Illés TaMara - Válaszutasok
MÁSODIK RÉSZ
5. fejezet
~ Ethan ~
– Mr. Lambert! Miből gondolja, hogy jó gyámja lenne Tyler és Chloé McBride-nak és meg tudna nekik adni mindent, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges?
Ethan egy hete várt erre a kérdésre. Ezerszer átgondolta, mi lenne a legjobb válasz, de végig azt érezte, bármit mond, kudarcra van ítélve Kerry és Daniel ellen. Nem felelheti, hogy azért, mert sokat van otthon, de, ha épp mégis elmegy valahová, akkor majd a felesége vigyáz a gyerekekre anyjuk helyett anyjukként, mert még menyasszonyt sem tud felmutatni, csak egy barátnőt, aki most készül elhagyni az országot. Azt sem mondhatja, hogy ott vannak a nagyszülők, akik tárt karokkal várják az unokákat, ha vigyázni kell rájuk, mert Kaitlyn elhidegült apján kívül egyetlen szülőt sem tudnak prezentálni. Azzal meg nem jöhet elő, hogy bőven van pénze bébiszitterre, mert nem azt kell bizonyítani, hogy meg tud fizetni egy idegent, még akkor sem, ha élt a gyanúperrel, hogy Kerry és Daniel sem fogják az asszony öreg szüleit befogni gyerekmegőrzésre. Azt kellene bizonyítania, hogy egymaga képes felelősségteljes, odaadó gyám lenni. Vagyis a lehetetlent.
– Abból, hogy szeretem őket – mondta végül őszintén. Ezt tudta felmutatni. A szeretetét. Egy gazdag, soktagú családdal szemben.
– És Ön szerint ez elég? – csapott le a bíró azonnal.
– Természetesen nem. Van egy nagy házam a gyerekeknek berendezhető szobával, és egy nagy kertem. Van pénzem, meg tudom nekik venni mindazt, amire szükségük van. De szerintem nem ez a legfontosabb, hanem a szeretet, a ragaszkodás, a törődés.
– Úgy gondolja, hogy ön jobban szereti a gyerekeket, mint Kerry és Daniel Wild?
A bíró összehúzott, bozontos szemöldöke alól nézett rá, mintha szemmértékkel próbálná megállapítani, elférhet-e benne nagyobb szeretet, mint a másik kettőben együtt.
– Nem hiszem, hogy patikamérlegen kellene mérni a szeretetet. Viszont abban biztos vagyok, hogy több időt töltöttem a gyerekekkel, főleg Tylerrel, mint Kerry és Daniel együtt. Ott voltam a születésekor. Alig húsz percre lakunk egymástól, sok időt töltünk együtt. Gyakran kisegítettem Susant Tyler körül, ha Peter a munkája miatt távol volt. Jól ismerem őt, nem egyszer voltunk kettesben moziban, kirándulni, és volt, hogy nálam töltötte a hétvégét – szedte össze mindazt, amit fel tudott mutatni, de az eredmény még neki is szánalmasan kevésnek tűnt. Ő maga volt kevés, egyedül.
– Mert közelebb lakik, mint Wildék – intett a bíró türelmetlenül, és a hanglejtése inkább volt kijelentő, mint kérdő.
– Nem! – kapta fel a fejét Ethan. – Azért, mert szeretem őket és törődöm velük. Összetartunk, hisz Susannek és nekem nincs más rokonunk.
– Gondolja, hogy Kerry és Daniel nem szereti a gyerekeket?
– Ezt mondtam volna? – zavarodott össze Ethan. – Nézze, ha azt kell bizonygatnunk, melyikünk szereti jobban őket, akkor...
– Nem kell semmit bizonygatniuk, Mr. Lambert – emelte fel a kezét a bíró. – Nekem kell megbizonyosodnom arról, hogy alkalmasak-e gyámnak. Hogy mindent meg tudnak adni a gyerekeknek, ami az egészséges fejlődésükhöz szükséges – támasztotta meg a tenyerét az asztalán az idős férfi, és nagyot szusszantva felállt. – Úgy döntöttem, hogy meghallgatom Tylert. Utána pedig meghozom a döntést, az összes körülményt mérlegelve – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, végighordozva rajtuk szigorú tekintetét.
– Elnézését kérem, bíró úr, de mi szükség van erre?– pattant fel Daniel. – Csak felzaklatná a gyereket.
Ezek szerint ők sem biztosak teljesen a dolgukban, futott át Ethan agyán, és némi elégtételt érzett, de az aggodalma nem csökkent. Tyler nem tudja, mire megy ki a játék, a szomszéd helyiségben van Dörmi úrral és egy kedves mosolyú gyámhivatalos nővel, és rajzol. Ha megkérdezik, ki fog derülni, hogy Kaitlynnel szinte semmilyen kapcsolata nincs, és itt vége is a dalnak.
– Dr. Wild, értékelem az aggodalmát, de jómagam is családapa vagyok, sőt, többszörös nagyapa, úgyhogy biztosíthatom, hogy nem fogok ráijeszteni a gyermekre. És a gyámhivatal munkatársa is jelen lesz, ha ez megnyugtatja – mosolygott a bíró, de még a mosolya is szigorú volt.
Daniel a nyakkendőjét igazgatva, mérges ábrázattal visszaült a helyére. Kerry magasra emelt állával, egyenes hátával szinte pökhendinek tűnt mellette, mint aki biztos a győzelmében és merő formalitásnak tartja az egész procedúrát. Olyanok voltak, mint két ember, akik mindig mindent megkapnak, és most karnyújtásnyira vannak tőle, hogy végre azt is megkapják, amit eddig megtagadott tőlük az élet.
Ethan elkapta róluk a tekintetét, és Kaitlyn keze után nyúlt. Ahogy a tenyerébe fogta a lány hideg ujjait, belé hasított a biztos tudat, hogy a józan ész törvényei szerint ebben a csatában nem kerekedhet felül.
~ Kaitlyn ~
– Készítek valamit enni – törte meg a csendet, ami úgy telepedett rájuk, mint egy komor, baljóslatú felhő, amióta csak kiléptek a bíróság épületéből. Belépett a házba, és elindult a nappali felé, amikor észrevette, hogy Ethan nem követi.
– Te nem jössz be? – sétált vissza hozzá Kaitlyn.
– Nem – téblábolt a férfi az ajtóban. – Azt hiszem, én most inkább elmegyek – intett a kezével valahová a háta mögé.
– Hová? – szólalt meg a vészcsengő Kaitlyn fejében. Semmit sem tudott leolvasni Ethan arcáról. Szenvtelen volt, érzelemmentes, valójában teljesen üres.
– Csak úgy el – rántotta meg a vállát a férfi. – Azt hiszem, sétálok egyet. Ki kell szellőztetnem a fejemet. És bemegyek Susanhez a kórházba.
– Veled menjek? – ajánlotta Kaitlyn, bár maga sem tudta, melyik választ várja inkább. – Értem – sóhajtotta, amikor Ethan megrázta a fejét. – És mikor jössz haza?
– Nem tudom. Estefelé – lépett hátra a férfi, azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül lement a lépcsőn.
Kaitlyn nézte, ahogy a férfi kilép a kapun, és megszaporázva a lépteit elindul a park felé. Amikor eltűnt a szeme elől, becsukta az ajtót. Hagyta, hogy az eddig benntartott sóhaj utat találjon kifelé, reszketőn, fájón. A hátát az ajtónak támasztva próbálta rendezni kusza gondolatait, de esélyét sem látta a sikernek. Tanácstalanul ellökte magát az ajtótól, és bement a nappaliba. Útközben lerúgta a lábáról a cipőket, amik méltatlankodva koppantak egyet a járólapon, de most még csak lelkifurdalást sem érzett, hogy így elbánt a velük. Volt ennél most sokkal nagyobb gondja.
Ahogy körülnézett a nappaliban, a máskor oly otthonos légkört furcsán idegennek érezte. Nem hívogatta a hatalmas kanapé, sem a kedvenc fotelje, ami úgy ölelte körül az embert, mint egy hatalmas, de annál barátságosabb medve. A nagy falióra mogorván nézett le rá a falról, és mintha azt tiktakolta volna, hogy cserbenhagyta Ethant.
A dohányzóasztalra ejtette a táskáját és lerogyott a fotelba. Nem az ő hibája, hogy a bíró Kerry és Daniel mellett döntött, mégis magára húzta a felelősség egy részét. Nem húzhatta ki magát alóla, hiszen más körülmények között alakulhatott volna másképp is. A legjobban az dühítette, ahogy a házaspár a férfira nézett. Diadalmasan. Mint ha a fődíjat nyerték volna meg, és csak a győzelem számított volna nekik. Mint ha elhitték volna, hogy Ethan mellett a gyerekek nem lettek volna biztonságban. Annyira akart mondani nekik valamit, bármit, amivel odaszúrhat, bármit, amivel letörölheti az elégedettséget a képükről, de egyszerűen semmi nem jutott az eszébe. De talán így volt jó, mert nem lett volna értelme jelenetet rendezni. És igazából nem is volt hozzá joga, hogy utólag harcoljon, ha korábban nem tette.
Úgy elmerült a gondolatai szövevényében, hogy megijedt, amikor megszólalt a telefonja. Előrehajolt a táskáért és az ölébe húzta. Elővette belőle a mobilt, ránézett a képernyőre, és mérgesen fújtatott egyet. A táskát leejtette a szőnyegre és legszívesebben belerúgott volna.
– Mi jöhet még? – bámulta dr. McIntyre nevét, miközben az ujja döntésre képtelenül táncolt a képernyő felett. – Most vajon mi történt? Apa úgy gondolta, hogy átissza magát a túlvilágra? Vagy kell neki a pénzem? – csapott le a zöld telefon jelre, mielőtt meggondolhatná magát.
– Miss Connors? Üdvözlöm, dr. McIntyre vagyok. – köszöntötte a doktornő mély hangja. – Elnézését kérem, hogy zavarom, de múltkor beszéltünk az édesapjáról, és…
– Tudom, emlékszem a beszélgetésre, természetesen – vágott közbe Kaitlyn, mielőtt dr. McIntyre visszamondta volna mindazt, ami akkor elhangzott. – Jó napot! Miben lehetek a segítségére?
– Beszéltem újra az apjával. Elgondolkozott a helyzeten, az állapotán, de ez még korántsem elég. Kellene egy külső impulzus, ami arra késztetné, hogy részt vegyen egy rehabilitációs programban, és befeküdjön egy erre szakosodott intézménybe.
– És úgy érzi, hogy én lennék ez a külső impulzus? – kérdezte Kaitlyn, és majdnem felnevetett a feltételezés abszurditása miatt.
– Hiszen ön a lánya! Sőt, ha jól tudom, az egyetlen közeli rokona – közölte a tényeket az orvos, mintha ez jelentene bármit is.
– Ahogy mondtam a múltkor is, az apám szinte kitagadott, ezért továbbra sem hiszem, hogy bármiféle hatást tudnék gyakorolni rá sem ez ügyben, sem pedig másban – felelte Kaitlyn, és meg sem próbálta eltüntetni a hangjából áradó türelmetlen dühöt.
Az ujjai ideges dobolásba kezdtek a fotel karfáján, és olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy a foga is belesajdult. Legszívesebben belekiabálta volna a telefonba, hogy ha az apja meglátná, nem őt ölelné magához, hanem egy whiskys üveget, sőt, egy egész hordót, de visszafogta magát.
– Én elhiszem, hogy ön így érzi, de az apja ma beszélt magáról. Elmondta, hogy Londonban él és egy újságnál dolgozik, és, hogy nem látogatja őt, pedig szeretné látni magát.
– Ezt mondta? – ugrott fel Kaitlyn, és a nyelvébe kellett harapnia, nehogy felnevessen a blőd kijelentés hallatán. – Az apám? Hogy látni szeretne engem? – képedt el. – Ne haragudjon, hogy ezt mondom, doktornő, de valahogy ez olyan hihetetlen számomra, mint ha azt közölte volna, hogy a királynő vár holnap délután teázni – mondta egy szuszra, és most már az sem érdekelte, hogy egyre hangosabb.
– Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de tényleg ezt mondta – felelte az orvos, de a végére Kaitlyn felkapta a fejét, amikor a nő hangja kicsit bizonytalanabbá vált. – Na, jó, az inkább az én megérzésem, hogy látni szeretné magát. Nézze, én nem kétlem, hogy sok fájdalmat okozott önnek az édesapja, de kérem, gondolja meg! Lehet, hogy szüksége van egy ismerős arcra. A lánya segítségére. Az emberek változnak, Miss Connors.
– De nem ő – sóhajtotta Kaitlyn alig hallhatóan. – Nagyon nehezet kér, dr. McIntyre – köszörülte meg a torkát. – De meggondolom – bökte ki végül, és vissza kellett ülnie a kanapéra, mert hirtelen mintha mázsás súlyt raktak volna a vállára.
– Köszönöm, Miss Connors!
Az orvos hangjából megkönnyebbülés hallatszott, ami talán azt mutatta, hogy tényleg szívén viseli a betege sorsát. De az is lehet, hogy csak kipipált egyet a napi teendők közül. Kaitlyn nem tudott dönteni, melyik állhat közelebb az igazsághoz, azt viszont érezte, hogy megbánja még, hogy szóba állt az orvossal.
– Mit csináljak? – dobta le maga mellé a telefont, és elgyötörten dőlt hátra, fejét a fotel támlájára támasztva. – Mit? – suttogta a hófehéren világító plafon felé, miközben a fejében teljes feketeség uralkodott.
~ Ethan ~
– Totál idétlenül érzem magam – nézett fel Cummings nővérre, amikor leült Susan ágya mellé.
– Miért? Még soha nem beszélgetett a testvérével? – mosolygott rá a nő, amitől a szarkalábak elmélyültek a szeme körül.
– Dehogynem, csak akkor válaszolt is. Oké, egy alkalmat kivéve, amikor túl sok sherry-t ivott. Akkor csak vihogott – idézte fel Ethan a régi emléket.
– Na, ne kéresse magát, mint egy szűzlány! – nevetett a nővér. – Segíteni akar Susannek, és most itt az alkalom. Javul az állapota, még ha ön nem is látja. De elkél a segítség, szóval, rajta! – paskolta meg Ethan vállát a nő, azzal magára is hagyta az ágy mellett. A férfi hátrasandított a válla fölött, és csak akkor szólalt meg, amikor a nővért biztonságos távolságban tudta.
– Szia, Susan! – suttogta. – Nem tudom, mit csinálok éppen, de a nővér rám parancsolt, hogy beszéljek hozzád. Nagyon szigorú, úgyhogy jobb lesz, ha vigyázol vele! De amúgy arany szíve van. És igazán törődik veled. Én… Jaj, totál idétlennek érzem magam – túrt bele a hajába, idegesen nevetve. Ismét hátranézett a nővérre, aki bátorítóan mosolygott vissza rá, majd elmerült a monitor tanulmányozásában.
– Oké – dőlt előre. – Szóval… Tudod, hogy érzem most magam? Mint amikor el akartam hívni Vickie Saunderst a szalagavatóra, és órákig gyakoroltam a tükör előtt, hogy mit fogok mondani neki. Te meg bejöttél a szobába, és nevetni kezdtél. Azt hittem, hogy kinevetsz, de aztán rájöttem, hogy nem rajtam, hanem velem nevetsz. És azt mondtad, hogy ne akarjam túlkomplikálni a dolgot, csak simán kérdezzem meg, eljönne-e velem a bálba. Nem tudom, hogy az egyszerűség volt-e a titkos fegyver, de a bál jól sikerült.
Ethan halkan felnevetett, ahogy visszaemlékezett az első, ügyetlen csókra, ami tánc közben csattant el. Közelebb húzódott az ágyhoz, és gyengéden a kezébe vette Susan kezét. Valamiért azt várta, hogy hideg lesz, de meglepően meleg volt.
– Hiányzol. Olyan sok minden történik, és én... – sóhajtotta. – Tudod, hogy te voltál mindig a legjobb barátom. Persze, azt is tudom, hogy ha tudnál válaszolni, akkor nem itt lennénk, és minden a régi lenne. És én nem lennék halálra rémülve miattad.
A nővér azt mondta, hogy nem lehet biztosan tudni, Susan érzékel vagy ért-e valamit abból, ami körülötte történik, ezért Ethannek kétségei voltak, hogy mit mondhat ki, és mi az, amit nem. Ha Susan hallja őt, akkor nem mondhatja el, hogy Peter meghalt, mert az összetörné a nővére szívét és talán soha többé nem akarna felébredni. És azt sem, hogy nem ő lett Tyler és Chloé gyámja, ami viszont Ethan szívét törte össze.
Joga volt fellebbezni a bíró döntése ellen, de tudta, hogy továbbra sincs esélye, hacsak nem tudja bizonyítani, hogy legalább olyan rendezett családi hátteret tud nyújtani a gyerekeknek, mint Kerry és Daniel. Az agya tudta, hogy a bíró helyesen döntött, de a szíve is tudta a maga igazát, és az pont az ellenkezője volt. De azzal, hogy Kaitlyn elutazik, tulajdonképpen vége van a dalnak. És abban is biztos volt, hogy ugyanúgy, ahogy eddig sem találkozhatott Tylerrel, mióta Wildék magukhoz vették a gyerekeket, úgy ez után is nehéz dolga lesz, hiába bizonygatta Kerry az ellenkezőjét. De mindez csak csepp volt a tengerben, mert a legfontosabb Susan volt, és az, hogy végre felébredjen. És, ha ehhez az kell, hogy itt üljön mellette és beszéljen neki, amíg el nem megy a hangja, akkor azt fogja tenni, döntötte el.
– Emlékszel, amikor beteg voltál? – simogatta meg Susan kezét. – Akkor tudtam segíteni. De most nem tudok adni semmit, amitől meggyógyulhatsz. Csak azt tudom csinálni, hogy minden nap eljövök, beszélek hozzád, és reménykedem, hogy hallasz engem, vagy legalább érzed, hogy itt vagyok. És, hogy szeretlek. Fel kell ébredned, Susan! Ha nem magadért, akkor a gyerekekért.
Olyan erősen fürkészte Susan arcát, hogy szinte belefájdult a szeme. De nem történt semmi, nem látott mozgást, pedig a legapróbb rezdülést is észrevette volna, annyira koncentrált. Csak a szívmonitor monoton, egyhangú pittyegését hallotta, ami azt jelezte, hogy nem gyorsult fel a nővére szívverése, mert talán semmit sem észlelt abból, ami körülötte történt.
Ethan nem tudta, mit mondhatna még. Csak ült magába fordultan, némán, és várta a csodát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése