Illés TaMara - Válaszutasok
MÁSODIK RÉSZ
12. fejezet
~ Ethan ~
– Hova tegyem ezeket? – támasztotta meg a hátát Ethan a McBride ház ajtaján, mire a zár halk kattanással a helyére került.
– Nem is tudom – hallotta Susan hangját a kezében egyensúlyozott ajándékdobozok mögül. – Várj egy picit! – kérte a hang, amit lassan távolodó, szabálytalan cipősarok kopogás követett.
Ethan arra következtetett, hogy a nővére az emeletre megy, de a Chloé-nak vásárolt baba boldogra festett mosolya kitakarta előle nem csak Susant, hanem a hatalmas nappali nagy részét is. Terhét ügyesen egyensúlyozva beljebb lépett, és emlékezetből megközelítette a kanapét. Óvatosan letette a dobozokat, aztán az öt hatalmas szatyrot is, aminek éles fülei vörös és fehér hurkákat vájtak az ujjaiba.
A kezeit dörzsölve Susan után nézett, aki a korlátba kapaszkodva lassan lépkedett felfelé a lépcsőn. Ethan nagyon büszke volt rá. Már nem volt szüksége emberi támaszra, és a botot is egyre ritkábban használta. A bicegése néha szinte észrevehetetlen volt, de ahogy fáradt, erősebbé vált, jelezve, hogy még hosszú út áll előtte a teljes felépülésig. Erős volt, tettre kész és mosolygós, mint a baleset előtt, de akik jól ismerték, látták, hogy megváltozott. A mosolya mögött ott volt a szomorú melankólia, ami csak akkor tűnt el teljesen, ha Tyler vagy Chloé a közelében volt.
Susan félúton járt, amikor a lépcső tetején megjelent Linda, a bébiszitter.
– Üdv, Mrs. McBride! – csivitelte vékony hangon. – Hello, Mr. Lambert! – integetett Ethannek fülig érő szájjal.
– Üdv, Linda! – szuszogta Susan. – A gyerekek?
– Alszanak.
– Ez remek hír!
– Maradjak még? – érdeklődött a lány, de Susan helyett Ethanre nézett, mire ő gyorsan rendezgetni kezdte a kanapéra pakolt ajándékokat. A nővére jó ideje azzal ugratta, hogy Linda nem is a gyerekek és a fizetés miatt jár hozzá szívesen, hanem azért, hogy vele találkozzon. Ethan először semmit nem vett észre, mert a másodéves egyetemista lány erős közlénykényszerrel volt megáldva, de aztán egyre gyakrabban kapta rajta, hogy őt bámulja, és folyton vigyorog rá.
– Nem, innen boldogulok – mentette meg Susan. – Köszönöm a segítséget – fordult meg, és elindult lefelé, nyomában Lindával. – Főleg azt, hogy elaltattad őket. Így legalább nyugodtan el tudom rámolni ezt a rengeteg holmit – intett a kanapén heverő csomaghegy felé.
– Wow! – kerekedett el a lány szeme. – Nem aprózta el.
– Gondolod, túlzásba estem? – méregette Susan az ajándékokat félrebillent fejjel.
– Hát, végül is ajándékból nincs olyan, hogy elég, nem? – vigyorgott a lány.
– Ha látnád, mi van még a kocsiban – rázta a fejét Ethan, majd a nővére felé fordult. – Behozom a többit is. Csak mondd, hová tegyem őket, mielőtt felébred a két kis vadorzó!
– A gardróbszobába. Megyek én is, csak elintézzük Lindával az anyagiakat – simogatta meg Ethan karját Susan.
Több mint fél órába telt, míg minden ajándékot elraktak, és újabb tíz percbe, míg a konyhába vásárolt dolgok is a helyükre kerültek.
– Ez volt ám a bevásárlás – rogyott le a kanapéra Ethan.
– Lehet, hogy tényleg túlzásba estem – vakarta az állát Susan.
– Rá se ránts! – legyintett Ethan. – Egyszer van egy évben karácsony. És, ha már itt tartunk, van itt valami a számodra – pattant fel.
A kabátzsebében rejtőzött egy kis doboz a nővérének szánt elő-karácsonyi ajándékkal. Amikor először jutott eszébe az ötlet, nyomban elfogta a kétség, de meggyőzte magát, hogy helyesen cselekszik, és ez a legjobb, amit tehet. Ahogy kivette a zsebből a dobozt, újra halvány bizonytalanság fogta el, de lerázta magáról, visszament a nappaliba, és leült Susan mellé.
– Mi ez? – szaladt a magasba nővére szemöldöke.
– Nézd meg!
Susan mosolyogva vette át a dobozt, Ahogy kinyitotta, a mosolya eltűnt, a szemöldöke a magasba szaladt, a szája pedig csodálkozva elnyílt, de nem jött ki rajta hang. A tekintete Ethanét kereste, majd visszarebbent a doboz tartalmára, és óvatosan, mint aki attól tart, összetörik, ha hozzáér, végigsimított rajta az ujjával.
– Ez… ez az, amire gondolok? – suttogta.
– Igen – bólintott Ethan visszafojtott lélegzettel.
– De hát hogyan? Nem értem – rázta a fejét Susan, és lassan kiemelte a karláncot a dobozból, és a tenyerére fektette. A fényes, ezüst lapocskán jól látható volt a gravírozás: § WJL §. Ahogy megfordította a lapot, könnyes szemmel Ethanre nézett.
– 1974 – mondta. – Akkor lett jogi doktor. Honnan került elő? Vagy ez egy másolat?
– Megláttam egy antikváriumban – mondta Ethan az előre kitalált hazugságot, és remélte, hogy a nővére nem kérdezi meg, hogy melyikbe, és egyáltalán mióta jár régiségboltba.
– Wow – lehelte Susan. – El sem hiszem. Apa karlánca.
William Lawrence kétszáz fontért vált meg tőle, Ethan számára azonban a nővére arcáról sugárzó szeretet megfizethetetlen volt.
– Igazi karácsonyi csoda – mosolygott a könnyein keresztül Susan. – Köszönöm – ölelte át Ethant.
– Nincs mit.
– Hihetetlen. Tudjuk, hogy került az antikváriumba?
– Nem. Amikor a jelenlegi tulaj megvette az üzletet, a karlánc már megvolt – füllentette Ethan.
– És még mondják, hogy nincsenek véletlenek, ugye? – simított végig Susan újra a karláncon. – Viszont én is tartogatok egy meglepetést a számodra – dőlt hátra.
– Igen? – fürkészte Ethan Susan arcát, és látta, hogy másfajta csillogás költözik a szemébe. – Mit?
– Híreim vannak – vett egy nagy levegőt a nő. – Megpályáztam egy állást a Los Angeles-i gyerekkórházban – mondta, és ez elég volt ahhoz, hogy Ethan szíve nagyot dobbanjon. – Január elején lesz az interjú, de 99 százalék, hogy az enyém. De, ha mégsem, akkor is visszaköltözünk az Államokba. Eladom a házat és a kocsikat. Ezzel és a baleseti biztosításokból származó pénzzel elleszünk egy ideig.
Ethan a végére már nem is nagyon figyelt oda, csak az számított, amit Susan előtte mondott. Visszaköltöznek az USA-ba. Mint ahogy ő és Kaitlyn. Örömében olyan hévvel kapta a karjába Susant, hogy az meglepetten felkiáltott, de azonnal viszonozta az ölelést.
– Hazamegyünk – mondták egyszerre boldogan.
Ethan nagyot fújtatva zárta be maga mögött az ajtót, pár órán belül másodszor. És a keze is tele volt ajándékokkal, már megint. Miután elköszönt Susantől, újra a nyakába vette a várost, hogy megvegye ő is a karácsonyi ajándékokat. Három újabb órán keresztül járt üzletről üzletre, de megérte, mert mindenkinek megtalálta a legszemélyesebb ajándékot. El is fáradt, és nem vágyott másra, csak arra, hogy egy forró zuhannyal felmelegítse a nyirkos hidegtől elgémberedett tagjait.
Lerakta a csomagokat és elégedetten végig hordozta rajtuk a tekintetét, amikor megszólalt a csengő.
– Ki a fene az negyed nyolckor? – sietett az ajtóhoz. Ahogy kinézett a teraszra, egy sötét sziluettet látott, aki újra megnyomta a csengőt. – MacDonald!? – hőkölt hátra Ethan, amikor kinyitotta az ajtót. – Hát magát mi szél fújta ide?
