Illés TaMara - Válaszutasok
MÁSODIK RÉSZ
6. fejezet
~ Ethan ~
Ahogy kilépett a zuhany alól, telefoncsörgésre figyelt fel. A csípője köré csavarta a fürdőlepedőt és kilépett a hálószobába. Kaitlyn, mielőtt elment vásárolni, a lelkére kötötte, hogy vegye fel a töltőre tett mobilját, ha Los Angeles-ből keresik.
– Jellemző – mormogta, amikor a telefon abban a pillanatban elhallgatott, amikor a kezébe vette. – Dr. McIntyre – olvasta a képernyőről. – Ez nem az USA-ból jött – rántotta meg a vállát, és visszatette a mobilt a komódra.
Erős mozdulatokkal szárazra dörzsölte a testét, ami segített, hogy teljesen felébredjen. A fél éjszakát végigforgolódta, miután felriadt egy álomból. Tylert és Chloét látta a játszótéren. A kislány furcsa módon nagyobb volt már, és sikongatva kergette a bátyját. Susan egy padon ült és boldog mosollyal nézte a gyerekeit. Ethan a játszótér túloldaláról látta őket, majd hirtelen már közelről nézte nővére arcát, mint ha mellette ült volna a padon. Susan ekkor a gyerekek irányába mutatott, és az arcán öröm csillant fel. Ethan követte a mozdulatát, és egy nőre lett figyelmes, aki Tyler és Chloé felé közelített. Kék kardigán és ugyanolyan kék nadrág volt rajta. A gyerekek, ahogy meglátták a nőt, izgatottan felkiáltottak, és apró lábaikon elé szaladtak. „Szeretik Kerry-t”, nézett Susan Ethanre, megpaskolta a vállát, és elindult a gyerekei felé, akik boldogan vetették magukat Kerry karjába.
Eddig tartott az álom, ő pedig felriadva próbálta kibogozni, mit is akart neki mutatni a tudatalattija. Újra és újra lejátszotta magában, amit látott, mielőtt elfelejti, de nem talált jobb magyarázatot, mint hogy Susan talán így akar üzenni neki, hogy nem bánja, ha a gyerekei Kerry-nél lesznek, amíg ő fel nem épül. A másik magyarázatnak azt találta ki, hogy talán a saját agya próbálja megértetni vele, hogy Kerry nem ellenség, és nála sokkal jobban fel van készülve arra, hogy a gyerekek gondját viselje. Fogalma sem volt, melyik verzió lehet az igaz, de hajlott a kettő ötvözetére, hogy Susan nem bánja, ha a gyerekei Kerry-nél lesznek, mert tudja, hogy Ethan nincs felkészülve ekkora felelősségre.
Már hajnalodott, amikor az agya egyre jobban akadozott, és végre hagyta, hogy elaludjon. Amikor reggel felébredt Kaitlyn motoszkálására, olyan fáradt volt, mint aki maratont futott, ugyanakkor meglepően nyugodtnak érezte magát, nyugodtabbnak, mint a baleset óta bármikor. Ahogy eszébe jutott a fura álom, azon kapta magát, hogy nem kelt benne ellenérzést a gondolat, hogy a gyerekek szeretik Kerry-t. Végülis ő a gyerekek nagynénje, pontosan úgy, ahogyan ő a nagybátyjuk, futott át az agyán. Nyilvánvalóan nem akar nekik rosszat a nő sem, és nehéz terhet vesz a nyakába önként, hogy a gondjukat viseli. Az is felmerült benne, hogy talán nem a legjobb irányból közelített a nő felé eddig, és talán Kerry sem úgy látja őt, amilyen ő valójában, amiben, ha a szívére tette a kezét, be kellett látnia, hogy ő is segített. Nem éppen a legjobb oldalát mutatta sem a megbeszélések, sem a bírói meghallgatás során, ismerte be, miközben magára rántott egy farmert és egy fehér pólót.
Lekocogott a konyhába. A pulton a The Times várta a kávéfőző mellett, aminek kancsója párásan jelezte, hogy a tartalma még meleg. Teleöntött egy bögrét, töltött bele egy korty tejet, és az újságot is felkapva letelepedett a konyhaszigetnél.
