Rideg szív, kutyabaj

T.I. Mara - Rideg szív, kutyabaj 

–    Szerezz egy kutyát!

–    Hogy mi?! 

–    Mondom, szerezz egy kutyát. A füleden ülsz?

–    Nem, épp csak…

–   Kímélj meg a részletektől! – vágta el a szavamat a világ legidegesítőbb főnöke, így sosem tudja meg, hogy vasárnap reggel 7-kor a legtöbb alkalmazott az igazak álmát alussza és talán épp egy normális főnökről álmodik.

–    Milyen kutyát? – sóhajtottam.

–  Tudom én? Szerintem labrador, de a fene sem ismeri ezeket a dögöket. Majd kitalálod. Átküldöm a címet, intézd el!

–     De vasárnap van – nyögtem a siketté váló mobilba.

Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat, a szívem pedig meggyőzni az agyamat, hogy mindez csak egy zagyva álom része, de ez füstbe ment, amikor a mobilom jelezte, hogy üzenetet kaptam Mr. Pillertől: „Lavender street 501”.

–    Hogy elmész te a… – fúrtam bele az arcom a párnába, amibe párat bele is öklöztem, magam elé képzelve főnököm jóvágású arcát és nagyképű vigyorát.

–    Hol a frászban van ez a Lavender street?

Pontosan fél óra autóútra, nyugatra. Egyszintes, tetőteres téglaépület nézett rám komoran, de nem a komorságával volt bajom, hanem az ajtók számával, amiből kettővel több volt a kelleténél. Nagyot fújtatva előhúztam a kezemet a kabátzsebem melegéből, hogy eldöntsem, melyikbe csöngessek be.

–    Ecc, pecc, kimehetsz…

–    Keres valakit a kishölgy?

Ijedten süllyesztettem vissza a kezemet a zsebembe. Egy kalapos öregember állt mellettem és lesett rám vizenyős, kék szemekkel, párapamacsokat fújva. Mintha csak a csípős szél hozta volna magával, ami aztán megrángatta ködtől nedves hajamat, és az arcomba söpörte.   

–    Én csak… – simítottam a tincseket a fülem mögé. – Üdv! Igen, keresek. Egy kutyát.

    Az állatszőr-iszonyos főnökömnek, tettem hozzá gondolatban. Akinek, ha nem fizetne ilyen jól, rég megmondtam volna, hova dugja az agyament feladatait, és, hogy egy személyi asszisztens munkája jobb helyen, ahová a divatszalonját sorolja, nem terjed ki baleseti kárrendezésre, hisztis barátnő fuvarozására, és főleg nem kutyavásárlásra. 

–    Az 501-ben tetszik keresni? – mutatott az öregember a téglaházra.

–    Ott.

–    Na, akkor nem engem keres, mert nekem csak Borzas van. Ő meg macska.

–    Maga itt lakik? – lelkesedtem fel.

–    Már 34 éve – büszkélkedett az öregúr. – Az 505-ben.

–    Akkor biztos tudja, kinek van kutyája az 501-ben – reménykedtem.

–  Morrisonéknak. Egy olyan fehér, nagy. Hogy az milyen okosan tud nézni! Mintha csak ember volna.

–     És melyikben laknak a három közül? – fixíroztam a házat.

–     A balszélsőben – mutatta az öregúr csontos ujjával.

–     Nagyon köszönöm – hálálkodtam, és az úttestet átszelve megálltam a zöldre festett ajtó előtt.

–     Nincs csengőjük, tessék kopogni!

   Meg sem lepődtem, hogy megpördülve újra az öregúrral találtam magam szemben, aki láthatóan eltökélte, hogy velem tart a keresésben, és olyan gyorsan szedte a lábát közel a 80-hoz, ahogy én már 50 évesen sem fogom. Bár az is igaz, hogy ő nem hordott magas sarkút napi 12 órában.  