– Jó estét! – pöckölte meg a magánnyomozó a kalapját, aminek karimájáról kövér esőcseppek potyogtak le. – Bemehetek?
– Jöjjön csak! – állt félre rövid hezitálás után Ethan. – Gyalog jött? – nézett ki a férfi öreg Toyotáját keresve, de csak az esőtől csillogó utat látta a ház előtt.
– Lerobbant a tragacsom – szipogta a nyomozó. – Szóval, az van, hogy…
– Várjon! – emelte fel a kezét Ethan. – Csak nem itt az ajtóban akar beszélni? Vegye le a kabátját, és üljön le a nappaliban! Hozok egy forró teát – indult el a konyha felé. – Vagy valami erősebbet? – fordult vissza.
– A tea jó lesz – mormolta MacDonald, és elkezdte kihámozni magát a kabátból.
– Akassza csak fel, aztán üljön le a nappaliban – mondta Ethan, és magára hagyta a magánnyomozót. Átment a konyhába, megtöltötte a vízforralót, tálcára tett két bögrét, cukrot, és pár teafiltert, hogy a vendége kedvére válogathasson.
– Tejet kér vagy citromot? – nézett ki a nappaliba.
– Mindegy – legyintett MacDonald az öblös fotelból.
Ethan úgy döntött, hogy akkor citrom lesz. Míg felvágott egyet, azon járt az agya, hogy vajon minek köszönheti a látogatást, mikor már befejezték az ügyet. Volt egy olyan érzése, hogy nem fog neki tetszeni, amit hallani fog, és hogy jobb minél hamarabb túlesni rajta. Megtöltötte a két bögrét forró vízzel, felkapta a tálcát, és óvatosan egyensúlyozva visszament a nappaliba.
MacDonald komótosan kiválasztott egy teafiltert, belelógatta a csészéjébe, belelapátolt két kanál cukrot, beletett egy gerezd citromot, és hátradőlt.
– Szóval, mi szél hozta? – tért a tárgyra Ethan, miközben ő is elkészítette a teáját.
– Tudja, több vasat tartottam a tűzben, amikor ezt a Lawrence-t nyomoztam le – felelte a nyomozó lassan.
– De már befejeztük az ügyet – vonta meg a vállát Ethan.
– Na igen – kortyolt bele a teájába MacDonald. – De tegnap megkaptam egy anyagot, amit korábbra ígértek. És vannak benne érdekes dolgok.
– Igen? – gyorsult fel Ethan pulzusa, amikor a magánnyomozó megnyomta az „érdekes” szót. Átfutott az agyán, hogy a férfi talán csak több pénzt akar kihúzni belőle, de rögtön el is szégyellte magát, mert MacDonald, bár kicsit lassú volt, de megbízható, és nem úgy tűnt, mint aki át akarja ejteni. – Mondja el, ha már eljött – biztatta végül kevés lelkesedéssel.
– Meséltem, mitől ment tönkre Lawrence, ugye? Namármost – dörzsölte össze a tenyerét MacDonald. – A helyzet az, hogy annak idején egy másik cég feljelentése alapján kezdtek vizsgálódni az autós biznisze után, amitől aztán be is csődölt. És még örülhetett, hogy nem vágták sittre. Voltak persze, akik az ő pártját fogták a helyiek közül. Azt rebesgették, hogy az ő vállalkozása sértette egy másik, azóta igazi nagy hallá lett vállalat üzleti érdekeit, és koholt vádak alapján jelentették fel. És, hogy lefizették a hatóságokat. Aztán ezek a hangok elhallgattak, ahogy az lenni szokott.
Ethan a homlokát ráncolva próbált értelmet találni annak, amit hallott, de nem látta, hogy mindennek mi köze van hozzá, vagy az apja karláncához. Amikor ezt szóvá tette, MacDonald letette a csészéjét és a szemébe nézett.
– A másik céget, a McCoy&Co-t egy bizonyos Wilbur J. Lambert jogász képviselte. Ő indította el az ügyet és vitte végig, amíg Lawrence tönkre nem ment és el nem tiltották évekre mindenféle gazdasági tevékenységtől. Nos, úgy tűnik, hogy a maga apja igencsak Lawrence bögyében lehetett, amin az ő szemszögéből nézve, lássuk be, nem lehet csodálkozni, mert…
Ethan kezében megbillent a bögre, és hangos koppanással ért le az asztalra. Egész testében megborzongott, mintha jéghideg lepedőbe csavarták volna, az agyára pedig köd szállt. Nem lehet, nem lehet, nem lehet, dobogta a vér a fülében, amibe lassan egy másik hang vegyült.