Napok óta először nyitotta ki úgy a lapot, hogy érdekelte is, mit írnak benne. A bírói meghallgatás óta még beszélgetni sem igazán volt kedve, úgy lefoglalták a saját gondolatai. Kaitlyn nem nyaggatta, hagyta létezni kedvére, de minden érintéséből és pillantásából tudta, hogy mellette van, és ő hálás volt neki ezért. De most eljött az idő, hogy véget vessen az önsajnálatnak, és visszatérjen a normális kerékvágásba, még ha ez a normális nem is azt jelentette, mint pár héttel ezelőtt.
Épp elmerült az újság sportrovatában, amikor megzörrent a zár a hátsó teraszra nyíló ajtóban, és Kaitlyn óvatoskodott be rajta két hatalmas zacskót ölelve magához.
– Felvásároltad fél Londont? – pattant fel Ethan, és kivette a karjából a testes csomagokat.
– Csak a negyedét. Még van egy a kocsiban – fordult sarkon Kaitlyn és már ott sem volt. Két perc múlva két újabb zacskóval tért vissza.
– Ezt nevezem – ült le Ethan a kihűlt kávéja mellé, miután tízperces szinkronmunkában mindent a helyére pakoltak, megtöltve az este még szinte üresen tátongó konyhaszekrényt és hűtőt. – Szólhattál volna, mire készülsz, segítettem volna – nézett fel Kaitlynre, aki egy péksüteményekkel teli tányért nyújtott felé.
– Nem nagy művészet a vásárlás – rántotta meg a vállát a nő, és leült mellé. Ethan gyönyörködve nézte fitos orrát, borostyán szemét és szőke haját, amit a tarkóján lófarokba fogott, és érezte, ahogy átjárja az ismerős érzés, amit a boldogsággal azonosított, amiért ez a szép és okos nő az élete része. – Ha tudod, mit akarsz, akkor gyorsan meg tudod szerezni – mondta Kaitlyn, visszarántva Ethant a gyönyörködésből a valóságba.
– Mit? Ja, igen. Már amikor – húzta el a száját, és elvett egy péksüteményt a tányérról.
– Mire gondolsz? – villant fel Kaitlyn szemében a kíváncsiság, de Ethan gyanakvást is látott benne.
– A gyerekekre.
– Értem – bólintott Kaitlyn, és elkezdte lefejteni a croissantról a pirosra sült felső réteget.
– Mit ártott? – bökött Ethan a megnyúzott süteményre.
– Lehámozom a külső rétegeket, hogy eljussak a legfinomabb belsőhöz – tömte a szájába Kaitlyn a lefejtett részt. – Mint a hagymát. Vagy a személyiséget – kacsintott egyet. – Szóval, min gondolkodtál pontosan?
– Arra jutottam – felelte Ethan, és nagyot harapott a saját süteményébe, ami neki az összes rétegével együtt rágva is tökéletes volt –, hogy jó kezekben vannak – nyelte le a vaníliás krémmel töltött falatot. – Kerry-től meg fognak kapni mindent, amire szükségük van, még ha máshogy is, mint Susantől. És hálásnak kellene lennem neki, hogy magára vállalta ezt a felelősséget.
Nézte, ahogy Kaitlyn szájában megáll a falat, és elkerekedik a szeme. Aztán mosolyra húzódott a szája, amiben Ethan egyértelmű megkönnyebbülést látott.
– Örülök, hogy így látod – szorította meg a kezét Kaitlyn.
– Nem igen van más választásom – rántotta meg a vállát. – Ettől persze nem érzem magam kevésbé elcseszett alaknak, akire nem lehet rábízni két gyereket, de…
Nem tudta befejezni, mert Kaitlyn a szájára tapasztotta a tenyerét, jobb keze mutatóujját pedig a mellkasának szegezte.
– Ethan! – csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon, amitől a férfi ültében hátrahőkölt. – Száz bíróból száz így döntött volna, ebben egészen biztos vagyok. Még nem fejeztem be! – bökte meg a mellkasát, amikor Ethan szólásra nyitotta a száját a puha, ám morzsás tenyér alatt. – Készítettünk a magazinnal pár éve egy anyagot a gyámügyekről, és jól tudom, hogy ha van, akkor családot választanak, ahol elhelyezik a gyerekeket. Kivéve, ha ez erősen negatív irányban befolyásolná az anyagi helyzetüket, vagy ha a családból valakit bűncselekménnyel vádolnak vagy börtönben ült, vagy... – sorolta Kaitlyn.
– Tudom – fejtette le Ethan a nő meleg tenyerét a szájáról. – És köszönöm, hogy elviseltél – csókolta meg Kaitlyn kezét, mielőtt elengedte.
