, de…

     – De?

     – De nem vagyok terhes! Mi védekeztünk.

     – Tablettát szedett?

     – Igen! De Londonban maradt, és még nem irattam fel újat. De használtunk óvszert. És nem voltunk együtt olyan sokszor, mert a párom csak két napra jött Los Angeles-be szeptember végén, és…

     Ahogy Kaitlyn az orvos elnéző mosolyú arcába nézett, érezte, hogy elvörösödik. 32 éves, értelmes nő vagy, korholta önmagát, és úgy hablatyolsz, mint egy 16 éves!

     – Menstruált az együttlét óta?

     – Igen. Egy kicsit.

     – Kicsit?

    – Hát, mivel abbahagytam a tablettát, normális, hogy alig volt meg, mert még vissza kell állnia a szervezetemnek, ugye?

    – Nézze, Kaitlyn! – kulcsolta össze dr. Turner a kezét az asztalon. – Bárhogy is volt, a tények önmagukért beszélnek. Tudjuk, hogy százszázalékos biztonsággal egyetlen eszköz sem véd meg a teherbeeséstől. És ahhoz elég egy alkalom is, és egy későn felhúzott óvszer már nem segít. Bárhogy is volt, a magzat héthetes. Szükség van pár vizsgálatra, úgyhogy Norah átkíséri önt dr. Montgomery-hez. Elsőrangú szülész-nőgyógyász, már várja önt – állt fel dr. Turner. – Ez az öné – nyújtotta Kaitlyn felé az asztalán heverő papírt. – Sok sikert! Ha valamiben segíthetek, nyugodtan keressen fel!

     Egy óra múlva Kaitlyn kábultan poroszkált az autója felé. A táskáját a kezében tartotta, az sem érdekelte, hogy leér a földre, és szinte húzza maga után. Hallotta, ahogy a vére susogva száguld az ereiben, a szíve pedig azt dübörgi, hogy ter-hes, ter-hes, ter-hes...

      – Hogy lehettem ennyire felelőtlen? – suttogta. – Ilyen hülye? Most mihez kezdek? – torpant meg. – Mit mondjak Ethannek? – kapta a szája elé a kezét. – Semmit! Nem tudhatja meg – rázta meg a fejét, és újra elindult a piros Mercedes felé. – Egyszerűen nem lehetek terhes! Nem akarok gyereket. Nem LEHET gyerekem! – kiáltotta, és halványan észlelte, hogy a szembe jövő nő a lépteit megszaporázva, sietve kitér előle.

     – Nem is látszok terhesnek – nézett le tökéletesen lapos hasára. – Idióta! – fújt egy nagyot. – Még nem is látszódhat.

     Ahogy odaért az autójához, megtorpant, és hirtelen fogalma sem volt, mit kell tennie. Csak bámulta a piros Mercedest, mint aki most látja először. 

     – Le kell nyugodnom – emelte fel a kezét, ami úgy remegett, mint ha mínusz húsz fokban álldogálna ruha nélkül. – A kulcs – jutott eszébe, hogy mit is kell csinálnia, és belekotort a táskába.

     Teljesen egészséges, visszahangzott a fejében a nőgyógyász hangja. Hét hónap múlva szülünk egy gyönyörű, egészséges babát.

     – És ha úgy járok, mint anya? Eszemben sincs meghalni egy nem kívánt terhesség miatt! – nézett le a táska aljába, és végre meglátta a kocsikulcsot.

     Úgy roskadt le az ülésre, mint aki sprintelve futotta végig a maratont. Ahogy a táskáját ledobta az anyósülésre, egy újabb baljós gondolat ugrott elő a fejéből.

     – Ha megtartanám a gyereket, mit szólna a vezetés? Örök életre leírnám magam. Yolanda átvenné a pozíciómat és soha nem vennének vissza. Soha nem kapnék még egy ilyen lehetőséget. Nem tehetem – ragadta meg a kormányt. – Nem hagyhatom, hogy tönkremenjen minden egy ballépés miatt. Igen, ez csak egy ballépés – csapott a kormányra. – Csak egy újabb probléma, amit meg kell oldani.

     Egy ideig mozdulatlanul ült, a száját harapdálva. Régi rossz szokás, amivel évek óta leszámolt, de úgy tűnik, nem végleg.

     – Hagyd abba – sziszegte a visszapillantó tükörbe nézve. – Olyan fehér vagyok, mint aki szellemet látott. Vagy mint egy szellem – nyúlt a táskája után, és elővette a sminkkészletét. – Egyáltalán nem nézek ki terhesnek – vizsgálgatta az arcát, amikor végzett a rúzsozással, és feltett egy kis bronzosítót. – És ez így is marad – döntötte el.