– Jól van? – hatolt el a tudatáig MacDonald hangja.
– Igen – motyogta Ethan, és összerezzent, amikor a nyomozó kerek arca egyszer csak ott termett a szeme előtte.
– Olyan fehér lett, mint a fal! – hunyorgott MacDonald. – Megégette a kezét? Ráöntötte a teát.
– Semmi gond – emelte fel a kezét Ethan, amiről még mindig csöpögött az ital. – Csak meglepett, amit mondott – fújtatott egy nagyot, és zavart nevetés hagyta el az ajkát, amikor rájött, hogy a nyomozó előtte guggol.
– Meglepte, mi?! Úgy nézett ki, mint aki menten lefordul a fotelből! – dugta közelebb a fejét MacDonald, amitől Ethan ösztönösen hátrébb húzódott.
– Dehogy, tényleg jól vagyok – bizonygatta, és érezte is, hogy a sokk után újra élet költözik lezsibbadt tagjaiba. – Csak hirtelen megszaladt a fantáziám, azt hiszem – köszörülte a torkát zavarában, hogy ennyire elhagyta a hidegvér.
– Vagyis arra gondol, amire én – emelkedett fel MacDonald nagyokat nyögve. – Szerintem magának most nem teára van szüksége – mutatott a bárpult felé, és választ sem várva sarkon fordult, és egy perc múlva két pohárral tért vissza. Ethan hálásan vette el a poharat, és belekortyolt a whiskey-be, ami parázsként csúszott végig a nyelőcsövén.
– Azt hiszem – köszörülte meg a torkát –, hogy ha mindketten ugyanarra gondolunk, akkor nagy szarban vagyok.
MacDonald egyetértése jeléül belekortyolt az italába. Elismerően csettintett a nyelvével, majd a poharat a csillár felé tartva meggusztálta a borostyánszínű italt.
– A maga szüleit több évvel később ölték meg, mint ahogy ez az ügy lezárult – engedte le a kezét. – Rablógyilkosságként kezelték. Nem tudom, hogy mennyire néztek utána az apja ügyeinek a nyomozás során, kerestek-e összefüggést, hogy lehetett-e valakinek indítéka rá, hogy megölje őt. Ha engem kérdez, ismerve Lawrence agresszív természetét és az agyafúrtságát, nagyon is gyanús, hogy köze lehetett a gyilkossághoz. Ezt csak erősíti, hogy nála van a maga apjának a karlánca. Lehet, hogy pont így tervezte, kivárt pár évet, hogy ne terelődjön rá egyből a gyanú.
– De ennyi év után ez már úgy sem számít, nem? – nézett fel Ethan, és maga sem tudta, hogy megerősítést vár vagy cáfolatot.
– Nem találták meg a szülei gyilkosát. Az ügy bármikor elővehető és leporolható, ha új bizonyíték bukkan fel. A karlánc pedig, na meg az, hogy kinél van, bizonyíték, még ha nem is túl acélos. Mert bizonyítani kell, hogy a maga apjáé volt.
– Jaj, Istenem! – hajtotta a fejét Ethan a tenyerébe.
Szinte érezte, hogy csak délibáb volt az, hogy az élet lassan kezd visszatérni a helyes mederbe azzal, hogy két hét múlva visszaköltözik az USA-ba, sőt, Susan és a gyerekek is. Átkozta a napot, amikor találkozott William Lawrence-szel és meglátta a karján a láncot. Azt a napot meg főleg, amikor felfogadta MacDonaldot. És a magánnyomozó mi az ördögért nem hagyta a fenébe az egész új anyagot, amikor már lezárták az ügyet? És minek jött ide, hogy elmondja? Ő meg mi a francnak engedte be és bíztatta, hogy mondja el, miért jött, ahelyett, hogy elküldte volna?
A gyomrát savként marta a whiskey, a feje pedig hasogatni kezdett, amitől eltompult agya még kevésbé tudott értelmesen gondolkodni, mint akár egy perccel korábban.
– A kérdés az, hogy mihez akar kezdeni ezzel az új információval? – kérdezte MacDonald.