– Nincs mit megköszönnöd – hajtotta le a fejét a nő, mintha valami érdekeset talált volna a tányérjában, majd egy nagy sóhajjal kihúzta magát. – És sajnálom – ejtette a kezét az ölébe. – Sajnálom, hogy a gyerekek Kerry-ékhez kerültek. Nem azért, mert azt gondolom, hogy rossz soruk lesz, hanem azért, mert… – rebbent meg a keze, és ujjaival a blúza gallérját kezdte babrálni. – Szóval azért, mert tudom, mennyire szereted őket, és, hogy a legjobbat akarod nekik, és azt is tudom, hogy ha én nem lennék olyan keményfejű Los Angeles és a házasság kérdésében, akkor most talán itt lehetnének…
– Kay! – szakította most félbe Ethan a nőt, hogy elejét vegye a további önostorozásnak. – Először is, összevajazod a blúzodat – zárta Kaitlyn ujjait a tenyerébe. – Másodszor, az előbb mondtam, hogy gondolkodtam. De nem csak a srácokon vagy Kerry-n, hanem kettőnkről is. Nem kényszeríthetlek olyan helyzetbe, amire nem vagy felkészülve. És tudod mit? Arra is rájöttem, hogy én sem vagyok felkészülve erre az egészre. Mármint a gyerekekre – vallotta be, amitől Kaitlyn szemei komikusan nagyra kerekedtek. – Az egy dolog, hogy imádom őket, de nem tudom, mihez kezdenék velük a nap 24 órájában. Nem tudom, mire van szüksége egy kisbabának, ha fáj a foga vagy a hasa. És egyáltalán honnan tudjam, hogy mije fáj? Nem vagyok rá felkészülve, ez a nagy büdös igazság. És, ami a házasságot illeti – sóhajtotta –, nem akarom, hogy kényszerből gyere hozzám.
Mire befejezte, a mindig mindenre kész válasszal rendelkező Kaitlyn szó szerint tátott szájjal bámult rá.
– Ez van – tárta szét a karját Ethan. – Lesokkoltalak? Akkor bevallok még valamit. Így utólag kicsit megkönnyebbültem, hogy nem engem neveztek meg gyámként.
– Büszke vagyok rád, tudod? – vetette Ethan karjába magát Kaitlyn, és szinte az összes levegőt kiszorította belőle.
– Azért, mert egy gyáva alak vagyok és megfutamodok a felelősség elől? – simogatta meg Kaitlyn vállát, aki cserébe nyitott tenyerével meglegyintette a tarkóját.
– Hé! Te most nyakon csaptál? – tolta el magától a nőt és igyekezett nevetés nélkül sértett képet vágni.
– Megérdemelted! – ismételte meg a mozdulatot Kaitlyn. – Mert ez nem gyávaság, sőt, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy elismerd, nem a szívedet, hanem az eszedet kell követni. Ezért is büszke vagyok rád.
– Tényleg? – hökkent meg Ethan.
– Tényleg – ült vissza a helyére Kaitlyn, miután adott neki egy puszit.
– Köszönöm – nézte Ethan a jól ismert, szép arcot, és nem is tudta, hogy szerethetné-e annál jobban, ahogy most érez iránta.
Csend hullott rájuk, ami nem volt sem súlyos, sem terhes, sokkal inkább megkönnyebbült és nyugodt. Jóízűen folytatták a reggelit, Ethan hagyta, hogy Kaitlyn kivegye a kezéből a bögrét és megmelegítse a kávéját, tudva, hogy utálja hidegen. A nő is töltött magának egy csészével, és visszaült mellé.
– Jut eszembe – ugrott be a telefonhívás Ethannek. – Kerestek, amíg odavoltál, de nem Los Angeles-ből.
– Kicsoda?
– Dr. … ööö…McIntosh. Nem, McIntyre – idézte fel Ethan a nevet, mire Kaitlyn a szájához kapta a kezét, és köhögni kezdett. Az arca vörösre váltott, a férfi pedig paskolgatni kezdte a hátát. – Jól vagy? – adott Kaitlyn kezébe egy szalvétát.
– Megmaradok – krákogta a nő. – Csak félrenyeltem.
– Akkor jó. Kérsz egy pohár vizet? – pattant fel Ethan.
– Igen, köszi!
