Válaszutasok 1. rész 1. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

 1.    fejezet

~ Kaitlyn ~

–      Nem tudom, te mit szólsz hozzá, de szerintem…

Kaitlyn Connors fél füllel hallgatta párja gardróbba beszűrődő monológját, és alkalmanként egy „igen”-nel vagy „értem”-mel, majd egy „egyetértek”-kel válaszolt. Az utóbbi egyfajta végszónak tűnt, mert Ethan egy lelkes „szuper”-t vágott rá, bár a nő nem tudta, miért lelkesedik annyira, de most nem is érdekelte.

Lerúgta a cipőjét, kibújt egyrészes ruhájából, és kapkodva lerángatta magáról az áruló harisnyanadrágot, miközben másik után matatott a fiókban. Az új csomagot olyan óvatosan bontotta ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna, és még lassabban húzta fel, mint húsz perccel korábban a mostanra már kukában landolt darabot.

Végigpásztázta a lábait, de ezúttal nem talált szakadást, így gyorsan visszabújt a ruhájába, és kritikus szemmel végignézett a tükörképén. Most már elégedett volt a látvánnyal. Térd fölött végződő, japánujjú fehér ruháját a nyakkivágásnál sötétkék berakás díszítette, ami igazán elegánssá tette az összhatást. A szabás követte a teste vonalát, kiemelve kemény munkával karban tartott, nem túl magas alakját, de a kék magassarkú emelt az összhatáson. Közelebb hajolva a tükörhöz ellenőrizte szolid sminkjét, és amikor ott is rendben talált mindent, elindult kifelé. majd az ajtón kilesve meggyőződött róla, hogy Ethan nincs a közelben, és gyorsan elpróbált pár, alkalomhoz illő mosolyt: egy udvariasat, egy meghatottat, majd egy elbűvölttel zárta a repertoárt. Az udvarias jól festett, de a többivel gyatra teljesítményt nyújtott, ám a jelen körülmények között beérte ennyivel. Egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, végigsimított francia kontyba fésült bézsszőke haján, majd futólépésben lesietett a nappaliba.

–  Kész vagyok – jelentette be párjának, aki a kanapén ülve a telefonját bűvölte. – Ha ez is felszalad, visszaviszem a boltba mindet és megfojtok vele valakit. Vagy írok egy cikket a harisnyájukról, ami minden, csak nem szembiztos – puffogott, mire Ethan arcán széles mosoly jelent meg, ami máskor mindig mosolygásra késztette őt is, de most nem működött.

Ez határozottan nem az ő napja volt. A kapkodásnál csak a késést utálta jobban, a harisnyafiaskó pedig időveszteséggel járt, pedig már anélkül is elég frusztrált volt. Az előttük álló keresztelő annyira hiányzott neki, mint sivatagnak a homok. Az pedig, hogy keresztanya lesz, ami egyet jelent azzal, hogy egy síró csecsemőt kell a keresztvíz alá tartania, egyértelműen vitte a pálmát az idegcincáló dolgok sorában, és nem csak azért, mert sajnálta a babát a tortúra miatt. 

Chloé, Ethan unokahúga, és hamarosan keresztlánya, tagadhatatlanul édes és gyönyörű baba volt, mintha csak egy magazinból bújt volna elő. Pont olyan, aki láttán a nők, legyenek akárhány évesek, elolvadnak és saját gyerek után sóhajtoznak. Kaitlyn azonban nem tartozott közéjük, ő az első babalátogatás után a kedvenc cipőboltja felé vette az irányt, hogy megvegye azt az álombeli magassarkút, ami, bármennyire tagadja is Ethan, egyedi, és nem hasonlít egyik modellhez sem, ami otthon várja. Mégpedig abban a szobában, amit a férfi anno úgy mutatott be neki, amikor végigvezette a házon, hogy „ez lehet majd egyszer a gyerekszoba”. Nem holmi „egyelőre pakoljuk ide azokat a dolgokat, amiknek még nincs végleges helye szoba”, hanem a GYEREKSZOBA.

Kaitlyn még sosem rémült meg egyetlen cipőtől sem, nem úgy, mint a gyerekektől, így a szobába beköltöztek a lábbelik. Először csak nyolc pár, majd szépen gyarapodásnak indult a cipőcsalád.

~ Ethan ~

Az órájára pillantva megállapította, hogy ha Kaitlyn öt percen belül elhárítja a harisnyakatasztrófát, akkor még időben odaérhetnek a keresztelőre. Nem mintha újdonság lett volna a kapkodás, már egészen megszokta, hogy valami mindig közbejön. Kaitlyn általában jó egy órával előtte kezdett készülődni, a végén mégis rá kellett várni. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.

A zsebében lapuló mobiltelefon zümmögve jelezte, hogy üzenete érkezett. Leült a kanapéra és végignézte a friss tartalmakat, olvasatlanként megjelölte a tengerentúli ügynökségétől érkezett levelet, nehogy elfelejtkezzen róla, aztán elolvasta Jim, az ügynöke tirádáját a közelgő kiállítás újabb lehetséges buktatóiról. Épp végzett, amikor Kaitlyn végre megjelent a lépcső alján, és valamit morgott az orra alatt, de ő inkább a kipirult arcára és a durcás tekintetére figyelt, amitől mindig kislányos lett az arca.   

–   Mit somolyogsz? – torpant meg a lány. – Ez egyáltalán nem vicces! Nem tudod, milyen nehéz igazán jó harisnyát találni.

–   Még szerencse! – értett egyet Ethan. – De sejtem, ha még neked sem jött össze – mormogta, és hogy elrejtse a vigyorát, nagy műgonddal tuszkolta vissza a mobilját kék zakója belső zsebébe. – Mehetünk? – tápászkodott fel a kanapéról.

–   Ühüm – hümmögte Kaitlyn sötétkék blézerével a kezében. Ethan csak remélte, hogy nem létező szöszöket keres rajta, és nem újabb átöltözésen töri a fejét, mert a hatalmas ablakon beáramló napsugarak kereszttüzében gyönyörű volt, csakúgy, mint az elsőként felpróbált smaragdzöld ruhában. Kaitlyn viszont váltig állította, hogy úgy néz benne, mint egy trampli, így átöltözött, aztán kiszakította a harisnyáját.

Ethan két törvényszerűséget figyelt meg: a tükör nem azt mutatja, amit a nők látni akarnak, és persze a nők nem azt látják, amit a tükör mutat. Sosem értette, hogy mi történik a frissen vásárolt, szekrénybe akasztott csodaruhával addig az elátkozott pillanatig, amikor a nő pár nap múlva előveszi, belebújik, majd dühös csalódással letépi magáról, mintha az átváltozott volna koszos liszteszsákká.

–    Indulhatunk – törte meg a varázst Kaitlyn. Belebújt a blézerbe, és kézbe vette a táskáját, ami azt jelentett, hogy útra kész.

– Szuper – csapta össze a tenyerét Ethan elégedetten. Felkapta a slusszkulcsot a dohányzóasztalról, és tenyerét Kaitlyn derekára fektetve kiterelte a teraszra, bekapcsolta a riasztót és bezárta az ajtót.  

–   Egyébként örülök, hogy végre te is benne vagy – nyomott egy gyors puszit a lány arcára, és lekocogott a lépcsőn, bízva benne, hogy ezzel gyorsabb tempóra bírja Kaitlynt is, aki önmagához képest le volt lassulva. – Totál jó lesz, majd meglátod! Jól fogunk szórakozni – szólt vissza a válla fölött, kinyitva párjának a kocsiajtót. Mivel Kaitlyn még mindig a teraszon toporgott, a kezével jelezte, hogy ideje felpörögni.     

–   Miről beszélsz? – rázta meg a fejét Kaitlyn, majd az újabb sürgető kézmozdulatra végre elindult lefelé. – Milyen szórakozásról?

–    Hát, hogy Tyler velünk tölti a hétvégét. Te mondtad, hogy egyetértesz.

Négy óra volt, mire a McBride-ház végre elcsendesedett. Ethan nővére és a férje, Peter kikísérte a keresztelőre érkezett vendégeket, ő pedig, jó nagybácsihoz illőn elvállalta a délutáni meseolvasó szerepét. Nem jutott messzire a mesében, a kisfiú már azelőtt elaludt, hogy a farkas lerombolhatta volna a második kismalac házát. Letette a könyvet, és misszióját teljesítve végighordozta a tekintetét a falról ráköszönő állatfigurák vidám seregén, a plüssállatokon, a pelenkázó körül gondosan elhelyezett babaholmikon. Óvatosan Chloé kiságyához sétált.

–  Szerencsés szüleid vannak – suttogta a békésen szuszogó babának. – És érzelgős keresztapád. De figyelmeztetlek, ha bárkinek elmondod, le fogom tagadni!

–    Vége a mesének?

A vállára simuló kéz súlyától összerándult, Susan azonban, ha észre is vette a pillanatnyi riadalmat, nem mutatta.

–    Kaitlyn keres – suttogta a nővére.  

–   Úgy tűnik, rossz helyen – szaladt ki Ethan száján. Még mindig dühös volt, amiért Kaitlyn azt állította, hogy ő nem mondta, hogy vigyék haza Tylert hétvégére, pedig a saját fülével hallotta. És ezen persze szokás szerint összekaptak.

–    Kint van a teraszon, menjünk le mi is! – javasolta Susan, és a babafigyelőt felkapva az ajtó felé kormányozta Ethant.

–     Ő nincs ráhangolódva a gyerekekre – bökte ki a férfi.

–  Na, igen, Kaitlyn nem az a fajta lány, aki belső késztetést érez, hogy bemasírozzon egy gyerekszobába – kuncogta Susan. – Nem vagyunk egyformák, öcsi. Viszont bármiben fogadok, hogy első lenne a sorban, ha össze kellene terelni a médiamogulokat és kérdőre vonni őket a világra zúdított kulturális szemét miatt.

–      Igen, ez Kaitlyn.  Céltudatos, törekvő, vezetésre termett, intelligens.

–      De kell lennie rossz tulajdonságának is, nem? Nem lehet ennyire tökéletes! – ugratta a nővére.

Ethan elmélázva ízlelgette a tulajdonságokat, amikkel Kaitlynt illette. Mind elsőosztályú, ha munkáról van szó, de hogyan lehet őket átültetni a magánéletbe? Céltudatos. Kaitlynnek olyan orra van a cipőboltokhoz, mint kutyának az eldugott kolbászhoz. Törekvő. Vagy inkább maximalista? Az biztos, hogy mindennek élén kell állnia a házban. Vezetésre termett. Aki táncolt már Kaitlynnel, az tudja, miről van szó, gondolt együttérzőn a lábujjaira. És ott vannak azok a híres női praktikák, amiktől ő cseppfolyóssá válik, és akár éjfélkor képes lenne elindulni, hogy beszerezze nője számára az áhított, kedvenc joghurtot. És persze az intelligencia. Az okos nő szexi. Az ő választottja pedig nagyon okos. Ha kell, olaszul rendel spaghetti carbonara-t, franciául ratatouille-t, miközben az orosz irodalomról társalog.

–     Itt vagy még? – bökte oldalba Susan.

–  Persze – vágta rá, és visszaterelte a figyelmét nővérére. Most, hogy ilyen közel álltak egymáshoz, szembeötlő volt, hogy mennyire fáradt az arca.  

–      Gyűröttnek tűnsz, anyuci – mondta ki a nyilvánvalót.

–      Ez ám a bók! – csapott a vállára Susan egy grimasszal. – Ennyire látszik?

–      Dehogy! Gondolom, azok ott a szemed alatt nem karikák, csak szétkented a sminkedet.

–   Ne szívass! – fenyegette meg az ujjával Susan, mire mindketten elnevették magukat. Az ő kapcsolatukban nem volt helye színlelésnek.

–      Rendben! Akkor most lemászok ezen a lépcsőn – indult Susan lefelé a családi fotókkal tarkított fal mentén, Ethan pedig követte. – Megkeresem Petert, megmondom neki, hogy övé a két gyerek egy hétre, mert én szabira megyek, aztán bebújok az ágyba. Úgyhogy, öcsi, ezennel megkérlek, hogy fogd a barátnődet, és a vendégsereg utolsó tagjaiként ti is vonuljatok szépen haza – nevetett. 

Ethan elgondolkodva baktatott utána. A kocsiban kitört vita után hajlott rá, hogy elálljon a Tylerrel töltendő hétvége tervétől, de most meggondolta magát.

–   Figyelj, arra gondoltam, hogy mit szólnátok, ha hétvégére elvinnénk Tylert? Te ki vagy merülve, Peter is épp ma mondta, hogy arra sincs ideje, hogy feltegye a lábát az asztalra a nap végén. Itt a nyár, a kissrácra is ráfér egy kis kikapcsolódás. Mit szólsz?

–     Azt, hogy a fejedre esett egy gyertyatartó a keresztelőn – torpant meg Susan a lépcső aljában.

–     Nem éreztem semmit. Miért, van valami a fejemen? – vigyorgott Ethan.

–   Ne hülyéskedj! Tudod te, mire gondolok. Drága vagy meg minden, csak… – halkította le a hangját Susan a nyitott teraszajtó felé lesve. Pont látták, ahogy Kaitlyn és Peter a terasz végében állva beszélgetnek.

–   Csak? – ismételte Ethan. – Nem bízol bennem? Szerintem nagyon jól szórakoznánk Tylerrel. Mostanában annyi időt töltöttem a négy fal között, hogy több volt, mint elég. A projekt kész, a képek szuperek, mindenki elégedett. Szóval, egy szó, mint száz, tettrekész vagyok!

–    Azt látom. De nekem nem miattad vannak kétségeim – rázta a fejét Susan. – Kaitlyn mit szól hozzá? Egyáltalán megbeszéltétek? – nézett kíváncsian Ethan szemébe, majd sóhajtva bólintott egyet. – Hát persze. Ezért izzott a levegő köztetek, amikor megérkeztetek. Figyelj, nem akarom, hogy emiatt összevesszetek!

–      Nem fogunk! Hisz ismersz.

–      Hát éppen ez az!

–    Csak egy félreértés miatt kaptunk össze – bizonygatta Ethan, bár azt nem igazán tudta, hogy Susant vagy saját magát akarja-e meggyőzni.

–      Ha csak félreértés, akkor…

– Az, tehát megnyugodhatsz – csapott le nővére pillanatnyi megingása láttán, ezúttal meggyőzőbben.

–    Jó, meggyőztél – adta meg magát Susan rövid töprengés után. – Ha tényleg ezt akarod, akkor áldásom rátok, vihetitek a kis vadorzót, gyakoroljátok csak a papás-mamást élesben. De…

–   Mami! Várjatok meg, én is jövök! – szakította félbe Tyler hangja, így nem derült ki, mi jött volna a „de” után. A kisfiú a lépcső tetején állt és a korlátba kapaszkodve elindult lefelé.

–      Mi ébresztettük fel? 

–      Nem hiszem – legyintett Susan. – Mostanában alig alszik valamennyit délután. Lassan, szívem! – figyelmeztette a kisfiút, aki leérve nagybátyja tenyerébe csúsztatta apró kezét.

–      Gyere, Ethan bácsi, menjünk játszani!

~ Kaitlyn ~

–      Mesélj, mi hír a showbizniszben?

Peter McBride kérdése válaszra várva keringett körülöttük. Kaitlyn hálás mosollyal vette el a felé nyújtott poharat, és tűnődve nézett fel a szelíd óriásként fölé magasodó férfira. Mint mindig, most is úgy érezte, hogy valamiféle ragályos nyugodtság árad belőle.

–      Nem tudom – felelte, miután kortyolt egyet jeges teából.

–     Na, ne ugrass! Semmi szaftos pletyka?  – firtatta a férfi a terasz széles kőkorlátjára könyökölve.

Kaitlyn a fejét rázva mutatta, hogy nincs semmi a tarsolyában. Peter mellé lépett és együtt nézték a parknak is beillő hátsó udvart. Kaitlyn tekintete a Tylernek kialakított játszótéren pihent meg, majd gyorsan tovarebbent, hogy végül a kezében tartott poháron állapodjon meg. A nap fénye megcsillant a jegesteán, aminek meleg borostyán színe volt. Ethan egyszer azt mondta, hogy a borostyánhoz hasonlít a szeme. Neki viszont az jutott az eszébe, hogy a szem áruló, ami akkor sem tud hazudni, ha az agy megparancsolja neki.

–      Na, otthagytad az újságot? – erőltette a beszélgetést Peter.

–     Dehogy – mosolyodott el Kaitlyn, kirángatva magát a gondolataiból. – Csak nem vagyok a szó szoros értelmében vett résztvevő a showbizniszben. Viszont imádom a munkám, még akkor is, ha néha sekélyesnek tűnik.

–    Nem is tudtam, hogy az álságos és a sekélyes rokonértelmű szavak. Vagy ez is csak csúsztatás? – csapott le Peter játékosan megvillanó tekintettel.

–    Haha, nagyon vicces – bökte oldalba Kaitlyn a könyökével a férfit. – Tudod, a mi világunkban a csúsztatás megengedett.

–    Na, igen. Néha nem is tudja az ember eldönteni, hogy egyáltalán merjen-e hinni annak, amit lát, hall vagy olvas. De ne vedd magadra! – tette hozzá Peter gyorsan.

–    Nem veszem, ne aggódj! – biztosította a férfit, akinek egyenessége üdítő volt. – Én nem a napi politikai, gazdasági vagy sztárhírekkel foglalkozom, hanem életmódtanácsokkal, kultúrával. Filmekkel, zenével, divattal. Vagyis semmi véresen komollyal – mosolygott, mert ez messze nem volt igaz. A kulisszák mögé látva pontosan tudta, hogy a zene vagy a film világában szinte vérre menő küzdelem folyik a profitért stúdiók és kiadók között, a divatcégek háborújáról meg jobb nem is tudni.

–  De igazad van – hunyorgott bele a napsütésbe. – Rengeteg a féligazság és a hazugság, amit a képünkbe tolnak, a legtöbben pedig mindent készpénznek vesznek.

–   Látod, ezért választottam én az építészetet – tette le a poharát a korlátra Peter. – Ez itt szintben van, mert ilyennek kell lennie. A számok, a vonalak, a formák nem hazudnak. Ha nem követi őket az ember, akkor összedől a ház. És azt kissé nehéz lenne kimagyarázni, nem úgy, mint egy álhírt.

–     Ez igaz. De azért elég sok pénzbe tud kerülni egy tévesen közölt hír is.

–     Igen, de a romjai alatt nem lelik halálukat az emberek.

–     Erre azért ne vegyél mérget – rázta a fejét Kaitlyn.

–  Gyerünk! – szállt feléjük egy vékony hang. A teraszajtó felől Ethan közeledett, nyakában Tylerrel. A férfi ugrott egyet, mire a kisfiú felkacagott. Peter arcán büszke mosoly terült szét a fiára nézve, akinek aranyszínű fürtjei játékosan lebegtek a feje körül.

Tyler hatalmas zöld szemével és göndör hajával igazi kis angyal benyomását keltette, de közelebbről nézve egyértelmű volt, hogy a vonásai, állának erős, határozott íve olyan, mint az apjáé. A szemében lévő huncutság, és az a kaján kis csillogás viszont furcsa módon Ethant idézte. Kaitlyn szerette ezt a vonást a férfiban, és nem is tudott rá igazán haragudni, még a mai vitájuk után sem, ami pont Tyler miatt pattant ki közöttük délelőtt a kocsiban. Nem volt büszke rá, hogy be van oltva a gyerekek ellen, hiába próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről. Ethan viszont szinte rajongott az unokaöccséért, és ez sajnos most is feszültséget okozott közöttük, de Kaitlyn megfogadta, hogy ezentúl nyitottabb lesz, bár azt még nem tudta, hogyan fogjon hozzá.

–     Dolgoztasd meg a nagybátyádat, nem árt neki egy kis mozgás! – nevetett fel Peter. Ethan, Tyler irányítását követve legaloppozott a lépcsőn.

–   Alighanem be kell szerezned neki egy parókát – bökte oldalba Peter a könyökével Kaitlynt, amikor Tyler belemarkolt nagybátyja hajába.

–     Van ott elég tartalék. Bár biztos vagyok benne, hogy kiakad, ha tele lesz a hajával a fésű.

