A zongora

Szerethet valaki annyira egy másik embert, hogy felismerje, visszahúzza őt a karrierjében, a művészetében, ezért jobb, ha különválnak? Vagy ilyen csak a filmekben és regényekben történik? 

Illés TaMara - A zongora

Az évszázados titkokat rejtő falépcső halkan felnyög a talpa alatt, ahogy elindul lefelé a hallba. A puha vörös szőnyeg mohón elnyeli léptei kopogását, így csak a halk súrlódást hallja, ahogy a kezét végighúzza a rövid csigavonalba hajolt korláton. Alatta a hallban hívogatóan kényelmes kanapék és fotelek várják a pihenni és beszélgetni vágyókat, de most senki sem ül bennük, így a tekintete tovább vándorol a csillogó üvegajtóra, ami mögött elegáns ruhába bújt emberek vacsoráznak.

Nincs kedve egyedül bevonulni az étterembe, ahol bizonyára minden asztalnál több vendég ül. Nagyot sóhajtva megfordul, és tesz egy lépést felfelé, amikor a hall másik végéből hangos beszéd és nevetés üti meg a fülét. A hang forrását keresve kíváncsian lejjebb lép három lépcsőfokot, de nincs lent senki. Újabb két lépcsőfok után egy férfit lát belépni a bárba, aki karját otthonos magabiztossággal nyugtatja egy nő derekán, és tessékeli be a széles üvegajtón. Ahogy eltűnnek a szeme elől, a tekintete a terem közepére siklik, ahol egy fekete zongora áll kecses lábain. Csillogó, fekete felszínéről, mintha tükör lenne, úgy verődik vissza a hatalmas csillár fénye, a billentyűi szabályos fogsorként mosolyognak rá, csalogatón.    

Megbabonázva mered a zongorára, megremeg tőle a keze, és vele együtt a szíve is. Meddig áltatja még magát, hogy már eltemette a múltat?

Nagyot sóhajtva nyugalmat erőltet magára. Most szépen lemész, átsétálsz a hallon, be az étterembe és megvacsorázol, biztatja magát. Behunyja a szemét és egy pillanatig élvezi a visszatérő nyugalmat, amikor halk zongoraszó kúszik fel hozzá. A szája mosolyra húzódik, és átadja magát a dallam játékának. A zene lágysága igézően hat rá, és mire észrevenné, hogy mi történik, már elveszett.

Lelki szemei előtt hosszú, karcsú ujjak jelennek meg, ahogy siklanak a fekete-fehér billentyűkön, lágyan, értőn birtokolva őket, sosem tévesztve ütemet. Megbabonázva figyeli a kezeket, majd a meggörnyedő vállakba torkolló karokat. A zongorista lehunyt szemmel adja át magát a zenének, hagyja, hogy a dallam vezesse az ujjait, hullámos, játékosan göndörödő barna tincsei meglebbennek, ahogy követik a kezek mozgását. 

Jól ismert fájdalom kúszik fel a gyomrától a szívéig. Milyen rég volt, mégis mintha friss lenne a fájdalom. Pont két éve, hogy a férfi a zongoránál ült, és őt mint mindig, magával akarta ragadni a látványa, hogy lehúzza a szerelem mocsarába, de ő megkeményítette a szívét, és nem engedte, hogy a befolyása alá kerüljön. Újra emlékeztette magát, hogy ő többet akar. Többet, mint amit azok a karcsú ujjak, a telt ajkak és a barna szemek nyújtani tudnak. Többet a megannyi szépséges dallamnál, és többet, mint az a gyönyörű bariton, ami teljessé teszi a zongora játékát. A férfit akarta, senkivel és semmivel nem osztozva. Azt akarta, hogy csakis az övé, és mindig mellette legyen. De tudta, hogy nem lehet, hogy mindez csak ábránd, mert a férfi életében a zene az első, és ennek így is kell maradnia. Nem hibáztatta érte, hisz megmondta már az elején, ő pedig nevetve azt felelte, amit mindig is hitt: "A dolgok változnak". De most az egyszer tévedett, és be kellett látnia, hogy ő sosem lehet fontosabb a férfi számára, mint amilyen fontos a világ számára a férfi és a zenéje.

-  Nem tudok itthon ülni és arra várni, hogy majd felhívsz két koncert között, és hetek teljenek el, míg újra látlak – vallotta be.  

-   De emiatt nem fogsz elhagyni. Túlságosan szeretlek, és ezt te is tudod – súgta a férfi mély baritonján, és erősen magához szorította, ő pedig hagyta. – De majd lelassítok, jó? Többet leszek veled, nem adok annyi koncertet. Csak mi leszünk, ketten. Nem érdekel az új lemez meg a díjak – tette hozzá elfelhősödő tekintettel, és a hangjába lemondás csendült, amit egy mosollyal próbált ellensúlyozni. És ő akkor értette meg, hogy ez mit jelentene.

Soha nem fogja elfelejteni a férfi tekintetét, ahogy a zongora mellől felnézett és észrevette a bőröndöt a kezében.

-   A többiért majd eljövök, amikor épp olyanoknak zenélsz, akiket valójában szeretsz – mondta. - Kitalálok egyedül is! 

Gyűlölte a saját hangját, mert hideg volt és eltökélt, pont mint egy órával korábban, amikor kiprovokálta a veszekedést. Sarkon fordult és könnyektől homályos szemmel elindult kifelé, nem törődve a férfi döbbent hangjával, ahogy a nevét kiáltja.

Becsapta maga mögött az ajtót, és remegő lábakkal szinte futva indult a taxi felé, nehogy a férfi utolérje, miközben egész súlyával a bőröndre támaszkodott, remélve, hogy az majd segít megtartani.   

-   Velem nem lehetsz az, akivé válnod kell – suttogta, amikor beült a taxiba. Egy utolsó pillantást vetett a házra, aminek nyitott ablaka mögül dallam nélküli sikoly szállt felé, ahogy a karcsú ujjak lecsaptak a zongora billentyűire. 

Forró könnycsepp szalad végig az arcán és rántja vissza a jelenbe. Ahogy kinyitja a szemét, tekintete vakon keresi a zongorát, lent a hallban. De a szék üresen áll mellette, a csillogó hangszeren pedig csak a kristálycsillár fénye játszik.

-    Vége – suttogja egy mély sóhajjal, és két év óta először végre így is érzi.