Válaszutasok 2. rész 2. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

2.    fejezet

 ~ Ethan ~

   A sötétítők még be voltak húzva, a konyhapulton még ott hevert a tálca a rántotta és a pirítós maradékával, amikor beléptek a házba. Több mint öt órát töltöttek a kórházban, ahol a percek ólomlábakon vánszorogva örökkévalóságnak tűntek, most mégis olyan érzés fogta el Ethant, mintha csak pár perce indultak volna el otthonról lélekszakadva.

     A nappali közepén állt, és fogalma sem volt, mihez kezdjen magával. Mint ha kirántották volna alóla a talajt. Kaitlyn persze energikus volt, mint mindig, ablaktól ablakig szaladgált és húzta ki a sötétítőket, és egy perc múlva már az emeleten tette a dolgát, de ő teljesen leeresztett. Egy csepp energiát sem érzett magában. Annak ellenére, hogy egész nap csak ült és várt, úgy érezte magát, mint aki lefutotta a Boston maratont. Sokkolta a tétlen várakozás, a jeges félelem, a lesújtó hírek, majd Susan látványa, ahogy az intenzív osztály üvegfala mögött fekszik lélegeztetőgépre kapcsolva, összetörve, kötésekkel borítva, miközben mindenhonnan csövek lógnak ki belőle. És Peter… Nem, őt inkább kizárta a gondolataiból. Nem volt lelkiereje rá gondolni, védekező üzemmódra kapcsolt, hogy ne is jelenjen meg előtte sógora képe. Helyette Kaitlyn arca úszott be a látóterébe, amitől ösztönösen elmosolyodott. Amikor azonban az arc közelebb hajolt, és egy kéz érintését érezte a vállán, összerezzent.

    – Hm? – kérdezte, amikor rájött, hogy Kaitlyn tényleg ott áll előtte, és az arca csupa kérdőjel.

    – Azt mondtam, hogy készítek vacsorát – rántotta vissza a jelenbe párja hangja.

    – Ja! Én nem vagyok éhes – rázta a fejét Ethan.

   – Egész nap nem ettél – felelte Kaitlyn azon a hangon, amiről akkor is tudta volna, hogy ráncolja a homlokát, ha nem látja az arcát. – Ki van zárva, hogy ne legyél éhes. Nekem már szinte kilyukad a gyomrom. Főzök egy spagettit, az gyorsan kész van.

    – Oké – adta meg magát Ethan nagyot sóhajtva, és lerogyott a kanapéra. – Én addig elleszek itt – hunyta le a szemét hátradőlve.

    – Jól vagy? – hallotta Kaitlyn hangját, és érezte, ahogy a kanapé besüpped mellette, ahogy ő is leült.

    – Nem – ismerte be halkan Ethan.

    – Nehéz nap volt – szorította meg a kezét Kaitlyn.

    Ethan nézte egymásba kulcsolt ujjaikat. Szerencsés volt, amiért van, akinek a kezét foghatja, és hálás volt érte. És ettől csak még rosszabbul érezte magát Susan és Peter miatt. És nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha nincs a kiállítása, akkor mindez nem történik meg.

~ Kaitlyn ~

    Aggódva nézett vissza a kanapén ülő férfira, aki olyan volt, mint saját maga bábja, látszott, hogy csak testileg van jelen, az agya és a lelke teljesen máshol jár. Jó ötletnek tűnt a vacsora, úgy gondolta, hogy evés után talán visszatér egy kis élet Ethanbe és belé is, de ahogy elővette a spagettit, azon kapta magát, hogy egyszerre érez éhséget és hányingert, így már ő sem volt olyan biztos benne, hogy tud majd enni. De végül feltett egy fazék vizet forrni, miután meggyőzte magát, hogy talán pont az éhség miatt kavarog a gyomra. Vagy a nap embert próbáló eseményeitől, kezdve az apja orvosától jött hívástól a mindig sziklaszilárd Susan összetört látványán át Peter haláláig.

   Féltette Ethant, mert sosem látta még ilyen elveszettnek. Szinte tapintható volt a szeretet és a ragaszkodás a két testvér között, és bele sem mert gondolni, mi lesz, ha Susan nem épül fel. Őket látva Kaitlyn picit mindig irigykedett, hogy neki nem lehetett testvére. Helyette volt egy olyan apja, akire gondolni sem akart, ha mégis, akkor gyorsan elterelte róla a figyelmét. És ez eddig tökéletesen működött. A mai napig, aminek a történései felerősítettek benne minden érzést. Minden félelmet, fájdalmat, haragot és szégyent. A gondolatától is rosszul volt, hogy az apja bármi módon visszakerüljön az életébe, mert száz százalékig biztos volt benne, hogy a férfi semmit sem változott, a múltat pedig semmi sem másíthatja meg.