Azt már csak magában tette hozzá, hogy őt is szíven ütné a dolog, ha történne valami a dús, barna fürtökkel.

Talán a természetéből fakadóan, talán azért, mert amerikai volt, Ethanből sugárzott valamiféle ösztönösen könnyed, magabiztos sárm. Magas, sportos alkatával, kedves mosolyával, ami 35 éves korára is őrizte fiús báját, megragadta az ember figyelmét. Éles esze és jó humora volt, ami egyből feltűnt Kaitlynnek, amikor két éve először találkoztak, bár akkor még pusztán rámenősnek könyvelte el a közvetlen stílusú fotóst.

Válaszutasok - beharangozó

Kaitlyn és Ethan egy pár. Természetesen nem volt ez mindig így, de most már így lesz mindörökké. Vagy mégsem?

A jó nevű magazin céltudatos szerkesztőnője, és az elismert fotóművész a saját szakmájukban sikert sikerre halmoznak, a magánéletben azonban egyensúlyzavaros mamut módjára botladoznak. Mígnem egymásba nem botlanak…

Családtagok, barátok és kollégák asszisztálnak a pár szerelmi ámokfutásához. Hogy hogyan és hol végződik a két idősíkban játszódó történet, az csak akkor derül ki, ha feltöltöm a regény utolsó fejezetét is 😉

Gyere velem, ismerd meg Kaitlynt és Ethant, akik vidámak és szomorúak, érzékenyek és érzéketlenek, okosak és meggondolatlanok, és fülig szerelmesek. Pont olyanok, mint te vagy én. Emberek.

Rideg szív, kutyabaj

Illés TaMara - Rideg szív, kutyabaj 

–    Szerezz egy kutyát!

–    Hogy mi?! 

–    Mondom, szerezz egy kutyát. A füleden ülsz?

–    Nem, épp csak…

–   Kímélj meg a részletektől! – vágta el a szavamat a világ legidegesítőbb főnöke, így sosem tudja meg, hogy vasárnap reggel 7-kor a legtöbb alkalmazott az igazak álmát alussza és talán épp egy normális főnökről álmodik.

–    Milyen kutyát? – sóhajtottam.

–  Tudom én? Szerintem labrador, de a fene sem ismeri ezeket a dögöket. Majd kitalálod. Átküldöm a címet, intézd el!

–     De vasárnap van – nyögtem a siketté váló mobilba.

Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, a szívem pedig meggyőzni az agyamat, hogy mindez csak egy zagyva álom része, de ez füstbe ment, amikor a mobilom jelezte, hogy üzenetet kaptam Mr. Pillertől: „Lavender street 501”.

–    Hogy elmész te a… – fúrtam bele az arcom a párnába, amibe párat bele is öklöztem, magam elé képzelve főnököm jóvágású arcát és nagyképű vigyorát.

–    Hol a frászban van ez a Lavender street?

Pontosan fél óra autóútra, nyugatra. Egyszintes, tetőteres téglaépület nézett rám komoran, de nem a komorságával volt bajom, hanem az ajtók számával, amiből kettővel több volt a kelleténél. Nagyot fújtatva előhúztam a kezemet a kabátzsebem melegéből, hogy eldöntsem, melyikbe csöngessek be.

–    Ecc, pecc, kimehetsz…

–    Keres valakit a kishölgy?

Ijedten süllyesztettem vissza a kezemet a zsebembe. Egy kalapos öregember állt mellettem és lesett rám vizenyős, kék szemekkel, párapamacsokat fújva. Mintha csak a csípős szél hozta volna magával, ami aztán megrángatta ködtől nedves hajamat, és az arcomba söpörte.   

–    Én csak… – simítottam a tincseket a fülem mögé. – Üdv! Igen, keresek. Egy kutyát.

Az állatszőr-iszonyos főnökömnek. Akinek, ha nem fizetne ilyen jól, rég megmondtam volna, hova dugja az agyament feladatait, és, hogy egy személyi asszisztens munkája jobb helyen, ahová a divatszalonját sorolja, nem terjed ki baleseti kárrendezésre, hisztis barátnő fuvarozására, és főleg nem kutyavásárlásra. 

–    Az 501-ben tetszik keresni? – mutatott az öregember a téglaházra.

–    Ott.

–    Na, akkor nem engem keres, mert nekem csak Borzas van. Ő meg macska.

–    Maga itt lakik? – lelkesedtem fel.

–    Már 34 éve – büszkélkedett az öregúr. – Az 505-ben.

–    Akkor biztos tudja, kinek van kutyája az 501-ben – reménykedtem.

–    Morrisonéknak. Egy olyan fehér, nagy. Hogy az milyen okosan tud nézni! Mintha csak ember volna.

–     És melyikben laknak a három közül? – fixíroztam a házat.

–      A balszélsőben – mutatta az öregúr csontos ujjával.

–      Nagyon köszönöm – hálálkodtam, és az úttestet átszelve megálltam a zöldre festett ajtó előtt.

–     Nincs csengőjük, tessék kopogni!

   Meg sem lepődtem, hogy megpördülve újra az öregúrral találtam magam szemben, aki láthatóan eltökélte, hogy velem tart a keresésben, és olyan gyorsan szedte a lábát közel a 80-hoz, ahogy én már 50 évesen sem fogom. Bár az is igaz, hogy ő nem hordott magas sarkút napi 12 órában.  

A harmadik kopogásra egy vékony, középkorú nő nyitott ajtót, kezében konyharuhát gyűrögetve. Gyors pillantást vetett a válla fölött a lakás belsejébe, és beljebb húzta az ajtót maga mögött.

–     Igen? – nézett rám fáradt, karikás szemekkel.

–     Jó reggelt, Ellen! – lépett előre az öregúr.

–     Joseph! Jó reggelt! – derült fel a nő arca egy röpke pillanatra.

–   Mrs. Morrison! A nevem Mary Lawson – nyújtottam a kezem, mire a nő bocsánatkérő mosollyal felmutatta a foltos konyharuhát. – Szóval, hol is kezdjem. Faramuci helyzetben vagyok. Tudja, a főnököm megbízásából jöttem, remélem, jó helyre, de Mr., vagyis Joseph azt mondta, hogy maguknak van kutyájuk.

–     És? – szűkült össze Mrs. Morrison szeme.

–     A főnököm a kutya miatt küldött. Biztos tudja… – próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból.

–  Nem tudom – keményedett meg a nő hangja. A karját összefonta a melle előtt, ami inkább elutasításnak tűnt, mintsem a hideg elleni védekezésnek.  

–     Azt gondoltam – próbáltam újra –, hogy önök kölyökkutyát árulnak, és…

Panaszos gyerekvisítás szakított félbe, amitől nem csak Mrs. Morrison rezzent össze.

–  Megyek, szívem! – szólt hátra derűs hangon, de amikor visszafordult, az arca dühről és fájdalomról árulkodott. – Nem árulunk kutyát.

–     Nem értem – tébláboltam. – Akkor miért küldött ide a főnököm?

–    Azt talán tőle kérdezze! Mennem kell, a fiamnak szüksége van rám – lépett hátra Mrs. Morrison.

–   Ellen, hol van a kutyájuk? Mindig kijön, ha beszélgetünk – szólt közbe az öregúr. – Ej, sosem jut eszembe a neve.

–    Tegnap elütötték és meghalt – fulladt el Mrs. Morrison hangja. – Viszlát, hölgyem! Joseph!

–   Eh, szegény feje – fordított hátat az öregúr a becsukott ajtónak. – Pedig milyen nagyszerű állat volt – rázta a fejét. – Na, ideje hazamenni, Agnes már azt hiheti, hogy elfelejtettem a hazafelé vezető utat. Minden jót!

–   Viszlát! – bámultam alkalmi ismerősöm utána azon tűnődve, hogy mi a fenébe csöppentem bele.

–    Megvan?

Mr. Piller, vagy, ahogy a háta mögött hívjuk, Mr. Killer, egy inkvizítor tekintetével nézett rám, amikor másnap reggel az asztala fölött átnyújtottam neki a következő szezon megrendeléseit.

–   Nincs – vettem egy nagy levegőt.

–   Csukd be az ajtót! – mondta gyanúsan szenvtelen hangon. – Mit jelent az, hogy nincs? – dörrent abban a pillanatban, ahogy vonakodva elengedtem a kilincset.

–   Hát, pont ezt – tártam szét a karom. – Tegnap odamentem a címre, de nincs kutyájuk.

–   Persze, hogy nincs! – lökte el magát az asztaltól, és felpattant a székből.

–    Akkor minek küldött oda?

–    Hogyhogy minek? – sziszegte.

–   Mr. Piller – emeltem fel a kezemet, hogy nyugalomra intsem, de gyorsan le is engedtem, mert ha valaki képes a tekintetével lyukat égetni a másik tenyerébe, az csakis ő lehet. – Mrs. Morrison azt mondta, hogy elpusztult a kutyájuk.

–    Ez a lényeg! – dobta le magát a főnök újra a székébe, ami panaszosan felnyikordult.

–    Most már teljesen nem értem – adtam fel.

–  Mert hü… Mert nem figyelsz oda soha! – javította magát a hajába túrva, de már nem tudta meggátolni, hogy a pulzusom az egekbe szökjön, amit azzal igyekeztem visszafogni a stroke közeli állapot elérésétől, hogy lassan elszámoltam tízig. Bár ilyen gyors lassú számolást még egész biztosan nem pipált a világ.   

–  Nem vagyok gondolatolvasó – néztem a szemébe határozottan, miközben a körmeim lassan kiszabadultak a tenyerem puha bőréből. – Annyit mondott, hogy…

–    Pontosan tudom, mit mondtam! Szerezz egy kutyát, vidd el a Lavender 501-be – bámult rám Mr. Piller baljóslatún.

–     Ha így mondta volna, akkor…

–   Jó, akkor most, hogy így mondtam, világos a feladat? – dőlt előre gyilkos pillantással. – Ajánlom, hogy az legyen! Ha megint elszúrod, ki vagy rúgva!

–    Max, kell egy kiskutya! – lihegtem a telefonba, amit csak a szentlélek tartott a vállam és a fülem között, miközben egyik kezemben két papírpohár kávét, a másikban két adag gung bao csirkét és tojásos rizst egyensúlyozva bénáztam az irodaház forgóajtajával.