– Nem tudom – nyögte Ethan.
– Pedig kézenfekvő a válasz, nem? Rábukkant erre az emberre, akinek lehet, hogy köze van a maga szüleinek a meggyilkolásához. Ez azért nem lehet nehéz döntés – vágott értetlen arcot MacDonald. – Nem akar igazságot szolgáltatni? Amúgy bárki tehet bejelentést állampolgári kötelességből, még úgy is, hogy nincs köze a maga szüleihez. Akár én is. Nem beszélve arról, hogy milyen jól jönne az üzletnek, ha én találnám meg a gyilkosokat ennyi év után egy karlánc alapján, ami ott van Lawrence csuklóján – csapott a fotel karfájára diadalittasan a nyomozó.
– Már nincs rajta – lehelte Ethan.
– Hogyhogy nincs? – vágott értetlen képet MacDonald.
– Úgy, hogy megvettem tőle – hajtotta le a fejét Ethan.
– Megvette? – ugrott fel MacDonald. – Minek vette meg?
– Azért, mert az apámé volt? – nézett fel Ethan. – Odaadtam a nővéremnek. Nagyon sokat jelent neki.
– Neki? Az egész ügynek jelent sokat! – tett egy kört a fotel körül MacDonald az állát vakarva, majd visszahuppant a fotelba. – Most rohadtul megnehezítette a dolgot – hadonászott. – De még így sem reménytelen az ügy! El kell ismertetni Lawrence-szel, hogy tőle van. És akkor kézenfekvő az egész.
– Ha tudná, mennyire nem kézenfekvő – rázta a fejét Ethan és hirtelen nevethetnékje támadt, bár egy csepp vidámságot sem érzett.
– Mert? – bökte feljebb az orrán lecsúszott szemüvegét MacDonald.
– Nem mondtam még el magának, hogyan találkoztam William Lawrence-szel, ugye?
– Nem – rázta a fejét a nyomozó rövid gondolkodás után.
– Ő a barátnőm apja – nézett Ethan MacDonald szemébe, ami hirtelen hatalmasra tágult a szemüveg mögött. – De az édesanyja halála után, hogy úgy mondjam, megromlott a viszonyuk, és nem tartják a kapcsolatot. Aztán újra felbukkant, és szinte én beszéltem rá Kaitlynt, hogy menjünk el hozzá, hátha van még esély helyrehozni valamennyire a dolgokat – dörzsölte meg az arcát Ethan.
– Azt a rohadt – hajtotta le a maradék italát MacDonald. – Maga aztán jól beletenyerelt.
– Nekem mondja?
– Lawrence tudja, hogy maga Wilbur Lambert fia?
– Nem – rázta a fejét Ethan. – A nevemet tudja, mert bemutatkoztam, bár nem úgy tűnt, mint aki megjegyzett belőle valamit.
– És akkor most mi lesz? – dőlt hátra MacDonald.
– Ne csináljon semmit, jó? – állt fel Ethan. – Beszélek a jogász barátommal. Aztán meglátjuk, mit tehetünk. Nem akarom, hogy Kaitlyn tudjon róla, hogy nyomoztattam az apja után. Azt meg főleg nem, hogy milyen gyanú merült fel bennünk.
– Jó, de… – hezitált MacDonald.
– Nincs de, rendben? – acélozta meg magát Ethan. – Legalábbis egyelőre. Én bíztam meg ezzel az üggyel, én mondom meg, mikor van vége.
– Ha Lawrence a gyilkos, akkor nem hagyhatjuk futni – tárta szét a karját MacDonald.
– Ha ő a gyilkos. Ha egyáltalán köze van hozzá. De nem tudunk semmi ilyesmiről. És ő a barátnőm apja, és mellesleg a végét járja.
– Hát… – vonta meg a vállát a nyomozó, és nagyot nyögve felállt. – Magáé a döntés joga.
– Igen. Majd jelentkezem. De addig ne csináljon semmit, rendben?
– Rendben – egyezett bele MacDonald vonakodva.
– Köszönöm – nyújtotta a kezét Ethan, kézfogással pecsételve meg az egyezséget.
Ahogy bezárta MacDonald után az ajtót, legszívesebben belerúgott volna, de legyűrte a késztetést, és végül csak a tenyerével sózott rá egy jókorát, hogy levezesse a dühét. Tanácstalanul nézett körül, hátha valahonnan, valamiről eszébe ötlik egy jó gondolat, ami segít legyűrni a frusztrációt, ami szinte fojtogatta. Nem talált semmit, és végül erőtlenül lecsúszott a padlóra, és csak ült ott, hátát az ajtónak vetve. Nem volt más társasága, csak a két komód, amiket még édesanyja választott az előtérbe. Rálátott a nappali bal szegletére, ahol a plafonig érő polcos szekrényen még mindig ott sorakoztak apja nagy gonddal válogatott könyvei, amik között a jogi kötetek mellett megtalálhatók voltak az építészetről szóló művek, és az ókori római és görög kultúráról szólók is. Ott ült, és nem tudta elhinni, hogy azt a két embert, akiket a világon mindennél jobban szeretett, talán a szerelmének az apja ölte meg. Száguldoztak a fejében a kérdések, és egyikre sem tudta a választ. Már az is rejtély volt, hogy miért történnek vele ilyen bizarr dolgok, és miért nem érhet véget semmi dupla csavar nélkül? Fogalma nem volt, mihez kezdjen a MacDonald-féle információval, lépjen-e valamit, vagy hagyja az egészet, annak ellenére, hogy a szülei halála után megesküdött, hogy megtalálja a gyilkosukat. A nyomozás alatt annyit járt a rendőrök nyakára, hogy megfenyegették, ha nem hagyja békén őket, lecsukják a hatóság akadályozásáért. És lehet, hogy most eljött az alkalom, hogy pontot tegyen az ügy végére, és igazságot szolgáltasson végre. De hogyan? Vádolja meg a barátnője apját a szülei meggyilkolásával? Már a puszta gondolattól rátört a hányinger, még úgy is, hogy tudta, Lawrence mekkora szemétláda.
– Jól benne vagy megint nyakig – dörzsölte meg az arcát frusztráltan, és lassan feltápászkodott. De kettőt sem lépett a nappali felé, amikor újra megszólalt a csengő. A pulzusa felgyorsult, és gyorsan eldöntötte, hogy ha a nyomozó jött vissza, márpedig ki más lenne ilyen későn, akkor ezúttal nem engedi be. Pont elég volt mára a meglepetésekből, döntötte el, de arra nem számított, hogy a java még hátravan.
– MacDonald, mi jutott még… – rántotta fel az ajtót, és a földbe gyökeredzett a lába. Kaitlyn állt előtte, elázott kabátban, esőtől csöpögő hajjal, mint egy ágrólszakadt veréb.
– Hát te? – dadogta Ethan teljes döbbenetben. Ha azt hitte, hogy ez az este már nem tartogat a számára meglepetést, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mint aki dupla jegyet váltott egy érzelmi hullámvasutazásra, és már azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Ahogy kinyúlt Kaitlyn felé, az olyan erővel vetette magát a karjába, hogy a férfi hátratántorodott. Átkarolta a párját, aki úgy reszket, mintha órákat töltött volna a hideg esőben, és Ethan az állapotát tekintve attól tartott, hogy talán így is volt. Próbált kibontakozni Kaitlyn öleléséből, hogy be tudja tessékelni a házba, de nem tudta lefejteni magáról a karjait. Így végül félig vonszolva, félig emelve behúzta Kaitlynt a házba.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte, és végre sikerült egy kicsit eltolnia magától a nőt, de a kétségbeesett arcba tekintve csak még idegesebb lett. – Mi a baj? Mondj valamit, Kay, mert a frászt hozod rám! – kérte, és kibontakozott a belé kapaszkodó karokból. – Üljünk le a nappaliban, oké? – kérdezte, és végre kapott egy beleegyező bólintást. – De előbb vegyük le a kabátodat – mondta, és Kaitlyn végre azonnal reagált, és kigombolkozott. Ethan segített neki kibújni a kabátból, felakasztotta a fogasra, majd bekísérte párját a nappaliba.
Két perc múlva Kaitlyn egy törülközővel szárítgatta csapzott haját, és Ethan is lecserélte az öleléstől elázott ingét. Aztán sebtében főzött egy csésze teát, és a meleg bögrét párja kezébe nyomta, hogy felmelegítse jéghideg ujjait.
– Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte Ethan gyengéden. – Mert biztos, hogy valami baj van. És próbálok összeszedettnek tűnni, de igazság szerint a szélütés kerülget. Szóval?
– Emlékszel? – szólalt meg végre Kaitlyn, de olyan halkan, hogy Ethannek közelebb kellett hajolnia. – Emlékszel arra, amikor az őszinteségről beszéltünk? Amikor múltkor nálam voltál.
– Rémlik valami. A kolléganőd, Yolanda mondott valamit neked arról, hogy az őszinteség nagyon fontos, blablabla... – hadarta Ethan.
– Én nem voltam hozzád őszinte. Eltitkoltam valamit – suttogta Kaitlyn elcsukló hangon, és a szemei megteltek könnyel.
– Mit titkoltál el? – kérdezte Ethan, és attól tartott, hogy a szíve utat rág magának a bordáin keresztül, és kiugrik a szőnyegre. Ha pisztolyt tartanak a fejéhez, akkor sem tudta volna megmondani, hogy akarja-e hallani mit titkolt el előle a párja, ami arra ösztönözte, hogy végigutazza a fél világot, és most itt üljön előtte, szinte transzban.
Kaitlyn nem válaszolt, hanem matatni kezdett a táskájában. Ethan érdeklődéssel vegyes rémülettel várta, hogy mi kerül elő belőle. Egy boríték volt, amit Kaitlyn a kezébe nyomott.
– Mi van benne? – kérdezte Ethan, és reszkető ujjakkal kinyitotta. – Ez egy… Mi ez? Egy ultrahang felvétel? – motyogta, miközben próbálta kisilabizálni, hogy mit lát. Bármi is volt, leginkább egy kicsírázott krumplira emlékeztette. Még abban sem volt biztos, hogy nem fejjel lefelé nézi-e.
A lap alján írásra lett figyelmes… Igen, fejjel lefelé nézte. Megfordítva sem lett szebb a kép, ezért inkább az írásra koncentrált, hátha abból kivesz valamit, ha már Kaitlyn nem segíti ki.
– Kor: 10. hét – olvasta kiszáradó szájjal. – Anya neve: Kaitlyn Julia Connors…
Leesett állal tapasztotta a tekintetét Kaitlyn arcára, majd a hasára, és vissza az arcára. A beszédzavar őt is utolérte, a döbbenettől azt sem tudta, melyik szerve való egyáltalán beszédre.
– De… De te… Te nem … – dadogta végül.
– De, én igen – válaszolta Kaitlyn könnyes arccal. – Gyerekünk lesz, Ethan!
____
Karácsony első napja volt, verőfényes, hideg téli nap. A Southwark székesegyház harangjai megkondultak, és kinyílt a kapuja. Ünnepi ruhába öltözött emberek sétáltak ki rajta, és kétoldalt felsorakoztak, sorfalat állva. Az arcuk csupa mosoly volt, és üdvrivalgásban törtek ki, amikor a kapuban boldogan integetve megjelent az ifjú pár.
A férfi sötétkék öltönyt viselt, jóképű arcáról sugárzott a boldogság és a szerelem, ahogy ránézett a lágyan leomló, fehér ruhát és hosszú fátylat viselő, szép, karcsú menyasszonyra, aki a fejét hátra vetve felnevetett, amikor a tömegből rizsszemek záporoztak rájuk. A nő tett pár lépést előre, és a feje fölött hátradobta a csokrát az egymást lökdöső nők közé, akik egy emberként kaptak a virág után, miközben a férfiak nevetve bíztatták őket. Egy magas, szőke, göndör hajú nő kapta el, és nagyot sikkantva a magasba emelte, mint egy trófeát, de egy vékony, hátrazselézett hajú férfi mellé lépett, szájon csókolta, kivette a kezéből a csokrot, és belenyomta a legközelebb álló nő kezébe. Az ifjú pár hangosan nevetve nézte őket, aztán megcsókolták egymást.
Az ősz hajú, betegesen vékony, szürke arcú férfi visszahúzódott a park hatalmas platánfája mögé, és onnan nézte, ahogy az ifjú pár beszáll az autóba és elhajt, nyomukban a násznépet szállító autókkal.
– A gazember apád tönkretett engem, de te futni hagytál. Ajánlom, hogy viseld gondját a lányomnak, mert ha bántani mered, a sírból is visszajövök, és akkor az Isten irgalmazzon neked!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése