Válaszutasok 1. rész 22. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok 

ELSŐ RÉSZ 

22. fejezet

~ Ethan ~

     Fütyörészve hajtott be a Brighton & Maxwell Galéria privát parkolójába. Tettre kész volt, buzgott benne az energia, amire szükség is volt, mert a nyakán volt a megnyitó, és még mindig nem volt elégedett a képek beállításával, sem a világítással. Kipattant a kocsiból, beriasztotta, és elindult a lépcső felé, amikor a galéria hatalmas üvegajtajában ismerős alak bukkant fel. Ethan lendülete azonnal megtört, és a fütyörészést is abbahagyta. A hangulatgyilkos férfi kilépett a teraszra, jobbra fordult, és gyors léptekkel elmasírozott a kőkorlátig, ott megfordult, és megtette az utat a másik irányba is. Ott megállt, felnézett az égre, majd a fejét rázva mindkét kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, sarkon fordult, és újrakezdte a menetelést.

    Ethan nagyot nyelt. A jó öreg Jim Wallace megint felhúzta magát. Ez soha nem jelentett jót, bár a korosodó skótot nem volt nehéz kihozni a béketűrésből, már az elég volt neki egy rossz naphoz, ha elkeveredett a kedvenc nyakkendője. Ethan tartott tőle, hogy egyszer agyvérzést fog kapni, bár, szerencsére, a dühe, amilyen hamar feléledt, olyan hamar el is párolgott. Legtöbbször.

     - Üdv, Jim! – kiáltott oda neki, és gyors léptekkel felkapaszkodott a lépcsősor tetejére. – Gond van? – bámult bele ügynöke arcába, ami olyan vörös volt, mint a főtt rák.

   - Mondd meg te! – bökött felé a mutatóujjával Jim köszönés helyett, és ingerülten végigsimított szélborzolta, őszbe fordult vörös haján.

    - Én nem tudok semmilyen problémáról – futotta át a lehetőségeket Ethan. – Van pár kép, aminek a beállítása és a megvilágítása nem tökéletes, de ezt ma elintézem – vonta meg a vállát, mire Jim szinte felrobbant.

    - Ne add a hülyét! Tudod te, miről beszélek – kiabálta a hangerejével egy lépéssel hátrébb rendelve Ethant. De nem csak őt lepte meg, az ajtón épp kilépő nő ijedtében ugrott egyet és védekezőn maga elé kapta a kezét, majd a fejét rázva, mérges pillantásokat lövellve feléjük szinte leszaladt a lépcsőn. – Felhívott a francos ügynököd New York-ból, mert te nem voltál elérhető – tompított a hangerőn Jim, de az arcszíne egy árnyalattal mélyebb vörösre váltott. – Azt kérdezte, hogy mikor költözöl? Hogy ütemezni tudják a munkát neked!

     Ethan önkéntelenül behúzta a nyakát a két válla közé. Előkapta a telefonját, és valóban volt két nem fogadott tengerentúli hívása. A francba velük, káromkodott magában, túlságoan hatékonyak, mindent azonnal nyélbe akarnak ütni.

   - Igyunk egy kávét, jó? És közben beszélgessünk! – vágta zsebre a mobilját dübörgő szívvel, és beterelte Jim-et a galéria hologramokkal és üvegszobrokkal díszített előcsarnokába. Átvágtak a fekete-fehér mozaiklapokon, és meg sem álltak a kávézóig.

    - Kíváncsian várom a kibaszott magyarázatod – szólalt meg Jim, ahogy beléptek. Vöröslő arca szinte világított a kétszemélyes fekete asztalok és szintén fekete bőrrel bevont karosszékek között.

    Lehet, mégis jobb lett volna a szabadban, vakarta a tarkóját Ethan, és bocsánatkérő mosolyt küldött a két barista felé, akik elkerekedett szemmel kapták fel a fejüket rendhagyó belépőjükre.

   - Emlékszel, hogy mondtam, Kaitlyn Los Angeles-ben kapott munkát, ugye? – nyomta le Jimet a legközelebbi székbe Ethan. – Hogyne emlékeznél, jobb a memóriád, mint az enyém – ült le ő is, és két tenyerét az asztallapra fektette, hogy elfedje a remegésüket. – Úgy volt, hogy októberben kezdi kint a munkát, de előrehozták augusztusra.

    - És? – sürgette Jim.

    - Vele megyek – bökte ki Ethan.

  - Vele mész – hördült fel az ügynöke. – Elhagysz? Ennyi év után? – emelte a hangerőt minden kérdéssel. – Csak így? – csettintett az ujjával.

    Ethan pisszegve nézett körül, és a tekintete beleütközött a fiatalabb barista lányba. Nem is vette észre, mikor lépett mellé, de most ott állt, és az arcán széles vigyorral nézett le rá. Ethan érezte, hogy ő is elvörösödik.

   - Nem úgy hagyom el… – krágokta. – Ő az ügynököm – mutatott Jim-re, akinek az arcán ezer kérdőjelbe szaladtak a ráncok.

     - Természetesen – röppent a magasba a lány szemöldöke. – Mit hozhatok Önöknek?

  - Két kávét kérünk, feketén. Köszönöm – villantotta fel Ethan a legcsábítóbb mosolyát, majd a figyelmét újra Jimre koncentrálta. – Egy éve együtt vagyunk Kaitlynnel. Túlságosan nagy lenne a távolság, ha én itt maradnék.

    - Követed őt – dőlt hátra Jim egy nagy sóhajjal.

