Illés TaMara - Válaszutasok
MÁSODIK RÉSZ
3. fejezet
~ Ethan ~
Leparkolt a McBride háznál, leállította a motort, majd hátradőlve csak bámulta a házat. Életében először nem akaródzott neki kiszállni és bemenni. A vasárnap délutánok vidámak szoktak itt lenni, de most a máskor oly barátságos ház szinte fenyegetően magasodott előtte. Mintha idegen helyre érkezett volna most, hogy Peter nincs többé, Susan pedig a kórházban fekszik mesterséges kómában. Meg is könnyebbülhetett volna egy kicsit, hiszen az orvos alig egy órája azt mondta, hogy az is előrelépés, hogy a nővére esemény nélkül átvészelte a baleset utáni első éjszakát, és nem romlott az állapota. De ki az, aki ettől jobban tudná érezni magát, amikor Susant gyakorlatilag a gépek tartják életben? És az is mázsás súlyként nehezedett rá, amiért jöttek.
– Amennyire szeretek mindig ide jönni, most annyira utálom ezt az egészet – sóhajtotta.
– Elhiszem, szívem – szorította meg a kezét Kaitlyn. – De jobb túlesni rajta, nem?
– Jaj, Istenem – fohászkodott Ethan, amikor Tyler szőke fürtös feje megjelent az ablakban, majd kisvártatva kinyitotta az ajtót és kiszaladt a teraszra. Olyan vidám volt és élettel teli, ő pedig épp összetörni készül a szívét.
Dr. Sullivan, Susan orvosa elintézett egy találkozót a kórház gyermekpszichiáterével, aki azt javasolta, hogy ne halogassák elmondani Tylernek, hogy mi történt a szüleivel, mert nem nyernek időt vele semmihez, viszont a saját dolgukat megnehezítik, ha színlelésre kényszerítik önmagukat. Külön figyelmeztetett arra, hogy nem ritka a dühkitörés ilyen esetekben, ami óhatatlanul afelé irányulhat, aki a rossz híreket hozza. És az ő lesz.
– Érezted már úgy, hogy legszívesebben elmenekülnél, amikor egy kisgyerek szalad feléd? – kérdezte Tylert figyelve, aki épp sarkon fordult és visszaszaladt a házba.
– Tudod, hogy én mindig így érzek, ha meglátok egy gyereket!
Kaitlyn hangjából olyan szinten sütött az „ekkora hülyeséget régen kérdeztek tőlem” felhang, hogy a nyomora ellenére Ethan önkéntelenül elnevette magát. A röpke könnyed pillanat azonban gyorsan odalett, amikor Tyler újra feléjük szaladt.
– Ethan bácsi! Ethan bácsi!
A férfi megacélozta magát, mosolyt csalt az arcára, és kinyitotta a kocsiajtót. Lassan kifújta a bent tartott levegőt, hogy lenyugtassa kalapáló szívét, de kevés sikerre. Sőt, még rosszabb lett. Tyler ebből mit sem vett észre, kacagva szaladt hozzá apró lábain, és magasra tartott karral várta, hogy Ethan felemelje, ahogy szokta. Ő le is hajolt, felkapta a könnyű kis testet és magához szorította, miközben Tyler felszabadultan nevetett, majd két kezébe fogta Ethan arcát, és komollyá vált arccal mesélni kezdett.
– Ethan bácsi, képzeld! Chloé megharapta Dörmi úr lábát. És Kerry néni elvette tőle Dörmi urat. És azt mondta, hogy Dörmi úr koszos és Chloé megeszik valamit miatta. Valamilyen fertőződést. És hogy a babának nem szabad mindent megharapni. Pedig Dörmi úrnak biztos nem fáj, mert én is megharaptam már, és akkor se fájt neki.
Ethanre most is hatott Tyler túlcsorduló energiája, és élvezettel vegyes szorongással hallgatta a kisfiú csacsogását, miközben a ház felé sétált vele, nyomában Kaitlynnel. Ahogy fellépcsőzött a teraszra, Tyler elkomorodva összehúzta a szemöldökét, és úgy nézett rá, mint aki nagy problémát készül megoldani.
– Kerry néni ki akarja dobni Dörmi urat, mert öreg. Ethan bácsi, ugye nem kell kidobni Dörmi urat? A nagyiék is öregek, mégis bent laknak a házban! És Mami is szereti Dörmi urat, és mindig kimossa. Ugye nem engeded Kerry néninek, hogy kidobja Dörmi urat?
– Nem engedem, hogy bárki is kidobja Dörmi urat – rázta a fejét, és érezte, hogy a benne feszülő rossz érzések mellé a düh is felsorakozik. Ahogy belépett az ajtón, szinte belebotlott Kerry hangjába.
– Tyler! Nem szabad csak úgy kirohanni az ajtón! Először is meg kell kérdezned, hogy kimehetsz-e? Másodszor, be kell csuknod magad mögött az ajtót, mert huzatot csinálsz, ha nyitva hagyod!
– Ezer fok van odakint – mutatott Ethan a háta mögé. Mi a franc, tódult nyelvére, de még idejében lenyelte és köszönésre változtatta, amikor a nő kéztörlővel a kezében beviharzott a nappaliba a konyha felől.
– Miért cipeled, Ethan? Tud járni magától. Ekkora gyereket már nem kell felvenni. Ugye, Tyler, tudsz járni? – oktatta ki mindkettőjüket egy szempillantás alatt. Ethan Kaitlynre nézett, akinek magasba szaladt a szemöldöke és ott is maradt.
– Tudok, Kerry néni! – válaszolta Tyler halkan.
– Akkor miért viteted magadat?
– Nem viteti magát, én vettem fel – felelt Tyler helyett Ethan, majd megpaskolta a gyerek hátát és letette a földre. – Oké, pajtás, megérkeztünk. Mehetsz játszani!
– De előbb moss kezet, légy szíves! – mutatott Kerry a fürdőszoba irányába, mire a kisfiú tágra nyílt szemmel nézett fel rá.
– Az előbb mostam meg.
– De kimentél a házból.
– Mami azt mondta, hogy csak akkor kell, ha megfogtunk valamit.
– Rendben – bólintott Kerry komoran egy nagy sóhaj kíséretében. – Ha nem nyúltál semmihez, akkor nem kell kezet mosni. Gyere, menjünk be szépen a játszószobába – nyújtotta a kezét a kisfiú felé, aki vonakodva megfogta, majd engedelmesen átsétált vele a nappaliból nyíló szobába. Ethan figyelte, ahogy Kerry bemegy vele, majd egy perc múlva már ki is jött és bezárta maga mögött az ajtót.
– Elnézést a közjátékért!
– Tyler nem szereti, ha be van zárva az ajtó – mutatott Ethan a szoba felé, de Kerry csak legyintett egyet.
– Ugyan már! A gyerek azt szereti, amit mondanak neki. Tyler okos fiú, megértette, hogy a felnőttek beszélgetni akarnak. Bekapcsoltam neki a tévét, mesét néz. Foglaljatok helyet! – mutatott a kanapéra. A mozdulattól Ethan úgy érezte magát, mint ha egy vadidegen házba csöppent volna, ami történetesen kísértetiesen hasonlít Susan és Peter otthonára. Azzal a különbséggel, hogy itt és most nyomott hangulat uralkodott, és erős fertőtlenítőszag áradt mindenhonnan, szemben a McBride-éknál megszokott jókedvvel és otthonillattal. És, bár Kerry hasonló testalkatú volt, mint Susan, itt véget is ért a kettejük közötti hasonlóság, mert Kerry haja szinte fekete volt, és mélykék nadrágja és azonos színű kardigánja a fehér blúzzal nélkülözte azt a könnyed, laza szín- és formavilágot, ami a sógornőjét jellemezte. Susan életvidám volt és melegséget árasztott, Kerry viszont komor és rideg.
– Hozhatok nektek valamit? Teát? Kávét? Megjegyzem, ha koffeinmentes kávét szeretnétek inni, az nincs.
Bocs, ha Susan nem a te ízlésed szerint vásárol, sugározta a nő savanyú ábrázata felé Ethan, de ráharapott a nyelvére, és inkább kért egy pohár vizet.
– Te jó ég! Hatalomátvétel – suttogta Kaitlyn, amikor leültek a kanapéra.
– Úgy tűnik – értett egyet a férfi rövid hezitálás után.
– Jól éreztem tegnap, hogy készül valamire.
– Mire gondolsz?
– Hogy rákényszeríti mindenkire az akaratát.
– Lehet, hogy csak be van feszülve és nem találja a helyét – nyújtotta a nyakát Ethan a konyha felé, ahol Kerry csörömpölt a poharakkal.
– Ugyan már! – sziszegte Kaitlyn. – Még be sem tette a lábát a házba, máris rendszabályokat vezetett be. Szerintem nagyon is megtalálta a helyét.
– Ez igaz – húzta el a száját Ethan. – Dörmi úr száműzetése elég furcsa.
– Furcsa? Enyhén szólva. Tyler imádja azt a mackót, ugye? Susan pedig nyilván tudja, hogyan kell tisztán tartani, hiszen orvos! Kerry pedig fogja magát, és kijelenti, hogy ki kell dobni, mert ártalmas?
– Igazad van. Dörmi úr…
– Oh, csak nem arról az ócska játékról beszéltek?
Úgy rezzentek össze, mint a csínytevésen rajtakapott gyerekek. Kerry vizespoharakkal megrakott tálcát egyensúlyozva közeledett.
– Bent volt Chloé ágyában. Ez egyáltalán nem higiénikus – rázta a fejét a nő. – Ki tudja, mi minden van benne? Nem is értem, Susan miért adta oda neki? Ki kell dobni.
– Az a mackó Tyler születése óta megvan, és imádja – hajolt előre Ethan. – Oda szokta adni Chloénak, amikor az sír. És itthon hagyta neki, amikor pár hete velem töltötte a hétvégét. Susan pedig nyilván tudja, hogyan kell kitisztítani és nem adná oda a kicsinek, ha úgy gondolná, hogy árt neki – érvelt a tőle telhető legnagyobb udvariassággal.
– Igen, de vannak olyan játékok, amikről nem kerül mindenféle szösz a baba szájába.
– És Chloénak is van belőle jópár darab – bólogatott Ethan.
– Helyes. Tehát a medvének mennie kell – dőlt hátra Kerry elégedetten.
– Nem kell, hanem visszaadjuk Tylernek. És mindenki elégedett – zárta rövidre Ethan és ő is hátra dőlt, jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát.
– Rendben – felelte Kerry rövid szünet után. – Ez így elfogadható – adta meg magát Kerry.
Ethan Kaitlynre sandított, akinek „én megmondtam” arckifejezése láttán egy lőporos hordó jelent meg lelki szemei előtt, amire épp ráülni készült, egy meggyújtott gyufával az ujjai között.
– Hogy vannak a szüleid? – fordult Kerry felé, átterelve a beszélgetést abba a mederbe, ami kellemesebb ugyan nem, de annál szükségszerűbb volt.
– Összetörtek, természetesen – felelte a nő a térdén összekulcsolt kezeit fixírozva. – Azt akarják, hogy Petert szállíttassuk haza. Otthon fogjuk eltemetni.
A kijelentés úgy érte Ethant, mint egy jobb horog. Ő még addig sem jutott el, hogy felfogja Peter halálát, a családja pedig már a temetését szervezi, nem foglalkozva a feleségével, kondult meg a vészharang fejében.
– Ez nagyon gyors így – hápogta.
– És ugyan mire kellene várni? – meresztette rá a szemeit Kerry.
– Susan biztosan azt akarná, hogy a férje Londonban legyen eltemetve – felelte Ethan ugyanolyan hangsúllyal, ahogy a nő nekiszegezte a kérdést, jelezve, hogy nincs szándékában megmásítani a véleményét. De a jelek szerint Kerry-nek sem.
– Sajnos Susan nincs abban az állapotban, hogy döntéseket hozzon. És egy temetést nem lehet a végtelenségig elhúzni – húzta ki magát ültében a nő.
– De itt vagyok én, vedd úgy, hogy a nevében beszélek – keményítette meg a hangját Ethan. – És nem kell a végtelenségig elhúzni – folytatta , de ahogy megérezte Kaitlyn kezét a karján, észbe kapott, és visszafogta a hangját. – Elnézést, tudom, mennyire nehéz ez neked és a családodnak.
– Én sem úgy gondoltam! – emelte fel a kezét Kerry békülékeny hangon. – A kórház két napon belül kiadja Peter testét akár akarjuk, akár nem. A szüleim öregek már, és talán könnyebben túltennék magukat a fiuk halálán, ha hazatérne és otthon nyugodna – mondta, és egy hófehér textil zsebkendővel megtörölte a szemét.
Ethan elkapta a tekintetét a nőről. Kattogtak a kerekek a fejében, hogy mindenki számára elfogadható megoldást találjon, mert amit a McBride család tervezett, azt Susan miatt nem fogadhatta el.
– Van más megoldás is – kapott észbe hirtelen. – Legyen Guildfordban a szertartás, de az urna sorsával várjuk meg Susan döntését.
– Urna? – kerekedett el Kerry szeme. – A szüleimnek megvannak az elképzeléseik a halál utáni életről, a feltámadásról, így a hamvasztásról is. Sose mennének bele – rázta a fejét.
Ethan megütközve hallgatta, és újra gondolkodóba esett, de semmi más ötlete nem volt.
– Csak arra kérlek, hogy beszélj velük! – győzködte végül a nőt. – Ők Peter szülei, de Susan a felesége.
– Hidd el, hogy megértelek! – bólintott Kerry, és Ethan halvány megkönnyebbülést érzett, amikor a nő arca szelídebbé vált. – Ha én lennék Susan helyében, ami hála Istennek nem így van – vetett keresztet –, én sem örülnék, ha kiderülne, hogy a férjemet messze tőlem temették el. Beszélek a szüleimmel.
– Köszönöm – dőlt hátra Ethan, de a megkönnyebbült sóhaj belé szorult, amikor Kerry újra megszólalt.
– De nem ígérek semmit. Nagyon ragaszkodnak a normáikhoz.
Most, hogy az első csörtét megvívták, csend hullott rájuk. Kerry kortyolt a poharából, csörrenés nélkül visszatette a tálcára, majd a textil szalvétával megtörölte a száját. Amikor nagy műgonddal nekikezdett a szalvéta újrahajtogatásának, Ethan elkapta róla a tekintetét, és Kaitlynre nézett, aki a körmét vizsgálgatta elmélyülten. A feszültség szinte szétfeszítette a nappali tágas terét. Ethan nem egy kínos helyzetben volt már életében, de ezt a mostanit dobogós helyre rangsorolta. De az élet már csak ilyen, a rossz helyzetekből nem feltétlenül mutat kiutat, főleg olyanok számára, akik alig ismerik egymást, mégis olyan döntéseket kell meghozniuk, amik azok számára is nehezek lennének, akik együtt töltötték életük jelentős részét.
– Hogy van Susan? – törte meg a kínos csendet Kerry, bár ettől a feszültség semmit sem csökkent.
– Az orvos szerint jó jel, hogy nem történt semmi az éjjel. Azt mondja, hogy ez bíztató. De az életveszély még nem múlt el.
– Vagyis nem tudunk többet, mint tegnap – jelentette ki Kerry kínzó tárgyilagossággal.
Ethannek nem volt válasza. Helyette a szőnyeg mintázatát nézegette, kereste benne a hasonló ábráat. A csendbe először csak halkan, majd egyre hangosabban ketyegett bele a nappali falát díszítő hatalmas óra. Eddig még sosem figyelt fel rá, hogy egyáltalán hangot ad ki, de most, hogy felfedezte, egy perc múlva már azon kapta magát, hogy úgy bámulja, mint ha egy robbanás előtt álló bomba lenne.
Amikor Kerry kimért mozdulatokkal újra ivott egy kortyot, magára vonta Ethan tekintetét. A nő megismételte a szalvétahajtogatós rituálét, majd hirtelen belenézett a férfi szemébe.
– Ne kerülgessük a forró kását. Mi lesz a gyerekekkel?
– Na, igen – kulcsolta össze a kezét Ethan, hogy határozottabbnak tűnjön, de legalábbis ne látszódjon, hogy remegnek az ujjai. – Beszéltünk ma egy gyerekpszichiáterrel – nézett Kaitlynre, aki abbahagyta a körmei tanulmányozását, és alig láthatóan bólintott. – Megkérdeztük, hogyan kellene Tylernek elmondani. Azt javasolta, hogy minél hamarabb essünk túl rajta, mert így a legjobb mindenkinek. Úgy döntöttünk – fogta meg Kaitlyn kezét, leginkább azért, mert neki volt szüksége támogatásra –, hogy én mondom el neki.
A saját füle számára határozottabban szólt a hangja, mint amilyennek érezte magát, mert tudta, hogy megtenni teljesen más történet lesz, mint beszélni róla. Tudta, hogy ez a helyes, azt is, hogy mit kell mondania, de azt nem, hogy honnan lesz ereje Tyler szemébe nézni, és közölni vele a hírt. Meglepetésére azonban Kerry egy másik ösvényen haladt, de az is lehet, hogy egy teljesen más labirintusban bóklászott, mint ő, derült ki, amikor türelmetlenül sóhajtott egyet.
– Ezzel egyetértek, de én arra gondoltam, hogy hogyan lesz ezután? Nem tudni, Susan mennyi ideig lesz a kórházban, a gyerekeknek viszont törődésre van szükségük és állandóságra. Ti viszont épp elhagyni készültök az országot.
– Aha – volt minden, ami hirtelen Ethan eszébe jutott, de gyorsan összekapta a gondolatait. – De, ahogy tegnap is mondtam, a baleset más megvilágításba helyez mindent. Nem hagyom itt Susant ilyen állapotban – szorította meg Kaitlyn kezét gyengéden, aki lehajtotta a fejét, majd ráemelte a tekintetét, és alig láthatóan bólintott egyet.
– És te, Kaitlyn? – hajolt előre Kerry, mint a szagot fogott kopó. – Te mit tervezel? Te is itt maradsz, amíg ki nem derül, Susan felépülhet-e?
Ethan megőrült a feltételes módtól. Higgyünk már benne, hogy felépül, akarta kiáltani, ami talán kiült az arcára is, mert Kerry helyesbített.
– Úgy értem, amíg ki nem derül, hogy mennyi időt vesz igénybe a felépülés.
– Talán nem ez a megfelelő idő és alkalom, hogy ezt megtárgyaljuk – húzta ki magát Kaitlyn. Ethan felismerte a hangszínt. A megbeszéléseken használta, határozottságot, eltökéltséget és erőt sugárzott. És, ha ő eltökélt valamit, abból nem engedett. Ahogy a jelek szerint Kerry sem. Mi a frász ez a K kezdőbetűs női nevekkel, esett le Ethan álla.
– Úgy érzem, hogy nem fogjátok fel a helyzet súlyát – egyenesítette ki a hátát Kerry, hogy azt még a királyi család hölgy tagjai is megirigyelték volna.
Ethannek vakarózni támadt kedve a nő hanghordozásától, ami most egyértelműen kioktató volt, ahogy az önmagának tulajdonított erkölcsi magasságból fürkészte őket a dohányzóasztal fölött.
– Nem hiszem, hogy problémánk lenne a helyzet súlyának megítélésében – döfött oda egyet a tekintetével Ethan, és kinyúlt egy pohár vízért. Erős volt a kísértés, hogy nyakon öntse Kerryt, hátha felébred tőle egy barátságosabb énje, ha van neki olyan, de még szinte meg sem született a késztetés, máris elvetette. Ha magába nézett, a lelke mélyén tulajdonképp nem hibáztatta Kerryt, hiszen ugyanolyan szálak kötötték a két gyerekhez, mint őt. De a kommunikációja akkor is finomításra szorult, amiben csak megerősítette a nő, ahogy folytatta:
– Jó, akkor nézzük, egyre gondolunk-e? – mosolyodott el, bár nem ez volt az a mosoly, amire bárki vágyakozna. – Nem tudjuk, hogy Susan mennyi ideig lesz kórházban. Sőt, és kérlek, ne haragudj meg, amiért ezt mondom, de azt sem tudjuk, kijön-e onnan valaha? És, ha igen, képes lesz-e egyáltalán gondoskodni saját magáról, nemhogy két pici gyerekről? Igazam van? – ugrált a tekintete Ethan és Kaitlyn között.
– Mik a te terveid? – válaszolt Ethan kérdéssel. – Mert nyilvánvalóan vannak.
– Jól látod. Tudom, hogy te és Tyler jóban vagytok, hogy szeret téged. Ha nem a szüleiről beszél, akkor rólad. De fel vagy, vagy fel vagytok készülve arra, hogy két gyerekről gondoskodjatok? Gondoljatok bele, mi lesz, ha Kaitlyn elhagyja az országot! – tárta szét a karját Kerry, mint a tanácstalanság szobra. – Daniel és én viszont fel vagyunk készülve – jelentette ki büszkén, rövid hatásszünet után. – Ami azt jelenti, hogy mi készen állunk arra, hogy magunkhoz vegyük őket, ameddig arra szükség van. Minden adott ahhoz, hogy gondoskodjunk róluk. Nagy ház, Daniel többet keres, mint amennyire szükségünk van. Friss levegő, nyugalom, óvoda, iskola, nagyszülők. Ami csak kell.
Ethan összeszorult gyomorral figyelte a nőt, aki úgy dőlt hátra, mint aki jól végezte dolgát. Már csak az hiányzott, hogy összecsapja és leporolja a tenyerét, de Ethan sejtette, hogy még nem fejezte be. És igaza lett.
– Magunkhoz vesszük Tylert és Chloét. Elvisszük őket Guildfordba.
– Hogy mi? – pislogott Ethan.
– Elvisszük őket. Hogyan máshogy tudnánk vigyázni rájuk? – eresztett meg Kerry egy gyors, leereszkedő mosolyt.
Ez olyan volt, mint ha valaki géppisztollyal válaszolna egy csúzliból kilőtt kőre. Ethan agya lefagyott egy pillanatra, aztán azzal a gondolattal indult újra, hogy miért is van megdöbbenve, amikor előre sejtette, hogy ez lesz. Csak épp kimondva minden komorabban hangzik.
– Mondjuk, ha ideköltöznétek? – ajánlotta, de nem dédelgetett hamis illúziókat a választ illetően.
– Ugye most csak viccelsz? – húzta el a száját Kerry. – Otthon vannak a szüleim, akik túl idősek ahhoz, hogy magukra hagyjam őket. A gyerekek meg túl fiatalok, hogy dönteni tudnának. Úgyhogy a döntést nekünk kell meghoznunk. És mi döntöttünk.
– Ti? – pattant fel Ethan elhűlve. Nem tudott tovább nyugton ülni, a lábai vitték a kanapé és az ablak között, oda-vissza. – És mi van velem és Kaitlynnel? – torpant meg. – Mi talán nem vagyunk ugyanolyan döntéshelyzetben, mint ti? – mutatott Kerry-re, akinek az arcizma sem rezzent.
– De igen – felelte szárazon. – Nem is tagadjuk, hogy a ti helyzetetek hasonló, mint a miénk, de távolról sem ugyanaz. Mi 15 éve házasok vagyunk. Ti mióta is vagytok együtt? Egy éve? Daniel munkája több mint jövedelmező, és persze állandó. Nem kétlem, hogy ti is megkeresitek, ami épp szükséges, de Ethan, ha jól tudom, te megrendelésre dolgozol. Mi van, ha elmaradnak a felkérések és nem lesz bevételed, most, hogy már bárki tud fényképezni, akár telefonnal is? – emelte fel a mobilját az asztalról, majd szinte megvető mozdulattal vissza is ejtette. – Mi csak le akarjuk venni a vállatokról a terhet – tette hozzá, amit Ethan talán hajlandó lett volna elhinni, ha Kerry szája nem húzódik gúnyos mosolyra.
Pár másodpercig bírta csak elviselni a lesajnáló tekintetet. Megfordult, és öles léptekkel elindult az ablak felé. Hirtelen bevillant neki a kép, amikor, nem is olyan rég, Susan pont itt korholta meg, hogy ösvényt akar taposni a padlójába. Akkor hozzá jött tanácsért és vigaszért a Kaitlynnel történt veszekedés után. Bárcsak itt lennél, fohászkodott némán, és a torkát mintha egy vasmarok szorította volna össze. Hirtelen hullott le róla a sokk hatása, amitől eddig tompa volt. Most értette meg és érezte át igazán, hogy mi is történt Susannel és Peterrel, és milyen hatással lesz ez mindannyiukra. Nem kapott levegőt, az ablakpárkányra tenyerelve meg kellett támaszkodnia, különben remegésnek indult lábai nem tartották volna meg. Bárcsak ne jöttetek volna el a kiállításomra, zakatolt a fejében újra és újra az a kívánság, amit vagy ezerszer elmondott tegnap óta. Óráknak tűnt, míg úrrá lett az érzésein, és ismét levegőhöz jutott a tüdeje. A fülzúgás halkult, és egy hang tört át rajta, amit ezer közül is bármikor felismert volna.
– … nemzetközileg elismert fotóművész, aki világsztárokkal dolgozik. Az Államokban és Európában is több kiállítása volt már. És ha már a feltevéseknél tartunk, mi a biztosíték arra, hogy Daniel munkája örökké tart? Vagy arra, hogy az ő cége nem megy csődbe?
– Ugyan már, édesem, az ország egyik legjobb ügyvédi irodájáról beszélsz – nevetett fel Kerry, és Ethan biztos volt benne, hogy az ő gúnyos hangját is egy életre megjegyezte, csak épp róla nem pozitív dolgok fognak eszébe jutni. – De beszéljünk inkább rólad! Képes lennél anyjuk helyett anyjuk lenni a gyerekeknek? Los Angeles-ből? Tudnál segíteni Ethannek? Kétlem. Mert remélem, azt tudjátok, hogy nem vihetitek őket magatokkal Amerikába! És, mellesleg, ne haragudj meg, amiért ezt mondom, de nem nézem ki belőled, hogy anyjuk helyett anyjuk…
– Na, jó! – találta meg Ethan a hangját. – Szerintem ezt most hagyjuk abba! – pördült meg. – Adjunk magunknak pár napot, hogy átgondoljuk a helyzetet, és hogy megtudjuk, Susan állapota hogyan alakul. Ráérünk utána visszatérni a dologra. Talán mi lassabban dolgozzuk fel a dolgokat – szögezte Kerry-re a tekintetét –, de még nem volt időnk átbeszélni, hogy miként kellene átalakítanunk a terveinket vagy akár az életünket, de…
– Ebből is látszik, hogy nem álltok készen – szűkült össze Kerry szeme.
– Nem! – rázta a fejét Ethan. – Hanem egyszerűen még felfogni sem volt időnk a történteket. És nem hiszem, hogy egy-két óra alatt kellene ilyen felelős döntéseket hozni. És azt sem tartom jó ötletnek, hogy ki akarjátok szakítani Tylert és Chloét a megszokott környezetükből. Nem elég, hogy elveszítették az apjukat, és nem láthatják az anyjukat, még el is vinnétek őket egy idegen házba? Biztos, hogy ez a legjobb ötlet?
– A gyerekek gyorsan alkalmazkodnak az új helyzetekhez. És hidd el, rövidebb idő alatt elfelejtik a szüleiket, mint ahogy azt gondolnád! – legyintett Kerry, ami olyan volt Ethannek, mint bikának a vörös posztó.
– Erre vársz? – hápogta. – Hogy elfelejtsék a szüleiket? Gondolkodj már egy kicsit! – vett vissza a hangerőből, amikor Kaitlyn összerezzent a kanapén.
Kerry arca is megrándult, és a férfi most először látott bizonytalanságot az arcán, mióta beléptek az ajtón.
– Talán nem a legszerencsésebben fogalmaztam, elnézést – erősített rá a nő a gyanújára, miközben lesodort a nadrágjáról egy talán nem is létező szöszt, majd összekulcsolt kezeit visszatette a lábára. – Én csak azt akarom, ami a gyerekeknek a legjobb. Nem ellenetek, hanem értük akarok döntést hozni, és úgy gondolom, hogy Guildfordban lenne nekik a legjobb. Nekünk nem lenne teher, hiszen én nem dolgozom, Daniel keresete, ahogy mondtam, bőven elég plusz két fő ellátására. Susan nyugodtan lábadozhat, és ti sem kényszerültök olyan helyzetbe, amire nem vagytok felkészülve, vagy ami keresztülhúzná a terveiteket vagy a kötelezettségeiteket. Lehet, hogy félreérthető volt, amit mondtam, de nem az a célom, hogy elszakítsam a gyerekeket az anyjuktól vagy tőletek.
Újra csend telepedett a nappalira. Ethan nézte a két nőt, akik rendesen feladták neki a leckét. Esélyt sem látott arra, hogy Kerry meggondolja magát. De arra sem, hogy Kaitlyn Londonban maradjon, és ha hozzátette azt is, hogy mennyire tart a gyerekektől, akkor talán be kellene látnia, hogy Kerrynek igaza van. És, ha ez nem lett volna elég, még előtte áll a hálátlan feladat, amiért ma idejött, futott át az agyán, amitől a gyomra bukfencet vetett.
– Megbocsátotok egy percre? – mentette ki magát, és szinte bemenekült a fürdőszobába, épp csak behajtva maga mögött az ajtót. Remegő kézzel, kapkodva megnyitotta a hideg vizes csapot, és megmosta az arcát, hogy lehűtse, és összekapja magát.
– Nem könnyű a helyzet – kísérte el Kerry hangja.
– Nem – jött utána Kaitlyn tompán beszűrődő válasza. – És nem könnyíted meg.
– Nem akarom megnehezíteni senki dolgát, csak próbálom a legésszerűbb megoldást megtalálni.
– Nem egyedül kell megtalálnod, hanem Ethannel közösen – hallotta Kaitlynt, és csak a fejét tudta rázni a helyzet tragikomikus volta miatt, hiszen a párja pont azt a hibát kérte számon Kerryn, amit ő maga is elkövetett nem is olyan rég.
– Én csak próbálom levenni a válláról a terhet. Nem hiszem, hogy fel lenne készülve két kisgyerek nevelésére.
– Ezt megértem. De tudnod kell, hogy Ethannek Susan és a gyerekek az egyetlen rokonai. Rajtuk és rajtam kívül nincs senkije.
– Nem akarom elszakítani tőle a gyerekeket – bizonygatta Kerry. – Nem erre irányul a döntésem, de azt is meg kell értenetek, hogy ők ugyanúgy az én testvérem gyerekei is. Ugyanolyan rokonaim, mint Ethannek. És jót akarok nekik.
– Nem feltételeztem, hogy rosszat akarnál nekik.
– Akkor jó.
– Ethan bácsi elment? – csilingelt bele Tyler csalódott hangja a nők vitájába, amivel ösztönösen mosolyt csalt a férfi arcára.
– Nem, csak kiment a fürdőszobába – válaszolt neki Kerry olyan hangon, mint ha azt közölte volna egy idegennel, hogy ma vasárnap van. – Szeretnél valamit mondani, Tyler?
– Ethan bácsi azt mondta, hogy nem kell kidobni Dörmi urat. De nem találom – felelte a kisfiú, és sütött a hangjából a csalódottság.
– Ethan bácsinak igaza van, nem dobjuk ki a macit. Mindjárt hozom. De Chloénak nem adhatod oda – felelte Kerry, amit a férfi apró, mégis jelentős győzelemként könyvelt el még akkor is, ha a nő hangja szigorú volt. De most jön a feketeleves, futott át az agyán a keserű gondolat, azzal vett egy mély levegőt és kilépett a fürdőszobából.
Egyszerre ért vissza a nappaliba a játékmackót hozó Kerry-vel, amit a nő odanyújtott a kisfiúnak.
– Dörmi úr – ölelte magához a macit kacagva Tyler. – Játszol velem, Ethan bácsi?
– Most nem, Tyler – nyelt egy nagyot a férfi. – Inkább beszélgetni szeretnék veled. De azért menjünk be a játszószobába, jó?
A kisfiú lelkesen előreszaladt, Ethan pedig úgy érezte, mint ha a lábai odatapadtak volna a padlóhoz. Kaitlyn odalépett hozzá és némán megszorította a kezét, majd elengedte. Ő pedig vett egy mély levegőt, és követte Tylert.
– Üljünk le – mondta, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Tyler abbahagyta a szökdécselést, és a mackóval az ölében letelepedett a manóméretű karosszékbe. Ethan leült vele szemben a szőnyegre, törökülésbe rendezve hosszú lábait.
– Mami is szokott velem beszélgetni és Papi is, ha valami rosszat csináltam. Most is rossz voltam? – csavargatta Dörmi úr füleit Tyler.
Hagyja, hogy kérdezzen, csengett Ethan fülébe a gyerekpszichiáter hangja.
– Nem, dehogy! Nem csináltál rosszat. Én a Mamiról és a Papiról szeretnék veled beszélni.
– Te tudod, hogy mikor jönnek haza, Ethan bácsi? Kerry néni nem tudja. De neked biztosan megmondta a Mami.
– Én sem tudom, Tyler. Tudod, van olyan, hogy a felnőttek sem tudnak mindent.
– Oh – sóhajtotta a kisfiú. – Messzire mentek?
– Igazából nem mentek messzire. Csak nem tudnak hazajönni.
– Elromlott az autójuk? – a kisfiú okos szemei kíváncsian néztek az arcába.
– Nem – rázta meg a fejét Ethan, és érezte, hogy a pánik egyre magasabbra kúszik a mellkasában. – Vagyis igen, mondhatjuk, hogy elromlott az autójuk – köszörülte meg a torkát. – Tudod, amikor mentek vele az úton, egy másik autó nekik ütközött. És a mamiék autója összetört.
Tyler összeráncolt homlokkal gondolkodott.
– Miért nem jöttek haza a te autóddal, Ethan bácsi? Te biztos odaadnád nekik a tiédet.
– Igen, Tyler, odaadnám – sóhajtotta Ethan. És még mi mindent oda nem adnék, ha most nem kellene itt ülnöm, tette hozzá magában. – De, tudod, amikor összetört az autójuk, akkor a Mami és a Papi is megsérültek. És ezért nem tudnak hazajönni.
– Eltört a lábuk? – cincogta ijedten a kisfiú tágra nyílt szemmel.
– Kórházba kellett őket vinni, ahol a doktor bácsik próbáltak segíteni nekik – köszörülte meg Ethan a torkát, amit egyre szorosabbnak érzett. – De, tudod… Szóval, van úgy, hogy hiába nagyon ügyesek a doktor bácsik, nem tudnak tenni semmit. És a Papinak nem tudtak segíteni.
– Akkor a Papinak nem gyógyul meg a lába? – görbült le Tyler szája, és erősebben szorította Dörmi urat.
– Nem, Tyler. A Papi nem gyógyul meg – rázta meg a fejét Ethan. – És nem jön haza többé.
– Ottmarad a kórházban örökre? – suttogta a kisfiú.
– Nem maradhat a kórházban örökké. Tudod, a Papi meghalt – mondta ki végre Ethan összeszorult torokkal.
– Mint Tommy kutyája? – kérdezte Tyler elvékonyodott hangon. – Tommy azt mondta, hogy felment a mennyországba.
– Valami olyasmi, igen.
– Találkozhatok vele, ha visszajön a mennyországból? – dörzsölte meg a szemét az öklével Tyler.
– Sajnálom, de soha többé nem találkozhatsz a Papival – rázta meg a fejét a férfi, és összeszorított foggal próbálta megőrizni az önuralmát, amikor Tyler sírva fakadt. Ahogy kinyújtotta a karját, a kisfiú felpattant a székből, és a mackót maga után húzva hozzá bújt. Ethan az ölébe vette és úgy szorította magához, mint az előbb Tyler Dörmi urat.
– És a Mami hazajön? – hüppögte a gyerek.
– Ő a kórházban van. Alszik. Lehet, hogy sokáig fog aludni.
– Mint Csipkerózsika?
– Igen, valahogy úgy.
– De én nem akarom, hogy aludjon! A Mamit akarom! – Tyler most már hangosan sírt és még szorosabban hozzá bújt. Ethan lehunyt szemmel ringatta, hogy megnyugtassa, miközben áruló módon az ő eddig visszatartott könnyei is eleredtek.
Pár perc ringatás után Tyler abbahagyta a hüppögést és kibontakozott Ethan öleléséből.
– Te is szomorú vagy? – nyújtotta ki a kezét, és a mutatóujját végighúzta Ethan könnyes arcán.
– Igen, szomorú vagyok – bólogatott a férfi.
– Mami azt mondta, hogy a nagy fiúk nem szoktak sírni.
– Van, amikor a nagy fiúk is sírnak, tudod? Amikor nagyon fáj nekik.
– Akkor neked most nagyon fáj, Ethan bácsi?
– Igen – törölte meg az arcát a férfi a tenyerével.
– Akarod Dörmi urat? – nyújtotta felé a mackót Tyler.
– Köszönöm – nyelt egy nagyot Ethan, de a torkában lévő gombóc nem ment lejjebb. – De szerintem jobb helyen lesz nálad. Ő majd vigyáz rád, oké?
– És utána majd a Mami és Papi is vigyáz rám? – kérdezte Tyler, de erre a kérdésre Ethan nem tudott válaszolni. A kisfiú visszabújt az ölébe, és hosszú ideig csak ücsörögtek a földön, ringatózva, szomorúan.
