Válaszutasok 2. rész 5. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

5.    fejezet

~ Ethan ~

    – Mr. Lambert! Miből gondolja, hogy jó gyámja lenne Tyler és Chloé McBride-nak és meg tudna nekik adni mindent, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges?

   Ethan egy hete várt erre a kérdésre. Ezerszer átgondolta, mi lenne a legjobb válasz, de végig azt érezte, bármit mond, kudarcra van ítélve Kerry és Daniel ellen. Nem felelheti, hogy azért, mert sokat van otthon, de, ha épp mégis elmegy valahová, akkor majd a felesége vigyáz a gyerekekre anyjuk helyett anyjukként, mert még menyasszonyt sem tud felmutatni, csak egy barátnőt, aki most készül elhagyni az országot. Azt sem mondhatja, hogy ott vannak a nagyszülők, akik tárt karokkal várják az unokákat, ha vigyázni kell rájuk, mert Kaitlyn elhidegült apján kívül egyetlen szülőt sem tudnak prezentálni. Azzal meg nem jöhet elő, hogy bőven van pénze bébiszitterre, mert nem azt kell bizonyítani, hogy meg tud fizetni egy idegent, még akkor sem, ha élt a gyanúperrel, hogy Kerry és Daniel sem fogják az asszony öreg szüleit befogni gyerekmegőrzésre. Azt kellene bizonyítania, hogy egymaga képes felelősségteljes, odaadó gyám lenni. Vagyis a lehetetlent.

     – Abból, hogy szeretem őket – mondta végül őszintén. Ezt tudta felmutatni. A szeretetét. Egy gazdag, soktagú családdal szemben.

     – És Ön szerint ez elég? – csapott le a bíró azonnal.

   – Természetesen nem. Van egy nagy házam a gyerekeknek berendezhető szobával, és egy nagy kertem. Van pénzem, meg tudom nekik venni mindazt, amire szükségük van. De szerintem nem ez a legfontosabb, hanem a szeretet, a ragaszkodás, a törődés.

     – Úgy gondolja, hogy ön jobban szereti a gyerekeket, mint Kerry és Daniel Wild?

A bíró összehúzott, bozontos szemöldöke alól nézett rá, mintha szemmértékkel próbálná megállapítani, elférhet-e benne nagyobb szeretet, mint a másik kettőben együtt.

    – Nem hiszem, hogy patikamérlegen kellene mérni a szeretetet. Viszont abban biztos vagyok, hogy több időt töltöttem a gyerekekkel, főleg Tylerrel, mint Kerry és Daniel együtt. Ott voltam a születésekor. Alig húsz percre lakunk egymástól, sok időt töltünk együtt. Gyakran kisegítettem Susant Tyler körül, ha Peter a munkája miatt távol volt. Jól ismerem őt, nem egyszer voltunk kettesben moziban, kirándulni, és volt, hogy nálam töltötte a hétvégét – szedte össze mindazt, amit fel tudott mutatni, de az eredmény még neki is szánalmasan kevésnek tűnt. Ő maga volt kevés, egyedül.

    – Mert közelebb lakik, mint Wildék – intett a bíró türelmetlenül, és a hanglejtése inkább volt kijelentő, mint kérdő.

    – Nem! – kapta fel a fejét Ethan. – Azért, mert szeretem őket és törődöm velük. Összetartunk, hisz Susannek és nekem nincs más rokonunk.

     – Gondolja, hogy Kerry és Daniel nem szereti a gyerekeket?

   – Ezt mondtam volna? – zavarodott össze Ethan. – Nézze, ha azt kell bizonygatnunk, melyikünk szereti jobban őket, akkor...

  – Nem kell semmit bizonygatniuk, Mr. Lambert – emelte fel a kezét a bíró. – Nekem kell megbizonyosodnom arról, hogy alkalmasak-e gyámnak. Hogy mindent meg tudnak adni a gyerekeknek, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges – támasztotta meg a tenyerét az asztalán az idős férfi, és nagyot szusszantva felállt. – Úgy döntöttem, hogy meghallgatom Tylert. Utána pedig meghozom a döntést, az összes körülményt mérlegelve – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, végighordozva rajtuk szigorú tekintetét.

    – Elnézését kérem, bíró úr, de mi szükség van erre?– pattant fel Daniel. – Csak felzaklatná a gyereket.

   Ezek szerint ők sem biztosak teljesen a dolgukban, futott át Ethan agyán, és némi elégtételt érzett, de az aggodalma nem csökkent. Tyler nem tudja, mire megy ki a játék, a szomszéd helyiségben van Dörmi úrral és egy kedves mosolyú gyámhivatalos nővel, és rajzol. Ha megkérdezik, ki fog derülni, hogy Kaitlynnel szinte semmilyen kapcsolata nincs, és itt vége is a dalnak.

    – Dr. Wild, értékelem az aggodalmát, de jómagam is családapa vagyok, sőt, többszörös nagyapa, úgyhogy biztosíthatom, hogy nem fogok ráijeszteni a gyermekre. És a gyámhivatal munkatársa is jelen lesz, ha ez megnyugtatja – mosolygott a bíró, de még a mosolya is szigorú volt.

     Daniel a nyakkendőjét igazgatva, mérges ábrázattal visszaült a helyére. Kerry magasra emelt állával, egyenes hátával szinte pökhendinek tűnt mellette, mint aki biztos a győzelmében és merő formalitásnak tartja az egész procedúrát. Olyanok voltak, mint két ember, akik mindig mindent megkapnak, és most karnyújtásnyira vannak tőle, hogy végre azt is megkapják, amit eddig megtagadott tőlük az élet.

    Ethan elkapta róluk a tekintetét, és Kaitlyn keze után nyúlt. Ahogy a tenyerébe fogta a lány hideg ujjait, belé hasított a biztos tudat, hogy a józan ész törvényei szerint ebben a csatában nem kerekedhet felül.

~ Kaitlyn ~

    – Készítek valamit enni – törte meg a csendet, ami úgy telepedett rájuk, mint egy komor, baljóslatú felhő, amióta csak kiléptek a bíróság épületéből. Belépett a házba, és elindult a nappali felé, amikor észrevette, hogy Ethan nem követi.

    – Te nem jössz be? – sétált vissza hozzá Kaitlyn.

   – Nem – téblábolt a férfi az ajtóban. – Azt hiszem, én most inkább elmegyek – intett a kezével valahová a háta mögé.

   – Hová? – szólalt meg a vészcsengő Kaitlyn fejében. Semmit sem tudott leolvasni Ethan arcáról. Szenvtelen volt, érzelemmentes, valójában teljesen üres.

   – Csak úgy el – rántotta meg a vállát a férfi. – Azt hiszem, sétálok egyet. Ki kell szellőztetnem a fejemet. És bemegyek Susanhez a kórházba.

   – Veled menjek? – ajánlotta Kaitlyn, bár maga sem tudta, melyik választ várja inkább. – Értem – sóhajtotta, amikor Ethan megrázta a fejét. – És mikor jössz haza?

    – Nem tudom. Estefelé – lépett hátra a férfi, azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül lement a lépcsőn.

    Kaitlyn nézte, ahogy a férfi kilép a kapun, és megszaporázva a lépteit elindul a park felé. Amikor eltűnt a szeme elől, becsukta az ajtót. Hagyta, hogy az eddig benntartott sóhaj utat találjon kifelé, reszketőn, fájón. A hátát az ajtónak támasztva próbálta rendezni kusza gondolatait, de esélyét sem látta a sikernek. Tanácstalanul ellökte magát az ajtótól, és bement a nappaliba. Útközben lerúgta a lábáról a cipőket, amik méltatlankodva koppantak egyet a járólapon, de most még csak lelkifurdalást sem érzett, hogy így elbánt a velük. Volt ennél most sokkal nagyobb gondja.

    Ahogy körülnézett a nappaliban, a máskor oly otthonos légkört furcsán idegennek érezte. Nem hívogatta a hatalmas kanapé, sem a kedvenc fotelje, ami úgy ölelte körül az embert, mint egy hatalmas, de annál barátságosabb medve. A nagy falióra mogorván nézett le rá a falról, és mintha azt tiktakolta volna, hogy cserbenhagyta Ethant.

     A dohányzóasztalra ejtette a táskáját és lerogyott a fotelba. Nem az ő hibája, hogy a bíró Kerry és Daniel mellett döntött, mégis magára húzta a felelősség egy részét. Nem húzhatta ki magát alóla, hiszen más körülmények között alakulhatott volna másképp is. A legjobban az dühítette, ahogy a házaspár a férfira nézett. Diadalmasan. Mint ha a fődíjat nyerték volna meg, és csak a győzelem számított volna nekik. Mint ha elhitték volna, hogy Ethan mellett a gyerekek nem lettek volna biztonságban. Annyira akart mondani nekik valamit, bármit, amivel odaszúrhat, bármit, amivel letörölheti az elégedettséget a képükről, de egyszerűen semmi nem jutott az eszébe. De talán így volt jó, mert nem lett volna értelme jelenetet rendezni. És igazából nem is volt hozzá joga, hogy utólag harcoljon, ha korábban nem tette.

     Úgy elmerült a gondolatai szövevényében, hogy megijedt, amikor megszólalt a telefonja. Előrehajolt a táskáért és az ölébe húzta. Elővette belőle a mobilt, ránézett a képernyőre, és mérgesen fújtatott egyet. A táskát leejtette a szőnyegre és legszívesebben belerúgott volna.

   – Mi jöhet még? – bámulta dr. McIntyre nevét, miközben az ujja döntésre képtelenül táncolt a képernyő felett. – Most vajon mi történt? Apa úgy gondolta, hogy átissza magát a túlvilágra? Vagy kell neki a pénzem? – csapott le a zöld telefon jelre, mielőtt meggondolhatná magát.

    – Miss Connors? Üdvözlöm, dr. McIntyre vagyok. – köszöntötte a doktornő mély hangja. – Elnézését kérem, hogy zavarom, de múltkor beszéltünk az édesapjáról, és…

   – Tudom, emlékszem a beszélgetésre, természetesen – vágott közbe Kaitlyn, mielőtt dr. McIntyre visszamondta volna mindazt, ami akkor elhangzott. – Jó napot! Miben lehetek a segítségére?

   – Beszéltem újra az apjával. Elgondolkozott a helyzeten, az állapotán, de ez még korántsem elég. Kellene egy külső impulzus, ami arra késztetné, hogy részt vegyen egy rehabilitációs programban, és befeküdjön egy erre szakosodott intézménybe.

    – És úgy érzi, hogy én lennék ez a külső impulzus? – kérdezte Kaitlyn, és majdnem felnevetett a feltételezés abszurditása miatt.

    – Hiszen ön a lánya! Sőt, ha jól tudom, az egyetlen közeli rokona – közölte a tényeket az orvos, mintha ez jelentene bármit is.

    – Ahogy mondtam a múltkor is, az apám szinte kitagadott, ezért továbbra sem hiszem, hogy bármiféle hatást tudnék gyakorolni rá sem ez ügyben, sem pedig másban – felelte Kaitlyn, és meg sem próbálta eltüntetni a hangjából áradó türelmetlen dühöt.

     Az ujjai ideges dobolásba kezdtek a fotel karfáján, és olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy a foga is belesajdult. Legszívesebben belekiabálta volna a telefonba, hogy ha az apja meglátná, nem őt ölelné magához, hanem egy whiskys üveget, sőt, egy egész hordót, de visszafogta magát.

     – Én elhiszem, hogy ön így érzi, de az apja ma beszélt magáról. Elmondta, hogy Londonban él és egy újságnál dolgozik, és, hogy nem látogatja őt, pedig szeretné látni magát.

    – Ezt mondta? – ugrott fel Kaitlyn, és a nyelvébe kellett harapnia, nehogy felnevessen a blőd kijelentés hallatán. – Az apám? Hogy látni szeretne engem? – képedt el. – Ne haragudjon, hogy ezt mondom, doktornő, de valahogy ez olyan hihetetlen számomra, mint ha azt közölte volna, hogy a királynő vár holnap délután teázni – mondta egy szuszra, és most már az sem érdekelte, hogy egyre hangosabb.

     – Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de tényleg ezt mondta – felelte az orvos, de a végére Kaitlyn felkapta a fejét, amikor a nő hangja kicsit bizonytalanabbá vált. – Na, jó, az inkább az én megérzésem, hogy látni szeretné magát. Nézze, én nem kétlem, hogy sok fájdalmat okozott önnek az édesapja, de kérem, gondolja meg! Lehet, hogy szüksége van egy ismerős arcra. A lánya segítségére. Az emberek változnak, Miss Connors.

    – De nem ő – sóhajtotta Kaitlyn alig hallhatóan. – Nagyon nehezet kér, dr. McIntyre – köszörülte meg a torkát. – De meggondolom – bökte ki végül, és vissza kellett ülnie a kanapéra, mert hirtelen mintha mázsás súlyt raktak volna a vállára.

    – Köszönöm, Miss Connors!

    Az orvos hangjából megkönnyebbülés hallatszott, ami talán azt mutatta, hogy tényleg szívén viseli a betege sorsát. De az is lehet, hogy csak kipipált egyet a napi teendők közül. Kaitlyn nem tudott dönteni, melyik állhat közelebb az igazsághoz, azt viszont érezte, hogy megbánja még, hogy szóba állt az orvossal.

    – Mit csináljak? – dobta le maga mellé a telefont, és elgyötörten dőlt hátra, fejét a fotel támlájára támasztva. – Mit? – suttogta a hófehéren világító plafon felé, miközben a fejében teljes feketeség uralkodott.

~ Ethan ~

     – Totál idétlenül érzem magam – nézett fel Cummings nővérre, amikor leült Susan ágya mellé.

   – Miért? Még soha nem beszélgetett a testvérével? – mosolygott rá a nő, amitől a szarkalábak elmélyültek a szeme körül.

    – Dehogynem, csak akkor válaszolt is. Oké, egy alkalmat kivéve, amikor túl sok sherry-t ivott. Akkor csak vihogott – idézte fel Ethan a régi emléket.

    – Na, ne kéresse magát, mint egy szűzlány! – nevetett a nővér. – Segíteni akar Susannek, és most itt az alkalom. Javul az állapota, még ha ön nem is látja. De elkél a segítség, szóval, rajta! – paskolta meg Ethan vállát a nő, azzal magára is hagyta az ágy mellett. A férfi hátrasandított a válla fölött, és csak akkor szólalt meg, amikor a nővért biztonságos távolságban tudta.

   – Szia, Susan! – suttogta. – Nem tudom, mit csinálok éppen, de a nővér rám parancsolt, hogy beszéljek hozzád. Nagyon szigorú, úgyhogy jobb lesz, ha vigyázol vele! De amúgy arany szíve van. És igazán törődik veled. Én… Jaj, totál idétlennek érzem magam – túrt bele a hajába, idegesen nevetve. Ismét hátranézett a nővérre, aki bátorítóan mosolygott vissza rá, majd elmerült a monitor tanulmányozásában.

    – Oké – dőlt előre. – Szóval… Tudod, hogy érzem most magam? Mint amikor el akartam hívni Vickie Saunderst a szalagavatóra, és órákig gyakoroltam a tükör előtt, hogy mit fogok mondani neki. Te meg bejöttél a szobába, és nevetni kezdtél. Azt hittem, hogy kinevetsz, de aztán rájöttem, hogy nem rajtam, hanem velem nevetsz. És azt mondtad, hogy ne akarjam túlkomplikálni a dolgot, csak simán kérdezzem meg, eljönne-e velem a bálba. Nem tudom, hogy az egyszerűség volt-e a titkos fegyver, de a bál jól sikerült.

     Ethan halkan felnevetett, ahogy visszaemlékezett az első, ügyetlen csókra, ami tánc közben csattant el. Közelebb húzódott az ágyhoz, és gyengéden a kezébe vette Susan kezét. Valamiért azt várta, hogy hideg lesz, de meglepően meleg volt.

    – Hiányzol. Olyan sok minden történik, és én... – sóhajtotta. – Tudod, hogy te voltál mindig a legjobb barátom. Persze, azt is tudom, hogy ha tudnál válaszolni, akkor nem itt lennénk, és minden a régi lenne. És én nem lennék halálra rémülve miattad.

    A nővér azt mondta, hogy nem lehet biztosan tudni, Susan érzékel vagy ért-e valamit abból, ami körülötte történik, ezért Ethannek kétségei voltak, hogy mit mondhat ki, és mi az, amit nem. Ha Susan hallja őt, akkor nem mondhatja el, hogy Peter meghalt, mert az összetörné a nővére szívét és talán soha többé nem akarna felébredni. És azt sem, hogy nem ő lett Tyler és Chloé gyámja, ami viszont Ethan szívét törte össze.

    Joga volt fellebbezni a bíró döntése ellen, de tudta, hogy továbbra sincs esélye, hacsak nem tudja bizonyítani, hogy legalább olyan rendezett családi hátteret tud nyújtani a gyerekeknek, mint Kerry és Daniel. Az agya tudta, hogy a bíró helyesen döntött, de a szíve is tudta a maga igazát, és az pont az ellenkezője volt. De azzal, hogy Kaitlyn elutazik, tulajdonképpen vége van a dalnak. És abban is biztos volt, hogy ugyanúgy, ahogy eddig sem találkozhatott Tylerrel, mióta Wildék magukhoz vették a gyerekeket, úgy ez után is nehéz dolga lesz, hiába bizonygatta Kerry az ellenkezőjét. De mindez csak csepp volt a tengerben, mert a legfontosabb Susan volt, és az, hogy végre felébredjen. És, ha ehhez az kell, hogy itt üljön mellette és beszéljen neki, amíg el nem megy a hangja, akkor azt fogja tenni, döntötte el.

     – Emlékszel, amikor beteg voltál? – simogatta meg Susan kezét. – Akkor tudtam segíteni. De most nem tudok adni semmit, amitől meggyógyulhatsz. Csak azt tudom csinálni, hogy minden nap eljövök, beszélek hozzád, és reménykedem, hogy hallasz engem, vagy legalább érzed, hogy itt vagyok. És, hogy szeretlek. Fel kell ébredned, Susan! Ha nem magadért, akkor a gyerekekért.

    Olyan erősen fürkészte Susan arcát, hogy szinte belefájdult a szeme. De nem történt semmi, nem látott mozgást, pedig a legapróbb rezdülést is észrevette volna, annyira koncentrált. Csak a szívmonitor monoton, egyhangú pittyegését hallotta, ami azt jelezte, hogy nem gyorsult fel a nővére szívverése, mert talán semmit sem észlelt abból, ami körülötte történt.

     Ethan nem tudta, mit mondhatna még. Csak ült magába fordultan, némán, és várta a csodát.

Válaszutasok 2. rész 4. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

4.    fejezet

~ Ethan ~

    – Nem abban állapodtunk meg, hogy megbeszéljük ezt a dolgot? – bámulta Ethan a kezében lévő végzést, ami szinte ugrált remegő kezében.

    Álmában sem gondolta volna, hogy amikor Kerry felhívta, menjen át, mert Tyler hiányolja, az csak mézesmadzag volt. Ahogy kiszállt a kocsiból, Daniel a teraszról integetett neki, és a maga udvarias, ám szenvtelen módján beinvitálta a házba.

  Kerry a már megszokott szigorú arckifejezésével, és a szintén szokásos kék kardigánjában a nappaliban állt az ablak mellett, kezében egy fehér papírral, amit köszönés helyett Ethan kezébe nyomott. A férfi meghökkenve kezdte olvasni, de nem volt rá szükség, mert Kerry egyből magyarázni kezdte, hogy a gyermekvédelmi hivatal kijelölte őt és a férjét Tyler és Chloé gyámjának, amitől Ethan úgy érezte magát, mint akit vesén rúgtak.

    – Te magad is tudod, hogy nincs mit megbeszélni – válaszolt a kérdésére a nő olyan hideg hangon, hogy Ethan nem csodálkozott volna, ha Susan kedvenc páfránya megfagyva lefordul a komódról. – A legjobbat akarjuk a gyerekeknek, elhiheted. És a legjobb megoldás az, ha velünk jönnek. A bíró pedig döntött.

    – Na persze – nevetett fel keserűen Ethan a kisemmizettség érzésével a gyomrában. – Milyen meglepő döntés, ha egy menő ügyvéd van a családban.

   – Holnap hazamegyünk – engedte el a füle mellett a megjegyzést Kerry. – Délután négy körül indulunk. Ha el akarsz köszönni a gyerekektől, akkor érj ide addig!

     – Kedves tőled, hogy megengeded – vetette oda Ethan dühösen, és most meg sem kísérelte elrejteni a hangjába vegyülő gúnyt.

    – Ez nem ellened irányul – lépett közelebb Daniel. – Ténylegesen azt kellett mérlegelni, hogy mi a legjobb megoldás, mi szolgálja a gyerekek érdekét – tette a kezét Ethan vállára, de az első jeges pillantásra elkapta onnan. – Tudjuk, hogy nagyon szereted őket, de ez nem elég. A gyámhivatal és a bíró minden esetben azokat a lehetséges gyámokat támogatja, akik nagyobb valószínűséggel tudják pótolni a szülőket. A te barátnőd most sincs itthon, és nemsokára kiköltözik az USA-ba, mi viszont itt vagyunk, és együtt élünk. Vagyis minden mellettünk szólt.

     – És nem kellett volna engem is meghallgatnia a bírónak?

     – Ott a végzés a kezedben – mondta Daniel ugyanolyan halkan és nyugodtan, mint mindig. – Meg fog hallgatni téged, mint ahogy minket is. Egy hét múlva. Hacsak addig Susan nem áll lábra, amit szívből kívánok neki.

   Ethan még egy pillantást vetett a kezében tartott papírra. A bíró bélyegzője mintha gúnyosan rákacsintott volna.

     – Szerintem mindent megbeszéltünk. Ha megbocsátasz – vetett rá Kerry egy utolsó pillantást, majd megfordult és elindult az emelet felé.

      – A gyerekeket elvitte a bébiszitter sétálni – mondta Daniel. – Kikísérlek.

     – Ne fáradj – rázta a fejét Ethan. Ellépett az ügyvéd mellett, és vissza sem nézve anélkül lépett ki az ajtón, hogy bezárta volna maga mögött.

     Ha egy másodperccel tovább marad a házban, felrobban. Kerry gúnyos hangjától és hideg mosolyától felállt a hátán a szőr, Danielt pedig legszívesebben leütötte volna. Ahogy beszélt, lassan, nyugodtan, szenvtelenül, már magában idegesítő volt, amit mondott, azt pedig tökéletesen tükrözték az éles vonásai. Hosszú, vékony orrával egy békára vadászó gólyára emlékeztette Ethant, aki most maga volt a béka, és jól levadászták. A legrosszabb viszont az volt az egészben, hogy saját magát legalább annyira utálta, mint a házaspárt, mert nyilvánvaló volt, hogy minden az ő javukra szól, és hogy neki az égvilágon semmi nem volt a kezében, ami közelebb hozta volna hozzá a gyerekeket. Csak a szeretet. Az pedig itt most kevés.

    Hazaérve a komódra hajította a kulcsait, aztán kapkodva hatástalanította az őrjöngésbe kezdett riasztót, amit elfelejtett kikapcsolni az agyát borító vörös köd miatt. Amikor végre elhallgatott a visítás, ledobta magát a kanapéra. A plafont bámulva végigfuttatta a délelőtt történéseit, de nem lett tőle sem okosabb, sem boldogabb. Azon gondolkodott, hogy lenne-e esélye, ha felfogadna egy Daniel kaliberű, menő, és ugyanilyen idegesítő ügyvédet.

     – Greg! – csapott a homlokára. – Ő majd megmondja, mit csináljak – ült fel, de a lelkesedése, ahogy jött, úgy le is lohadt. – Csak épp nyaral – sóhajtotta, de végül sutba vágta az udvariasságot. Ami arra volt jó, hogy tíz perc múlva még sötétebben lássa a helyzetet. Gregtől megtudta, hogy csak úgy lenne esélye, ha bizonyítja, hogy a házaspár alkalmatlan gyámnak, veszélyeztetnék a gyerekek testi- és lelki fejlődését, ami piszkosul kemény dió lett volna, főleg úgy, hogy alapja sem volt, amivel mindezt alátámaszthatná. És igazából nem is akarta. Greg szerint azzal sem lett volna előbbre, ha Kaitlyn a felesége lenne, mert totál mindegy, hogy van neje, ha éppen a világ másik felén él.

      Amikor letette a telefont, addig bámulta a plafont, míg belefájdult a szeme a nagy fehérségbe. A feje alá gyömöszölt egy díszpárnát, és becsukta a szemét. Már éppen kezdett ellazulni, amikor megszólalt az ajtócsengő.

     – Ki a franc? – tápászkodott fel, bár nagy volt a kísértés, hogy ne reagáljon rá. – Atyaisten! – kapott a fejéhez, amikor kilesett az ablakon. – Mr. Kensington!

    Mintha egy másik életben beszélték volna meg a találkozót, teljesen kiment a fejéből a grafikusmester látogatása. Barátságos mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta az ajtót.

    – Mr. Kensington! Üdvözlöm!

    – Üdv! – nézett fel rá az öregúr hunyorogva. – Korán jöttem? Összekevertem a napokat?

   – Nem! Csak kicsit szétszórt vagyok ma – túrt bele a hajába Ethan, és érezte, hogy a fekvéstől ezer irányba áll.

    – Talán beszéljünk meg egy másik időpontot? – ajánlotta Mr. Kensington.

   – Dehogyis! – lépett hátrébb Ethan. – Ha el tud tekinteni attól a nem éppen elhanyagolható ténytől, hogy nem készültem a találkozóra.

   – Ha nem okozok nagy problémát, akkor bemegyek. Tudja, az én koromban már nem szívesen indul útnak az ember, főleg kétszer, ugyanabból az okból.

    – Ez teljességgel érthető. Kerüljön beljebb! – tessékelte be Ethan az idős mestert, aki élénken csillogó szemekkel nézett körbe.

    – Nagyon szép ez a ház! A régi korokat idézi – jegyezte meg Mr. Kensington, ahogy lassú léptekkel körbesétált a nappaliban. – Úgy értem, még hozzám képest is régieket – nevetgélt.

     – Köszönöm! – mosolygott Ethan. – A szüleimtől örököltem. Ez volt álmaik háza.

     – És hol a ház úrnője? – érdeklődött az öregember.

     – Elutazott Los Angeles-be munkaügyben.

   – Értem. Meg kell mondjam, nagyon tetszik, amit látok – forgott körbe Mr. Kensington lassan a nappali közepén, szemügyre véve minden szegletét. – Tudja, ki nem állhatom, amikor valaki megvesz egy ódon házat és teljesen átfaragja, modernizálja, megfosztva ezzel a házat az egyéniségétől – nézelődött, mint aki tetten akarja érni a belsőépítész hibáit.

     – Itt nem volt átalakítás. Felújítás volt, de a falak a helyükön maradtak, és a jelleg is megmaradt.

     – Dicséretes – bólogatott Mr. Kensington elégedetten.

   Ethannek volt egy olyan érzése, hogy már annak is örülni fog, ha a rajzok láttán fele ennyire lesz elégetett az idős mester.

     – Készítek egy kávét. Velem tart?

     – Nem élek vele. Tudja, a ketyegőm nyugodtabb a koffein nélkül. De egy gyümölcsteát elfogadok, ha van.

    Pár perc múlva az italukat kortyolgatva ültek a nappaliban. Mr. Kensington a pályájáról faggatta Ethant. Minden érdekelte, egészen onnan, hogy mi vezette a művészet felé. Neki pedig olyan érzése volt, mintha újra az iskolapadban ülne, és éppen vizsgázna, de aztán azon kapta magát, hogy az emberpróbáló napok után nyugtatóan hat rá a beszélgetés, még ha nem is tudja átadni magát neki teljesen. Az idős művész mintha a veséjébe látott volna.

    – Valami gond van? Netán beteg? – kérdezte átható tekintettel.

    – Nem, dehogy – hárított Ethan ügyetlenül.

    – De, látszik magán, hogy valami nincs rendjén – emelte fel a kezét Mr. Kensington. – Nézze, fiam – forrasztotta Ethan torkára a mentegetőzést, mielőtt megszólalhatott volna. – Nincs szükség udvariaskodásra, ha nem jókor jöttem, mondja csak meg, ne legyen szégyellős! Majd eljövök máskor megnézni a képeit – kapaszkodott meg a fotel karfájában az idős mester, hogy felálljon. Semmi számon kérő nem volt a hangjában, Ethan mégis úgy érezte magát, mint egy tapló.

    – Nem, Mr. Kensington, szó sem lehet róla! – tette a kezét az öregember karjára, hogy maradásra bírja. – Tudja, igazság szerint tényleg nem vagyok túl jó passzban, mert péntek óta nagyot fordult velem a világ, és sajnos rossz irányba. A nővérem és a férje autóbalesetet szenvedtek a kiállítás után, és Peter meghalt. Susan pedig kómában fekszik – nyelt egy nagyot.

    – Oh, ez tragikus! – nyúlt meg az idős mester arca. – Így már érthető, hogy miért olyan nyúzott. Nagyon sajnálom, fiam! Azt hiszem, mégis az a legjobb, ha most megyek – veselkedett neki újra a felállásnak, de Ethan ismét megállította.

     – Nem, maradjon, kérem!  

   – Ha így akarja – dőlt hátra Mr. Kensington. – Szörnyű egy ilyen baleset – rázta a fejét. – Egy másodperc alatt sokak életét változtatja meg. És mi lesz az utazással? Az elvállalt munkákkal?

     – Megmondom őszintén, most legkevésbé ez érdekel – vont a meg a vállát Ethan.

   – Megértem – bólogatott Mr. Kensington. – Volt, hogy én is azt hittem, hogy félre lehet tenni. De higgye el, ez nem olyan dolog! Bármi adódjék is az életben, a pályánkkal foglalkoznunk kell. Hadd mondjak magának valamit, fiam! – dőlt előre, és elkapta Ethan pillantását. – Tudja, a művészet olyan, mint egy növény. Folyamatosan táplálni, gondozni kell, különben elsorvad. Kicsíráztatni könnyebb ezt a növényt, mint úgy gondját viselni, hogy folyamatosan teljes pompájában ragyogjon.

     Ethan ízlelgette az öreg mester bölcs szavait, és értette is, de biztos volt benne, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet a művészet mögé sorolni.

     – Számomra most Susan és gyerekei mindennél fontosabbak – felelte őszintén.

    – Ez világos, és így van rendjén. De sokáig nem hanyagolhatja a pályáját, ugye tudja? – fenyegette meg ízületi gyulladástól göcsörtös ujjával Mr. Kensington.

    – Persze, hogy tudom – bólogatott Ethan, bár azzal most nem foglalkozott, hogy a sokáig pontosan mennyi időt is jelent.

    – Rendben – csillant fel Mr. Kensington szeme. – Ez esetben van egy ajánlatom. Nézzük meg a rajzait, és utána elmondom, mire gondoltam!

    A pozitív energia, amit Mr. Kensington hozott magával, jót tett Ethan lelkiállapotának. Egészen feltöltődött, és még nevetni is tudott a régi történeteket hallgatva. Még akkor is érezte az öregember árasztotta derüt, amikor a repülőtér felé hajtott, hogy hazahozza Kaitlynt. Még odáig is elmerészkedett, hogy megforduljon a fejében a gondolat, hogy a párja meglepi őt, és még nem költözik ki Los Angeles-be, hanem egy ideig Londonból irányítja a munkát. Persze ez önzés volt a részéről, de jelenleg Kaitlyn volt az egyetlen biztos pont az életében, hiszen Susan állapota nem javult, a gyerekeket elviszi Kerry, az amerikai stábja pedig nem repesett az örömtől, amikor lemondott pár lekötött fotózást, halasztást kérve. Ha pedig a megrendelők elállnak a szerződéstől, akkor a munkáknak befellegzett, a renoméja pedig romlik. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy miért nem várhatja el Kaitlyntől, hogy Londonban maradjon még egy ideig, vonta le a következtetést.

~ Kaitlyn ~

    Tekintetével a tömeget pásztázva igyekezett a folyosón kifelé, és nagyon remélte, hogy Ethan már vár rá. Hosszú volt az út, és hiába aludt a repülőn pár órát, arra vágyott, hogy végre a saját ágyában aludhasson, és fel se keljen másnap délig. Eseménydús három nap volt mögötte, amit próbált elhalasztani, de nem kapott rá engedélyt, és a határozott nem után nem is forszírozta tovább a kérdést. Ethannek nem is említette, hogy megpróbálta, mert nem akart hamis reményt kelteni benne.

    Felemás érzés volt kiszakadni a tragikus családi helyzetből, és életében először nem ment könnyen az átállás az üzletasszony üzemmódba. Majd’ egy órája felszállt a gép a Heathrow-ról, amikor végre el tudta engedni a komor gondolatokat, és végre elővette a laptopját. Tele volt ötletekkel, amik sikerre vihetik az Extra L.A.-t. Ahogy átolvasta a jegyzeteit, úgy jutottak sorban eszébe az új gondolatok, és bőszen írni kezdett. Amikor leszállt vele a gép a LAX-on, kora délután volt Los Angeles-ben. Tátott szájjal bámulta a tájat az érte küldött kocsiból, a távolból integető felhőkarcolókat, a pálmafákat, és a fáradtság ellenére úgy érezte, hogy buzog benne a tettvágy. Most viszont, három nap múlva olyan volt, mint akit kifacsartak.

    – Hékás, ne olyan szorosan, mert megfulladok! – nevetett fel, amikor végre kikeveredve az utasok forgatagából, odaért Ethanhez, és belesimult az ölelő karjaiba.

     – Hiányoztál – lazított a férfi a szorításon, és megcsókolta.

     – Te is nekem – felelte Kaitlyn levegő után kapkodva.

   Ahogy kibontakozott a vendégmarasztaló karokból, nem tudta elnyomni a grimaszt, ami Ethan nyúzott arca láttán bújt elő.

    – Tudom, hogy nem ez a legkedvesebb köszöntés, de ramatyul festesz – cüppögte. – Hogy van Susan?

    – Semmi változás – sóhajtotta a férfi.

    – Az nem jó. De legalább nem romlott az állapota, és az is valami.

    – Igen, de nem túl biztató, mert minél tovább van kómában, annál inkább csökkennek az esélyei.

   – Fel fog ébredni. Csak adj neki időt! Meglátod, megcsinálja! Hiszen várják a gyerekek – simogatta meg a nő Ethan borostás arcát, de ő maga sem érezte azt a magabiztosságot, amit igyekezett sugározni.

    – Na, igen, a gyerekek – emelte fel Kaitlyn bőröndjét a férfi, és hosszú lépteivel elindult a kijárat felé. – Kerry elviszi őket bírói végzéssel.

   – Hogy mi? – torpant meg Kaitlyn, majd gyorsan nekiindult, hogy utolérje Ethant. – De ez csak ideiglenes, ugye? Biztos… A bíró biztosan a család miatt… – próbált valami vígasztalót mondani, de csak annyit ért el, hogy Ethan úgy nézett rá, mintha még egy feje nőtt volna.

     – Én is a családjuk vagyok!

    – Persze, hogy az vagy! Nem úgy értettem! Csak… Hát, Guildfordban ott vannak a nagyszüleik is. És Kerry, minden rigolyája ellenére biztosan jól a gondjukat viseli, és lefoglalja Tylert.    

    – Azt elhiszem. Amióta rájuk telepedett, egy szót sem tudtam beszélni vele – morogta Ethan.

    – Hogyhogy?

    – Bármikor hívom őket, Tyler nincs otthon, vagy éppen alszik. Állítólag.

    – Állítólag? Gondolod, hogy Kerry direkt csinálja?

    – Nem tudom. Remélem, hogy nem.

    – Biztosan csak rémeket látsz.

    – Eddig én mondtam ezt neked vele kapcsolatban, emlékszel?

    – Igen, de…

    – Daniel ügyvéd, tudja, mit csinál – bizonygatta a férfi, amikor odaértek a parkoló autóhoz és berakta Kaitlyn bőröndjét a csomagtartóba. – És azt is, hogy Kerry mit akar. Egy hét múlva lesz a bírói meghallgatás, és dönt, hogy ki legyen a gyerekek gyámja – avatta be Ethan, miközben kinyitotta neki a kocsiajtót, és megvárta, míg beül. – És persze világosan az értésemre adták, hogy fikarcnyi esélyem sincs velük szemben, amiben még csak kételkedni sem tudok – fejezte be vehemensen, amikor beült mellé. – Még Greg is ezt mondta.

    Kaitlyn hirtelen rájött, hogy sok mindenből kimaradt, míg Amerikában volt, mert Ethan nem avatta be. És lelkifurdalása támadt, mert hálát érzett, amiért a férfi hagyta, hogy a munkájával foglalkozhasson, míg ő egyedül próbált megbirkózni mindennel.

   – Bízzunk benne, hogy Susan gyorsan felépül, és a gyerekek visszajönnek Londonba! – fogta meg Ethan kezét, hátha sikerül egy kis hitet varázsolni belé.

    – De mi van, ha ne adj’ Isten Susan még hosszú ideig nem tér magához? Vagy soha? Nézzem tétlenül, hogy Tyler és Chloé Kerrynél marad?

    – A bíró dönthet úgy is, hogy nálad jobb helyen lesznek. Hiszen Tyler ragaszkodik hozzád, szeret téged.

     – Nem ez számít, Kay! A bíró már most is úgy döntött, hogy Kerry és Daniel, na meg a nagyszülők közelsége a lényeges szempont. – fújtatott egy nagyot a férfi. – Tudtad, hogy Kerrynek nem lehet gyereke?

      A kérdés úgy lógott a fejük felett, mint egy vízzel telt, kipukkadás előtt álló léggömb.

     – Francba! – csapott a kormányra Ethan indulatosan, amitől Kaitlyn riadtan rezzent össze. Nem mert megszólalni, nem akarta még jobban felbosszantani a párját, inkább megsimogatta a vállát, hogy tudja, együtt érez vele. Pár pillanat múlva a férfi nagyot sóhajtott és egy gyors, bocsánatkérő mosolyt villantott felé.

    – Látod, milyen bunkó vagyok? Meg sem kérdeztem, hogy milyen volt az út. És hogy milyen volt Los Angeles, na meg az új csapatod. Szóval, mesélj!

     Kaitlyn először nem akart, de végül mesélni kezdett, és gyorsan azon kapta magát, hogy csak mondja és mondja. Úgy látta, szórakoztatja Ethant, ezért lelkendezve ecsetelte az időjárást, az óceánt, a pálmafákat, és hogy az emberek milyen lazák. A férfi nevetett, amikor azon szörnyülködött, hogy milyen hatalmasak kint az ételadagok, és elismerően füttyentett, amikor elmondta, hogy járt a Walk of Fame-nél, többek között látta a két nagy kedvence, Chaplin és Frank Sinatra csillagát. És persze beszélt az új csapatáról és a közös munkához fűzött reményeiről, az ötleteiről, miközben lelkifurdalást érzett, mert Ethannel ellentétben ő legalább tudta, hogy mi vár rá a közeljövőben.

   Mikor hazaértek és beléptek az ajtón, Kaitlyn megkönnyebbülten rúgta le a lábáról a cipőt, és nyomban a konyhába ment, hogy igyon egy pohár vizet. Ethan lerakta a bőröndöt a nappaliban és követte.

    – Éhes vagy?

    – Mint egy farkas – nyögte Kaitlyn két korty víz között. – Van itthon valami?

    – A hűtőben van kínai.

    – Angyal vagy! Eszel velem? – kérdezte és szinte feltépte a hűtőajtót.

    – Nem vagyok éhes. És úgyis mindjárt indulok.

    – Hova mész? – tudakolta Kaitlyn, kezében két dobozzal.

    – A kórházba.

   – Délelőtt is voltál? – firtatta tovább, miközben a tányérjára lapátolt egy nagy adag tojásos rizst és Gung-bao csirkét. Már a látványtól összefutott a nyál a szájában, alig várta, hogy leálljon a mikrosütő, és ehessen végre.

    – Ma nem – felelte a férfi. – Kerry-ékkel találkoztam helyette.

  – Elkísérjelek? – ölelte át Kaitlyn a férfi derekát, és a mellkasához bújva hallgatta a szabályos szívverését.

   – Csak most értél haza! Egyél, aztán sipirc az ágyba! Gyorsan visszajövök – ígérte Ethan. – Lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem Susan érzi, hogy ott vagyok. És talán hamarabb felébred, ha tudja, hogy én itt vagyok.

    A mikró csilingelve jelezte, hogy elkészült az étel. Kaitlyn kibontakozott a férfi karjából, kivette a tányért és a konyhaszigetre rakta.

    – Nem gondolod meg magad? – kérdezte, miközben feltornászta magát az egyik bárszékbe. – Jut neked is bőven.

    – De csak azért, hogy ne egyél egyedül – mosolygott Ethan.

    – Oh, te Grál lovag! Hozzál pálcikát magadnak! – figyelmeztette tele szájjal Kaitlyn.

    – Inkább maradok a villánál, nem harcolok a rizsszemekkel.

    – Tedd azt – tolta odébb a tányért Kaitlyn, hogy mindketten hozzáférjenek.

    – Képzeld, Mr. Kensington ajánlatot tett nekem délelőtt – újságolta Ethan, amint leült mellé.

   – Az az öregember a kiállításról? Miféle ajánlatot? Tisztességtelent? – ráncolta a homlokát Kaitlyn tettetett rosszallással.

   – Ez jó volt – dicsérte meg Ethan a viccet vigyorogva. – Van egy alapítványa. Fiatal, tehetséges művészeket támogat, akik rossz körülmények között élnek. Segíti őket a tanulmányaikban.

    – De neked már nem kell tanulnod. És az anyagi körülményeidre sem lehet panaszod.

    – Nem is engem akar felkarolni – magyarázta Ethan, miután lenyelt végre egy falat csirkét a turkálás közepette. – Felajánlotta, hogy legyek az alapítvány egyik támogatója.

     – Vagyis a pénzed kell neki?

   – Nem. Csak reklámozni kellene a kiállításaimon az alapítványt, és támogatókat gyűjtenem. Ami persze nem zárja ki azt, hogy magam is támogassam őket. És ajánlhatok ifjú művészt, akinek segítségre van szüksége, vagy akár magam mellé vehetek gyakorlatra tanulókat, aminek a külön költségeit megint csak az alapítvány finanszírozná.

    – Ez nemes dolog – bólogatott Kaitlyn. – Tetszik az ötlet. De nemzetközi az alapítvány? Mert ha kiutazunk…

     – Igen, több országból vannak párfogói és pártfogoltjai is.

     – Remek. Tetszik! És mit szólt a műveidhez? Vagy az csak a mézesmadzag volt? – incselkedett, mert látta, mire képes Ethan a ceruzával, szinte életre keltek a rajzok a kezei alatt.

    – Tetszettek neki. Főleg a grafikák. Megkért, hogy fejezzem be egy-két művét, amit ő az ízületei miatt nem tud.

     – Ez jól hangzik.

   – Szerintem is. Kellenek az új kihívások. Érdekes lehet befejezni egy rajzot, ami más agyában élt eddig, úgy, hogy a saját látásmódomat adom hozzá.

     – Ez olyan lehet, mint befejezni valaki más regényét.

    – Igen, valami olyasmi. De az íráshoz nem értek, az a te területed – tette le a villát Ethan és felállt. – Ne haragudj, de mennem kell – nézett az órájára. – Hat körül itthon leszek.

    – Nem is ettél! Csak tologattad a rizst a tányéron – csóválta a fejét rosszallóan. – Tudom, hogy a múltkor azt mondtam, elhízol, ha sokat eszel, de azért a helyzet még nem olyan rossz – mosolygott, miközben végigmérte a férfit, aki szemmel láthatóan fogyott az utóbbi pár napban, pedig addig sem volt rajta súlyfelesleg. – Ettél te, amíg nem voltam itthon?

     – Igen, anyu, természetesen ettem – kacsintott rá Ethan, majd sarkon fordult. – Sietek vissza!

   – Rendben – csóválta a fejét Kaitlyn. – Nem lesz ez így jó – dünnyögte, amikor a bejárati ajtó becsapódott.

    A nyomasztó gondolatok elől a forró zuhany alá menekült, ami még inkább elbágyasztotta. Meg akarta várni Ethant, de az ágy hívogatta, és ő nem kérette magát. Arra ébredt, hogy kint teljesen besötétedett, és a kocsi lámpája megvilágítja az ablakot, ahogy a Rover behajt a garázsba. A fáradtság még dolgozhatott benne, mert amikor újra kinyitotta a szemét, a férfi már a fürdőszobából jött ki, fehér pólóban és pizsamanadrágban.

    – Szia! – köszönt rá, de csak egy halk szipogás volt a válasz. Felkapcsolta az éjjeli lámpát és felült, hogy jobban lássa Ethan arcát, ami annál is borúsabb volt, mint amikor elindult a kórházba. – Hogy van Susan?

    – Nem túl jól – felelte a férfi, megkerülve az ágyat. Felhajtotta a takarót, de nem feküdt le, csak álldogált, mint aki most lát életében először ágyat. – Rohama volt.

    – Miféle rohama? – Kaitlyn rosszat sejtve térdelt fel és húzódott közelebb Ethanhez az arcát kémlelve, de ő elkapta a tekintetét.

    – Görcsroham. Csak feküdt, mozdulatlanul, mint máskor, aztán egyszer csak mozogni kezdett a szemhéja, mintha ki akarná nyitni. De aztán rángatózni kezdett az egész teste, a gépek meg őrülten sípoltak. Berohantak az orvosok, nővérek… Több percig tartott, amíg meg tudták fékezni.

      Elszörnyedve hallgatta Ethant, aki olyan sápadt volt, mint aki maga is valamilyen betegséggel küzd.

     – Szörnyű volt – rogyott le a férfi az ágy szélére. – Eddig is az volt nézni nap nap után, hogy fekszik az ágyban, és egyre soványabb, kisebb, de ez még sokkal rosszabb volt. Soha többé nem akarom így látni őt. Soha többé – csuklott el a hangja. A szeme megtelt könnyekkel, és mielőtt visszapisloghatta volna őket, túlcsordultak, és lefolytak az arcán.

    Kaitlyn szinte tapintani tudta a férfiból sugárzó kétségbeesett fájdalmat. Mondani szeretett volna valami biztatót, bármit, ami vígaszt nyújt, de mintha egy óriás szorította volna össze a torkát, amikor Ethanből kitört a zokogás, így csak szorosan átölelte, és nyugtatónak szánt szavakat suttogott a férfi fülébe. Aztán csak ültek, egymásba kapaszkodva, talán még az idő is megállt körülöttük. Végül Ethan törte meg a csendet a torkát köszörülve.

      – Bocs, hogy így kibuktam!

     – Ne legyél buta! Valahogy ki kell jönni a feszültségnek, különben felrobbansz – simogatta meg a férfi nedves arcát.

      – Azt hiszem, hogy… Ez most már túl sok volt – ismerte be Ethan.

     – Szerintem is – értett egyet Kaitlyn és újra magához ölelte a férfit, és nem tudta, hogy megnyugtatni vagy megnyugodni akar-e jobban. – Jesszus, mint egy darab kő – húzódott önkéntelen grimaszra a szája, ahogy megsimogatta Ethan feszültségtől kőkemény hátát. – Feküdj le! Megmasszírozom.

     – Biztos? – kérdezte a férfi. – De aztán ne jajgass, mint múltkor, hogy elfáradt a kezed – mosolygott Ethan, és Kaitlyn örömmel látta, hogy végre egy kis élet költözik kivörösödött szemeibe.

     – Szerintem pár perc múlva visítani fogsz a fájdalomtól, ha megdolgozom a csomókat a hátadon.

     – A nők szoktak visítani – ellenkezett a férfi.

     – Majd meglátjuk. Készülj! – figyelmeztette Kaitlyn, és kiszaladt a fürdőszobába masszázsolajért.

    Félórával és temérdek, Ehtan szerint férfias jajgatással később fáradtan, de elégedetten állt fel az ágyról, és mosolyogva takarta be a férfit, aki édesdeden aludt, megszabadulva egy tucatnyi izomcsomótól, és egy adag feszültségtől.