    - Igen – nézett a szemébe Ethan.

    - Hát, akkor nincs miről beszélni többet – csapott a szék karfájára Jim, és összeszorított szájjal bámult a levegőbe, el Ethan feje mellett. Úgy nézett ki, mint akit elárultak. És Ethan úgy is érezte magát, mint egy áruló.

    - Sajnálom, Jim! – sóhajtotta. – Azért nem szóltam korábban, mert csak tegnap hoztam meg a döntést. És természetesen én akartam elmondani neked, de a New York-i hívás ezt gallyra vágta. Sokat töprengtem…

    Elhallgatott, amikor megjött a kávéjuk. A pincérlány ráérős műgonddal tette eléjük a csészéket és két pohár vizet, majd egy kistányéron pár szem vajas kekszet. Mindeközben most is fülig érő szájjal vigyorgott.

    - Láttad, milyen képet vágott? Szerintem azt hiszi, hogy mi ketten… – intett Jim felé, majd magára, de az ügynöke nem vette a lapot, továbbra is bámulta a semmit, humortalanul. – Szóval – legyintett Ethan –, sokat gondolkodtam azon, mit csináljak, hogy Kaitlyn mellett legyek, de ne veszítsem el a szoros kapcsolatot Susannel és a srácokkal sem. Az utóbbi hetek elég kemények is voltak, sokat martuk egymást Kailynnel. Már amikor találkoztunk a sok munka miatt.

   Jim hümmögve előrehajolt, beleszórta az összes cukrot a csészéjébe, komótosan elkeverte, majd csücsörítve belekortyolt a kávéba. Ethan szerette volna, ha mond végre valamit, mert a néma Jim nem volt megszokott jelenség, és ez frusztrálta.

    - Tényleg sajnálom, hogy nem tőlem tudtad meg. Ha…

   - Jól van már, ne drámázz! – szólalt meg végre Jim, és Ethan kissé megnyugodva dőlt hátra. Ha az ügynöke előveszi az okos nagybácsi csitítja a bugyuta unokaöccsét hangját, akkor a vihar elvonulóban van.

    - Ha fogadni kellett volna, arra voksolok, hogy itt maradsz. Jó, hogy nem tettem, csessze meg! – fújt egy nagyot, és Ethannek fogalma sem volt, vajon hol akart volna fogadni, de inkább hallgatott. – Szóval mégsem vetkőzted le annyira az amerikai bőrödet, mint gondoltam. Á, tudhattam volna! – legyintett. – Aki nem képes elhagyni az akcentusát, az jenki marad. Hazavágysz a puccos felhőkarcolók közé, meg Hollywoodba, mi? – hunyorgott, majd elmosolyodott, de Ethan nem érezte úgy, hogy vissza tud mosolyogni. – Nyugi, csak vicceltem! Jó srác vagy – nyúlt át az asztalon Jim és megveregette Ethan vállát –, mindig is az voltál. És, mint tudjuk, a szerelem mindent legyőz. Már akinél, nálam speciel nem volt elég – vágott savanyú képet, és felhajtotta a kávéját, mintha csak ki akarná mosni a szájából a keserű ízt. Majd felmarkolta a kekszeket és majszolni kezdett.

   Ethan nézte a férfit és eszébe jutott, hogy az mennyire szereti a hasát. Viszont szerencsés alkat lévén csak egy kis pocakot eresztett az évek alatt, ami hórihorgas testéhez és hosszú végtagjaihoz képest nem volt feltűnő. Jim afféle igazi ínyenc volt, egy jó étel mindig segített rajta, ha gondja támadt, evett akkor is, ha jókedve volt, de legfőképpen akkor, ha felhúzta magát valamin, ami elég gyakran előfordult. De ez csak az egyik arca volt. Morcos Jim mellett ott volt a bármit elintézek Jim és az aranyszívű Jim is, aki néha apja helyett apja volt, amire hat éve, az első találkozásukkor egész biztosan nem számított. Pechjére elsőre a morcos Jimet fogta ki, aki tőmondatokban beszélt, és végig azt éreztette, hogy a hátára egy púp jobban hiányzik, mint ez a találkozó. Ethan nem értette, hogy miért ajánlották neki többen is a skót ügynököt, aki lehet, hogy kiváló volt a munkájában, de felkészületlen és szétszórt, és úgy viselkedett, mint ha személyesen rá haragudna. Amikor aztán megjegyzést tett az amerikai akcentusára, Ethan elhatározta, hogy még egyszer a közelébe sem megy a bonbont zabáló, kukacoskodó vénembernek, ahogy dühében elnevezte magában, és akinek akkora skót akcentusa volt, hogy egy tucat kiltet ki lehetett volna szabni belőle. De a dühe, ahogy máskor, úgy most sem tartott sokáig, gyorsan kiverte a fejéből a fura skótot, és egy másik ügynökséget vett célba. A megbeszélés sokkal jobban sikerült, mint az előző, az ügynökség nagyban játszott, de a légkört teljesen személytelennek érezte, ami lehangoló volt. Azzal nyugtatta magát, hogy végül is nem barátkozni akar velük, hanem azt, hogy az érdekeit képviseljék és megrendeléseket, kiállításokat szervezzenek neki. A találkozó után kiment a temetőbe, és ahogy rátért a szülei sírjához vezető ösvényre, jó tíz méterre meglátott egy férfit. Egy új sír mellett állt, lehajtott fejjel. Ethan továbbment, de amikor a férfi a bal kezét besüllyesztette a nadrágzsebébe, és a szél belekapott a vörös hajába, megtorpant. Ismerős volt a mozdulat. Ahogy jobban megnézte a férfit, ráismert a mogorva, kukacoskodó Jim Wallace-re. Jobb kezével végigsimított szélfútta haján, aztán legyintett egyet. Pont ugyanúgy járt a keze, mint a találkozójukon. Csak épp most egy sírkőhöz beszélt. Ethant szégyenérzet kerítette hatalmába, és gyorsan továbbment, maga mögött hagyva az idősebb férfit, remélve, hogy az nem látta meg őt. Amikor húsz perc múlva hazaindult, Jim Wallace már nem volt ott. Ethan rövid hezitálás után kitért balra, és megállt az idegen sír előtt. Eleanor Byron Wallace, szerető feleség, élt 59 évet, olvasta. A sírkőbe ágyazott képről ugyanaz az arc nézett rá, mint aki az ügynök irodájának falán lévő fotókon mosolygott. A dátum szerint két héttel az előtt halt meg, hogy Ethan találkozott Jim Wallace-szel. A férfi talán a gyász miatt viselkedett olyan modortalanul a megbeszélésükön, fészkelte be magát a gondolat a fejébe, és nem tudta kiverni onnan, mert élénken élt benne a szülei halála utáni önmaga képe. A józanész ellenére másnap felhívta az ügynököt és egy új találkozót kért tőle.

    Jim azóta hű társa volt, és kívánni sem tudott volna jobb ügynököt. Szervezte a megbízásokat, a kiállításokat, az interjúkat. Oroszlánrésze volt Ethan sikereiben, és a bezsebelt díjakban. Ő volt, aki unszolta, hogy ne hagyja ki a lehetőséget, és vállalja el a New York-ból érkező felkérést, amikor öt éve felajánlották neki egy naptár elkészítésének a lehetőségét. Akkor kezdődött igazán minden. És a hab a tortán, hogy Jim nélkül nem kezdett volna az Extra-val dolgozni, és, ha ő nincs, nem találkozott volna Kaitlynnel. Sokkal tartozott neki.

    - Ne aggódj! – erőltetett egy mosolyt az arcára Ethan furcsán elszorult torokkal. – Nem hagylak munka nélkül, fogsz te még kiállítást szervezni nekem Londonban – lelkesítette Jimet vagy talán saját magát.

    - Na, jól van! – köszörülte meg a torkát Jim, és Ethan mintha gyanús csillogást látott volna a szemében. – Ne nézz már ilyen szomorú bociszemekkel, mert a végén még félreértik! A lehetőségek azért vannak, hogy megragadjuk őket, kölyök. És mikor máskor, ha nem fiatal korunkban? Én meg pihenek legalább egy kicsit, és utána újabb kuncsaft után nézek. Vagy nyugdíjazom magam, mert magasra tetted a lécet – vágott töprengő képet, és bekapta az utolsó darab kekszet. – Úgy értem rinyálásban! Hm, fasza ez a keksz!

      Ethan önkéntelenül felnevetett, és a torkában növekedésnek indult gombóc is visszavonulót fújt. Ő is felhajtotta a kávéját, aztán intett a pincérnek, és egy jó adag lelkifurdalástól és borravalótól megszabadulva felállt. Jim nem mozdult, így kérdőn ránézett, mire az ügynök nagyot nyögve feltápászkodott a vendégmarasztaló karosszékből.

    - Gyerünk, kölyök, állítsd be azokat a képeket, mert nem akarom az egész napot itt tölteni! – veregette meg Ethan vállát vigyorogva, mint ha mi sem történt volna, és gyors léptekkel elindult a kiállítóterem felé.

    

~ Kaitlyn ~

   - Kész – dőlt hátra. A folyosóról beszűrődött a szerkesztőség zaja, és az elégedettsége hirtelen elpárolgott. Elküldte az utolsó hivatalos e-mailt, és ezzel letelt a megbízatása. Letette az asztalra a két kiadást, amit vártak tőle. Nincs itt több munkája. Hétfőn Los Angeles-be utazik három napra, és amikor visszajön, csak annyi lesz a dolga, hogy összepakolja a holmiját az irodában, elköszönjön, és kilépjen a londoni Extra életéből.

     Kaitlyn megborzongott a rátörő érzésektől. Sok embertől kell elbúcsúznia, ismerős, kedves arcoktól, akik a mindennapjaihoz tartoztak, az élete részévé váltak. A gondolatra könny szökött a szemébe, de gyorsan elpislogta az összes cseppjét.

    - Hát, vége – köszörülte meg a torkát. Büszke diadalérzet kerítette hatalmába, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is párolgott, és felváltotta a veszteség érzése. És most először, mikor már nem volt visszaút, felmerült benne a kérdés. – Tényleg ezt akarom? – suttogta, de a néma falak nem adtak választ, hiába ült ott percekig. A borongós hangulatból végül Katie rántotta ki, aki gyors kopogás után bedugta a fejét az ajtón.

    - Szia! Jöhetek? – kérdezte és már bent is volt az irodában.

    - Persze, gyere csak! – intett Kaitlyn megkönnyebbülve. – Mi újság?

    - Semmi különös – ereszkedett le Katie a kedvenc székébe egy almát rágcsálva. – Csak meg akartam kérdezni, hogy van-e kedved velünk vacsorázni? Beülünk Liammel valahová, gondoltam, hátha velünk tartanál. Én már majd’ éhenhalok.

    - Köszi – rázta a fejét Katilyn –, de Ethan értem jön hatra. Vagyis húsz perc múlva – nézett az órájára.

  - Hát akkor menjünk együtt! – csillant fel Katie szeme. – Hacsak nem valami ultaromantikus, gyertyafényes, összebújós légyottra indultok.

    - Nem tudok róla. Tökéletes lesz négyesben – mosolyodott el, de különös érzés kerítette hatalmába.

    - Mi az? – ráncolta a homlokát Katie.

    - Tudod, sokkal nehezebb az elválás, mint gondoltam – igazította meg a mappát az asztala sarkán, ami már így is tökéletesen párhuzamosan állt. – Rossz lesz feladni ezt – mutatott körbe. – Nehéz lesz a nulláról kezdeni.

    - Azt meghiszem. De nem leszel egyedül, segíteni fognak a kintiek. És Ethan melletted lesz. Persze neki sem lesz könnyű, ő itthagyja a családját is, nem csak a barátait, az ügynökét, a házát... – számolta az ujján.

     - Ezt most miért mondod? – komorodott el Kaitlyn. – Önzőnek tartasz?

    - Nem – rázta a fejét Katie. – Csak örülök, hogy végre megoldottátok. És aggódom azért értetek. És persze hiányozni fogtok.

    - Ez megnyugtat – mosolygott Kaitlyn, de gyorsan elkomorodott. – Tudod, Ethan előtt a leghosszabb kapcsolatom, kapaszkodj…! – tartott egy kis hatásszünetet – …három hónapig tartott. És sosem laktunk együtt. Ez az egy év Ethannel már felér egy maratoni távval. És én majdnem elszúrtam. Ennek ellenére el akar venni feleségül. Lehet, hogy félnem kellene?

     - Lehet, hogy a srác csupán szereti a kihívásokat – ráncolta a homlokát Katie. – Vagy pszichopata, és alig várja, hogy a házasság rabigájába hajtsd a fejedet, és odaláncolhasson a tűzhelyhez – nevetett fel. – Vagy csak mazochista, mert szerintem az első pillantásra beléd szeretett, amikor fejbe verted az ajtóval. De az is lehet, hogy agykárosodást okozott az ajtó, és minden ezért van.

     - Jaj, hagyd már abba! – bukott ki a nevetés Kaitlynből, és végre elmúlt a rossz érzés, ami korábban hatalmába kerítette. Felszabadultan csevegtek tovább kellemesebb témákról, így mindketten összerezzentek, amikor egy férfihang szólt közbe.

     - Szabad bejönni? – dugta be a fejét az ajtón Ethan.

    - Hello! Régen láttalak – ugrott fel Katie, és egy cuppanós puszit nyomott a férfi arcára. – Semmit sem veszítettél a vonzerődből, ugye tudod? – paskolta meg a vállát.

      - Te sem – mosolygott Ethan Kaitlynre kacsintva.

    - Tudtam, hogy nem kellett volna kiválasztani a képeidet anno – tette csípőre Katie a kezét. – El kellett volna titkolnom a puszta létezésedet is, aztán jól behálóztalak volna. Ehelyett végignéztem, hogy elcsábítod a főnökömet, aztán itthagyjátok az országot. Elsőosztályú lúzer vagyok – rázta a fejét.

    - Ne panaszkodj! – állt fel Kaitlyn, és odasétált a bolondozó kettőshöz. – Te lettél a főnök utánam, Katie, és ott van neked Liam, nem? – karolt bele Ethanbe.

     - Jesszus! – csapott a homlokára a lány. – Azt mondtam neki, hogy tíz perc múlva indulunk.

     - Mikor? – tudakolta Ethan.

     - Vagy egy órája! – nyögte Katie, mire mindhárman elnevették magukat.

    - Biztos elfoglalta magát, különben keresett volna – bíztatta magát a lány. – Ha leül az Internet elé, csak arra kell vigyázni, hogy legyen előtte enni- és innivaló, mert képes éhen halni – hadarta, majd Ethannek szegezte a kérdést: – Vacsora négyesben, most? Kaitlyn benne van.

      - Legyen! – bólintott rá Ethan.

      - Rendben! Akkor öt perc múlva a recepciónál – viharzott ki az irodából a lány.

   Kaitlyn Ethan vállára hajtotta a fejét, és élvezte a csendet, amíg eszébe nem jutott, mit mondott nemrég Katie-nek.

     - Olyan önző voltam veled – mormogta.

     - Ez most hogy jutott eszedbe? – tolta el magától Ethan és Kaitlyn nehéznek érezte, hogy a szemébe nézzen.

  - Úgy, hogy rájöttem, mindent rosszul kommunikáltam. Kész tények elé állítottalak az új megbízásommal, nem kértelek meg, hogy gyere velem, mert tényként kezeltem, hogy itthagysz csapot-papot. Eszembe sem jutott, hogy az egész családod itt él. Nekem csak az apám van, és évek óta nem láttuk egymást, és ez így van jól.

      - Figyelj… – szólalt meg Ethan, de Kaitlyn a szájára tette a kezét.

      - Akkor is rosszul reagáltam, amikor megkérted a kezemet. És csak az én munkámmal foglalkoztam, azzal, hogy az enyém hogyan fog megváltozni, a tiédbe bele sem gondoltam. Szóval, ez vagyok én. Egy önző boszorkány. De azt akarom, hogy tudd – fúrta a tekintetét Ethan szemébe –, mindennél jobban szeretlek, még akkor is, ha ezt mostanában nem éreztettem veled. És igyekszem, de nem tudom garantálni, hogy megváltozom, és azt sem tudom megígérni, hogy igen fogok mondani neked. Mert én én vagyok.

    - Ez a lényeg – fogta a két kezébe Ethan az arcát, és Kaitlyn egész testét átjárta a tenyeréből áradó meleg. – Hogy te vagy. Én így szerettem beléd, és ha hirtelen 180 fokos fordulatot vennél, lehet nem is lennék ennyire oda érted – mosolygott, de a szemében Kaitlyn komolyságot látott.

    - Hé, galambocskák! – robbantotta szép a pillanat varázsát Liam. – Arról volt szó, hogy öt perc múlva a recepción – háborgott az órájára bökve. – Ami letelt minimum öt perce. Tőletek éhen halhat az ember!

      Kaitlyn, mint akit megcsíptek, felkapta a táskáját, és Ethant maga után húzva kisietett az irodából.

     - Tudtam, hogy sokkterápiára van szükség, különben az életben nem indulunk el. Ja, egyébként, szia, Ethan! – dörzsölte a tenyerét Liam vigyorogva, ahogy elmentek mellette, majd gyorsan a nyomukba szegődött.

      - Voltál te már jól pofán vágva? – érdeklődött Ethan, amikor megálltak a lift előtt.

      - Igen – nyomta meg Liam a földszint hívógombját zord ábrázattal.

      - Helyes – bólintott Ethan.

Válaszutasok 1. rész 21. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok 

ELSŐ RÉSZ 

21. fejezet

~ Kaitlyn ~

   Fél hatra ért haza, kifacsarva, mint egy citrom. Amilyen mélyre került a Katie előtti, reggeli kiborulással, olyan mélyen maradt egész nap. Teljesen szétesett, összefolytak a szeme előtt a betűk, minden mondatot többször kellett elolvasnia, hogy egyáltalán felfogja, mit lát. Életében először felkészületlenül ült be az értekezletre. Nem tudta követni Katie prezentációját, fogalma sem volt, változtatott-e rajta ahhoz képest, amit előző este átküldött neki, és amikor Mr. Burke a véleményét kérte, örült, hogy annyit ki tudott nyögni, hogy jónak tartja a felvázolt terveket, és nincs hozzáfűznivalója. Alig várta, hogy vége legyen az értekezletnek, elsőként pattant fel és lépett ki az ajtón. Szinte visszamenekült az irodájába, és magára zárta az ajtót, Judy legnagyobb döbbenetére. És aztán ki sem mozdult egész nap, még ebédelni sem. Folyton Ethan járt a fejében és Katie szavai: „Ne állj a saját boldogságod útjába, Kaitlyn! Beszélj vele minél hamarabb!”

    Most, hogy hazaért, csak még rosszabb lett minden, a gyomra remegett, a tenyere izzadt, mint ha az oroszlán barlangjába készült volna besétálni. A kocsit a garázs előtt állította le, és mielőtt belépett a házba, a tekintetét végighordozta az összes ablakon, hogy feltűnik-e valamelyik mögött Ethan alakja. Fogalma sem volt, otthon van-e, mert a garázs zárva volt, így nem látta a fekete Rovert, ami nélkül a férfi sosem hagyta el a házat.

    Kaitlyn óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót, és nesztelenül zárta be maga mögött. Csend fogadta, így kissé felbátorodva besétált, elhaladt a gardrób előtt az egymással szemben álló, két antik komód között, és bekukucskált a nappaliba, miközben igyekezett magabiztos képet magára ölteni. Ethannek nyoma sem volt, így picit nyugodtabban visszament az előtérbe, és a kocsikulcsot a szokásos helyére tette, a bal oldali komódon álló kerámiatálba tette. Rá a Rover kulcsára.

    Nagyot sóhajtott, lassan kifújta a levegőt és besétált a nappaliba. Ahogy elhaladt a fotel mellett, beletette a táskáját, majd körülnézett. A kanapéról eltűnt a takaró, ami reggel még ott árválkodott, helyette ott hevert egy fotós magazin, amit Ethan mindig nagy élvezettel bújt.

     Kaitlyn mögött hirtelen megreccsent a parketta. Ijedten rezzent össze, és lelki szemei előtt már látta is, hogy Ethan ott áll mögötte, magasan, jóképűen, és rámosolyog, ahogy mindig szokott, de a szeme nem fog mosolyogni, mert szomorú és csalódott amiatt, amiket ő mondott neki tegnap. Sebtében elhatározta, hogy köszönés nélkül belekezd a mondandójába, amihez vagy ezer mondatot elgyakorolt már, de ahogy megfordult, nem volt mögötte senki. Csak az öreg parketta járatta vele a bolondját. Azonnal leolvadt az arcáról a ráerőltetett, ideges mosoly, és csalódás lett úrrá rajta. Eltöprengett, hogy vajon az-e a baja, hogy újra össze kell majd szednie a bátorságát, ha Ethan végre előkerül, vagy egyszerűen csak saját magában csalódott megint.

     Hogy ne álldogáljon, mint egy faszent, tétován elindult a konyhába. Mint mindig, most is elborította az érzés, hogy betolakodik Elisabeth Lambert birodalmába. Itt minden az ő szerzeménye volt a hatalmas tűzhelytől az utolsó kiskanálig. Kaitlyn tudta, hogy ha akarna, akkor sem versenyezhetne Ethan édesanyjával, akinek a lételeme volt a főzés, ő viszont hadilábon állt vele. De a párja sosem tette szóvá, amiért hálás volt. Ez is egy volt a férfi sok, becsülendő tulajdonsága között, mint ahogy az is, hogy ő viszont szeretett főzni, még ha szűkös is volt a repertoárja. És minden jel arra mutatott, hogy most is készülőben volt valami. A pulton egy piszkos vágódeszka hevert, rajta egy nagy séfkés, és fél fej lilahagyma. Mellette fokhagymahéj, korianderzöld maradvány, sószóró, borsőrlő. És összegyűrt, koszos papír kéztörlő lapok a pulton és a mosogatón. A tűzhely viszont tiszta volt, és, ahogy Kaitlyn fölétartotta a kezét, nem érzett meleget. Az ablakhoz lépve óvatosan kilesett, és meg is találta, akit keresett. Ethan a hatalmas hátsó terasz túlsó végében szorgoskodott a grillsütő mellett. Kaitlyn figyelte egy kicsit, gyűjtötte a bátorságot a találkozáshoz, majd felszegett fejjel kinyitotta a teraszajtót, nagy levegőt vett és kilépett.

     - Hello! – kapta fel a fejét Ethan, és a kezében lévő spatulával integetett mellé. – Gyere, gyere! Épp időben!

   - Szia! Mit csinálsz? – lépett közelebb Kaitlyn és beleszimatolt a sülő hús füsttel kevert, csábító illatába.

     - Hamburgert. Gondoltam, leporolom a sütőt.

     - Ez igen – gusztálta meg Kaitlyn a két hatalmas húspogácsát.

    - Ugye? Csodaburgerek – kacsintott Ethan és egy cuppanós puszit nyomott Kaitlyn arcára, majd a spatulával megnyomkodta a húsokat.

    Kaitlyn hátrébb lépett és magába itta a férfi látványát. Kopott, kék farmerjében és kinyúlt, fehér pólójában úgy nézett ki, mint egy egyetemista. Ethan látva, hogy őt nézi, felé fordította az arcát és rámosolygott. Kaitlyn kereste rajta a megbántottság, a sértettség jeleit, de nem fedezett fel semmit, amitől meg kellett volna nyugodnia, de furcsa módon nem szűnt a benne dolgozó feszültség.

    - Honnan tudtad, mikor jövök? – fürkészte a férfi arcát, hiszen egész nap nem beszéltek, mégis jól időzített a vacsorával.

     - Felhívtam Judy-t – vigyorgott Ethan.

    - Szóval kémed van? – hökkent meg Kaitlyn, és hirtelen rájött, nem csak ő készült arra, hogy ma tiszta vizet öntsenek a pohárba.

    - Felkészültnek kell lenni minden eshetőségre, nem? – mosolygott Ethan, és most először feltűnt a mosolya mögött megbúvó bizonytalanság.

    - Szerintem ezek a húspogácsák olyan nagyok, hogy csak saláta kell melléjük – nyelt egy nagyot Kaitlyn, de nem a hamburger gondolatára, hanem a torkában keletkezett gombóc miatt.

   - Szentségtörés – rázta meg a fejét Ethan cüppögve. – Az úgy nem hamburger, csak vagdalt. De készültem, a hűtőben van a zöldség, olyan salátát csinálsz, amilyet akarsz.

    - Remek! – fordult sarkon Kaitlyn és szinte visszamenekült a konyhába.

    - Három perced van és kész a hús – érte utol Ethan hangja.

    Kaitlyn enyhén reszkető kézzel nyitotta ki a hűtőt. Feltérképezte a kínálatot, és a jégsaláta és rukkola mellett döntött. Kényszerítette magát, hogy száműzze a fejéből a negatív gondolatokat, és arra összpontosítson, hogy Ethan könnyed hangnemet ütött meg, és szemlátomást ő sem akar több drámát. Vagyis itt az ideje megnyugodni.

   Elővett egy üvegtálat, beletépdeste a salátát és dobott rá két marék rukkolát. Megkopasztotta az ablakban álló bazsalikomot és a megmosott, üdezöld levelekkel összerázta a tál tartalmát, majd öntött rá egy korty balzsamecetet. Ahogy elkészült, felkapta a tálat és elindult kifelé, de a teraszajtóban megtorpant. Jól jönne egy kis feszültségoldó. A zöldségek mellett látott egy üveg bort is a hűtőben, amit minden további gondolkodás nélkül előkapott. A hóna alá szorította, elővett két poharat, a dugóhúzót, felkapta a salátástálat, és így felvértezve visszasétált a teraszra. Ethan épp a félbevágott hamburgerzsemléket pirította, és elismerően nézett Kaitlyn szerzeményeire.

     - Kész is van minden – jelentette be, és egy tányérra rakta a zsemléket.

   Kaitlyn lepakolt a megterített asztalra, aminek közepén ott illatozott a két húspogácsa. Hangosan megkordult a gyomra, amin mindketten felnevettek, és minden további nélkül nekiláttak a vacsorának.

    Húsz perc sem telt el, és a rosét kortyolgatva, tele hassal, elégedetten dőltek hátra. A Nap még mindig melegen sütött, és Kaitlyn élvezettel tartotta az arcát a fényébe.

     - Ezt csinálhatnánk sűrűbben is – kortyolt egyet a borból.

    - Szerintem is – értett egyet Ethan. – Bár mozdulni sem tudok, szóval lehet, hogy mégsem kellene olyan gyakran csinálni – mondta, és Kaitlyn csukott szemmel is tudta, hogy elégdetten vigyorog közben.

    A szél magával sodorta a hátsó kertet díszítő lonc édes illatát és a madarak csivitelését, már-már meghitté téve a hangulatot. Kaitlyn élvezte a pillanatnyi nyugalmat, és a szempillája alól lopva Ethanre sandított, aki szintén csukott szemmel ücsörgött, halvány mosollyal az ajkán. De a két szemöldöke közötti függőleges ránc elárulta, hogy benne is dolgozik a feszültség. Kaitlyn szeretett volna belelátni a fejébe, tudni, mit gondol, mit akar mondani, hogy felkészülhessen rá. Megitta az utolsó kortyt bort is, és kicsit dédelgette még a poharat a kezében. Amikor végül letette az asztalra, az halkan megcsendült, mire Ethan kinyitotta a szemét. Ahogy találkozott a pillantásuk, Kaitlyn szíve a torkába ugrott, és késztetést érzett, hogy elkapja a tekintetét. Ethan szája megmozdult, mint ha mondani akarna valamit, de helyette ő is kiitta az utolsó kortyot a poharából.

     - Egészségünkre – mondta. – Elrámolunk?

   - Ühüm – bólogatott Kaitlyn, és azonnal fel is pattant. A férfi követte, és tányérokkal, poharakkal felszerelkezve, némán indultak el a konyha felé.

    Összeszokottan tették a dolgukat, és gyorsan a helyére került minden. Közben nem szóltak egy szót sem, pont, mint a vacsora alatt, ami idegen jelenség volt, mert mindig ilyenkor beszélték meg a nap történéseit. Ahogy Kaitlyn összehajtotta a konyharuhát és lerakta a mosogató mellé, a keze súrolta Ethanét. A férfi, mintha erre várt volna, elkapta a kezét és a tenyerébe zárta. Kaitlyn idegesen az ajkába harapott, de érezte, hogy jéghideg ujjai azonnal felmelegednek a jól ismert kezek között. Felnézett, és a tekintete találkozott Ethan szelíd, barna szemeivel, és a következő pillanatban a férfi karjaiban találta magát. Otthonos érzés volt, meleg és biztonságos.

     - Hiányoztál – súgta a fülébe Ethan, és Kaitlyn megborzongott, ahogy meleg lehellete végigsimított a bőrén.

     - De hiszen itt voltam – suttogta vissza.

     - De nem így. Ez hiányzott. Az összhang. A nyugalom.

    - Nekem is – sóhajtotta Kaitlyn és szorosan átölelte a férfi derekát. – Nem ez volt az eddigi legjobb periódusunk, ugye? – bukot ki belőle a kérdés. – Nem szeretem, hogy veszekszünk és bántjuk egymást. Tegnap legszívesebben behúztam volna egyet saját magamnak – fúrta az arcát a férfi vállába.

    - Azt megnéztem volna – nevetett Ethan halkan, és Kaitlyn élvezte, ahogy a hangját a mellkasán keresztül, mélyről hallja. Még egy percet pihent a karjaiban, aztán kibontakozott az ölelésből és újra Ethan szemébe nézett.

     - Soha nem akartalak bántani – sóhajtotta. – De mégis megtettem. Amikor azt mondtam, hogy senki nem akar neked gyereket szülni, nem is tudom, mi ütött belém, és...

   - Kay, ne! – vágott közbe Ethan, de Kaitlyn nem akarta, hogy levegye a bocsánatkérés terhét a válláról. Mindkettőjüknek tartozott ezzel.

    - Szeretném végigmondani, jó? – kérte, és megkönnyebbült, amikor a férfi megadóan bólintott. – Dühös voltam, és vagdalkoztam. Olyanokat vágtam a fejedhez, amik teljesen irreálisak, és nem is tudom, honnan jöttek, de azt tudom, hogy nem lett volna szabad. Remélem, egyszer meg tudsz bocsátani! – nyúlt Ethan keze után.

    Nem tudott olvasni a férfi arckifejezéséből, és nem csak azért, mert a szemét elhomályosították a könnyek a mai nap folyamán már ki tudja, hányadszor. Ethan arca egyszerűen nem mutatott semmilyen érzelmet, és Kaitlynt elfogta a rémület, hogy ez talán a vihar előtti csend.

    - Nos – szólalt meg végre a férfi, úgy tűnt, órák múlva. Elengedte Kaitlyn kezét, akinek a szíve mintha a talpáig zuhant volna hirtelen. Bele kellett harapnia a szájába, hogy nehogy felnyögjön a rémülettől, ami a hatalmába kerítette. Ethan kihúzott egy széket az asztal mellől és leült. Kaitlyn nem is látta, ahogy kinyúl érte, csak érezte, hogy a férfi átkarolja a derekát és az ölébe húzza, amitől azonnal melegség járta át, bár a félelmét nem tudta elmulasztani.

    - Szerintem is sok hülyeséget mondtunk – köszörülte meg a torkát Ethan. – És teljesen rosszul kezeltük ezt az egész Los Angeles-ügyet. Ha azonnal megbeszéljük, minden lehetőséget mérlegelve, akkor nem ez lett volna. De csak halogattuk, mint ha… Nem is tudom, mint ha akkor nem jönne el soha az indulás ideje.

     - Mint két éretlen kamasz – értett egyet Kaitlyn, és elszoruló torokkal fürkészte a jól ismert, kedves arcot. – Kérdezhetek valamit?