–        Bökd fel a karácsonyi listádra, szivi!

–        Jaj, ne viccelj, ez komoly! – kérleltem.

A reggeli affér után az idegeim pattanásig feszülve várták, hogy lecsaphassanak, vagy bömbölő csecsemővé változtassanak. Felhívtam ugyanis Mrs. Morrisont, aki most közlékenyebbnek bizonyult, így megtudtam, hogy a fia autista, aki szombaton kiszaladt az útra, a kutya pedig utána. Ugatva megelőzte a gyereket, ami rosszat jelentett, mert csak akkor ugatott, ha baj volt. És akkor jött Mr. Piller Mercedese.

A főnököm lelke már ígyis-úgyis az ördögé, de annak a szegény gyereknek kell egy új kutya, acéloztam meg magam. Nekem meg a hitelem miatt az állásom, így kész voltam akár könyörögni is gyerekkori barátomnak, Max „Mindent Megoldok” Kendrick-nek.

–     Honnan akasszak le neked kutyát?

–     Gondoltam van valami ismerősöd. Oh, anyád!

–     Ja, ő van, de…

–   Bocs, nem neked szólt – csikorgattam a fogam a liftajtón fityegő táblát bámulva. – Megint elromlott ez a rohadt lift. Mászhatok fel gyalog a tizedikre, és tele a kezem kínai kajával.

–      Killernek viszed?

–      Ki másnak?

–      A kutya is neki kell, mi?

–      Talált – szuszogtam.

–      Meg akarja enni?

–      Hülye! – röhögtem fel kínomban, amitől a dobozok részeg dülöngélésbe kezdtek.

–      Jó, rárepülök – könyörült meg rajtam Max. – Van egy haver az állatmenhelyen. 

–      Imádlak! Fehér labrador kölyök, jó?

–      Oké, bébi!

Mr. Piller ebéd után emberszabásúvá, háromkor pedig végre kámforrá változott. Mielőtt elment, élő kérdőjelet mintázva megállt az asztalomnál, némán jelezve, hogy arra kíváncsi, sínen van-e a dolog. Magabiztosan bólintottam, de az önbizalmam picit megingott, amikor a semmiből beugrott, hogy egy részletkérdést kihagytam. Sebaj, majd Mrs. Morrison megmondja, fiú vagy lány kutya kell, nyúltam a telefon után.

A beszélgetés után tíz percig emésztettem a hallottakat, aztán újra a mobil után nyúltam.   

–      Épp hívni akartalak – szólt bele Max. – Küldetés teljesítve.

–      Gond van. Nem sima kutya kell.

–      Hanem?

–      Segítőkutya.   

–      Na, ne! – szörnyülködött Max. – Az milyen?

–      Bingó. Aki segíti a gazdáját, megnyugtatja, megérzi, ha rohama lesz, meg ilyenek – leheltem.

–      És ilyet honnan akasszak le? – sípolta Max.

–      Nem tudom – fektettem a homlokomat az asztalra. – Ki fog rúgni – nyögtem.

–     Mer’ az a seggfej taccsra tett egy kutyát?

–    Kivételesen nem az ő hibája volt – egyenesedtem fel. – Tartsd talonban a kölyköt! Megpróbálok valamit.

„Segítőkutya”, írtam be a böngésző keresősávjába. Két óra alatt megtudtam, mi a különbség terápiás- és segítőkutya között, eljutottam segélyszervezetek honlapjára, és rájöttem, hogy ilyen kutya nem nő minden bokorban, és hozzájutni kész csoda. Hatkor zúgó fejjel kapcsoltam ki a gépet, de eldöntöttem, hogy másnap reggel visszamegyek a családhoz, hogy az összegyűjtött információkat és kérdéseket kiegészítsem a gyerek adataival, aztán mindezt odaadom Mr. Pillernek, csináljon vele, amit akar, főleg, ha tényleg olyan befolyásos, mint amilyennek tartja magát.

Hazaérve megkönnyebbülve szálltam ki a liftből, de a lakásom ajtaja előtt újabb kellemetlen meglepetés várt. Egy zöld dzsekis, sapkás alak kuporgott a küszöbön, aki félig még párás szemüvegemen keresztül leginkább ír koboldnak tűnt, de bizalomgerjesztőnek cseppet sem. A ház kapuja mindig zárva volt, csak a tudott bejönni, akinek volt kapukulcsa, így rossz érzéssel torpantam meg. A csizmám sarka odakoppant a pepita padlóhoz, mire az ír kobold felkapta a fejét és rám bámulva széles vigyor terült el borostás, jól ismert arcán.

–    Max! – könnyebbültem meg egy szempillantás alatt. – Mit keresel itt?

–    Hello, szivi! Gondoltam meglátogatunk – nyújtóztatta ki hórihorgas alakját a késői vendég.

–    Tunk? – néztem körül gyanakodva, és elhessegettem az ajtóból.

–   Ja – húzta lejjebb a cipzárt a dzsekijén Max, ami mögül egy fehér kiskutya dugta ki fekete orrát.

–    Hát ez?

–    Egy kutya. Ilyet kértél. Először, mert ő csak egy olyan sima kutya.

–    Max! – emeltem fel a kezem figyelmeztetően.

–    Jönni akart. Belekapaszkodott a gatyámba.

–    Akkor tartsd meg! – dugtam be a kulcsot a zárba, és nyomomban Max-szel beléptem a lakásba.

–    A főbérlő nem engedi.

–    De minek hoztad el?

–    Mer’ neked kell.

–   De nem ilyen – nyújtottam a kezem a kutya felé, de meggondoltam magam. – És nem nekem kell, hanem egy beteg kisfiúnak – nyögtem, miközben kihámoztam a lábamat a csizmából – Vidd el innen, Max! Vidd vissza!

–     Az nem jön össze. Örültek, hogy kevesebb maradt.

–    Akkor add oda valakinek! Itt nem fér, és időm sincs rá. Egy kutya nagy felelősség – dobtam le magam a kanapéra és a fejemet hátradöntve lehunytam a szemem. – Fáradt vagyok, Max. 

–     Oké, lelépek.

–     Kösz! Csak csapd be magad mögött az ajtót – sóhajtottam, amire a zár kattanása válaszolt.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, próbáltam őket valami szépre irányítani, amikor egy nyekkenő hang visszarántott a valóságba. Az ajtó felé nézve egy fehér szőrgombócon akadt meg a tekintetem. 

–     Max – hörögtem.

–   Mrs. Morrison! – kiáltottam bele a hideg reggelbe fojtott hangon, miután a sokadik kopogásra sem jött válasz, és kezdtem elveszíteni a maradék kis türelmemet.

–    Jó reggelt!  

Megpördültem, mint akit rajtakaptak. Mrs. Morrison állt a lépcső alján egy nyolc éves forma, szőke fiú kezét fogva.

–   Üdv! – villantottam fel egy mosolyt. – Bocs, hogy megint én, de pár kérdésem lenne. Szia, Sam! – integettem a gyerek felé, de ő elfordította a fejét.

–   Nem áll szóba idegenekkel – engedte el az anya a kisfiú kezét, és a zsebébe nyúlt.

–   Jól nevelt gyerek – válaszoltam sután.

–   Ez nála sajnos nem nevelés kérdése – rázta a fejét az asszony és előhúzta a zsebéből a kulcsot. – Miről akar kérdezni?

–   Hogyan lehet segítőkutyát kérelmezni.  

Mrs. Morrison félrebillent fejjel fixírozott, én viszont Sam-et figyeltem, aki a fejét tekergetve nézelődött, mígnem a tekintete megállapodott a kocsimon, és eltátotta a száját. Pont, ahogy én szoktam rácsodálkozni reggelente, hogy a 12 éves, piros, leharcolt kis Mazdám megint nem változott vadonatúj BMW-vé az éjszaka. A kocsiból tompán, de kivehetőn kiszűrődött a szőrpamacs ugatása, ami hallatán Sam félrebillentette a fejét, és úgy bámulta a járgányt, mint az anyja engem.

–  Nem kell segítenie – törte meg a csendet Mrs. Morrison. – Már beadtam a kérelmet, oda, ahonnan Hópihét kaptuk.

–   Tényleg? Hála égnek! – emeltem a tekintetemet a magasba, és szinte éreztem, hogy mázsás súly gördül le a vállamról.

–    Fél év, mire lesz belőle….

– Anya! – hasított bele hirtelen egy éles hang a hideg levegőbe, amitől mindketten összerezzentünk.   

A kisfiú öreg Mazdám ablakának nyomta az orrát és izgatottam ütögette tenyerével az üveget.

–     Sam! – szelte át a pár méter távolságot Mrs. Morrison.

–     Kutya! – kiabálta a kisfiú. – Anya! Egy kutya!

–   A magáé? – nézett rám az asszony, miután belesett a kocsiba. 

–     Igen. Mármint a Mazda. A kutyát egy barátom hozta a menhelyről, ma viszem vissza.

–    Volna szíve? – kerekedett el Mrs. Morrison szeme, és olyan vádló lett a tekintete, mint ha egy hulla ücsörgött volna a hátsó ülésen. 

–     Maguknak nem ilyen kutya kell, én meg nem tarthatom meg, tudja? – mentegetőztem. 

–     Anya, új Hópihe! – rángatta Sam az anyja kabátját.

–     Tudja, azóta nem szólalt meg, hogy… – lágyultak el Mrs. Morrison vonásai.

–      Kinyissuk? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

Ahogy a központi zár kattant egyet, Sam izgatott ugrálásba kezdett, majd letérdelt a vizes járdára, amikor az anyja kinyitotta a kocsi ajtaját. A gyerek hangosan kacagva szorította magához az előbújó, hófehér szőrgombócot, és hagyta, hogy a kutya rózsaszín nyelvével végignyalja az arcát.

–   Szerelem első látásra – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve, mikor Mrs. Morrison csatlakozott a fiához a kölyök üdvözlésében. Készítettem róluk egy mentális fotót, és rábiggyesztettem egy képaláírást: „Nem is rossz teljesítmény egy hülyétől, ugye, Mr. Killer?”, majd a képzeletbeli felmondólevelemhez tűztem a többi fotó mellé.