– Szóval, ki ez a dr. McIntyre? – nyújtotta át a poharat Kaitlynnek. – Még nem hallottam a nevét – ütött meg könnyed hangot, hogy ne tűnjön fel, hogy gyanúsnak tartja a félrenyelést.
– Senki. Nem régóta ismerem – tette le a poharat Kaitlyn.
– Orvos? – firtatta Ethan egy mogyorókrémes croissantba mélyesztve a fogát. – Nem is mondtad, hogy doktornál jártál.
– Nem is voltam. Nem az én orvosom.
Kaitlyn abbahagyta a sütemény majszolgatását, és Ethan érezte a testéből áramló vibrálást, ami eddig nem volt ott. Vagyis kellemetlen neki a téma, amit a világért sem mondana ki, mert akkor nyilvánvalóvá válna, hogy valamit titkol, vonta le a következtetést. Kaitlyn így működött, amit ő kénytelen volt elfogadni, mert már megtanulta, hogy hagynia kell picit ülepedni a dolgot, nem ronthat ajtóstul a házba, mert a nő bezárkózik.
– Miért nézel így? – ráncolta a homlokát Kaitlyn.
– Hogy?
– Nem tudom. Olyan furcsán.
– Csak gondolkodtam – legyintett Ethan. – Nem hívod vissza?
– Kit?
– Az orvost.
– Majd. Nem sürgős – rázta meg a fejét Kaitlyn.
– És, jó orvos? – kérdezte Ethan ártatlan képpel.
– Mondtam, hogy nem az én orvosom – söpörte le a morzsát az ujjairól Kaitlyn, de Ethan fogadni mert volna, hogy a cüppögés nem a tapadós morzsáknak szólt, hanem az ő kérdésének. – Inkább mesélj, hogy van Susan! – terelte el a szót a nő, ami egyértelművé tette, hogy valami nincs rendben.
– Ahogy akarod – felelte Ethan lassan. – De ha valami gond lenne, akkor elmondanád, ugye?
– Semmi gond nincs, hidd el! – simogatta meg a férfi arcát Kaitlyn. – Nem vagyok beteg, vagy ilyesmi. Ne aggódj, rendben? – mosolygott.
– Aha – bólintott Ethan, és úgy döntött, ejti a témát egy időre.
– Szóval, hogy van Susan?
– Hát, még mindig semmi jele, hogy fel akarna ébredni. És tegnap a főnővér azt mondta, hogy beszéljek hozzá.
– Oh! És, hogy ment?
– Nagyon bizarr volt. Ott ülni és beszélni, miközben nem tudod, hallja-e egyáltalán, amit mondasz – húzta el a száját Ethan, ahogy az önkéntelenül kényelmetlen érzés, ami Susan ágya mellett eluralkodott rajta, újra megérintette. – Nem is tudom, hogy éreztem magam. Túl azon, hogy úgy, mint egy idióta, akinek fogalma sincs, mit mondjon a saját testvérének. De ma is bemegyek, és beszélek hozzá. Ha az kell, hogy kézen állva beszéljek, akkor úgy fogok – mondta újonnan támadt eltökéltséggel.
– Veled megyek, jó? – nézett a szemébe Kaitlyn.
– Azt várod, hogy kézen álljak, mi? – kerekedett el Ethan szeme.
– Nyugi, majd fogom a lábad, nehogy eldőlj! – kacsintott Kaitlyn. – Komolyra fordítva a szót, szerintem biztosan segítettél neki, és ez a lényeg. Sosem tudhatjuk, hogy a tudatalatti mit észlel. Úgyhogy, jó lesz odafigyelni, miket mondasz Susannek, mert ha felébred, biztos felemlegeti, ha valami csúnyát mondtál! – bökte meg a vállával Kaitlyn.
– Nem szoktam csúnyát mondani – tiltakozott Ethan ártatlan arccal.
– Oh, nem, a világért sem – rázta a fejét Kaitlyn nagy komolyan, mire mindketten felnevettek.
~ Kaitlyn ~
A késő délutáni meleget lágy szél hűsítette, amikor kiléptek a kórház fertőtlenítőszagú, kívül-belül fehé épületéből. De nem csak a szép idő adott okot a derüre, hanem a bizakodás és megkönnyebbülés is, amit mindketten éreztek.
Alig félórája még ott ültek Susan ágya mellett. Ethan, nővére kezét a tenyerében tartva a gyerekkorukból mesélt vicces sztorikat, amikor hirtelen elhallgatott.
– Mi az? – kérdezte Kaitlyn.
– Láttad? – nézett rá Ethan tágra nyílt szemmel.
– Mit? – rezzent össze Kaitlyn. Már eddig is úgy érezte magát a kórterem fehér, steril, ijesztő közegében, mint egy partra vetett hal, és minden múló perccel egyre nagyobb volt a késztetés, hogy felpattanjon és kirohanjon az ajtón. Ethan arcára nézve nem tudta eldönteni, hogy ijedt vagy csak meglepett, és ez sem segítette a menekülési ösztön leküzdésében. Nyelt egy nagyot, és végigfuttatta a tekintetét Susan arcán, a kezén, a testét borító vékony takarón, de semmi furcsát nem látott, leszámítva magát a körülményt, hogy hol vannak és miért.
– Az ujjai! – emelte fel Susan kezét Ethan. – Mozogtak.
– Nem láttam – nézett Kaitlyn a törékeny ujjakra, amik mozdulatlanul feküdtek a férfi kezében.
– Én éreztem.
– Máskor is mozogtak?
– Eddig még egyszer sem.
– Mesélj tovább! – biztatta Ethant, és a szemét rátapasztotta Susan kezére.
A férfi megköszörülte a torkát, és folytatta a csapongó történetet a Karácsonyról, amikor hét éves volt, és magára rántotta a hatalmas karácsonyfát, mert állítása szerint azt kérte, hogy ölelje meg.
– Alig kaptam levegőt a fa alatt, te pedig lehasaltál mellém, és azt kérdezted: „Élsz még?” Én meg csak bólogatni tudtam, mire te: „Nem hallok semmit! Tarts ki, hívok segítséget!” Mikor Apa leszedte rólam a fát, mindenem tele volt tüskékkel, a ruhám, a hajam, még a fülembe is jutott. Sok dísz összetört, de Anya mindig úgy teleaggatta a fát, hogy fel sem tűnt. És… Láttad? – kapta fel a fejét Ethan megint.
Kaitlyn szíve a torkába ugrott, amikor Susan ujjai megrebbentek. Ez lehet csak az izmok játéka is, futott át az agyán, amikor a csontossá fogyott kéz picit megemelkedett, és most határozottabb mozdulatot tett, mint ha ökölbe akarná záródni. Kaitlyn a szívmonitorra pillantott, hátha az elárul valamit, de fogalma sem volt, milyen értékeket mutatott korábban.
– Nézd!
Ethan ujját követve Susan arcára emelte a tekintetét, és látta, hogy megmozdul a szemhéjja. Mint ha ki akarta volna nyitni a szemét, de valami visszahúzná a nehéz pillákat.
– Megyek, szólok a nővérnek – pattant fel Kaitlyn.
A nővér megnézte a Susant körülvevő gépek adatait, és kiment, hogy szóljon az orvosnak. Kaitlyn figyelmét nem kerülte el az az óvatos optimizmus, ahogyan fogalmazott: „Ez biztató jel is lehet.”.
Dr. Sullivan picit derülátóbb volt, szerinte ez már tényleg biztató jel, és mint ha még a homlokát átszelő mély barázdák közül is kisimult volna egy. Kaitlyn örömmel vegyes aggódással nézte Ethant, akinek felragyogott az arca az orvos szavai hallatán, és talán meg sem hallotta, amikor az orvos hozzátette, hogy „hamarosan felébredhet, és akkor kiderül, valójában hogy van.”
De csak azzal foglalkozzunk, ami most történt, döntötte el, és ahogy visszanézett a kórház épületére, önkéntelenül sóhajtott egyet. A megkönnyebbülésbe, hogy végre kijöttek onnan, belerondított a gondolat, hogy vissza kell hívnia dr. McIntyre-t.
– Akarsz vacsorázni? – karolta át Ethan a vállát, amitől Kaitlyn önkéntelenül összerezzent. – Megijedtél?
– Elgondolkodtam – erőltetett az arcára egy mosolyt.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni. Vacsorázunk egyet?
– Hát – hümmögte Kaitlyn. – Nem vagyok nagyon éhes, de egy saláta jöhet.
– Már megint saláta – húzta el a száját Ethan. – Akkor irány a park! – hunyorgott a napsütötte zöld felé. – Legelünk egy jót – nevetett fel, azzal megragadta Kaitlyn kezét, és úgy nekiiramodott, hogy alig tudta követni.
– Nagyon vicces! – szuszogta Kaitlyn.
– Nem, mert én éhen halok – nézett vissza Ethan, és lassított.
– Neked nem kell salátát enned – tolta feljebb az orrán Kaitlyn a napszemüveget, ami a nagy sietségben elindult Délre.
– Hála égnek! – karolta át Ethan a derekát, hozzáigazítva a lépteit.
– Mi bajotok van nektek, pasiknak a salátával?
– Talán az, hogy nem hisszük el, hogy jól lehet lakni vele? – vigyorgott a férfi.
– Miért? Vannak saláták sajttal, hússal...
–Meg jó kis öntettel, mi? Akkor már simán betolhatsz egy tányér sajtos makarónit, és legalább érzed is, hogy ettél valamit. Vagy egy jó nagy steaket – nyelt egy nagyot.
– És úgy tele leszel, hogy mozdulni sem bírsz – ellenkezett Kaitlyn. – A saláta után nem érzel ilyet.
– De azt sem, hogy ettem – nevetett fel a férfi, mire kapott egy hegyes könyököt az oldalába. – Hé, ne légy ünneprontó! Nem te mondtad valamelyik nap, hogy egyek rendesen, mert nyúzott vagyok? Most enni akarok, erre…
– Jó, jó – adta meg magát Kaitlyn. – Igazad van. Menjünk és együnk meg egy tehenet!
Ethan elemében volt. Egész vacsora alatt beszélt, nyilvánvalóan felvillanyozta a hír, hogy Susan hamarosan magához térhet. Kaitlyn ennek kétszeresen örült. Egyrészről Susan miatt, másrészről Ethan úgy pörgött, hogy nem vette észre, hogy az ő gondolatai máshol járnak.
Folyton az apja volt az eszében, amiért dr. McIntyre-t átkozta, akinek a neve úgy hatott rá, mint egy szitokszó. Hiába tudta, hogy a nő csak jót akar, nem tudott szimpatizálni vele. Az apja és a doktornő együtt olyan erővel telepedtek a lelkére, hogy amikor hazaértek az étteremből, úgy roskadt le a nappaliban a kanapéra, mint egy halálraítélt az ítélethirdetés után.
– Még mindig érdekel, ki az a dr. McIntyre? – kérdezte, mielőtt új erőre kapva visszahúzódhatna a csigaházába.
– Naná! – bólogatott Ethan, és ahogy lehuppant mellé kíváncsiságtól csillogó szemekkel, Kaitlyn rájött, hogy őt is foglalkoztatta a titokzatos doktor.
– Az apám orvosa – sóhajtotta. – Aznap hívott fel, amikor Susanék balesete történt, nem sokkal azelőtt, hogy te kaptad a hívást a kórházból. Azt mondta, hogy apa rossz állapotban van és segítség kell neki.
– Mi a baja? – kérdezte Ethan.
– Az ivás – felelte Kaitlyn, és nem is törekedett rá, hogy visszafogja a megvető hangsúlyt.
– Alkoholista?
– Az. A gyengék mentsvára.
– Van benne igazság, de nem akarok ítélkezni.
– Nyugodtan ítélkezhetsz. Ahogy viselkedett velem, és amivé vált a saját gyengesége és alantas szenvedélye miatt, azon nincs mit szépíteni vagy sajnálni.
– El akarod mesélni? – csúszott közelebb Ethan.
– Nem akarom. De kell. Mert ez is a része annak, aki vagyok – vett egy nagy levegőt Kaitlyn. – Szóval… Tizenkettő voltam, amikor anyu terhes lett. Majd kiugrottam a bőrömből. Még ma is emlékszem az örömre, amikor megtudtam, hogy végre lesz testvérem. De arra is, hogy apa nem örült, ideges volt, dührohamot kapott, ami elég gyakran megesett. És fogalmam sem volt, hogy miért. Aztán anyu elmondta, hogy…
– Mit? – noszogatta halkan Ethan, amikor a csönd túl hosszúra nyúlt.
– Hogy amikor én születtem, olyan komplikációk léptek fel, ami miatt császármetszésre volt szükség. Nem lett volna szabad újra gyereket vállalnia. De ő megtette. Talán azért, mert én annyit nyavalyogtam kistestvér után. Hónapokkal később, egy nap, amikor hazaértem az iskolából, csörömpölést hallottam a konyhából. Apa ott állt az asztalnál, és üvegből itta a whiskyt. Ahogy meglátott, rám kiáltott, hogy az egész az én hibám. Hogy miattam van anyu kórházban, és hogy nem lesz testvérem.
Ahogy felsejlett előtte az apja dühtől és alkoholtól eltorzult arca, Kaitlyn megrázkódott. Fázósan összedörzsölte a tenyerét, mert az ujjai olyan hideggé váltak, mintha tél közepe lenne, ők pedig épp az udvaron ülnének, nem a nappaliban. Ethan közelebb húzódott és átölelte a vállát, ő pedig érezte, ahogy a testéből áradó meleg átköltözik belé, és erőt ad neki, hogy folytassa a történetet.
– Nem tudtam, hogy mi van, halálra rémülten szaladtam fel az emeletre, hogy megkeressem anyut. Nem mertem megfordulni, de hallottam, hogy apa utánam dobja az üveget, ami a falon csattant, a fejem mellett. Anyu nem volt sehol, én pedig bebújtam az ágyamba és ki sem mertem jönni, amíg nem hallottam, hogy apa lefekszik aludni.
– Mi történt? – kérdezte Ethan halkan.
– Amit az orvosok jósoltak. Nem tudta végig kihordani a babát, megrepedt a méhe. Mindketten meghaltak.
– Jézusom! – suttogta Ethan, és még szorosabbra fogta az ölelést.
– Az életem rémálommá változott – szipogta Kaitlyn. – Naponta szembesültem apám dührohamaival. Ahányszor rám nézett, annyiszor láttam a szemében a vádat. Ha nem volt szerencsém és beszédes kedvében volt, akkor újra és újra az arcomba üvöltötte, hogy gyilkos vagyok.
Apjának hangja úgy visszhangzott a fejében, mint ha most ordított volna vele. Kaitlyn nagy levegőt vett, mire furcsa, félig keserű nevetés, félig zokogás bukott ki belőle.
– Nem volt, aki segítsen? Rokonok, tanárok, gyámügy? – kérdezte Ethan rekedt hangon, amiből sütött az elfojtott düh.
– Egy időre intézetbe kerültem – bólintott Kaitlyn. – Végre biztonságban éreztem magam. Három hónap múlva hazamehettem, és annyi időt töltöttem az iskolában és a barátaimnál, amennyit csak tudtam. De neki nem hiányoztam. Nem volt folyton részeg, de sosem kérdezte meg, hol jártam, maximum, ha nem volt elmosogatva, vagy nem volt vacsora. Nem érdekelte, hogy mennyire szenvedek anyu hiánya miatt és az sem, hogy pokollá teszi az életemet. Csak a whisky érdekelte... Meg az önsajnálat – tette hozzá megvetően. – Ez ment több mint egy évig, akkor Londonba jelentkeztem középiskolába. Olyan örömmel indultam el nyár végén, amilyet régen éreztem. Kollégiumban laktam, és boldog voltam. Csak akkor volt szörnyű, amikor szünidőre haza kellett menni – törölt le egy könnycseppet Kaitlyn az arcáról, de rögtön ott volt egy másik helyette.
– Soha többé nem költöztem haza, tudod? – folytatta, amikor visszanyerte a hangját. Megfogadtam, hogy keményen fogok tanulni és dolgozni, hogy soha ne kelljen visszamennem. Sosem kérdezte, hogy megy a tanulás, nem gratulált az érettségihez, a felvételihez, a diplomához sem, teljesen érdektelen volt számára minden, ami velem kapcsolatos. Ha hozzám szólt, szinte csakis azért, hogy elmondja ezredszer is, hogy én vagyok a hibás anyu és a fia haláláért. Később meg már akkor is, ha pénz kellett neki – fejezte be egy hatalmas sóhajjal.
Végre megkönnyebbült. Felnézett Ethan arcára, várta, mit fog látni rajta. A férfit láthatóan sokkolta a történet, könnyes szemmel nézett le rá. Kaitlyn hirtelen igazságtalannak érezte magát. Ethan annyi mindent mesélt a gyerekkoráról, az első tinikori szerelmi csalódástól a másodikig, majd a harmadikig, amikor már, a saját szavaival élve rutinos volt. Azt is elmesélte, hogy a legnagyobb fiatalkori trauma akkor érte, amikor eltört a térde, és véget vetett a kick-boksz karrierjének, és a sport ösztöndíj helyett az addig hobbiként művelt képzőművészet felé fordult.
– Miért nem mesélted el eddig? – kérdezte a férfi felindultan.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Kaitlyn. – Talán azért, mert szégyelltem. És még most is szégyellem, hogy ilyen apám van.
– Emiatt neki kell szégyenkezni, nem neked!
– Tudom, de akkor sem tudok máshogy érezni – sóhajtotta Kaitlyn. – A nevét is eldobtam, és felvettem anyuét. Még az egyetem alatt is pszichológushoz jártam, hogy feldolgozzam ezt az egészet, hogy ne rettegjek a szüléstől, és attól, hogy olyan szülővé válnék, mint az apám. És, hogy megtanuljak bízni a férfiakban, hogy tudjam, nem mind olyan, mint ő. De továbbra is rettegek a szüléstől és a gyerekekhez sem tudok közeledni, mert bennem van, hogy közvetve én és az öcsém okoztuk anyám halálát – ismerte be, és utálta, hogy remeg a hangja.
– Nem a ti hibátok – rázta a fejét Ethan.
– Nehéz másképp gondolni – nézett fel Kaitlyn. – De a lényeg az, hogy saját erőből felépítettem a magam világát, amiben erős, független, magabiztos nő vagyok, aki teljes kontroll alatt tartja az életét. Sokat dolgoztam ezért az életért, és teljesen kizártam belőle az apámat. Senkinek nem beszéltem róla, még Katie sem tudja az igazat. Inkább legyen egy kis titokzatos homály a múltamban, mintsem egy alkoholista, őrült apa a jelenemben. Annyit tanultam meg tőle összesen, hogyan kell önzőnek és keménynek lenni. Bár sokáig tartott rájönni, hogy ő nem kemény volt, hanem gyáva.
– Buta vagy, hogy eddig nem mondtad el. De most, hogy tudom, csak még jobban szeretlek – súgta a fülébe Ethan.
– Ha tudtam volna, hogy a buta nőket szereted, nem erőlködöm annyit – mosolygott Kaitlyn a könnyein keresztül.
– Nem mintha nehezedre esne okosnak mutatni magad.
– Nem mindig könnyű okosnak lenni. Mint például most. Nem tudom, mit csináljak. Elmenjek hozzá? Hallgassam végig megint, hogy megöltem az anyámat? Hogy hálátlan vagyok, amiért nem küldök neki havonta pénzt? Nem, azt hiszem, nem kérek belőle.
– Megértem.
– De mi van akkor, ha tényleg beteg és meg akar gyógyulni, mert megváltozott? Jaj, mit csináljak? – túrt bele hajába Kaitlyn.
– Nem tudom, de támogatlak, bárhogy döntesz – felelte Ethan.
– Lehet, hogy száz emberből kilencvenkilenc azt mondaná, hogy felejtsem el és soha még csak ne is gondoljak rá. Erre én mégis hezitálok, miközben rettegek a gondolattól, hogy újra lássam. Nem vagyok normális – fúrta bele az arcát Ethan vállába Kaitlyn.
– Figyelj, ha úgy döntesz, hogy elmész hozzá, veled megyek.
– Biztos vagy benne? – egyenesedett fel Kaitlyn, hogy lássa a férfi szemét. – Ne érts félre, de nem hiszem, hogy szívesen látna. Nem miattad, hanem azért, mert velem vagy.
– Teljesen biztos – erősítette meg a férfi. – Nem hagyom, hogy bántson téged, Kay.
– Az én lovagom!
– Úgy bizony. És egy lovag nem hagyja, hogy szíve hölgyét bármi atrocitás érje. Tehát, csak szólnod kell, lóra pattanunk és meg sem állunk zord atyádig – viccelt Ethan.
– Szerintem te valamit összekevertél – húzta össze a szemöldökét Kaitlyn. – Ha nem akarod, hogy bántson, akkor pont az ellenkező irányba kellene vinned, nem?
– Igen, de! Ha oda akarsz menni, akkor nem akadályozhatom meg, vagyis veled megyek. Ha viszont nem akarsz odamenni, akkor nem kell mennünk sehova. Szóval, ne kötekedj, királylány! Egy lovag tudja, mi a dolga – húzta vissza magához a lányt.
– Rendben! De kell pár nap, hogy megrágjam a dolgot. Elmenjek hozzá, vagy inkább zárjam ki örökre az életemből és tiltsam le dr. McIntyre telefonszámát – tett pontot a dilemma végére Kaitlyn. Legalábbis pár percre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése