Válaszutasok 1. rész 15. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

15. fejezet 

~ Kaitlyn ~ 

    – El kell ismerni, hogy nem rossz a srác – hallotta Kaitlyn Liam elismerő csettintését, ahogy a férfi háta mögé lépett. Nem láthatta az arckifejezését, de lefogadta volna, hogy vigyorog, mint egy róka. 

    – Nem rossz? – nyomta meg Katie a szavakat. – Neked ez a minőség csak ennyi? Nem rossz? 

    – Oké, akkor jó – adta meg magát a férfi. – És, mivel remek a pezsgő, engedékeny vagyok, így legyen nagyon jó. És ha kapok egy csókot, akkor egyenesen pazar lesz – ölelte át Katie vállát. 

    Kaitlyn úgy vélte, eleget hallott, és melléjük lépett. 

    – Üdv, főnökasszony! – emelte felé a poharát üdvözlésképp Liam. – Épp most dicsértem meg a mi kis fotós barátunkat. 

  – Na, ne! Katie, ez a te műved? – adta a meglepettet Kaitlyn. – Lassan kezdek félni tőled Liam átalakulása láttán – hajolt közelebb a lányhoz, hogy a férfi ne hallja az elismerést, majd végighordozta a tekintetét a kiállítótermen. – Impresszív, ugye? – kérdezte immár hangosabban, és akarva akaratlanul büszkeség töltötte el a látványtól. 

   A neves Webber Galériát előkelő ruhába bújt emberek lepték el, akik kisebb csoportokba verődtek Ethan kiállított fényképei előtt és elismerően bólogattak, miközben megvitatták a képek által közvetített érzéseket. Több híresség is volt a nézelődők között a művészvilágból, ami külön elismerésre adott okot. 

    A kiállítás témája az emberi lélek volt, és Kaitlyn szinte csupasznak érezte magát, ahogy a fotókon megjelenő érzések és érzelmek sokasága körülvette, ami Ethan zsenialitását és spontaneitását dicsérte. Némelyik kép visszatükrözte a nő lelkében dúló vihart, és ez úgy érte, mint egy hidegzuhany. Nehéz hetek álltak mögötte, mintha jegyet váltott volna egy soha véget nem érő menetre az érzelmek hullámvasútjára. A lakásában történtek után igyekeztek Ethannel úgy viselkedni a szerkesztőségben, mint ha semmi sem történt volna, ami a hirtelen jött sokkhatás és kölcsönös szégyenérzet mellett aznap meglepően jól sikerült. Ám a következő találkozó egy hét múlva nagyon kínos volt. Mindketten zavarban voltak, feszengtek a másik közelsége miatt, és nem igazán tudtak mit mondani egymásnak, leginkább csak udvarias, kurta mondatokat váltottak. Kaitlyn nem tudott úgy a férfi szemébe nézni, hogy ne látta volna benne visszatükröződni saját lelkifurdalását. Katie persze azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben, de sikerült meggyőznie, hogy csak fáradt, Ethan pedig a terhes barátnője és a közelgő kiállítása miatt azt se tudja, hol áll a feje, ezért tűnik szórakozottnak. 

   Most, hetek múltán a dolgok mintha kezdtek volna visszatérni a régi kerékvágásba, Ethan újra elkezdett viccelődni, és annak a délutánnak a pillanatai lassan álomképpé alakultak Kaitlyn fejében. Kényszerítette magát, hogy ismét úgy tekintsen Ethanre, mint egy kollégára, aki fontos szerepet tölt be a karrierjében, és egy barátra, aki jelen van az életében. Se több, se kevesebb, mondogatta magának, és ez bevált, mert jól tudta, hogy a férfiból a kevesebb is több a semminél. 

    – Hozok még egy pohár pezsgőt – rántotta ki gondolataiból Liam hangja. – Parancsolnak a hölgyek is? 

    – Igen, köszönöm – vágták rá Katie-vel egyszerre. 

    Kaitlyn a tekintetével követte a férfit, majd végigpásztázta a termet a jól ismert arcot keresve. 

    – Az előbb ment ki a teremből a galéria tulajával – jegyezte meg Katie. 

    – Kicsoda? – adta az ártatlant Kaitlyn. 

   – Ethan. Talán nem őt keresed? – emelkedett a magasba Katie bal szemöldöke. – Van valami haladás? 

   – Haladás? Hol? – próbálkozott Kaitlyn, mint ha nem tudná, hogy Katie úgy olvassa őt, mint egy nyitott könyvet. 

    – Természetesen Ethannel. 

   – Nem tudom, mire gondolsz – keményítette meg magát, mert sem az idő, sem az alkalom nem volt megfelelő a zátonyra futott „majdnem szerelmi” életének elemzésére, de Katie-t ez láthatóan nem zavarta. 

   – Akkor mondom. Hetekkel ezelőtt kimentél Ethannel fotózni, és utána felmentetek a lakásodra. Megvan? 

    – És? – fújt riadót Kaitlyn agya. 

    – Attól kezdve furcsán viselkedtek egymás jelenlétében. Vagyis egyértelműen történt valami, és hiába ködösítesz hetek óta, nem tudsz átverni. 

  – Szerintem túlságosan meglódult a fantáziád – vált fagyossá Kaitlyn hangja. – Ne kombinálj! Dolgoztunk. Ennyi történt. 

   Katie tiltakozásra nyitotta a száját, de szerencsére a terem végében álló pulpitos körül mozgolódás támadt, majd egy idős férfi megkocogtatta a mikrofont. A dobogás hangja betöltötte a termet, felkeltve a vendégek figyelmét, és mindenki kíváncsian fordult az emelvény felé. A férfi elmosolyodott, amitől szigorú ábrázata mintegy varázsütésre átváltozott jólelkű nagypapa arccá, és amikor elcsendesült a terem, udvariasan biccentett egyet. 

   – Hölgyeim és Uraim! Robert Webber vagyok. Mint a galéria tulajdonosa, engedjék meg, hogy köszöntsem Önöket ezen a szép estén! Ma is, mint minden alkalommal, ha művészet iránt rajongó embereket látok, öröm tölti el a szívemet. És külön örömömre szolgál, hogy én nyithatom meg ezt az emberi érzéseknek szentelt kiállítást, és mutathatom be Önöknek a művészt, aki elkészítette ezeket a gyönyörű felvételeket. Egy olyan fiatal fotóművészről van szó, aki már eddig is szép sikereket ért el nem csak hazánkban, hanem Európa több országában, és szülőhazájában, az Egyesült Államokban is. Hölgyeim és Uraim, Ethan Lambert! 

   A vendégek udvariasan megtapsolták a férfit, majd kisebb ováció tört ki, amikor Ethan fellépett a házigazda mellé. Széles mosollyal fogadta Mr. Webber gratulációját, megrázta a férfi kezét, majd átvette a helyét a mikrofon mögött. 

   Kaitlynnek fogalma sem volt, hogy Ethan milyen szavakkal köszöntötte az összegyűlt tömeget, mert csak a hangjából áradó melegséget érezte és simára borotvált, jóképű arcát látta, ahogy mosolyogva, izgatottan csillogó szemekkel beszél a fel-felvillanó vakuk kereszttüzében. 

~ Ethan ~ 

     A megnyitó zökkenőmentesen alakult, de az Ethan gyomrában remegő idegesség mintha vihar előtti csendet jelzett volna. Több interjút adott, és mintha mindenki a közelébe akart volna férkőzni egy-két mondat vagy közös fénykép erejéig. Derekasan állta a rohamot, mosolyogva válaszolt a kérdésekre mindaddig, amíg azok a kiállított képekről és a témaválasztásról szóltak. Amikor azonban a magánéletét kezdték firtatni, Jillianről és születendő gyermekükről kérdezték, azonnal bezárult. Az udvariasabb kérdéseket röviden, tömören intézte el, a tolakodókat válaszra sem méltatta, nyilvánvalóvá téve, hogy a képei eladók, de a magáélete nem, sem pedig Jilliané. 

    Amikor a pletykára éhes bulvárriporterek visszavonulót fújtak, előtérbe került a szakmai sajtó, ami javított Ethan kedélyén, de így is alig várta, hogy vége szakadjon a kérdésözönnek és kifújhassa magát. És ihasson végre valamit. 

    – Nagyon szomjas valaki – bukkant fel mellette Katie egy örökkévalóságnak tűnő óra múlva, és a két korttyal eltüntetett pezsgő árván maradt pohara felé bökött. 

   – Ne is mondd! Nem vagyok hozzászokva ehhez a sok beszédhez. Ehhez képest majd’ egy órát járt a szám egyhuzamban – köszörülte meg a torkát Ethan, és visszatette a poharát a pultra egy ásványvizet kérve. 

   – A sztárság átka. 

   – Miféle sztárság? Én fotózom a sztárokat, Katie, soha nem fogok közéjük tartozni. Azt hiszem ezt ma egyértelművé is tettem a bulvársajtónak – sziszegte. 

   – Hé, ne húzd fel magad! – simogatta meg a vállát Katie. – Csak a munkájukat végzik. És persze örülök a szerénységednek, de ezt vésd az agyadba: a sztárokat választják. Ha sztárt akarnak belőled csinálni, akkor az leszel. Én már látom is a címlapokat: Az ünnepelt fotóművész és a híres West End-i színésznő szerelmének gyümölcse! 

   – Inkább lapozzunk, Katie! – horkantotta Ethan. – Hol van például a szívtipró machó partnered? – nézett körül. 

    – Na, ha ezt hallotta volna – nevette el magát a lány. 

    – Mit kellett volna hallani? – jelent meg Liam végszóra. 

    – Semmit, ne izgulj! – kacsintott rá Katie. 

    Az újdonsült pár évődését hallgatva Ethan elmélázott, hogyan passzolhatnak össze, mikor látszólag jobban nem is különbözhetnének. Katie bohókásan kusza, göndör, szőke haja és macskás zöld szeme éles kontrasztot alkotott Liam hátrasimított, gondosan zselézett barna hajával és barna szemével. A férfi olyan természetességgel viselte háromrészes, egyszínű öltönyeit, mint más a saját bőrét, Katie viszont szerette a színes holmikat, és hol lezser, sportos nadrágkosztümöt húzott, hol testre simuló egyrészes ruhát. Ami egyezett bennük, az a magas, vékony alkatuk volt, és szókimondó, harsány modoruk, ami Katie-nél női bájjal párosult, Liam viszont folyamatosan pengeélen táncolt, és gyakran billent át a bunkó kategóriába. De azért néha tudott meglepetést is okozni, mint például most. 

    – Meg kell mondjam, nagyon jó képek. Lenyűgöztél! – nyújtotta felé a kezét Liam. 

    – Wow! – esett le Ethan álla. – Köszönöm! Nem kevés munka van bennük, és, tudod... 

   – Jaja, biztos, de azért el ne bízd magad! – vágta hátba Liam, amitől majdnem magára borította a kezében dédelgetett vizet. 

    – Gyönyörűek a képek, Ethan. Én is gratulálok – csatlakozott hozzájuk Kaitlyn is. 

   Ethant elborította a már jól ismert bűntudat a nő udvarias, szinte gépies mosolya láttán. Kaitlyn közelebb hajolt hozzá, majd gyorsan visszalépett, mintha nem tudná eldönteni, hogy adhat-e neki üdvözlésképp puszit vagy sem. 

    – Vannak közöttük nagyon megható felvételek – dicsérte a nő olyan hangon, amivel az értekezleteken szokon beszélni. – Hallgatóztam egy picit, mindenki arról beszél, hogy mélyen megérintették őket a képek. 

    – Köszönöm! Ha így van, akkor tényleg elégedett lehetek – erőltetett mosolyt az arcára Ethan. – Ez volt a cél, érzéseket közvetíteni és kiváltani. 

   – Elégedett lehetsz, sikerült – dicsérte Kaitlyn, és a férfi arcára ráfagyott a mosoly a nő szemében felbukkanó fájdalom láttán, ami olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant, így nem is volt biztos benne, hogy jól látta-e. 

   Ethan nap mint nap elátkozta azt a délutánt, és utálta magát saját gyengesége miatt. Kétszeres bűntudat gyötörte, Jillian miatt és Kaitlynért. Jillian legalább nem tudta, mi történt, és amiről nem tudunk, az nem fáj, így felé csak saját lelkiismeretével kellett elszámolnia, és ez sem ment könnyen. Kaitlyn viszont, bármennyire is távolságtartóan viselkedett, folyamatosan azt sugározta felé, hogy nem közömbös iránta, ami azt jelentette, hogy nem csak a szex iránti vágy mozgatta akkor. De a legrosszabb az egészben az volt, hogy ő egész biztosan így érzett Kaitlyn iránt, éppen ezért kerülte őt, amennyire csak lehetett. És ezért döntött úgy, hogy nem hosszabbítja meg a két hét múlva lejáró szerződését az Extra-val. 

   – Jillian hogy van? Mikor jön el a nagy nap? – törte meg Katie a kényelmetlenül hosszúra nyúlt csendet. 

   – Jól van – fordult a lány felé Ethan magában hálát rebegve, hogy végre arra terelődik a szó, akire neki gondolnia kell. – De egyre nehezebben viseli a terhességet. Jó nagyra nőtt, és szeretne már túl lenni rajta. 

    – Mennyi van még a szülésig? – kérdezte Katie. 

    – Két hét, legalábbis papírforma szerint, de az orvos szerint már bármikor megindulhat. 

    – Akkor most nagy az izgalom, mi? Nem irigyellek, haver – rázta a fejét Liam. 

   – Én vihar előtti csendnek mondanám – fújt egy nagyot Ethan. – Tegnapelőtt is volt egy téves riasztás, de nem történt semmi, végül hazaküldtek minket a kórházból. 

    – Bent leszel a szülésnél? – firtatta Katie, mire Liam látványosan elhúzta az orrát. 

   – Hát, engem hat lóval sem lehetne bevontatni, ha arra kerülne a sor. Nem férfinak való az, ami ott történik – rázta a fejét. 

    – Ethan már gyakorlott ebben – szúrta közbe Kaitlyn. 

    – Azt hogy csináltad? – esett le Liam álla. 

   – A nővérem szülése kalandosra sikeredett, és mire észbe kaptam, azt hitték, én vagyok az apa, és bent ragadtam – magyarázta Ethan, mire Katie és Liam olyan döbbent képet vágtak, amin nem tudott nem nevetni. 

    – Gondolom, adtál egy kis munkát a személyzetnek, amikor felvakartak a szülőszoba padlójáról – tért magához a meglepetésből Liam. 

  – Több tiszteletet, ha kérhetem! – méltatlankodott Ethan. – Semmi ilyesmi nem történt. Jó páros voltunk. Életre szóló élmény volt. 

    – Asszisztálni a saját testvéred szülésénél? Azért ez elég bizarr, ha engem kérdezel. 

    – Még jó, hogy nem kérdez téged senki – lökte meg a párját a vállával Katie. 

   – Na, jó, elég volt a pezsgőből! – szagolt bele a poharába Liam. – Kérek inkább egy whisky-t. Vad dolgokhoz férfias pia illik. Vagy váltsunk témát! 

    – Rendben. Leadtad a cikket a színházakról? – fordult felé Kaitlyn szigorú arccal, de az ajkai körül mosoly játszott. 

    – Most szóljatok hozzá! – tárta szét a karját Liam. – Győzz megszabadulni egy kellemetlen témától, és nyakadba kapod a következőt! Reggelre az asztalán lesz, szerkesztő asszony – hajolt meg tettetett alázatossággal. – Hol az a whisky? 

    – Rendben – mosolygott Kaitlyn és az órájára nézett. – Nekem lassan mennem kell. Ethan, neked mik a terveid holnapra? Be tudsz jönni, hogy átbeszéljük a következő munkát? 

    – Szerintem igen – nyelt egyet Ethan a szerződésbontásra gondolva. – Valamikor kora délután. 

    – Rendben, ahogy neked jó. Én bent leszek késő délutánig. 

   – Megbeszéltük – bólintott Ethan. Gyors pillantással felmérte a teremben kialakult kisebb-nagyobb csoportosulásokat, és kiszúrta, hogy Jim épp Mr. Webberrel beszélgetett. Ahogy idős menedzsere elkapta a pillantását, széles mosolyt villantott fel és a fejével intett neki. Ethan kapva kapott az alkalmon, kimentette magát és határozott léptekkel a háta mögött hagyta a hármas fogatot. 

~ Kaitlyn ~ 

     Ethan kora délutánra ígérte magát, de már öt óra is elmúlt anélkül, hogy Kaitlyn hallott volna felőle. Lehet, hogy megint a kórházban vannak, futott át az agyán a gondolat, kellemetlen szájízt hagyva maga után. Hogy elterelje a figyelmét, újra fejest ugrott az íróasztalán heverő cikktervezetek garmadájába. A Liam által leadott anyagot hagyta a végére, mert az volt a leghosszabb. 

   – Mmm, ez jó – dicsérte fennhangon a második olvasás után. Hagyott rajta pár megjegyzést, majd úgy döntött, hogy ennyi elég volt a munkából és a várakozásból, inkább hazamegy. Kikapcsolta a laptopot és nyújtózott egy nagyot ültében, amikor kopogtak az ajtón. 

    – Igen? – szólt ki. 

    – Szia! – dugta be a fejét Ethan az ablakon. – Judy nem volt az asztalánál. Bejöhetek? 

   – Persze, ne viccelj! – invitálta Kaitlyn megdobbanó szívvel. – Ülj le! Mi újság? Fejlemény baba ügyben? 

    – Hajnalban megint bementünk a kórházba, de semmi – zuttyant le a férfi a székbe. – Viszont kicsit magas Jill vérnyomása, az orvos bent akarja tartani, amíg meg nem születik a kicsi. 

    – Oh. Jó lenne már túl lenni rajta, ugye? – nézett a férfi karikás szemébe. – Szegény Jillian. Nagyon eseménydús a vége. 

    – Igen. De úgy látszik, nagyon jól érzi magát odabent a baba – dörzsölte meg borostás arcát Ethan. 

    – Tényleg, még nem is kérdeztem, hogy mi lesz a neve? Tudjátok már? 

    – Jillian csak azután akar neki nevet adni, ha már látta. Hisz az első benyomás erejében. 

  – Nem rossz gondolat – helyeselt Kaitlyn, bár fogalma sem volt, hogyan szoktak a szülők nevet választani a gyereküknek. – Épp kávét akartam inni – füllentette. – Csatlakozol? 

    – Az jól jönne – dőlt hátra Ethan a székben nagyot nyögve. 

   – Máris szólok Judynak – állt fel az asztal mögül Kaitlyn. – Amúgy mikor aludtál utoljára? – nézett vissza a nyakát masszírozó férfira az ajtóból. 

    – Nem is tudom. Rendesen talán három napja. Azóta csak egy-két órát, hébe-hóba. 

   – Nem is kellett volna bejönnöd, felhívhattál volna – ült vissza Kaitlyn az asztal mögé, miután leadta Judy-nak a rendelést. 

   – Útba esett – legyintett Ethan. – Hazamentem átöltözni, és gondoltam beugrom, ha már megígértem tegnap. 

  – Értem. Akkor jöhet a munka? A következő projekt… – kezdett bele Kaitlyn, de a férfi telefonja csipogva félbeszakította. 

  – Jilliant most viszik a szülőszobába – olvasta az üzenetet Ethan. – Mennem kell! – pattant fel és vissza sem nézve kirobogott az ajtón.

Válaszutasok 1. rész 14. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

14. fejezet

~ Kaitlyn ~

    Sötét volt az ablakon túl, amikor Kaitlyn felébredt. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy összeveszett Ethannel és bevágta maga után a hálószoba ajtaját. Nagyokat pislogva szoktatta a szemét a sötétséghez, és végre kirajzolódott előtte a komód, a mély fotel, amibe szeretett bekucorodni és olvasni lefekvés előtt, bár idejét sem tudta, mikor csinált ilyet utoljára. Be kéne húzni a sötétítőt, futott át az agyán, de nem érzett hozzá erőt, hogy felkeljen. De nem fizikai fáradtság kínozta, hanem szellemi és érzelmi kimerültség. 

   Eljött a pillanat, amiről azt hitte, hogy soha nem fog bekövetkezni: kicsúszott a kezéből az irányítás. Elveszítette a fejét, mert bepánikolt. És ahelyett, hogy nyugodtan elmondta volna Ethannek, hogy két hónappal korábban kell kezdenie Los Angeles-ben, csak úgy odavágta neki, zárszóként, hogy már augusztusban kiutazik. De előtte jól leordította a fejét a gyerektéma miatt. 

   – Mi az ördög ütött belém? – suttogta bele a szoba csendjébe.

   Most, ahogy tiszta fejjel belegondolt, miket vágott Ethan fejéhez, megrémült. Eleget hallotta az apja részeg őrjöngését gyerekkorában ahhoz, hogy megfogadja, nagy ívben kerülni fogja azokat az embereket, akik könnyen elveszítik a kontrollt. Erre most ugyanezt csinálta ő is. 

    Tudta, hogy higgadtan kellett volna mindent megbeszélniük, és már sokkal korábban. De azt is, hogy nem egyedül ő volt a ludas, hiszen Ethan ugyanúgy elzárkózott attól, hogy a Los Angeles-i munkáról beszélgessenek. Mint ha néma egyezséget kötöttek volna, és a „ha nem beszélünk róla, akkor nem fáj” taktika be is jött egy ideig. A bökkenő csak az volt, hogy most már fájt. 

   – Hát, legalább nem mondhatjuk, hogy nem beszéltünk az új időpontról – mondta a plafonnak, ami üresen, szürkébe veszve bámult le rá. És pont ilyennek érezte a fejét is, üresnek és sötétnek. 

   Addig feküdt az ágy közepén, amíg megkordult a gyomra, ami csak még tovább frusztrálta. Nem akart lemenni, mert nem tudott volna Ethan szemébe nézni, így húzta az időt, amíg csak tudta. De az éhség nem tágított, és pár perc múlva a gyomra már hangosan követelte a jussát. 

   Feltápászkodott és lassan lement a nappaliba, azon törve a fejét, hogy mit mond majd Ethannek, de a férfi szerencsére nem mutatkozott. Belépett a konyhába, de az is üres volt, így Kaitlyn kicsit megkönnyebbült. Összeütött magának egy rántottát, és amikor leült az asztalhoz és belekortyolt a kamillateába, érezte, hogy megszállja a szokásos nyugalom. Ethan háza mindig is jó hatással volt rá, különösen a konyha, ahol a legnagyobb biztonságban érezte magát. A férfi szerint ez volt az édesanyja kedvenc helye, és talán itt hagyott valamit az aurájából a gyönyörű bútor, a vagyont érő eszközök és edények között, ami olyan erős, hogy még Kaitlyn is érzi, pedig nem is ismerte Elisabeth-et. 

  A rántotta felénél tartott, amikor beléhasított a kérdés, hogy hol lehet Ethan. A falióra szerint háromnegyed tíz volt, és a férfi mindig szólt, ha kimaradt vagy el kellett mennie otthonról. Legalábbis normál esetben, húzta el a száját Kaitlyn, mert ez az eset messze nem volt normális. Lehet, hogy Ethan fent van a dolgozószobájában, csak nem hallotta, bukkant elő a kézenfekvő megoldás, ám rögtön el is vetette az ötletet, mert tisztán emlékezett rá, hogy a szoba ajtaja nyitva volt, a férfi pedig mindig becsukta, amikor dolgozott. A villa nagyot csörrent, ahogy elszálló étvággyal szándékosan leejtette a tányérra, hátha előcsalja vele a férfit. Fejét a nappali felé fordítva fülelt, de semmi zajt nem hallott. Hallgatta még egy kicsit a csendet, majd frusztráltan felkapta a tányért, és a maradékot beborította a szemetesbe. A használt edényeket berakta a mosogatógépbe, felkapta a teáját és átment a nappaliba. 

   Ledobta magát a kanapéra, maga alá húzta a lábát és bögréjét dédelgetve bekapcsolta a tévét, amin ordítva ugrott be egy sportcsatorna, amin egy amerikai futball meccset közvetítettek. Lehalkította az izgatottan hadaró kommentátort, aztán tovább kapcsolt. Szórakozottan váltogatta a csatornákat, de semmi sem ragadta meg a figyelmét, így végül kikapcsolta a tévét. Ahogy ledobta maga mellé a távirányítót, a szeme megakadt a dohányzóasztalon heverő barna borítékon. Letette a bögrét és utána nyúlt. Hezitálva forgatta a kezében, mielőtt kinyitotta, és nagy sóhajjal kihúzta a fotókat a borítékból. Büszkeség töltötte el, mert a vak is láthatta, hogy Ethan átkozottul jó fotográfus. A felvételek gyönyörűek voltak, ahogy a színes és fekete-fehér képek váltogatták egymást. Most is, mint mindig, az utóbbiak ragadták meg jobban a figyelmét. Úgy tartotta, hogy ha értő kezek készítik, akkor egy fekete-fehér fotóról sokkal több érzelem tükröződik, mint egy színesről. A boldogság és meghatottság Susan és Peter arcán, a büszkeség a férfi szüleinek szemében mind kézzel foghatónak látszott. A legutolsó kép viszont zavarba ejtette. Róla készült, ahogy gyengéden néz a lencsébe, a mosolya pedig Ethannek szól, és a szerelem is, ami a tekintetéből sugárzik. Hirtelen gombóc keletkezett a torkában, kapkodva elrendezte a fényképeket és visszacsúsztatta az egész kupacot a borítékba. 

   A torkát szorító gombóc, mint megannyi kimondatlan szó kínozta. Ráeszmélt, hogy annyi mindent akar mondani Ethannek, és még több, meggondoltatlan mondatot szeretne visszaszívni, ami azonban lehetetlen volt. A szeme sarkából megpillantotta a táskáját, amit a kanapé másik végére tett le, amikor hazaértek. Felpattant, és mielőtt meggondolhatta volna magát, előkotorta a táskából a mobilját, és Ethant tárcsázta. 

   Összerezzent a csörgésre, ami először halkan szólalt meg, majd egyre hangosabbra váltott. A hang irányába fordult. A férfi mobilja a bejárati ajtó melletti komódon feküdt. 

   – Merre vagy? – sóhajtotta Kaitlyn és csalódottan megszakította a hívást. Letette a mobilt, és a dohányzóasztal alsó polcán heverő regény után nyúlt, amit lassan fél éve, hogy elkezdett, de még a felénél sem tartott. Visszaült a kanapéra, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett, de az agya nem tudott mit kezdeni a feladattal, így, amikor harmadszor futott neki az első mondatnak, becsukta a könyvet és visszatette a helyére. Kiitta az időközben teljesen kihűlt teát a bögréből, egy utolsó pillantást vetett a bejárati ajtó irányába, majd felment az emeletre, lezuhanyozott, és lefeküdt. 

    Arra riadt fel, hogy megnyikordul a hálószoba ajtaja, majd érezte, hogy egy ismerős test ereszkedik le mellé az ágyra. Álomittasan átnézett a válla felett. A folyosóról beszűrődő fényben látta, hogy Ethan ruhástul fekszik mellette. 

   – Alszol? – kérdezte halkan a férfi. 

   – Ühümm. 

   Érezte, hogy a párja lejjebb csúszik a párnán és befészkeli magát a háta mögé. Meleg lélegzete jólesőn csiklandozta a tarkóját. 

   – Sajnálom – mormogta a fülébe Ethan. – Nem akartam rád erőltetni semmit. Csak azt hittem, hogy jót tenne mindkettőnknek, ha pár napot együtt töltenénk, de látom, hogy önző voltam. 

  – Én is önző voltam – nyelt egyet Kaitlyn. – Annyira lefoglalt a munkám, hogy csak azzal foglalkoztam. És semmi jogom nem volt kiabálni veled és szörnyűségeket vágni a fejedhez. Az egész nagyon, nagyon rosszul sült el – suttogta. Átkulcsolta Ethan kezét, amivel a férfi magához szorította. – Merre voltál? 

  – A parkban, kiszellőztetni a fejem. Aztán hazajöttem, és a fényekből láttam, hogy lent vagy, így ültem még egy kicsit a kertben. 

   – Ilyen félelmetes lennék? 

   – Nem, de a veszekedés igen. 

  Kaitlyn nem tudott mit felelni. Pár percig csendben feküdtek, élvezték egymás közelségét és a jótékony csöndet, amit végül a nő tört meg. 

   – Mi lesz velünk? Csak két hónap, és… 

   – Nem akarom, hogy elmenj – vágott a szavába Ethan és Kaitlyn hajába fúrta az arcát. – De azt sem akarom, hogy itt maradj, mert megérdemled azt az állást. Nagy kihívás és nagy lehetőség, és nem akarlak hátráltatni a karrieredben. De ma rájöttem, hogy nem tudom, én mennyire szerepelek a terveidben, mert nem kérted egyszer sem, hogy menjek veled. És azt sem mondtad, hogy ha én itt maradok, akkor te sem mész ki. Nem akarom, hogy a megbízásod válaszút elé állítson minket – suttogta a férfi. – Nem akarlak elveszíteni. 

   Kaitlyn szembeforult a férfival, és olyan erővel ölelte magához, mintha az élete függne tőle. Tudta, hogy a döntése nehéz lesz mindkettőjüknek, de nem volt rá felkészülve, hogy ennyire. És még el sem utazott. Nem akarta ezt az érzést, azt pedig még kevésbé akarta, hogy Ethan szenvedjen, ha az ő egója esetleg nagyobbnak bizonyul, mint a szerelme. Hasonlónak tanúja volt korábban, és nem akart most ő lenni az, aki fájdalmat okoz neki.

~ Kaitlyn ~

   – Na, mesélj! – perdült be Katie Kaitlyn irodájába az Extra nyárbúcsúztató partyja utáni hétfő reggel. Leült, és olyan várakozással nézett rá az íróasztal felett, mintha az örök élet titkát várná tőle. 

    – Mit meséljek? – adta a tudatlant. 

   – Jaj, ne játszd az ártatlant! Tudod te jól! Party, zene, tánc, Ethan. Tánc ÉS Ethan… Na, gyerünk, ne kéresd magad! – unszolta Katie. 

   – Figyelj, én tényleg nem tudom, hogy mit vársz tőlem! Két dal erejéig táncoltunk. Nem, igazából csak másfél. És ennyi. 

   – És milyen volt? 

  – Istenem, milyen lett volna? Mint egy tánc – legyintett Kaitlyn tettetett közönnyel, és felállt, hogy újabb adag kávét hozzon magának, és hogy időt nyerjen. 

   Mit is mondhatna? Hogy úgy érezte magát Ethan karjaiban, mint ha egy hosszú út után végre hazaért volna? Hogy most is arra vágyik, hogy a férfi közelében legyen? Ezt mind nem mondhatta, mert a föld alá süllyedt volna szégyenében. 

    – Nem tudsz átvágni – fenyegette meg Katie az ujjával. – Látom rajtad, hogy több volt az egy szimpla táncnál – vigyorgott és ő is felállt az asztal mellől. – Ha nem akarod elmondani, hát ne tedd! Előbb-utóbb úgyis minden kiderül. 

  Katie-nek igaza volt, sokkal többet jelentett számára az a pár perc Ethannel, mintsem egy tánc egy kollégával, de ezt még magának is nehezére esett bevallani. Ezért inkább igyekezett elfelejteni, amiben a férfi a segítségére is volt, mert a party után két hétig nem hallott felőle semmit. De ez nem volt meglepő, hiszen nem volt lefixált megbeszélésük, bár ez korábban sosem rettentette el a férfit attól, hogy felhívja a szerkesztőségben vagy beugorjon, ha csak pár perc erejéig is, amikor épp arra volt dolga. Most azonban nem jelentkezett. Kaitlyn eljátszott a gondolattal, hogy talán az az oka a távolmaradásának, hogy hozzá hasonlóan Ethannek is többet jelentett az a pár perc egyszerű táncnál, és összezavarodott saját érzéseit illetően, de tudta, hogy ez csak buta vágyálom. Igyekezett kiverni a fejéből a férfi érintését, a tenyere melegét a hátán, ahogy magához húzta tánc közben, és az illatát, amit még most is az orrában érzett. Ezért Kaitlyn a józan eszére hallgatva idejében útját állta saját, optimista gondolatainak, mert sejtette, hogy a férfi távolmaradásának az oka teljesen más. És több mint valószínű, hogy Jilliannek hívják. Ahogy az a nő ránézett a táncparketten, azzal az átható pillantással, amitől szinte megfagyott az ereiben a vér, arra következtetett, hogy egészen biztosan az ő keze van a dologban. Nyilvánvalóan féltékeny lett, amikor meglátta, hogy Ethan mással táncol, bár Kaitlyn erősen kételkedett benne, hogy egy olyan gyönyörű nő, mint Jillian, tőle féltené a szerelmét. Abban meg még inkább, hogy Ethan rá vágyna, amikor Jillian a párja. 

~ Ethan ~ 

   – Hány órára is kell holnap orvoshoz menned? – lépett Ethan a konyhába sietve. Késésben volt, már tíz perce el kellett volna indulnia. – Egyébként örülök, hogy nem ma, mert akkor lehet, nem tudnék veled menni. Van egy találkozóm délután. De holnap a tiéd vagyok. 

   Töltött magának egy bögre kávét, nagyot kortyolt belőle, majd beleharapott egy pirítósba. 

   – Te nem eszel? – fordult Jillian felé, aki semmibe révedő tekintettel, köntösben, kócosan ült az üres asztalnál. – Hahó! Ébresztő, Csipkerózsika! – tette a kezét a lány vállára, majd lehajolt és egy puszit nyomott az arcára. 

   – Kivel van találkozód? – éledt fel Jillian. 

   – Jimmel. Egy kis munka, egy kis szórakozás. Régen teniszeztünk, Jim foglalt pályát. 

   – Értem – állt fel a lány borús arccal. 

   – Valami baj van? – tette le a bögrét Ethan. Ismerte ezt az arckifejezést, semmi jót nem jelentett. 

   – Mondd meg te! – fordult felé Jillian. 

   – Én? Mit? – tátotta el a száját Ethan. Mivel nem kapott választ, sóhajtva leült az asztalhoz és lopva az órájára sandított. – Oké, jöjjön a vallatás. Mit csináltam már megint? 

   – Nem tudod? – fordult vele szembe Jillian és a tenyerét az asztalra támasztotta. – Egy. Nem holnap megyek orvoshoz, hanem ma. Kettő. Ezt már mondtam neked, de úgy tűnik, téged csak ennyire érdekel. Három. Az, hogy szerinted holnap kell orvoshoz mennem, és még be is dobod, hogy Jimmel mész teniszezni, számomra azt jelenti, hogy csak úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy ma van a vizsgálat – fújta Jillian egy szuszra. 

   Ethan nagyokat pislogva dolgozta át az agyán mindazt, amit Jill elhadart. Abban egészen biztos volt, hogy a vizsgálat csütörtökön lesz, mert tisztán emlékezett rá, hogy azután beszélték meg a szerdai találkozót Jimmel, hogy Jillian említette a napot, ő pedig beírta a telefonja naptárába az időpontot. 

   – Ezt most nem vágom – rázta meg a fejét. – Mit hittem? 

   – Azt, hogy hülyének nézhetsz! Kivel van találkozód? Aki miatt képes vagy arra, hogy passzold az első ultrahangvizsgálatot! 

   – Mi ez, kihallgatás? Mondtam már, hogy Jimmel van egy sor megbeszélnivalónk a kiállítás miatt a galéria tulajával, és utána elugrunk teniszezni. Mért néznélek hülyének? Nem értelek. 

   – Mert szerinted azt mondtam, hogy holnap van az ultrahang, aminek semmi értelme, mert, hogy ma van. 

   – Biztos vagyok benne, hogy csütörtökről beszéltél. De ha tényleg ma van, akkor lemondom a teniszt. Ilyen egyszerű – oldotta meg a problémát egy mosollyal a férfi. Felállt, odalépett a lányhoz, hogy átölelje, de az elhúzódott tőle. 

   – Azzal a nővel találkozol, ugye? Kaitlynnel. 

   Ethan elnyomott egy káromkodást, és azon tűnődött, hogy a terhesség képes-e arra, hogy elvegye a nők eszét. De már korábban elhatározta, hogy bármi jön, türelmes lesz, nem akad ki, nam kapja fel a vizet, mert Jillian a terhesség elejétől folyamatosan stresszelt, amitől begörcsölt, és az sem neki, sem a babának nem tett jót. Na meg az ő idegeinek sem, de ez volt a kisebb gond. 

   – Nem találkozom Kaitlynnel. Ahogy mondtam, Jimmel van megbeszélésem, aztán teniszezünk. Viszont jövő héten többször is bemegyek az Extrahoz megbeszélésre, mert szerződésem van velük – zárta rövidre a vitát. 

  Ránézett az órájára, remélve, hogy Jim nem küldi el melegebb éghajlatra a késés miatt. A bögrét lemondó sóhajjal betette a mosogatóba és otthagyta a lányt, had főjön a saját levében. 

  – Menj csak hozzá! Úgyis olyan jól megértitek egymást. És, hogy ne tudj kibújni alóla, átrakatom a vizsgálatot holnapra – érte utol Jillian hangja. 

   Ethan sem aznap, sem másnap nem tudott olyat tenni vagy mondani, ami párja kedvére lett volna, és az azt követő hetek sem hoztak nyugalmat. A terhességi hormonok által vezérelt hangulatingadozások határozták meg a mindennapjaikat. Emellett Jilliant reggeli rosszullétek kínozták, amik néha olyan erősek voltak, hogy szinte fel sem tudott állni a fürdőszoba kövéről. Ethan szinte könyörögött neki, hogy fejezzék be a kölcsönös ingázást és a lány költözzön végre hozzá, hiszen a baba érkezése után úgyis együtt fognak élni. Amikor Jillian végül jobb belátásra tért, és hozzá költözött, órákat töltött az ágyban összekuporodva és azon morfondírozott, hogy megéri-e a sok szenvedés, aminek az oroszlánrésze még előtte van. Ethan vigasztalta, amikor azért zokogott, hogy elveszíti az alakját és a mellei megereszkednek, és együtt örült vele, amikor egy reggel rosszullét nélkül telt el. Férfiként nem érezhette, mivel jár egy terhesség, de Jillian nyilvánvalóan szenvedésként élte meg minden percét, ő pedig aggódott érte, amikor előadása volt, és előre félt, hogy mi lesz, amikor már nem játszhat tovább. A lány az első időkben arról beszélt, hogy pár héttel a szülés után vissza akar térni a színpadra, nehogy a süllyesztőben találja magát. Máskor viszont arról, hogy legalább egy évet otthon marad, mert az anyának a gyereke mellett van a helye. Ethan csak kapkodta a fejét a sok panasz és terv között, és kíváncsian várta, hogy végül melyik irányba fognak fordulni a dolgok. 

~ Kaitlyn ~ 

    – Hol jársz? 

   Kaitlyn kíváncsian figyelte Ethant, aki távolba meredő tekintettel üldögélt és a poharát tologatta az asztalon. Ebédidő volt, az étterem zsúfolásig megtelt, emberek váltották egymást az asztaloknál, de a pincérek fáradhatatlanul forgolódtak a vendégek körül. 

   – Hogy? – nézett rá a férfi. 

   – Azt kérdeztem, merre jársz? Nagyon elbambultál. 

   – Elnézést. Szétszórt vagyok ma – nézett fel a férfi bocsánatkérő mosollyal. – Miről is beszéltünk? 

  Kaitlyn hetek óta figyelte Ethant, és úgy látta, hogy továbbra is tökéletes munkát végez, de fejben nincs ott száz százalékosan, és ez zavarta, mert nem tudta, hogy neki szól-e a megváltozott viselkedés. 

   – Valami gond van?– fürkészte a férfi arcát, amit most kifejezetten nyúzottnak látott. 

  – Gond? Nem, gond az nincs – jött a válasz, bár Ethan arckifejezése nem pontosan ezt tükrözte. – Jillian babát vár. 

   Ha valaki azt mondta volna, hogy ez egy nem várt fordulat, a közelében sem járt volna annak, amit Kaitlyn valójában érzett. Konkrétan lefagyott. Ethan apa lesz, ami teljesen más megvilágításba helyez mindent. Oda a gyámoltalan reményeknek, az előtt elhamvadtak, hogy kiteljesedhettek volna. 

   – Babát? Hogyhogy? – hápogta, mire Ethan összeráncolta a homlokát, aztán felvillant a szemében a jól ismert huncut mosoly. 

   – Lássuk csak! Az úgy történt, hogy egy este… 

   – Állj! – emelte fel a kezét Kaitlyn. – Tudom, hogy lesz a gyerek! 

   – Akkor miért kérdezed? – nézett rá a férfi ártatlan arccal. 

   – Lökött – nevetett fel Kaitlyn, de semmi vidámságot nem érzett. – Egyébként gratulálok. Mennyi idős terhes? 

  – Három és fél hónapos. És köszönöm, de majd inkább akkor gratulálj, ha megszületik a kicsi, egészségesen. 

   – De minden rendben, ugye? Mármint a babával és Jilliannel. 

   – Igen, hála égnek. Csak Jillian… Na, igen, hát, ő Jillian. Az őrületbe kerget. 

   – Au. Pedig téged nem könnyű felbosszantani. 

   – Pedig, ha tudnád – ráncolta össze a homlokát mérges arccal Ethan, majd rögtön elmosolyodott. – Csak viccelek. Igyekszem jófiú lenni, és nem idegesíteni őt semmivel, és magamat sem, főleg olyan dolgokon nem, amiken nem tudok változtatni. Talán öregszem, de manapság már jobban szeretem a nyugodt helyzeteket. De Jillian nagyon akaratos tud lenni. Makacsul ragaszkodik az ötleteihez, az igazához. És eléggé bizalmatlan. Ami a terhességgel, úgy tűnik, hatványozódik – pillantott az órájára. Intett a pincérnek, kifizették a számlát, majd kilavíroztak a zsúfolt étteremből, óvatosan kerülgetve a székeket. Tíz percük maradt az értekezletig. 

   – Miben bizalmatlan Jillian? – tért vissza a témához Kaitlyn. – Persze, ha nem akarsz, ne válaszolj! – visszakozott, hogy ne tűnjön túl kotnyelesnek, de a férfi késlekedés nélkül válaszolt. 

   – Féltékeny. Mindig is az volt, de most még inkább azzá vált. 

   – Adtál rá okot? – csúszott ki Kaitlyan száján, amit azonnal meg is bánt. 

  – Mi? – cövekelt le Ethan, kisebb felfordulást okozva a nyüzsgő járókelők ritmusában. – Miért feltételezi mindenki, hogy… – fújt egy nagyot, és Kaitlyn nem tudta eldönteni, hogy dühös vagy inkább sértett. – Nem, természetesen nem adtam okot rá. Sosem csaltam meg Jillt, csak olyan, mintha ezt ő nem így gondolná. 

   – Ha ennyire bizalmatlan irántad, akkor miért szül gyereket? – torpant meg most Kaitlyn immár az Extra épülete előtt. – Úgy értem, hogy ha nem hiszi el, hogy hűséges vagy hozzá, akkor abban sem lehet biztos, hogy ha megvan a gyerek, akkor nem csalod meg, nem igaz? – próbált finomítani az első kérdésén. 

   Ethan félrebillent fejjel hallgatta az okfejtést, a szája válaszra nyílt, de becsukta, és végül csak akkor szólalt meg, miután beléptek az előtérbe. 

   – Nem terveztünk gyereket. Úgy tűnik, nincs tökéletes védekezési mód. 

   – Értem – bólintott Kaitlyn, mert erre nem igazán volt válasza, és kezdte úgy érezni, hogy olyan mélyre hatoltak a beszélgetésben, ahol neki már nincs keresnivalója. 

   – Sok gyerek születik, akit nem terveztek vagy nem akartak, de ettől még ugyanúgy fogják szeretni – védekezett a férfi, amitől Kaitlyn csak még kellemetlenebbül érezte magát. – És sok gyerek nem születhet meg, mert elvetetik, vagy egyszerűen csak történik valami. 

   – Ez igaz. És nem fair. 

   A lifre várva csend hullott rájuk, mígnem Ethan ismét megszólalt. 

   – Tudod, a nővérem és a férje sokáig vártak babára. A sors úgy hozta, hogy Peter nem tudott ott lenni Tyler születésénél. Én vittem be a kórházba Susant, és olyan gyorsan történt minden, hogy mire észbe kaptam, már beöltöztettek műtősruhába, mert azt hitték, én vagyok az apa – vigyorgott. 

   – Jesszus! – esett le Kaitlyn álla. – Ott voltál a szülésnél? 

   – Igen. 

   – És nem ájultál el? – csúszott ki a nő száján. 

   – Hé, te ma utazol rám? – bökte meg a könyökével Ethan. – Természetesen nem ájultam el. Ennyire nyámnyila alaknak tartasz? – sütött a sértett büszkeség a férfi hangjából. 

   – Szerintem ez nem férfiasság kérdése – fejtegette Kaitlyn, amikor beszálltak a liftbe. – Elég rémes dolgok történnek egy szülésnél, nem? Folyik a vér, sikoltoznak… 

   – Hékás, te a mészárszékről beszélsz, nem? A szülőszobában semmi ilyesmi nem történt. Amúgy meg nem én vezettem le a szülést, csak ott voltam, hogy támogassam Susant – magyarázta Ethan. 

   – Bátor vagy. Én nem mentem volna be, az biztos. Szörnyű – borzongott Kaitlyn. 

   – Félsz a szüléstől? – tapintott a lényegre Ethan. 

   – Nem – hazudta Kaitlyn. – Nem áll szándékomban szülni, tehát nem is kell tőle félnem. 

   – Miért? Gyönyörű lenne egy pici Kaitlyn. És te is, anyukaként. 

  – Oh – köszörülte meg a torkát Kaitlyn zavarában. Nem számított bókra, és érezte, hogy elpirul, amitől még jobban zavarba jött. – Köszönöm, ez szép tőled, de azt hiszem, ettől még nem változtatom meg az elhatározásomat. Egyébként meg a gyerekcsináláshoz egy apajelölt is kell, ha nem tévedek – csúszott ki a száján. 

   Ujjongania kellett volna a bók miatt, de csak fásultságot érzett, hiszen oly mindegy, mit mond a férfi, mert foglalt, hűséges és hamarosan apa lesz, és ez egyértelműen három-null. És tulajdonképpen jelét sem adta annak, hogy tetszene neki, ő meg azt sem tudja, mi a fene ütött belé. Átkozta magát, amiért hagyta, hogy Katie telebeszélje a fejét a sületlenségeivel. 

   – És hol vannak? – kérdezte Ethan, amivel nem segített Kaitlyn nyomorán. – Mármint a pasik. Úgy kellene nyüzsögniük körülötted, mint a darazsaknak a mézes csupor körül. 

   – Válogatós vagyok – felelte Kaitlyn kurtán. Megkönnyebbült, amikor a lift végre megállt, és kitágult körülöttük a tér, ahol megszaporázhatta a lépteit. – És aki talán megfelelne, az foglalt – tette hozzá halkan, immár biztonságos távolságban. 

    Kaitlyn februárra ütemezte be a fotózást az „Így utazunk mi” újabb kiadásához. A helyszín London és környéke volt, így Ethannek sem kellett távol maradnia Jilliantől, aki már a harmadik trimeszterben járt. Kaitlyn csodálta a férfi türelmét, amivel a barátnője rigolyáit viselte, aki naponta többször felhívta. Tudta, hogy az Extra mellett Ethan a kiállítása tervezésén és más megrendelésen is dolgozik, néha éjszakába nyúlóan. A férfi minden felkérést le akart tudni, hogy a baba születése után szabadságolhassa magát pár hétre. Meg is látszott rajta a hajtás, mert nyúzott volt, a szeme alatt karikák éktelenkedtek, és egyik kávét itta a másik után. De a munkát ugyanúgy élvezte, mint azelőtt, és továbbra is az a kedves, jófej amerikai srác volt, akit megismertek. És az a férfi, aki minden mosolyával megdobogtatta Kaitlyn szívét, és minden poénjával megnevettette. És akiről tudta, hogy csak barát lehet, semmi több. Mostanában azonban többször rajtakapta a férfit, hogy nézi őt. Időről időre összevillant a pillantásuk, összeért a kezük, a karjuk, azonban Kaitlynnek úgy tűnt, hogy Ethan mindebből semmit sem vesz észre, vagy ha mégis, akkor teljesen természetes a számára. Talán a barátság egy újabb szintjére léptek, könyvelte el magában. 

   A fotózás utolsó napján ragyogó napsütés és szinte tavaszi meleg köszöntött rájuk, ami feldobta a hangulatot, bár Kaitlynnek egész végig azon járt az esze, hogy valamit elfelejtett, de nem tudott rájönni, hogy mit. Gyorsan végeztek a munkával, és délben már vissza is értek a szerkesztőségbe. Ethan lepakolta a gépeit, és kisétáltak a törzshelyükké vált Joe’s Place-be ebédelni, ahol a teraszon kaptak asztalt. 

  – És, hogy álltok az előkészületekkel? – kérdezte Kaitlyn, amikor a pincér kihozta a kávéjukat. Tulajdonképpen a legkevésbé sem érdekelte Jillian és a terhessége, és szerencsére Ethan sem beszélt róla, csak ha kérdezték, vagy éppen a telefonjaival zaklatta a nő munka közben. 

  – Alakulnak a dolgok – hunyorgott bele a napsütésbe a férfi. – Jillian elkezdte összeállítani a babakelengyéhez a listát – mesélte, kimondva a bűvös szót, amit Kaitlyn egész nap keresett. 

   – Ez az! – kiáltott fel diadalittasan, mire többen is feléjük néztek, amitől zavarba jött. 

   – Mi? – nézett rá Ethan meglepetten. 

   – Oh, bocsánat! – szabadkozott Kaitlyn. – Az járt a fejemben ma végig, hogy valamit elfelejtettem, de nem jutott eszembe, hogy mit. Most, hogy említetted a listát, beugrott, hogy a jegyzettömbömet otthon felejtettem. A laptopot az irodában hagytam tegnap, az otthoni gépem meg bemondta az unalmast. Így maradt a jó öreg régi módszer. 

   – Értem – bólintott Ethan. 

   – Te menj előre az irodába, én meg felugrok érte a lakásba. 

   És legalább átöltözik, mielőtt megsül a vastag pulóverben, amit a reggeli borús, szeles idő miatt vett fel, nem számolva a hirtelen kitörő tavasszal. 

   – Messze laksz? – kérdezte Ethan. 

   – Nem. Öt perc – rázta a fejét Kaitlyn. – Ha gondolod, elkísérhetsz. 

  Nem kellett nagy kitérőt tenniük, a park túlsó oldalán fekvő háztömb tetőtere rejtette az apró stúdiólakást. Ethan kiment a mosdóba, Kaitlyn pedig kihasználta az alkalmat, hogy átöltözzön. Épp csak kinyitotta a szekrényt, amikor megszólalt a mobilja. 

   – Igen? – szólt bele a telefonba, majd vállával a füléhez szorította, hogy két kézzel tudjon válogatni a ruhák között. 

  – Szia, Katie vagyok! Visszajössz még az irodába? Van egy-két sürgősebb aláírnivaló, amit látnod kellene. 

   – Persze, nemsokára visszaérünk. Ebédeltünk, aztán felugrottunk hozzám egy jegyzetért. 

   – Ahaaaa – húzta el a szót Katie, és Kaitlyn még a csintalan vigyort is látta az arcán lelki szemei előtt. 

   – Csak semmi aha! – figyelmeztette a lányt, aki a túlságosan jól működő antennáival az őrületbe kergette. – Ne kezd megint! 

    – Miért? Kettesben vagytok a lakásodban, ott van egy szép nagy ágy, ami csak arra vár, hogy… 

   – Nemsokára találkozunk – köszönt el gyorsan, mielőtt Katie belelovalhatta volna magát. Ledobta a telefont az ágyra, mellétette a kiválasztott nadrágkosztümöt, és kibújt a pulóveréből. 

    – Figyelj csak, arra gondoltam, hogy… 

  Kaitlyn riadtan kapta fel a fejét a hangra, és ijedtében visszarántotta magára az éppen kigombolt nadrágot. Ethan tágra nyílt szemmel bámult rá az ajtóból, Kaitlyn pedig még levegőt venni is elfelejtett, miközben mintha megállt volna körülöttük az egész világ. A férfi tett egy tétova lépést előre, amire ő nyelt egy nagyot. A következő pillanatban, mintha csak mágnes húzta volna őket egymáshoz, a szoba közepén találkoztak, és úgy ölelték át egymást, mint fuldokló a mentőövet. Kaitlyn lábaiból minden erő kiszaladt, amikor Ethan szája lecsapott az övére, és csókolta, mintha ez lenne az egyetlen célja az életben. Kezeik sietős felfedezőútra indultak egymás testén, kapkodva próbáltak megszabadulni a ruháktól, miközben az ágy felé botladoztak, összekapaszkodva, egy pillanatra sem szakadva el egymás ajkától. 

   Ethan lába nekiütközött az ágynak, Kaitlyn pedig szinte lelökte a matracra, és lerángatta róla a farmert az alsónadrágjával együtt. Tekintetével elragadtatva símogatta végig a férfi karcsú, izmos testét, ami olyan erővel vonzotta, hogy szinte beleszédült. Egy gyors mozdulattal a férfi fölé kerekedett, és a következő pillanatban a testük egymásba olvadt. Amint magában érezte Ethant, és a férfi karcsú ujjai a derekára fonódtak, tudta, hogy nem csak ebben a pár hónapban, hanem egész felnőtt életében erre várt. A tökélyre, amit soha azelőtt nem érzett, amitől könnybe lábadt a szeme, kiszáradt a torka és tűzben égett az egész teste. Nagyot sóhajtva mozogni kezdett, és a férfi követte a ritmusát, majd hirtelen mozdulatlanná dermedt alatta. Kaitlyn kinyitotta a szemét, és lenézett a férfi arcára, amin zavarodottságot látott, ami a következő pillanatban átváltozott pánikká. 

   – Mit csinálok? – suttogta Ethan és szinte ledobta magáról Kaitlynt. Felpattant az ágyról, és úgy nézett le rá, mint aki szellemet lát. – Bassza meg! 

    – Mi baj? – ült fel Kaitlyn kábán, miközben az egész lénye kielégülésért sikított. 

   – Hogy mi?! Épp megcsalom a terhes barátnőmet! Te jó ég! – túrt a hajába Ethan. – Ne haragudj, Kaitlyn! Az… az én hibám. Nem lett volna szabad… – hadarta. 

    Kaitlyn a keserűség és a szégyen könnyein keresztül nézte, ahogy a férfi egyszerre próbálja eltakarni magát, és összeszedni a szétszórt ruháit. 

   – Sajnálom – suttogta Ethannek vagy talán saját magának. – Nem akartalak elcsábítani. Hidd el, hogy,…. Én nem azért hívtalak fel! – védekezett zavartan. Maga elé kapta az összegyűrt ágytakarót, hogy elfedje meztelen testét és csupasz lelkét, miközben legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. 

   – Hé! Semmi baj, rendben? – egyenesedett ki Ethan. – Én vagyok a hibás, nem te – ütögette meg a mellkasát. – Én csak nagyon… Annyira gyönyörű voltál, ahogy ott álltál a napfényben, hogy… A francba – nevetett fel zavarában, ahogy sikertelenül próbálta begombolni a farmerját. Feladta a lehetetlen próbálkozást, lehuppant az ágy végére, és az arcát a kezébe temetve, frusztráltan felsóhajtott.      – Ne haragudj rám! Egy kicseszett idióta vagyok. Tudod, Jilliannel mi hónapok óta nem… Kikészít a szexmentesség. Ez persze nem azt jelenti, hogy bárkire ráugranék, vagy ilyesmi – nézett fel és Kaitlyn látta a szemén, hogy őszintén beszél. – Te viszont annyira gyönyörű vagy, és ahogy ott álltál, nem tudom, mi ütött belém. Elborult az agyam, kívántalak… Őrült vagyok. És most meg itt makogok… 

    – Én is akartam – húzódott ki az ágy szélére Kaitlyn, a férfi mellé. – Téged akartalak. Tudod, én is régen voltam együtt bárkivel. Pedig nekem nincs is terhes barátnőm – próbált viccelni. – Az utolsó kapcsolatom, már ha annak lehet nevezni három hetet, több hónapja véget ért. És hiányzik a szex. De ez most nem volt a legokosabb dolog. 

    – Nem volt – sóhajtotta Ethan. – Jillian folyton féltékeny, pedig én soha… 

    – Tőlem nem fogja megtudni. 

  Hosszú percekig némán ültek egymás mellett, mint a gyerekek, akik egyszerű diákcsínyt akartak elkövetni, de tragédia lett belőle. Kaitlyn agyában annyi minden kavargott, hogy azt hitte, felrobban, és mellé még a szíve is kiszakad a helyéből. Ethan kívánta őt, akarta őt. De csak a testét, Kaitlyn viszont most már egészen biztos volt benne, hogy ő ennél sokkal többet akar. És azt is, hogy nem képes kitörölni az életéből a férfit, szüksége van rá, hogy maga mellett tudja, még ha csak kollégaként is. 

  – Tudom, hogy ami történt, azt nem lehet meg nem történtté tenni – törte meg a csendet remegő hangon. – De azt szeretném, ha ez nem változtatna kettőnk kapcsolatán. Az, hogy láttuk egymást meztelenül, pont olyan, mint… 

   Nem tudta befejezni, mert nem találta a megfelelő hasonlatot. Igazából fogalma sem volt, mit is akart mondani, főként, hogy itt sokkal többről volt szó, mert nem csak látta, hanem magán és magában érezte Ethan testét. 

   – Igazság szerint te előnyben vagy – szólalt meg Ethan. 

   – Amennyiben? – lepődött meg Kaitlyn. 

  – Te már kétszer láttál ruha nélkül – bökte ki a férfi, mire kirobbant belőlük a nevetés, amibe a megkönnyebbülés mellé némi hisztéria is vegyült. 

   Pár perc múlva érezhetően enyhült a feszültség, de az önvád, amit Kaitlyn érzett, szinte fojtogató volt, és ennél csak az volt a rosszabb, hogy tudta, nem csak benne dolgozik. És ami még dolgozott benne, azt le sem tudta írni, de máris gyászolta.

Boldog Karácsonyt!

 

"Idén nem kérek semmi mást,

Egy aprócska változást..."

Válaszutasok 1. rész 13. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

13. fejezet

~ Ethan ~

 

Ethan bezárta a kocsiajtót Jillian után, aki úgy ült az ülésen, mint egy gyönyörű, morcos alabástrom szobor. A fejfájás, amivel kimentette magát a teremben, csodás módon eltűnt, mire kiértek a parkolóba. Bár Ethan inkább arra szavazott, hogy nem is létezett.

Ahogy ő is beült a Roverbe, elég volt Jillian profiljára néznie, hogy tudja, nyakukon a vihar, és nem is kellett sokáig várnia, hogy kitörjön.

–     Miért? – jött az első kérdés, ami úgy szólt, mint ha máris nyakig lennének egy beszélgetésben.   

–     Miért mi? – lőtte vissza a kérdést Ethan, de már tudta, honnan fúj a szél.

–    Miért kérted fel táncolni azt a nőt?

Hogyan csináljátok ezt, szólalt meg a vészcsengő Ethan fejében. Hiszen Kaitlyn előre figyelmeztette, hogy nem jó ötlet az a tánc. Na, de nem eszik olyan forrón a kását, vetette meg a lábát gondolatban, hogy a Jillian-tornádónak esélye se legyen elsöpörni őt.  

–     Tetszett a szám, amit épp játszottak. Te kimentél, ő meg egyedül ült az asztalnál. Amúgy a neve…

–    Nem érdekel a neve! – csattant fel Jillian. – Azt se, hogy egyáltalán van-e neki. Nem kellett volna táncolnod vele!

–   Mert? Ugyan már! – bukott ki egy kurta nevetés Ethanből, mert a lány hangja pont olyan volt, mint egy hisztis gyereké.  – Az ő rovatának dolgozom a magazinnál. Egyedül volt, én pedig udvariasságból felkértem. Végül is kollégák vagyunk. Te is táncoltál már a kollégáiddal a színpadon kívül, nem? – mosolygott Jillianre, de nem jött be.

–      Itt nem rólam van szó! Hanem rólad és arról a nőről! – meresztette rá zöld szemeit Jillian.

–    Oké – nyelt egy nagyot Ethan. – Mi lenne, ha még időben ejtenénk ezt a témát, hm? Mert semmi kedvem nincs már megint veszekedni. De még vitatkozni sem. Főleg nem egy ártatlan tánc miatt. Nézz ki, milyen szép az este! – intett ki az ablakon, amikor lefékezett a pirosra váltó lámpánál. – Itt egy park. Ott andalognak az olyan párok, mint mi. Letesszük a kocsit, és sétálunk egyet mi is. Még a cipődet is leveheted. Mezítláb a parkban, Fonda és Redford. Emlékszel? – nyúlt a lány karcsú keze után, de az úgy kapta el, mintha meg akarta volna ütni.

–    Ártatlan tánc? – szaladt a magasba Jillian hangja. – Ha láttad volna, hogy ragad rád az a nő, akkor nem neveznéd még véletlenül sem ártatlannak – fújtatta.

Ethan megrázta a fejét, pedig tudta, hogy jól hallott minden szót. Jillian, aki úgy néz ki, mint egy istennő, már megint féltékeny, és úgy viselkedik, mint egy kisgyerek a dackorszakban. 

–     Jill, ne kezdjük ezt megint, jó? Egy tánc volt, ennyi. Ne csinálj belőle ügyet!   

Esze ágában sem volt belemenni egy újabb csatába és pár napig haragszom rád-ot játszani Jillian forgatókönyve szerint.

–     Szóval, megálljunk? – kérdezte helyette újra, de Jillian némán ült, nem szólt többet, csak bámulta a kocsi mellett újra mozgásba lendülő, kivilágított utcákat.

A londoni éjszaka fényes volt, színes és jókedvű. Pont amilyennek nekik is lenniük kellett volna egy jól sikerült party után, dohogott magában Ethan. Ehelyett kilenc órakor már itthon is vagyunk és marjuk egymást, kanyarodott rá a jól ismert utcára, amikor Jillian újra megszólalt.    

–   Mit akar tőled? És, ami még fontosabb: te mit akarsz tőle? – szótagolta azon a hangon, amivel bármikor ki tudta hozni a sodrából Ethant.

–      Semmit, érted? – csattant fel Ethan, amit egyből meg is bánt, amikor Jillian ijedten rezzent össze. – Ne haragudj! – nyúlt újra a lány megrebbenő keze után, aki most nem tudta elkapni előle. – Nem akarunk egymástól semmit. Kaitlyn nem akar az ágyába rángatni, és én sem őt. Ezt a választ vártad? 

A válasz csak annyi volt, hogy Jillian némán elhúzta a kezét, de ez elég volt ahhoz, hogy Ethan megkönnyebbüljön. A vihar elült végre. Előkotorta a kapunyitó kártyát, megvárta, hogy szabaddá váljon előtte az út, és abban a hitben kormányozta be a kocsit a garázs elé, hogy az otthon nyugalma végre elhozta a békét.

–    Nem akarod, vagy nem fogod? – szólalt meg Jillian újra.

Ethan olyan erővel szorította meg a kormányt, hogy az ujjaiból kifutott az összes vér, és hirtelen kísértést érzett, hogy gázt adjon és a zárt kapun keresztül hajtson be a garázsba. A józanész azonban győzött, és helyette a nyelvébe harapva kipattant a kocsiból, és vissza se nézve a lépcső felé vette az irányt. Legszívesebben megállt volna és Jillian arcába vágja, hogy igazából azért kérte fel Kaitlynt, mert annyira szép volt, ahogy ott ült az asztalnál és a színes lámpák szivárványszínre változtatták körülötte a teret, és ő nem tudott betelni a látványával. Ha lett volna nála fényképezőgép, egészen biztosan megörökíti a pillanatot, dacolva a fejmosással. De mindez pusztán a művész vonzalma volt a széphez, a kivételeshez. Semmi több…

–  Válaszolj a kérdésemre! – csattant Jillian hangja a háta mögött, aminek a bevágott kocsiajtó dörrenése adott még nagyobb nyomatékot. – Nem akarod, vagy nem fogod megdugni?

–    Nem lehetne még hangosabban? – pördült meg Ethan. – Az utca végén talán még nem hallották – intett a Morgan ház felé, bár esélytelen volt, hogy valaki felfigyel rájuk. Nagy összegben mert volna fogadni rá, hogy ez egész Nyugat-London legunalmasabb utcája a lehető legérdektelenebb lakókkal.

Jillian úgy vonult fel a lépcsőn, mint a Jégkirálynő, aztán az ajtóra szegezett tekintettel megállt. 

–  Ezzel könnyebben nyílik – vette elő a zsebéből a kulcsot Ethan, mielőtt Jillian lyukat éget a bejáratra a pillantásával. Kitárta az ajtót, belépett és hatástalanította a riasztót, mielőtt az is begerjed, mint a párja, aki bemasírozott mellette az ajtón, és meg sem állt a nappaliig.

–     Most már hajlandó vagy válaszolni a kérdésemre? – szállt felé a hangja.

–    Arra, amelyik annyira szánalmas, hogy az már segítségért kiált? – tette le a kulcsokat Ethan az előtérben álló komódra, és követte Jillian hangját a nappaliba. Ingerülten levette a zakóját és ledobta az útjába eső fotelbe, és gyorsan utánahajította a nyakkendőjét is. Jó ötletnek tűnt egy üveg sör, így hát továbbment a konyhába. Ahogy elhaladt Jillian mellett, a lány a nyomába szegődött.

–     Arra a kérdésre gondolok, amelyik teljesen értelmes és válaszra vár. Nem akarod, vagy nem fogod megdugni azt a nőt?

–    Nem fogom, mert nem akarom! Így már jó? – csapta be a hűtőszekrény ajtaját Ethan. Nekidőlt a konyhapultnak, kinyitotta az üveget és belekortyolt a sörbe, abban a reményben, hogy az lehűti.

–     Ha őszinte vagy – villant egyet Jillian zöld szeme.

–    A francba! – horgadt Ethan feje reményvesztetten. – Miért csinálod ezt? Mit akarsz ezzel elérni? Ha nem bízol bennem, akkor megette a frand az egészet!

–     Azt akarod, hogy bízzak benned, vagy azt, hogy higgyek neked? A kettő nem ugyanaz.   

Ethan érezte, ahogy a döbbenettől elkerekedik a szeme. Az ajkára toluló gyors választ egy korty sörrel nyelte le.

Ő nagyon is jól tudta, hogy mit akar. Bizalomért cserébe bizalmat. Azt, hogy amennyire ő megbízik Jillianben, annyira bízzon meg benne ő is, pedig a lány ezer fokon égett. Igaz,pár hete sokkal komolyabb lett, mióta a kollégája, Mark Párizsba szerződött. Ethan néma hálaimát rebegett a színész döntéséért, mert így Jillian nem akart folyton bulizni végre. Ellenben rátelepedett, és erőt vett rajta valamiféle birtoklási vágy. Kivéve, amikor Mark pár hétre hazalátogatott, mert akkor újra a régi önmaga lett, aki buliból buliba vágyott, de ez csak addig tartott, amíg a férfi visszament Párizsba, és megint egy féltékeny, akaratos Jilliant hagyott maga után.  

–    Tudod mit? – törte meg a nyomasztó csöndet Ethan keserű szájízzel, amit nem a sör okozott, mégis kiöntötte a mosogatóba. – Ha nem akarsz bízni bennem, ne tedd! – nézett a habzó sörfolyam után, ami gyorsan eltűnt a lefolyóban. – Az én lelkiismeretem tiszta. Nem csaltalak meg, és nem is áll szándékomban. De unom, hogy hülyének nézel. És a falra mászok a féltékenységi drámáidtól. Találd ki, hogy mit akarsz, és ha megvan, akkor közöld velem is! – lökte el magát a konyhapulttól, kikerülte Jilliant, és elindult kifelé.

–     Terhes vagyok.

Ethan lába a földbe gyökerezett. Az agyában hemzsegő gondolatok pedig egytől egyig kiszálltak a fejéből, és úgy érezte, mint aki egy ragacsos masszába zuhant.

–      Hogyan? – fordult meg lassan, ahogy a massza engedte.

–    Terhes vagyok – ismételte meg Jillian, és Ethan nem tudta eldönteni, hogy az ő hallása mondott csődöt, vagy a lány hangja, amiből elszállt a düh és a hiszti, átadva a helyét a gyámoltalanságnak és az ijedtségnek.

–     Mi…mióta tudod? – nyögte Ethan.

–    Reggel óta – sírta el magát Jillian. – Én nem akartam… Nem állok készen. Premierem lesz! Én… én nem lehetek most terhes, egyszerűen nem!

Ethan csak állt, lefagyott aggyal, Jillian hüppögését hallgatva. Mikor felocsúdott, azon kapta magát, hogy a karjában tartja a lányt, de fogalma sem volt, hogy került oda. Valami értelmeset akart mondani, de semmi nem jutott az eszébe.

–    Sss – csitította inkább a lányt. – Semmi baj – hazudta, és végre értelmes gondolata támadt, hogy mit is kéne tenni. Bevezette szipogó párját a nappaliba. A hír súlya alatt úgy rogytak le a kanapéra, mint ha most futották volna le a maratont nehézbúvár ruhában.

–   Összekentem a ruhádat – simított végig az ingén Jillian, de Ethant a legkevésbé érdekelte a ruhája. Az járt a fejében, hogy mikor eshetett teherbe a lány. Nyilván valamelyik fergeteges kibékülős szex alkalmával nem vigyáztak eléggé. Aztán az ugrott be neki, hogy az érezheti magát így, mint most ő, akinek a közelében bomba robbant, és próbálja felfogni a világot. Az agya kiürült, nem igazán tudta, mit kellene mondani vagy csinálni. Egy gyerek… És végre beléhasított egy értelmes gondolat: Fel vagyunk mi készülve erre? Még a kapcsolatunkat sem tisztáztuk, az előbb épp eljutottak a szakítás előtti fázisig!

–      Nem akarok abortuszt – fordította felé hirtelen könny és szemfesték áztatta arcát Jillian.

Ne ölj! Mintha Murphy atya hangját hallotta volna a fejében, akit utoljára akkor látott, amikor még New Yorkban éltek a szüleivel, és kisgyerek volt. Kisgyerek… Ők ketten létrehoztak egy babát. Mióta az unokaöccse megszületett, az ő fejében is megfordult nem egyszer, hogy milyen klassz dolog egy ilyen kis emberke. De Susan és Peter felkészültek, ők pedig… Nem baj, két felkészületlen szülő is jobb opció, mint az abortusz, ugye?! Susan kinyírna, ha megtudná, hogy elvetettük. De miért is tudná meg? Vagy…

–      Nem tudom. Azt hiszem, nem akarok abortuszt – motyogta végül a fejét rázva.

–    Most akkor mi lesz? – remegett újra Jillian hangja, aki egyszerre megszűnt szerelemféltő, harcos amazon lenni, és most gyámoltalanul, riadtan nézett rá.

–     Nem tudom. Azt hiszem, várunk – tapasztotta a tekintetét Ethan Jillian lapos hasára. Teljességgel hihetetlen volt, hogy ott van bent egy apró lény, aki az ő gyereke lesz, talán pont olyan, mint Tyler.

–  Majd figyeljük, hogyan hízol óriásira – kúszott mosoly az arcára, ahogy lelki szemei előtt megjelent egy pocakos Jillian.

–     De mi lesz a színházzal? A szerepeimmel? – suttogta Jillian olyan arccal, mint aki a legrémesebb horrort nézi épp a tévében.

–  Most ez a kérdés fontosabb a színháznál. Hagyj egy kis időt, és majd kialakul, oké? Ha… Gondolom, játszol, ameddig az állapotod és az igazgatód engedi – rögtönzött. – Ha nem, akkor máris itthon maradsz.

–      De mihez fogok kezdeni? – kerekedett el Jillian szeme.

–   Nem tudom – tárta szét a karját Ethan tanácstalanul. – Például tanulhatsz valamit, mondjuk megtanulsz franciául, úgyis az a vágyad, és most lesz rá időd. Majd kitalálod, mit csinálj. Aztán lesz egy babánk – simogatta meg a lány arcát.

–      Akkor nem haragszol? – kérdezte különös tekintettel a lány.

Ethan erőtlenül megrázta a fejét, de hogy mit is érzett pontosan, azt nem tudta volna megmondani.