   Apa már csak apa marad, rideg, szívtelen, önző, vén szeszkazán, füstölgött magában, miközben elővett a hűtőből egy doboz gombát és aprítani kezdte. Nem érdemli meg, hogy egy percet is foglalkozzam vele, ha beszélnénk, megint csak a pénzem kellene neki, hogy újabb üveg piát vegyen magának, dohogott, amíg el nem fogta a szégyen, amiért az apjával foglalkozik, miközben Susan épp az életéért küzd a kórházban, Peter pedig meghalt. Mi ütött belém, ripakodott rá saját magára képzeletben.

    – Mit ártott az a gomba?

    Kaitlyn ijedtében kiejtette a kezéből a kést.

  – A frászt hozod rám! – kapott a szívéhez, és legszívesebben fejbe csapta volna Ethant a vágódeszkával.

    – Bocs, nem akartalak megijeszteni – simogatta meg a karját a férfi, és rá volt írva az arcára, hogy meglepődött a heves reakciótól.

    – Le is vághattam volna az ujjamat! – vette kézbe Kaitlyn újra kést, és ezúttal kisebb lendülettel folytatta az aprítást.

     – Úgy kaszaboltál, mintha bosszút akarnál állni rajta.

    – Nem rajta. Hanem ap… – harapta el Kaitlyn, mielőtt túl sokat mondott volna. Nagy volt a kísértés, hogy beszámoljon dr. McIntyre reggeli hívásáról, de Ethannek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy most zúdítsa a nyakába az apjához fűződő titokban tartott, romos kapcsolatát.

   – Csak nagyon felkavart, ami történt – terelte másfelé a mondatot. – Nagyon kedveltem Petert. Nagyszerű ember volt. És Susan…

   Ethan válaszul csak bólintott, és felvett egy fej gombát az asztalról. Elveszett ábrázattal forgatta a kezében, mintha most látna csiperkét életében először. Kaitlyn rövid ideig nézte, majd bocsánatkérő mosollyal kivette a kezéből a gombát, és feldarabolta. Gyors mozdulatokkal öntött egy kortynyi olívaolajat a serpenyőbe, rászórta a zöldséget és párolni kezdte.

    – Beleteszed a tésztát a vízbe? – mutatott a fazékra, amikor a víz buborékolni kezdett.

    – Beszéltem Kerry-vel – vette kézbe a doboz spagettit Ethan. – Azt mondja, Tyler nagyon nyugtalan. Lehet, oda kellett volna mennem?

    – Biztosan rendben lesznek – mondta Kaitlyn akkora meggyőződést sűrítve a hangjába, amekkorát csak bírt. Közben kivett egy doboz tejszínt a hűtőből, és eltolta Ethant a tűzhely mellől, hogy be tudja fejezni a ragut.

     – Tyler nem ismeri annyira jól Kerryt és Danielt, mint engem – folytatta Ethan a tésztát kavargatva. – Talán szükség lenne egy jól ismert arcra.

    – Ethan, szerintem ketten elboldogulnak vele – nézett a férfi arcába Kaitlyn. – Ne törd most ezen magad!

     – Kerry szerint el kellene mondani Tylernek – nézett a szemébe Ethan.

   Kaitlyn elkapta a tekintetét. Megkóstolta a ragut, dobott rá egy kis sót és kakukkfüvet, miközben ízlelgette azt is, amit a párja mondott. Halvány fogalma sem volt, mit reagáljon. Nem volt szakértő a témában, nem értett a gyerekekhez, az egyetlen dolog, amiben biztos volt, az az, hogy ez nehéz és veszélyes feladat. Bárki is vállalja magára.

    – És azt mondta Kerry, hogyan képzeli el? – szólalt meg a vészcsengő a fejében, ami hangosabbra váltott, amikor Ethan csak egy vállrándítással válaszolt. Még akkor sem mondott semmit, amikor Kaitlyn elővett egy darab parmezánt, és egy jó adagot belereszelt a raguba.

     – Ezek szerint nem.

   – Szerinte nekem kellene elmondanom Tylernek – szólalt meg végül Ethan, miközben kiemelte a fazékból a szűrőbetétet a kifőtt tésztával. Kaitlyn nézte a felszálló gőzt, és érezte, ahogy felmegy benne a pumpa.

   – Most komolyan! – ejtette vissza a fakanalat a serpenyőbe, és kikapta a férfi kezéből a szűrőt. – Kerrynek nincs jobb dolga? És egyből rád testálja a feladatot is? – öntötte a ragura a tésztát és gyors mozdulatokkal összeforgatta. – Egész biztos, hogy most pont ezzel kell foglalkozni? Nincs elég bajotok? – nézett Ethan arcába, aki megrántotta a vállát.

    – Előbb-utóbb foglalkozni kell vele.

    – De nem ma – simogatta meg Kaitlyn a férfi fáradt arcát. – Mára elég volt a szörnyűségekből.

*

   Kaitlyn csörömpölésre riadt fel. Felemelte a fejét a párnáról és hallgatózott, de a hang nem ismétlődött meg, csak az ijedtségtől dübörgő szívverését hallotta. Biztos csak álmodta, gondolta, és megfordult az ágyban. Ahogy átnyúlt a másik oldalra, a keze csak Ethan párnáját tapintotta. Visszafordult az ablak felé, és kitapogatta a mobilját az éjjeliszekrényen. Az éles fény tőrként vágott az arcába, és könnybe lábadt szemmel silabizálta ki, hogy fél négy múlt öt perccel. Sóhajtva ejtette vissza a telefont a helyére, amikor újabb zajt hallott a földszintről. Nagyot nyögve kikászálódott az ágyból és a lépcső korlátjába kapaszkodva elindult a hang forrását keresve.

    A konyhából világosság szűrődött ki, és ahogy közelebb ért, felerősödött a csörömpölés is. Amikor belépett, Ethan az asztal mellett guggolva cserépdarabokat szedegetett a földről és egy tányérba dobálta őket, közben az orra alatt szitkozódott.

    – Mit csinálsz? – tette fel a tízfontos kérdést Kaitlyn ásítva.

    – Összetörtem egy bögrét – jött a válasz az asztal alól.

    – És nem ér rá reggel összeszedni?

    – Nem akartam itt hagyni, nehogy belelépjünk reggel.

    – Szerintem észrevettük volna. Majd reggel eltakarítjuk – lépett beljebb Kaitlyn.

    – Bocs, nem akartam zajt csapni – motyogta Ethan.

    – Gyere aludni! Hosszú volt a mai nap.

    Ha azt várta, hogy Ethan abbahagyja a szöszmötölést, akkor tévedett. A férfi felállt, és újabb darabok után kutatva elkezdte végigpásztázni a konyhát.

    – Hagyd már abba, kérlek! Aludnunk kell – fogta meg Ethan karját Kaitlyn, hogy jobb belátásra bírja, de ellentétes hatást váltott ki.

    – Akkor menj és feküdj le! – csattant fel Ethan. – Én nem vagyok álmos – rántotta el a karját.

    Kaitlyn meglepve nyelt egy nagyot. Jobbnak látta, ha nem szól többet, mert Ethan szemmel láthatóan robbanás közeli állapotban volt. Inkább csak nézte, ahogy újabb cserépdarabok után kutat, és végre a szemetesbe borítja az összegyűjtött maradványokat.

    – Teát akartam inni, és leesett a bögre – mondta, miközben a mosogatóba rakta a gyűjtésre használt tányért, majd egy bocsánatkérő pillantás kíséretében kisétált.

   Kaitlyn összeszorult torokkal nézett utána. Ethan karikás, táskás szemei arról árulkodtak, hogy egy percet sem aludt, míg ő, ahogy a feje a párnához ért, már álomba is zuhant. Érezte, hogy valahogy fel kell törnie a férfi magára húzott, kemény páncélját, mert mióta hazaértek, alig beszélt, a vacsora óta pedig konokul hallgatott. Kaitlyn nem azt várta, hogy jajveszékelni kezdjen, vagy átkozni a sofőrt, aki a balesetet okozta, vagy a sorsot, hogy miért történik velük mindez, és abban sem volt biztos, hogyan egyáltalán hogyan kell vigaszt nyújtani egy ilyen helyzetben, de ennél a makacs hallgatásnál bármit könnyebben kezelt volna. Megacélozta magát, nagy levegőt vett és a férfi után ment.

    Ethan a kapén ült, semmibe révedő tekintettel. Kaitlyn leült mellé, és a vállára hajtotta a fejét.

    – Aludtál egyáltalán valamit? – kérdezte, amikor a férfi átkarolta a derekát.

   – Nem tudok. Folyton Peter jár a fejemben. És, ha becsukom a szemem, akkor Susan-t látom, ahogy ott fekszik a kórházban a gépek és a csövek között.

    – Muszáj aludnod. Susan miatt – dobta be a csalit Kaitlyn. – Hogy fogsz bejárni hozzá a kórházba, ha nem pihensz? Ha virrasztasz, te is kikészülsz – simogatta meg a férfi hátát, majd kibontakozott az öleléséből és felállt. Ethan nézte egy darabig, végül nagyot sóhajtva elfogadta Kaitlyn felé nyújtott kezét, és követte a hálószobába.