A harmadik kopogásra egy vékony, középkorú nő nyitott ajtót, kezében konyharuhát gyűrögetve. Gyors pillantást vetett a válla fölött a lakás belsejébe, és behúzta az ajtót maga mögött.

–     Igen? – nézett rám fáradt, karikás szemekkel.

–     Jó reggelt, Ellen! – lépett előre az öregúr.

–     Joseph! Jó reggelt! – derült fel a nő arca egy röpke pillanatra.

–   Mrs. Morrison! A nevem Mary Lawson – nyújtottam a kezem, mire a nő bocsánatkérő mosollyal felmutatta a foltos konyharuhát. – Szóval, hol is kezdjem. Faramuci helyzetben vagyok. Tudja, a főnököm megbízásából jöttem, remélem, jó helyre, de Mr., vagyis Joseph azt mondta, hogy maguknak van kutyájuk.

–     És? – szűkült össze Mrs. Morrison szeme.

–     A főnököm a kutya miatt küldött. Biztos tudja… – próbáltam kiugratni a nyulat a bokorból.

–  Nem tudom – keményedett meg a nő hangja. A karját összefonta a melle előtt, ami inkább elutasításnak tűnt, mintsem a hideg elleni védekezésnek.  

– Azt gondoltam, hogy önök kölyökkutyát árulnak, és… – próbálkoztam újra, de panaszos gyerekvisítás szakított félbe, amitől nem csak Mrs. Morrison rezzent össze.

     –   Megyek, szívem!  szólt hátra derűs hangon, de amikor visszafordult, az arca dühről és fájdalomról árulkodott. – Nem árulunk kutyát.

–     Nem értem – tébláboltam. – Akkor miért küldött ide a főnököm?

–    Azt talán tőle kérdezze! Mennem kell, a fiamnak szüksége van rám – lépett hátra Mrs. Morrison.

–   Ellen, hol van a kutyájuk? Mindig kijön, ha beszélgetünk – szólt közbe az öregúr. – Ej, sosem jut eszembe a neve.

–    Tegnap elütötték és meghalt – fulladt el Mrs. Morrison hangja. – Viszlát, hölgyem! Joseph!

–   Eh, szegény feje – fordított hátat az öregúr a becsukott ajtónak. – Pedig milyen nagyszerű állat volt – rázta a fejét. – Na, ideje hazamenni, Agnes már azt hiheti, hogy elfelejtettem a hazafelé vezető utat. Minden jót!

–   Viszlát! – bámultam alkalmi ismerősöm utána azon tűnődve, hogy mi a fenébe csöppentem bele.

–    Megvan?

Mr. Piller, vagy, ahogy a háta mögött hívjuk, Mr. Killer, egy inkvizítor tekintetével nézett rám, amikor másnap reggel az asztala fölött átnyújtottam neki a következő szezon megrendeléseit.

–   Nincs – vettem egy nagy levegőt.

–   Csukd be az ajtót! – mondta gyanúsan szenvtelen hangon. – Mit jelent az, hogy nincs? – dörrent abban a pillanatban, ahogy vonakodva elengedtem a kilincset.

–   Hát, pont ezt – tártam szét a karom. – Tegnap odamentem a címre, de nincs kutyájuk.

–   Persze, hogy nincs! – lökte el magát az asztaltól, és felpattant a székből.

–    Akkor minek küldött oda?

–    Hogyhogy minek? – sziszegte.

–   Mr. Piller – emeltem fel a kezemet, hogy nyugalomra intsem, de gyorsan le is engedtem, mert ha valaki képes a tekintetével lyukat égetni a másik tenyerébe, az ő. – Mrs. Morrison azt mondta, hogy elpusztult a kutyájuk.

–    Ez a lényeg! – dobta le magát a főnök újra a székébe, ami panaszosan felnyikordult.

–    Most már teljesen nem értem – adtam fel.

–  Mert hü… Mert nem figyelsz oda soha! – fújtatta a hajába túrva, de már nem tudta meggátolni, hogy a pulzusom az egekbe szökjön, amit azzal igyekeztem visszafogni a stroke közeli állapot elérésétől, hogy lassan elszámoltam tízig. Bár ilyen gyors lassú számolást még egész biztosan nem pipált a világ.   

–  Nem vagyok gondolatolvasó – néztem a szemébe határozottan, miközben a körmeim lassan kiszabadultak a tenyerem puha bőréből. – Annyit mondott, hogy…

–    Pontosan tudom, mit mondtam! Szerezz egy kutyát, vidd el a Lavender 501-be – bámult rám Mr. Piller baljóslatún.

–     Ha így mondta volna, akkor…

–   Jó, akkor most, hogy így mondtam, világos a feladat? – dőlt előre gyilkos pillantással. – Ajánlom, hogy az legyen! Ha megint elszúrod, ki vagy rúgva!

–    Max, kell egy kiskutya! – lihegtem a telefonba, amit csak a szentlélek tartott a vállam és a fülem között, miközben egyik kezemben két papírpohár kávét, a másikban két adag gung bao csirkét és tojásos rizst egyensúlyozva bénáztam az irodaház forgóajtajával.

–     Bökd fel a karácsonyi listádra, szivi!

–     Jaj, ne viccelj, ez komoly! – kérleltem.

A reggeli affér után az idegeim pattanásig feszülve várták, hogy lecsaphassanak vagy bömbölő csecsemővé változtassanak. Felhívtam ugyanis Mrs. Morrisont, aki most közlékenyebbnek bizonyult, így megtudtam, hogy a fia autista, aki szombaton kiszaladt az útra, a kutya pedig utána. Ugatva megelőzte a gyereket, ami rosszat jelentett, mert csak akkor ugatott, ha baj volt. És akkor jött Mr. Piller Mercedese...

   A főnököm lelke már így is, úgy is az ördögé, de annak a szegény gyereknek kell egy új kutya, acéloztam meg magam. Nekem meg a hitelem miatt az állásom, így kész voltam akár könyörögni is gyerekkori barátomnak, Max „Mindent Megoldok” Kendrick-nek.

–     Honnan akasszak le neked kutyát?

–     Gondoltam van valami ismerősöd. Oh, anyád!

–     Ja, ő van, de…

–  Bocs, nem neked szólt – csikorgattam a fogam a liftajtón fityegő táblát bámulva. – Megint elromlott ez a rohadt lift. Mászhatok fel gyalog a tizedikre, és tele a kezem kínai kajával.

–     Killernek viszed?

–     Ki másnak?

–     A kutya is neki kell, mi?

–     Talált – szuszogtam.

–     Meg akarja enni?

–     Hülye! – röhögtem fel kínomban, amitől a dobozok részeg dülöngélésbe kezdtek.

–     Jó, rárepülök – könyörült meg rajtam Max. – Van egy haver az állatmenhelyen. 

–     Imádlak! Fehér labrador kölyök, jó?

–     Oké, bébi!

Mr. Piller ebéd után emberszabásúvá, háromkor pedig végre kámforrá változott. Mielőtt elment, élő kérdőjelet mintázva megállt az asztalomnál, némán jelezve, hogy arra kíváncsi, sínen van-e a dolog. Magabiztosan bólintottam, de az önbizalmam picit megingott, amikor a semmiből beugrott, hogy egy részletkérdést kihagytam. Sebaj, majd Mrs. Morrison megmondja, fiú vagy lány kutya kell, nyúltam a telefon után. A beszélgetés után tíz percig emésztettem a hallottakat, aztán újra a mobil után nyúltam.   

–     Épp hívni akartalak – szólt bele Max. – Küldetés teljesítve.

–     Gond van. Nem sima kutya kell.

–     Hanem?

–     Segítőkutya.   

–     Na, ne! – szörnyülködött Max. – Az milyen?

–     Bingó. Aki segíti a gazdáját, megnyugtatja, megérzi, ha rohama lesz, meg ilyenek – leheltem.

–     És ilyet honnan akasszak le? – sípolta Max.

–     Nem tudom – fektettem a homlokomat az asztalra. – Ki fog rúgni – nyögtem.

–     Mer’ az a seggfej taccsra tett egy kutyát?

–   Kivételesen nem az ő hibája volt – egyenesedtem fel. – Tartsd talonban a kölyköt! Megpróbálok valamit.

„Segítőkutya”, írtam be a böngésző keresősávjába. Két óra alatt megtudtam, mi a különbség terápiás- és segítőkutya között, eljutottam segélyszervezetek honlapjára, és rájöttem, hogy ilyen kutya nem nő minden bokorban, és hozzájutni kész csoda. Hatkor zúgó fejjel kapcsoltam ki a gépet, de eldöntöttem, hogy másnap reggel visszamegyek a családhoz, hogy az összegyűjtött információkat és kérdéseket kiegészítsem a gyerek adataival, aztán mindezt odaadom Mr. Pillernek, csináljon vele, amit akar, főleg, ha tényleg olyan befolyásos, mint amilyennek tartja magát.

Hazaérve megkönnyebbülve szálltam ki a liftből, de a lakásom ajtaja előtt újabb kellemetlen meglepetés várt. Egy zöld dzsekis, sapkás alak kuporgott a küszöbön, aki félig még párás szemüvegemen keresztül leginkább ír koboldnak tűnt, de bizalomgerjesztőnek cseppet sem. A ház kapuja mindig zárva volt, csak a tudott bejönni, akinek volt kapukulcsa, így rossz érzéssel torpantam meg. A csizmám sarka odakoppant a pepita padlóhoz, mire az ír kobold felkapta a fejét és rám bámulva széles vigyor terült el borostás, jól ismert arcán.

–    Max! – könnyebbültem meg egy szempillantás alatt. – Mit keresel itt?

–    Hello, szivi! Gondoltam meglátogatunk – nyújtóztatta ki hórihorgas alakját a késői vendég.

–    Tunk? – néztem körül gyanakodva, és elhessegettem az ajtóból.

–    Ja – húzta lejjebb a cipzárt a dzsekijén Max, ami mögül egy fehér kiskutya dugta ki fekete orrát.

–    Hát ez?

–    Egy kutya. Ilyet kértél. Először, mert ő csak egy olyan sima kutya.

–    Max! – emeltem fel a kezem figyelmeztetően.

–    Jönni akart. Belekapaszkodott a gatyámba.

–    Akkor tartsd meg! – dugtam be a kulcsot a zárba, és nyomomban Max-szel beléptem a lakásba.

–    A főbérlő nem engedi.

–    De minek hoztad el?

–    Mer’ neked kell.

–   De nem ilyen – nyújtottam a kezem a kutya felé, de meggondoltam magam. – És nem nekem kell, hanem egy beteg kisfiúnak – nyögtem, miközben kihámoztam a lábamat a csizmából – Vidd el innen, Max! Vidd vissza!

–    Az nem jön össze. Örültek, hogy kevesebb maradt.

–  Akkor add oda valakinek! Itt nem fér, és időm sincs rá. Egy kutya nagy felelősség – dobtam le magam a kanapéra és a fejemet hátradöntve lehunytam a szemem. – Fáradt vagyok, Max. 

–    Oké, lelépek.

–    Kösz! Csak csapd be magad mögött az ajtót – sóhajtottam, amire a zár kattanása válaszolt.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, próbáltam őket valami szépre irányítani, amikor egy nyekkenő hang visszarántott a valóságba. Az ajtó felé nézve egy fehér szőrgombócon akadt meg a tekintetem. 

–    Max – hörögtem.

–   Mrs. Morrison! – kiáltottam bele a hideg reggelbe fojtott hangon, miután a sokadik kopogásra sem jött válasz, és kezdtem elveszíteni a maradék kis türelmemet.

–    Jó reggelt!  

   Megpördültem, mint akit rajtakaptak. Mrs. Morrison állt a lépcső alján egy nyolc éves forma, szőke fiú kezét fogva.

–   Üdv! – villantottam fel egy mosolyt. – Bocs, hogy megint én, de pár kérdésem lenne. Szia, Sam! – integettem a gyerek felé, de ő elfordította a fejét.

–   Nem áll szóba idegenekkel – engedte el az anya a kisfiú kezét, és a zsebébe nyúlt.

–   Jól nevelt gyerek – válaszoltam sután.

–  Ez nála sajnos nem nevelés kérdése – rázta a fejét az asszony és előhúzta a zsebéből a kulcsot. – Miről akar kérdezni?

–   Hogyan lehet segítőkutyát kérelmezni.  

Mrs. Morrison félrebillent fejjel fixírozott, én viszont Sam-et figyeltem, aki a fejét tekergetve nézelődött, mígnem a tekintete megállapodott a kocsimon, és eltátotta a száját. Pont, ahogy én szoktam rácsodálkozni reggelente, hogy a 12 éves, piros, leharcolt kis Mazdám megint nem változott vadonatúj BMW-vé az éjszaka. A kocsiból tompán, de kivehetőn kiszűrődött a szőrpamacs ugatása, ami hallatán Sam félrebillentette a fejét, és úgy bámulta a járgányt, mint az anyja engem.

–  Nem kell segítenie – törte meg a csendet Mrs. Morrison. – Már beadtam a kérelmet, oda, ahonnan Hópihét kaptuk.

–   Tényleg? Hála égnek! – emeltem a tekintetemet a magasba, és szinte éreztem, hogy mázsás súly gördül le a vállamról.

–    Fél év, mire lesz belőle….

– Anya! – hasított bele hirtelen egy éles hang a hideg levegőbe, amitől mindketten összerezzentünk.   

A kisfiú öreg Mazdám ablakának nyomta az orrát és izgatottam ütögette tenyerével az üveget.

–     Sam! – szelte át a pár méter távolságot Mrs. Morrison.

–     Kutya! – kiabálta a kisfiú. – Anya! Egy kutya!

–     A magáé? – nézett rám az asszony, miután belesett a kocsiba. 

–     Igen. Mármint a Mazda. A kutyát egy barátom hozta a menhelyről, ma viszem vissza.

–   Volna szíve? – kerekedett el Mrs. Morrison szeme, és olyan vádló lett a tekintete, mint ha egy hulla ücsörgött volna a hátsó ülésen. 

–     Maguknak nem ilyen kutya kell, én meg nem tarthatom meg, tudja? – mentegetőztem. 

–     Anya, új Hópihe! – rángatta Sam az anyja kabátját.

–     Tudja, azóta nem szólalt meg, hogy… – lágyultak el Mrs. Morrison vonásai.

–     Kinyissuk? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

Ahogy a központi zár kattant egyet, Sam izgatott ugrálásba kezdett, majd letérdelt a vizes járdára, amikor az anyja kinyitotta a kocsi ajtaját. A gyerek hangosan kacagva szorította magához az előbújó, hófehér szőrgombócot, és hagyta, hogy a kutya rózsaszín nyelvével megnyalja az arcát.

–   Szerelem első látásra – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve, mikor Mrs. Morrison csatlakozott a fiához a kölyök üdvözlésében. Készítettem róluk egy mentális fotót, és rábiggyesztettem egy képaláírást: „Nem is rossz teljesítmény egy hülyétől, ugye, Mr. Killer?”, majd a képzeletbeli felmondólevelemhez tűztem a többi fotó mellé.

Kép forrása: https://hobbiallat.hu/onkentes-kolyokneveloket-keres-tiz-kicsi-labrador-felnove-vakvezeto-kutyak-lesznek/