Lélekvesztő

Ez a novella a készülő regényem egy részlete. Az emberi lélek nagy rejtély, ugyanakkor nagy kincs. Azonban sokaknak fáj a foga a kincsekre, és ez alól a lélek sem kivétel. Kérdés, hogy meg lehet-e védeni a lélektolvajoktól? 

Illés TaMara - Lélekvesztő

A fiatal férfi kék szeme elszántan csillog, jóképű arca erőt és magabiztosságot sugároz, amikor kijelenti: 

– Abbahagyom a jogi egyetemet. Afganisztánba megyek. Ha visszajöttem, talán folytatom. Így lesz a legjobb, úgy érzem, most ezt kell tennem.

A koporsó lassan ereszkedik lefelé. A tetején 43 szál fehér liliomból készült, kerek koszorú. A lemenő nap aranyfénybe borítja a fekete koporsót és a rajta nyugvó fehér virágokat. Az arany betűk azt hirdetik, hogy Gwyneth Parker Jones 43 évet élt. Szőke kisfiú lép előre, ajkát némán formálja: Mami!

– Bocsánat papi, többet nem csinálok ilyet – motyogja a szőke kisfiú szipogva. – Nem szaladok ki az útra soha többé, ígérem!

Jobb kezével végigsimít koszos arcán, de csak szétkeni rajta a könnyeket, amik rendületlenül potyognak égkék szeméből, miközben másik karját értő kezek teszik gipszbe.

Fiatal szőke nő közeledik földet súroló menyasszonyi ruhában, a fején fátyol, a kezében fehér liliomcsokor. Meghatottan mosolyog a násznépre, akik a templom két oldalán állnak és őt üdvözlik. A pillantása lágy, egész lénye boldogságot áraszt magából, a szemei örömkönnyektől csillognak.

–  Miket hord itt össze, Howard? Hogyhogy nyugdíjba akar vonulni? Maga a legjobb ügyész közel s távol! Nem léphet le csak úgy! Menjen szabadságra, ha fáradt, pihenjen, vagy… Mi ez a papír? Ebből egy kukkot sem értek. Nem vagyok én orvos! Alzheimer… A picsába, Howard!

Szürkére sápadt arc a fehér kórházi lepedőn. A sötétszőke tincsek izzadságtól barnává válva tapadnak a fiatal férfi homlokára. Szemhéja megrebben, de csukva marad, hosszú, sötét szempillái árnyékot vetnek az arcára.

– Két lövedéket távolítottunk el a nyomozó mellkasából – pillant le rá egy műtősruhába öltözött orvos. – Megmentette három társa életét. Igazi hős. Nyugodjon meg, uram! A fia rendbe fog jönni.

Howard Jones agya régi emlékeket idézett fel. Filmvetítés volt ez a múltba, bár a jelenetek idősorrendje összekeveredett. A lélekfutár kutatva nézte az idős férfi nyugodt arcát, ami semmit nem árult el arról, ami a fejében zajlik. Mintha minden érzés odabent maradt volna, bezárva, mint ahogy Howard lelke is, ami napról napra gyengült az Alzheimer kórral sújtott elmével együtt. A lélekfutár ösztönös részvétet érzett a saját agya börtönében sínylődő ember iránt, de nem tehetett érte semmit, csak figyelte annak felbukkanó emlékeit, amik elé rajzolták Howard Jones életútját. És várt, hogy ha eljön az idő, elvégezze a feladatát.  

Ha a férfi elméje kíméletes lett volna, akkor csak jó emlékeket idéz fel, boldog, vidám momentumokat egy nem is olyan hosszú életből. Viszont minden epizód rövid volt, így, mielőtt Howard beteg agya felfogta volna, hogy a felesége temetését idézi fel éppen, egy újabb emlék máris a helyébe lépett.  

Hogy mi zajlik Howard-ban, a lélekfutáron kívül senki sem tudta. És ő az emlékei mellett látta a férfi lelkét is, ami erős volt és sokat tapasztalt, ezért is nem hagyhatta odaveszni. Ehhez azonban segítségre volt szüksége a beteg emlékeiben látott fiatal férfitól, aki ott ült a szanatóriumi szobában, az ágy szélén és Howard-ot nézte, mit sem sejtve arról, hogy láthatatlan szemek őt is figyelik.     

Amikor Gabriel Jones megérkezett, odament az apjához, megérintette a vállát, hogy felkeltse a figyelmét, de semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Mikor megfogta a kezét, az idős férfi elrántotta, mintha csak bántotta volna. A fia elkomoruló arccal gyors visszavonulót fújt, tanácstalanul téblábolt egy ideig, majd leereszkedett az ágy szélére. 

Howard rezzenéstelen arccal ült tovább az ablak mellett, mintha a zöldellő parkot és a sétáló betegeket és kísérőiket nézné, de a fejébe látó lélekfutár tudta, hogy igazából most is a múltat látja. 

– Bárcsak itt lennél – szólalt meg Gabriel halkan, mintha csak magában beszélne. – Elég nagy katyvaszba kerültem, és jól jönne a tanácsod, tudod? Én persze nem kérném, hogy segíts, ismersz, mindig is egyedül akartam boldogulni, te meg szokás szerint majd belepusztulnál, hogy segíthess – nevetett fel halkan. – Helyette beszélgetnénk, csak úgy, mindenről, épp, ami jön, aztán te elejtenél pár bölcs gondolatot, és végül mindketten úgy csinálnánk, mintha nem tanácsot adtál volna.

A lélekfutár a fiatal Jones érzéseit és gondolatait nem tudta olvasni, ezért a testtartásából, a tekintetéből és a hangja változásaiból következtetett a lelkiállapotára, ami a szomorú és a magányos között ingadozott. Howard lassan elfordította a tekintetét az ablaktól és a lélekfutár érezte, ahogy a lelke felerősödik és mozgásra készteti az elméjét.

– Olvass nekem, kölyök! – szólalt meg az idős férfi reszelős, gyenge hangon és az ölében nyugtatott kezét felemelve a fia felé nyújtott egy vékony könyvet. 

Gabriel úgy pattant fel az ágy széléről, mint akit rugó lőtt ki. Egy lépéssel az ablaknál termett, és szinte tétován nyúlt az öreg könyvért, végigsimítva közben apja reszkető kezén. A lélekfutár látta, ahogy a fiatal férfi kék szemét elfutja a könny, amikor a tekintete találkozik az apjáéval.

– Walt Whitman – köszörülte meg a torkát Gabriel a könyv borítójára pillantva. – Olvassunk verseet? – mosolyodott el, és egy gyors mozdulattal letörölt egy magányos könnycseppet az arcáról.            

–   "Ó, Kapitány, Kapitányom! - idézte Howard.

 Apa és fia ültek egymással szemben, a pillanat erejébe kapaszkodva. A lélekfutár figyelte őket két percig, pontosan addig, amíg a beteg férfi képes volt a jelenben maradni, és meghozta a döntést: Gabriel Jones-nak meg kell tudnia az igazságot.

*

Gabriel gyorsított a tempón. Rohanni akart, mintha azzal a háta mögött hagyhatná mindazt, ami a lelkére telepedett. Későre járt, alig lézengtek páran a parkban, így zavartalanul róhatta a köröket, hosszú, gyors léptekkel. Nem érzett fáradtságot, bár tudta, hogy az izmai másnap lázadni fognak a goromba bánásmód miatt. A tüdeje égett, a száját sűrű nyál tapasztotta össze, de ő csak futott, amíg teljesen besötétedett és a kandelábereken kigyulladtak a fények.   

Jobbra előtte, egy oszlop alatt mintha valami megmozdult volna a magasra nőtt sövény mögött, de ahogy elhaladt mellette, nem látott semmit. Ösztönösen tovább fokozta a tempót, ekkor azonban különös bizsergést érzett a tarkóján. Ahogy odakapott, csak a lecsorgó izzadságot kente szét a tenyerével, mégis nyugtalanság lett úrrá rajta. Tekintetével végigpásztázta a terepet, de sehol nem látott semmi gyanúsat, a padok üresen álltak, a bokrok és fák levelei meg sem rezdültek. Mégis azt súgták az érzékei, hogy megváltozott körülötte valami, csak nem tudta, hogy mi, és ez megzavarta. A mozgása szétesett, a légzése elveszítette a ritmusát, kapkodóvá vált, és az addigi üres érzéketlenséget ólmos fáradtság váltotta fel benne. Lelassított, majd megállt és gyorsan körülnézett, de továbbra sem fedezett fel semmi gyanúsat. Kezével a térdén támaszkodva, égő légcsővel, hangosan zihálva küzdött a légszomj ellen, amikor a karján hirtelen égnek meredtek a szőrszálak. Az érzékeinek alig volt idejük veszélyt kiáltani, amikor két fehér cipő jelent meg a földön, közvetlenül előtte. Gabriel reflexből felegyenesedett és hátraugrott, az izmai védekezésre készen megfeszültek.

Egy nő élénken csillogó, türkiz szemébe bámult dübörgő mellkassal. Tízméteres körben nem volt körülöttük világítás, a semmiből felbukkanó jövevényt mégis erős, narancsos fény vette körül, pont úgy, mintha belőle áradt volna, ami arra késztette a férfit, hogy még egy lépést hátráljon.

–  Üdv – mosolygott rá a nő. Hosszú, szőke, narancsvörös tincsekkel tarkított haja meglebbent, pedig a férfi esküdni mert volna rá, hogy egy árva szellő sem jár körülöttük.

–   Mi a halál? – szaladt ki a száján

–  Az biztosan nem – rázta a fejét a nő. – Nem emlékszik? Már találkoztunk. Az iskolában.

– Aha – bukott ki Gabriel-ből idétlenül. Aztán beugrott a pár nappal korábbi afférja, amikor a bűnmegelőzési program keretében meglátogatott iskolában egy nő beleütközött a lépcsőfordulóban, de arra is emlékezett, hogy akkor is azt érezte, hogy valami veszély fenyegeti. – Mit keres itt? – találta meg végre a hangját és karjával idegesen végigsimított az arcán, letörölve róla az izzadtság egy részét. – És hogy a fenébe bukkant fel csak úgy, a semmiből? – nézett körül gyanakodva, hiszen se fa, se bokor nem volt mellettük, ami mögül a nő kiléphetett volna. Mint aki a földből nőtt ki az orra előtt.

–   Azért jöttem, hogy segítsek – mosolygott a nő rendületlenül.

–  Na persze. És annyira sietett, hogy át sem öltözött, mi? – mutatott a férfi a jövevény felé, aki ugyanabban a hosszú, egyszerű fehér ruhában és türkizkék kardigánban volt, mint amit az iskolában viselt. – Mit keres itt? Mit akar tőlem?

–  Hiszen mondtam már, segíteni jöttem – lebbent meg a nő haja ismét.

–  Segíteni. Miben? A futásban? Egész jól megy egyedül is, köszönöm – hátrált a nyomozó újabb pár lépést, majd sarkon fordult, és kis híján hanyatt esett, amikor majdnem belegyalogolt a nőbe.

– Figyeljen, nem tudom, hogy csinálja, amit csinál, de hagyja abba! – emelte fel a hangját Gabriel, miközben az adrenalin dübörgött az ereiben. Nem volt ijedős fajta, de a nő a frászt hozta rá, és ha hitt volna a szellemekben, akkor most ördögűzőért kiált. Nagyot nyelt, és hagyta, hogy az agya dolgozni kezdjen, aminek meg is lett a gyümölcse.

–  Na, várjon csak! Honnan tudja, hogy merre lakom?

–  Régóta tudom, hogy melyik házban lakik. És melyik lakásban. Már többször jártam magánál.

Gabriel a döbbenettől pislogni is elfelejtett, csak bámulta a fiatal nőt. A kinézetében nem volt semmi fenyegető, alacsony volt, csinos, a tekintete tiszta, az elmebaj legkisebb jelét sem mutatta. De találkozott ő már őrültekkel, megszállottakkal, akikben külsőre szintén nem volt semmi kivetnivaló, mégis követték a kiszemelt áldozatukat, bárhová is ment, és azok örülhettek, ha csak követték őket. Úgy tűnik, ő is szerzett egy „csodálót”, csak az volt a gond, hogy világított és lobogott a haja a szélcsendben.

–   Ha már ennyi mindent tud, akkor, ugye azt is tudja, hogy zsaru vagyok? – próbálta visszanyerni a tekintélyét. – Simán letartóztathatom zaklatásért. Úgyhogy azt ajánlom, Miss…ööö…

–    White. Angel White – sietett a segítségére készségesen a nő.

–   Szóval azt ajánlom, Miss White, hogy menjen haza, és soha, ismétlem, soha ne jöjjön többé a közelembe!

–   De én segíteni akarok magának. Nem is érdekli, hogy miért és miben?

–   Őszintén? Nem!

Gabriel dühösen megfordult, és gyors léptekkel végigment a parkból kivezető sétányon, többször maga mögé nézve, de a nő ott maradt, ahol faképnél hagyta. Továbbszalad, át az úttesten, el a sarkon álló kínai étterem előtt, befordult a Silver Fox utcába, és meg sem állt a 64-es számig. Nagy lendülettel lépett be a kapun, meglepve a portást, aki a pult mögött ült, de jöttére mosolyogva felállt.

–  Frank, ha erre járna egy fiatal nő, hosszú hajjal, fehér ruhában és türkiz kardigánban, semmi esetre se engedje be az épületbe! – utasította a portást, aki elkomorodva nézett fel rá.

–   Veszélyes? – kérdezett vissza összeszűkült szemmel.

–   Nem tudom biztosan, nem hiszem, de semmi keresnivalója itt.

–   Rendben. Amúgy sem szoktam beengedni idegeneket csak úgy – válaszolta Frank önérzetesen.

–   Persze, hogy nem. Csak, gondoltam, szólok. Jó éjt!

–  Jó éjt, Mr. Jones!

Gabriel felment a negyedik emeletre, kiszállt a liftből, és tempós léptekkel végighaladt a folyosón. A lakásba lépve gyors mozdulattal bezárta maga mögött az ajtót és nekitámasztotta a hátát. Nagyot sóhajtva, lehunyt szemmel hagyta, hogy az adrenalin lassan kidolgozza magát a testéből, majd ellökte magát a támaszától, ledobta a kulcsot a komódra és elindult a konyhába egy pohár vízért. Ahogy a pillantása a nappali felé siklott, földbe gyökerezett a lába.

Angel White ült a kanapén, lobogó hajjal, egyenes háttal, két keze összekulcsolva hevert a térdén. Ahogy találkozott a pillantásuk, a nő elmosolyodott. Gabriel a konyha felé vetette magát, a pultra állított késtartót célozva, de nem érte el. Egy tenyér súlyát érezte a mellkasán, és elsötétült előtte a világ.

Amikor kinyitotta a szemét, a kanapén ült elterülve, és hasogatott a feje. Az agya hozzászokott már a veszélyhelyzetekhez, most is gyorsan újraindult. Hihetetlennek tűnt, hogy ez az alacsony, vékony nő cipelte be a nappaliba, szóval lehet egy társa, futott át rajta a gondolat. Hogy ne hívja fel magára a figyelmet, óvatosan körülnézett. Ártatlannak tűnő, de nyilvánvalóan őrült és nem kevésbé titokzatos látogatója a könyvespolcnál nézelődött, neki háttal.

A kanapé mellett állt a komód, a felső fiókban a 9 mm-es Glock-kal. Hogy megszerezze, a férfi lassan, zaj nélkül felemelkedett, de még ki sem egyenesedhetett, amikor a nő előtte termett. Gabriel azt sem látta, hogy megmozdult volna, egyszerűen egyik pillanatban a könyveket nézegette, a másikban pedig már ott állt közvetlenül előtte, a karját fenyegetően feltartva, türkiz fénnyel világító tenyerével előre. A férfi irtózva gondolt az előző érintésére, amitől mintha megnyílt volna alatta a föld, és ő csak zuhant lefelé, a feneketlen mélységbe. És a fejfájás, ami utána maradt, az sem volt kellemes, ezért inkább visszahuppant a kanapéra, majd ugyanazzal a mozdulattal arrébb csusszant és oldalra vetette magát, de a nő megint eléje perdült, elállva az útját.

– Igyon! – nyújtott felé egy poharat, amit ki tudja, honnan varázsolt elő, de Gabriel meglepetésében, és azért, mert iszonyú szomjas volt, engedelmeskedett.

– Mit csinált velem? – kérdezte, miután egy hajtásra megitta a vizet. Tekintetével a nőt vizslatta, sokkoló után kutatva.

–  Csak egy kis energia.

–  Ener… maga megőrült? – hördült fel Gabriel. – És ha megáll a szívem?

–  Semmi baja a szívének.

–  Még! Ha így folytatja, lesz – sziszegte a férfi. – Meddig voltam kiütve?

–  Ameddig jónak láttam. Amíg megállapítottam, hogy az elméje kicsit zaklatott volt.

–  Volt? Most is az, csak úgy mondom.

–  Köszönöm! – mosolygott a nő.

–  Mit? – kerekedett el Gabriel szeme, és égett a vágytól, hogy felálljon, de hívatlan vendége nem mozdult előle. A helyzet több volt, mint abszurd, hiszen egy Angel White kaliberű ember normális esetben nem jelenthetett kihívást a számára, egy pillanat alatt ártalmatlanná tette volna, de ez a szituáció minden volt, csak normális nem, és nem akart még egy adagot kapni a nő sokkolójától, bárhol is rejtegette.

–  Köszönöm, hogy elmondta, hogy zaklatott. Ha öntudatánál van, akkor sajnos nem tudom, mi jár a fejében, vagy milyen érzései vannak – magyarázta a nő.

– Ha öntudatomnál vagyok? – kérdezett vissza Gabriel megint. – Azt akarja mondani, hogy ha nem vagyok magamnál, akkor tudja, mit érzek? Miket hord itt össze? Mi maga, valami mentalista? – tárta szét a karját. – Kezdjen bele a mesébe, hogy mit akar tőlem, különben…

–   Rendben. Úgyis azért jöttem, hogy elmondjak magának mindent.

–   Megtisztel – morogta Gabriel, és előre tudta, hogy nem fog neki tetszeni, amit hallani fog.

–   Futár vagyok – mondta a nő olyan arccal, mint aki azt várja, hogy ettől ő most hasra essen.

–  És mit szállít? Kokaint? – tudakolta helyette Gabriel pléhpofával, de nyilvánvalóan nem zavarta meg a látogató nyugalmát.

–   Lelkeket.

–  Lel… Na, menjen a… – pattant fel a férfi, majd gyorsan vissza is ült, mert a nő felemelte a kezét, és bár a mozdulat nyugodt volt, ő igencsak fenyegetőnek látta.

–  Lélekfutár vagyok. Az a feladatom, hogy az emberek lelkét eljuttassam a következő befogadó testükig, és ezzel segítsem az újjászületésüket.

Gabrielnek tátva maradt a szája. Baromság, akarta mondani, de helyette hitetlenkedve felnevetett és a hajába túrva megrázta a fejét. Angel White, vagy nevezze magát bárhogy is a nő, szemmel láthatóan nem ilyen választ várt, mert a szemöldöke a magasba szaladt, majd úgy nézett le rá, mint egy tanárnő a hülyeséget zagyváló iskolásra.

– Ez most valami vicc? – találta meg végül a hangját Gabriel. – Átverés? Mert akkor közlöm, hogy ügyes volt, meglepődtem, de abbahagyhatja, mert ennyi elég is volt.

– Nem, ez nem vicc. Ez a feladatom, és ezt teszem évszázadok óta. Segítek az embereknek a fennmaradásukban.

–   Persze. Én meg a húsvéti nyuszi vagyok és tojásokat tojok – morogta Gabriel fapofával.

–   Hogy mondja?

–   Ja, hogy a humorérzék nem kellék a sokkoló mellé?

–   Tessék?

–   Hagyjuk! Szóval, kedves…, hogy is mondta, mi maga? Lélekfutár?

–   Igen. Futár, röviden.

– Szóval, kedves Futár! Amíg eldöntöm, hogy a rabszállítót vagy a betegszállítót hívjam-e, szerintem foglaljon helyet!

–  Jobban szeretek állni – felelte a nő, és nem mozdult a helyéről.

–  Felőlem – csusszant odébb Gabriel megint a kanapén, de Angel ismét lekövette a mozdulatát.

–  Abbahagyná?

–  Meg kell hallgatnia!

–  Nem, nem kell – rázta a fejét a férfi.

–  De igen! Ez fontos. Maga miatt és a beteg apja miatt.

Ez hatott. Olyannyira, hogy Gabriel vére meghűlt az ereiben, majd hirtelen felforrt.

–   Ki az ördög maga? – követelte.

– Már mondtam. Lélekfutár vagyok – jött a válasz. És, mivel Gabriel nem szólt közbe, a nő folytatta, és csak mondta és mondta. A férfi pedig elkerekedett szemekkel bámulta, és arra gondolt, hogy elég sok agyament sztorit hallott már a kihallgató szobában, de ez viszi a prímet mind közül. Amikor a nő elhallgatott, Gabriel a fejét rázva dörzsölte meg az arcát. Elmúlt tizenegy óra, fáradt volt, fájt a feje, az izzadtság rászáradt a bőrére, viszketett, és lassan elzsibbadt a hátsója a sok üléstől. Emésztette egy kicsit, amit hallott, majd a homlokát masszírozva felnézett a nőre.

–  Ennyi?

–  Elsőre elég ennyit tudnia.

–  Aha – dőlt hátra Gabriel a nő arcát fürkészve. – Szóval, csak hogy tudjam, jól értettem-e. Maga azon ügyködik, hogy azokat az emberi lelkeket, akik nagy dolgokat vittek végbe, bármennyi testben is éltek már korábban, segítse átkerülni új testbe, ha a régi meghal. Jól mondom?

–  Igen. Azért, hogy tovább fejlődhessenek.

–   Hogy nagy művészek, politikusok, vallási vezetők legyenek...

–   Beteljesítve a sorsukat, javára az emberiségnek – segítette ki Angel White.

–  És az apám, Howard Jones lelke is ilyen lélek. Vagyis több testben élt már több életet, és tovább kell vinnie mindazt a tudást és erőt, ami benne van, hogy majd egyszer csak, valamikor, valakinek a testében beteljesítse a végső küldetését.

–   Pontosan – bólintott Angel White elégedett arccal.

–  Vagyis azért van itt, hogy azt lesse, az apám mikor leheli ki a lelkét – köszörülte meg a torkát Gabriel –, hogy aztán fogja, elvigye, és beletegye egy új testbe.

–  Így is lehet mondani, igen.

– Döntöttem. A betegszállítókat fogom hívni – mondta Gabriel dühösen, és nekifeszült, hogy felálljon, lesz, ami lesz.

–  Arra nem lesz szükség – felelte a nő, felemelve türkiz fényben játszó tenyerét. – Nem egy őrült ember vagyok, hanem egy lélekfutár.

– Tényleg, bocs, elfelejtettem – gúnyolódott a férfi, és a fenyegető kézen tartva a tekintetét elernyesztette az izmait. – Azt mondja, hogy belelát az emberek fejébe, igaz? – jutott eszébe egy fontosnak tűnő momentum.

–  Így van.

–  Akkor mondja meg, hogy mire gondolok! – követelte Gabriel. – Várjon! Azt bárki kitalálná, hogy most arra gondolok, hogy egy őrült betört a lakásomba és hülyeségeket hord össze. Szóval, gondolok egy számra. Mondjuk, egy és kétszáz között, csak, hogy szűkítsük a kört. Vagy egy dalra. Maga pedig megmondja, hogy melyikre. Na?

–  Az nem fog menni – mosolygott a nő.

–  Naná, hogy nem fog – mosolygott vissza Gabriel zordan.

–  Azért nem fog, mert a maga gondolatait nem látom.

– Ja, persze, tényleg, ezt is elfelejtettem. Ergo nem tudja bizonyítani, hogy igaz az a sok sületlenség, amit összehordott lélekfutárokról, meg… Mi a másik csapat? A gonoszak, akik elrabolják a lelkeket. Ja, igen, a lélektolvajok, akik szerint az embereknek veszniük kell, ezért meg akarják akadályozni, hogy az arra rendelt lelkek újjászülessenek. Jesszusom! – nevetett fel Gabriel frusztráltan. – El nem hiszem, hogy majd’ éjfélkor ilyen baromságról társalgok a lakásomban egy vadidegennel.

– Azért nem tudom olvasni a maga gondolatait, mert maga egy őrző. Erről is beszéltem – magyarázta a nő türelmesen.

– Ja, persze, a mesének ezt a részét ki ne hagyjam! Vagyis én egy lélekőrző vagyok, az a feladatom, hogy védjem a lelkeket, ha a gonosz lélektolvajok el akarják őket rabolni. És az bizonyítja, hogy őrző vagyok, hogy maga nem lát bele a fejembe. Ja, megy az, hogy kék a szemem.

–  Így van. Hosszú évtizedek óta maga az első őrző, aki felbukkant.

–  Ez csak természetes. Szeretek különleges lenni – dőlt hátra Gabriel, és még mindig nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, azon túl, hogy valahogy ki kell cseleznie a nőt, elvenni tőle a sokkolót, és elvitetni a zárt osztályra. – Van még valami más csodás képessége, ami esetleg működik is, és meg tudja mutatni? – érdeklődött. – Már azon túl, hogy gyorsan tud mozogni és bekente a kezét valami fluoreszkáló festékkel.

–  Bele tudok bújni az emberek testébe és irányítani tudom őket, anélkül, hogy emlékeznének rá. De ez etikátlan a kódex szerint, ezért csak végső megoldásként folyamodhatom hozzá.

–  Világos. Kukába az etikátlan dolgokkal – forgatta Gabriel a szemeit. – És, gondolom, ezt sem tudja megmutatni rajtam, mert az őrzőknél ez a képessége sem működik.

–  Pontosan.

– Szerencsés vagyok – vakarta meg a férfi a karját, ami percről percre erősebben viszketett a rászáradt izzadságtól.

–  Maga nem hisz nekem – jelentette ki Angel White és eltűnt az arcáról az addigi derűs mosoly.

–  Nézze, hölgyem, én próbálok, de… Pfff – fújtatott Gabriel egy nagyot. – Kit akarok becsapni? Nézze, egyszerűen nem tudok hinni magának, mert mindaz, amit mondott, teljességgel hihetetlen! Lelkek pakolgatása egyik testből a másikba az újjászületés reményében? Jó lélekfutárok, akik egy része rossz lett, és lélektolvajjá vált? Őrző, aki… Nem, ez egy olyan mese, amit a gyerekek talán elhisznek. De aki annyi jót és rosszat látott már emberektől, sima földi halandóktól, mint én, az…

– Maga nem sima földi halandó – szólt közbe a vendége, és a hangja most türelmetlenségről árulkodott.

–  Dehogynem – mondta Gabriel, mire Angel White haja vad táncba kezdett, az arcán csalódott grimasz suhant át, és az ablak felé fordulva tett egy lépést előre. A férfi kihasználta az alkalmat és rávetette magát. A nő jobb karját a háta mögé csavarta, bal karjával átkarolta a mellkasát, majd kisöpörte alóla a lábait. Mindez azonban mit sem ért, mert a nő úgy csúszott ki a karjai közül, mintha egy homokszobrot fogott volna meg, és Gabriel egyedül puffant a padlóra. Gyorsan a hátára fordult, tekintetével a nőt kereste, aki fölé hajolva mosolygott le rá.

– Már találkoztunk korábban, és találkozott egy lélektolvajjal is. Megmutatom – mondta, és követhetetlen gyorsasággal a férfi homlokára tapasztotta a tenyerét.

Gabriel azt várta, hogy ismét elragadja a sötétség, de most nem jött. Helyette egy kép jelent meg előtte vagy inkább valahol a fejében, először homályosan, majd egyre élesebben. Magát látta, ahogy jogging nadrágban, félmeztelenül áll a nappalijában az ablakon beszűrődő lámpafénnyel halványan megtört sötétben, telefonnal a kezében, ahogy pár nappal korábban tényleg tette, amikor valaki felhívta, hogy az apját szívroham miatt kórházba szállították. Mint kiderült, a hívásnak nem volt valóságalapja, nem volt nyoma, hogy ki követte el, vagyis csak rosszízű tréfa volt, ha az ilyet tréfaként lehet értelmezni. Emlékezett, hogy a telefont a kanapéra hajította, és utána elment lefeküdni. De az Angel White által mutatott képen mást látott. Ahogy látomásbeli énje vagy hasonmása ledobta a telefont, egy szürke, ködszerű, majd’ két méter magas alak jelent meg mögötte a semmiből. Gabriel érezte, hogy a pulzusa felgyorsul, miközben megbabonázva nézi a fejleményeket a fejében játszódó filmen. Látta saját magát, amint megfordul és a ködalak láttán hátrahőköl, nekiütközve a fal mellett álló fehér komódnak. Látta, hogy a szürkeség hullámzón mozogva, fenyegetőn közelít felé, ő pedig a támaszul szolgáló bútorba kapaszkodik, mintha a lábai nem tudnák megtartani, majd a fejéhez kap, mint akit fájdalom gyötör. Az ajkai mozogtak, ahogy valamit újra és újra elismételt. „Le tudod győzni” olvasta le saját szájáról az ismerős mondatot, amivel mindig győzködte magát az emberpróbáló helyzetekben a seregben, majd a rendőrségnél. Szürreális érzés volt, hogy látta a saját arcát, amit grimaszba torzít a fájdalom, majd azt, hogy az orrából elered a vér, hiszen semmi hasonlóra nem emlékezett abból a napból. A látomásbeli ködalak, amiben most haragoszöld színek kígyóztak, egyre közelebb lebegett, és úgy tűnt, hogy a köd beborítja Gabriel szenvedő testét is. Ekkor egy másik, türkizkék ködalak jelent meg a nappaliban és a szürkének ütközött. A két lény egymásba gabalyodott és hömpölyögve eltávolodott a látomásbéli Gabrieltől, aki a földre zuhant és nem mozdult többé, miközben a ködlények a falnak ütközve eltűntek. Kisvártatva Angel White jelent meg a látomásban, fehér ruhájában és türkiz kardigánjában, a semmiből előlépve. Gabriel mozdulatlanul heverő másához lépett, a hátára fordította, és a mellkasára, majd a homlokára tapasztotta a tenyerét, és félrebillent fejjel, lehunyt szemmel mozdulatlanul térdelt mellette. A férfi kiszáradó szájjal nézte, ahogy az elméjében vetített filmben a nő most egy laza, kecses mozdulattal elhúzza a kezét a másik Gabriel arca fölött, aminek nyomán eltűnt az orrából kiinduló vércsík, aztán, mintha csak tollpihe lenne, felemeli az ernyedt testet, beviszi a hálószobába és az ágyra fekteti. Majd, ahogy megjelent, pontosan úgy eltűnt, beleveszve a semmibe.

A látomás véget ért, Gabriel reszketve tért vissza a jelenbe, ahogy a nő elvette a kezét a homlokáról, ő pedig levegőért kapkodva feküdt tovább a padlón, szédülő fejjel.

– A szürke alak egy lélektolvaj volt – magyarázta a nő. – Három napja be akart férkőzni a fejébe, a gondolataiba, de nem tudott, mert maga ellenállt. A tolvajok és a futárok nem képesek megtörni az őrzők erejét, de tőlünk eltérően a tolvajokat ez nem tartja vissza attól, hogy próbálkozzanak, és ez legtöbbször az őrző halálát okozza.

–  Hogyan? – akarta tudni Gabriel, bár fogalma sem volt róla, hogy amit látott és hallott az mi volt, egyáltalán igaz volt-e, sem abban, hogy tényleg tudni akarja a választ.

– Próbálnak beférkőzni az őrző gondolataiba, ami olyan fizikai megterheléssel jár, hogy agyvérzést okozhat. Három napja szerencséje volt, hogy épp itt jártam.

–  Ajvé – tápászkodott fel Gabriel a földről, és leült a kanapéra, mert kissé bizonytalannak érezte a lábait. A gondolatai szinte kergették egymást a fejében. Teljesen összezavarodott. A józan ész továbbra is azt mondta, hogy mindaz, amit lát és hall, csak átverés, netán egy álom, az ösztönei azonban azt mondták, hogy bármennyire hihetetlen, mindaz, amit Angel White állít, és amit az imént látott, igaz.

–  Tudja, az őrzők mindig kevesen voltak, ráadásul a tolvajok vadásznak rájuk. Ez legutóbb olyan jól sikerült, hogy hosszú évtizedek óta maga az első, aki felbukkant. A tolvajok bármit megtesznek, hogy megszerezzék az emberiség számára értékes lelkeket, hogy aztán elpusztítsák vagy átformálják őket, és ennek érdekében bármire képesek.

–  Mi bajuk velünk? – akarta tudni a férfi, hátha összeáll valamiféle kép a fejében.

–  Az önpusztító hajlamuk, ami miatt alsóbbrendű fajnak minősülnek.

– Ööö…, akkor miért nem hagyják, hogy kipusztítsuk magunkat? – nevetett fel Gabriel hitetlenkedve, jókedv nélkül. – Miért nem hagynak minket békén?

–   Mert mi segítünk maguknak – felelte Angel White magától értetődő természetességgel.

–  Remek. Vagyis két tűz közé kerültünk – túrt bele a hajába a férfi, és legszívesebben szálanként tépte volna ki mindet. – És mi lenne az én feladatom, vagy mim? Maga szerint? – kérdezte tétován. – És ha több ilyen tolvaj van, hogy védekezhetnék ellenük egymagam?

– A küldetése a lelkek védelme a tolvajok ellen. Elsőként az édesapjáé, aki olyan lélek birtokosa, aki emberek millióinak az életét hivatott megmenteni. De egyre gyengül, mert Howard Jones elméje és teste haldoklik. Ha ez megtörténik, ott kell lennem, hogy segítsek a léleknek, és ha én ott vagyok, akkor minden bizonnyal ott lesz egy tolvaj is.

–  Maga a jövőbe lát, vagy mi? – csattant fel Gabriel. – Honnan tudja, hogy…

–  Nem látunk a jövőbe, de a lelkeket ismerjük, és tudjuk, melyik mire hivatott és hogy mikor kell elhagynia a testet, amiben él. És, ahogy mondtam, a tolvajok…

–  Jó, azt felfogtam – bólintott Gabriel, de hogy mit hitt valójában, azt maga sem tudta. – És mit is mondott, hogy védekezhetek a tolvajok ellen, főleg, ha többen vannak?

–  Még semmit nem mondtam – szaladt ráncba Angel White fehér homloka.

–  Vagyis? – tárta szét a karját a férfi türelmetlenül.

–  Majd megtanulja, hogyan tud hatékonyan szembeszállni velük. Egy pajzsot kell emelnie maga köré, hogy ne tudjanak behatolni az elméjébe.

–   Hogy mi? – pattant fel Gabriel a kanapéról. – Na, nem! Ez a maszlag a filmekben működik, de ez itt a való élet – szegezte az ujját a nőre. – Én zsaru vagyok, nem holmi őrző, semmi közöm ehhez az egész lélekvándorlás izéhez. Már ha egyáltalán igaz valami abból, amit itt összehordott, tekintve, hogy nincs semmi bizonyítéka erre az egészre – vált bizonytalanná a végére, mert a nő által mutatott látomás túlságosan élénken élt benne és nem volt magyarázat. – Amit mutatott, az…

–  Nem emlékszik a tolvajra – vágott a szavába a nő, de a hangja még mindig türelmes volt és szelíd –, mert kitöröltem az agyából. De láthatta, hogy megtörtént a találkozás.

–   Fogalmam sincs, mit láttam! – ellenkezett Gabriel, de egyre kisebb meggyőződéssel.

–   Az igazat látta.

–   És a türkiz köd?

–   Az én voltam.

–   Hát persze – legyintett a férfi.

A nő hátrált pár lépést, aztán a teste egyszer csak elhalványodott, végül teljesen eltűnt, mígnem egy türkiz színű, ködszerű alak jelent meg a helyén.

Gabriel nagyokat pislogott, a karján égnek állt a szőr. Egy hang szólalt meg a fejében.

–   Üdv, Őrző!

Mielőtt bármit tehetett vagy mondhatott volna, a ködalak eltűnt, és visszatért Angel White, a megszokott szelíd mosollyal, lebegő hajtincsekkel, amik úgy kígyóztak a nem létező szélben, mint az imént a türkiz ködalak.

–   Na, most már hisz nekem?

Gabriel lehuppant a kanapéra, és próbálta összeszedni szétesett gondolatait.  

–  Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mostanában elkerülöm a pszichiátert – motyogta rekedten. – Máskülönben bevág a gumiszobába és behajítja a kulcsot az óceánba. De lehet, az lesz a legjobb, ha én magam megyek el hozzá és elmondom neki, hogy megőrültem – fúrta a tekintetét Angel White türkiz szemébe.

–  Arra semmi szükség. Nem magának kell segítség, hanem az édesapjának. Segítsen a lelkének az emberiség érdekében! Fogy az időnk.

Ahogy Gabriel belegondolt, mindez mit takar, meghűlt az ereiben a vér. Ha segít a futárnak, az azt jelenti, hogy Howard Jones lelke új testbe kerül, történjen bárhogy is. Ami egyenlő azzal, hogy az apja hamarosan meg fog halni.

–  Lehetetlent kér – suttogta.

–  Cak azt, amit tennie kell. Bármilyen szomorú is, az apja mindenképpen meg fog halni, a kérdés csak az, hogy a lelke továbbélhet és fejlődhet-e egy másik testben, hogy majd beteljesítse a sorsát, vagy elpusztul, és ezáltal több millió ember is a jövőben, mert nem lesz, aki megmentse őket.

Csend telepedett rájuk, komor, nyúlós csend, amit csak a falióra halk ketyegése tört meg. Gabriel a halántékát masszírozta, hogy gondolkodásra serkentse az agyát, egyúttal próbálja enyhíteni a fejfájását. Az apjára gondolt, a briliáns államügyészre, a hűséges férjre, aki a felesége halála után sosem nősült újra, és az apára, aki mindig támogatta, hol szavakkal, hol némasággal. Csapongó emlékei közül felbukkant és a többi elé tolakodott egy több mint tíz éves beszélgetés egy döntésről, ami az egész későbbi életét meghatározta.

Jól emlékezett a napra, amikor elhatározásra jutott és az apja arcára is, amikor elmondta neki, mi a terve. „Abbahagyom a jogi egyetemet. Afganisztánba megyek. Ha visszajöttem, akkor folytatom.”, közölte elszántan, felkészülve az ellenkezésre, hegyi beszédre. Helyette az apja a szemébe nézett, hosszan, töprengőn, majd beleegyezőn bólintott.

Gabriel nagyot sóhajtva tért vissza gondolataiból a jelenbe. Angel White még mindig ott állt előtte, nyílt tekintetű türkiz szemében várakozás csillogott.

– Az apám egyszer azt mondta – köszörülte meg a torkát a férfi –, hogy nehéz az egyénnek meghozni olyan döntést, amivel nem csak a saját, hanem mások sorsát is befolyásolhatja.

–  Akkor mondta ezt magának, amikor Afganisztánba ment. Láttam Howard emlékei között.

–  Így van – mosolygott Gabriel. – Döntöttem – állt fel, és a nő most nem akadályozta meg. – Ha bármi is igaz abból, amit mondott, akkor gond van, és szerintem nagyon meg fogom bánni. De talán így lesz a legjobb. Úgy érzem, ezt kell tennem.