     - Ühüm – pislogott Ethan.

    - Amikor azt mondtad, hogy legyek a feleséged, tényleg komolyan gondoltad? Vagy csak azt hitted, hogy így meggondolom magam és nem utazok el?

    - Kay, nézz a szemembe! – szorította magához Ethan és felnézett rá. – Lehet, hogy az időzítés és az egész helyzet nem volt a legjobb, de igen, azt szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. Igazság szerint már a gyűrűt is kinéztem neked.

    - Tudom, Katie ma elkotyogta – vallotta be Kaitlyn, amit a férfi grimasszal honorált. – Akkor is el akarsz venni, ha megszállott munkamániás vagyok, aki mindent a munkája mögé rangsorol? Aki elhanyagolja a szerelmét a szerkesztőség miatt, és akkor is ki akar menni az USA-ba, ha a párja nem megy vele?

     - Igen – erősítette meg Ethan.

    - Akkor is, ha azt mondtam, hogy soha nem fogok neked gyereket szülni, mert soha nem akartam anya lenni?

     - Amilyen hülye vagyok – mosolygott Ethan. – De megöl a kíváncsiság, hogy miért döntöttél így, és szerintem megérdemlem a magyarázatot. Viszont, ha újra megkérnélek, ismétlem, ha..., akkor jobban időzítenék, és adnék gondolkodási időt.

    - Nem érdemellek meg, ugye tudod? – suttogta Kaitlyn, és érezte, hogy az eddig visszatartott könnyek végigfolynak az arcán, de most nem szégyellte őket.

     - Persze, hogy tudom – vigyorgott Ethan, és Kaitlyn majd kiugrott a bőréből, mert ez végre a régi, valódi mosoly volt, ami belülről fakadt és a szeméből is sugárzott. – Éppen ezért tessék jól megbecsülni! Nem sűrűn találni ekkora balekot, mint én. És, hogy ezt tovább bizonyítsam… – tette hozzá, de nem fejezte be a mondatot, hanem letessékelte az öléből Kaitlynt. Ugyanazzal a mozdulattal felpattant és kiviharzott a konyhából.

     - Most meg mi van? – szólt utána Kaitlyn, de Ethan vissza se nézve elnyargalt, ő pedig leesett állal követte a nappaliba. Még látta, ahogy a férfi eltűnik az emeleti gardróbszobában, de egy perc sem telt el, előbukkant, lekocogott a lépcsőn, kezében egy hosszú, lapos ékszerdobozzal.

   - Ethan! – száradt ki Kaitlyn szája. – Azt mondtad, hogy kapok gondolkodási időt – mutatott a dobozra.

     - Sajnálom, lejárt – nevetett Ethan könnyedén, amitől Kaitlyn csak még idegesebb lett.

     - De... Ne viccelj, ez…

    - Ne pánikolj, mert én is megijedek! – fogta meg a kezét Ethan, és Kaitlyn hagyta, hogy maga után húzza a kanapéhoz. – Mitől vagy úgy berezelve? – kérdezte a férfi, miután leültek. – Láttál te már ilyen hosszú gyűrűsdobozt?

    - De… – nyikkant Kaitlyn, aztán belátta, hogy Ethannek igaza van.

   - Nincs de – zárta le a vitát a férfi. – Megértettem, hogy várnom kell, de ajánlom, hogy ne várakoztass addig, amikor már olyan öreg és süket leszek, hogy nem hallom meg, amikor azt mondod: „Igen, a feleséged leszek”. Tessék! – adta át a dobozt.

    Kaitlyn remegő kézzel emelte le a fedelét. Egy arany lapocskákból álló karkötő feküdt előtte, aminek minden lapját könnycsepp formájú, zöld kő követett. Kaitlyn tátott szájjal nézett Ethanre, akinek az arca olyan volt, mint egy élő kérdőjel.

    - Tetszik?

    - Gyönyörű – suttogta Kaitlyn és óvatosan végigsimított a karkötőn.

    - Örülök, hogy tetszik. Nem próbálod fel?

    - Dehogynem! – vette ki Kaitlyn az ékszert a dobozból. – De miért kaptam? – ejtette a kezét az ölébe teljesen összezavarodva. Azon túl, hogy sok butaságot csinált mostanában, nem történt semmi, a butaságért pedig nem jár ajándék.

    - Azért – vette ki a kezéből Ethan a karkötőt, és mutatta, hogy nyújtsa felé a csuklóját –, hogy ne felejtsd el az ígéretedet. És azért, mert nagyon szeretlek – kattintotta be a picike kapcsot. – Ja, és persze az egy éves évfordulónkra.

    - Az évfor…– esett le Kaitlyn álla. – De az nem is ma van – próbálta maga elé idézni a naptárat, de zavarában az sem ugrott be, hányadika van.

     - Nem. Egy hete volt.

    - Mi? – pattant fel Kaitlyn. – Jesszusom! – kapta a kezét a szája elé, és úgy érezte magát, mint a világ legnagyobb bolondja. – Hogy felejthettük el? – túrt a hajába frusztráltan és legszívesebben kitépett volna belőle egy marékkal.

    - Ebédelni hívtalak – komorodott el Ethan –, de kikosaraztál. Erre asztalt foglaltam vacsorára, de nem vetted fel a telefont, pedig többször hívtalak – folytatta egy nagy sóhajjal, Kaitlyn pedig csak állt, mint akit letaglóztak, és minden egyes szó után egyre kisebbnek érezte magát. – És haza sem jöttél, sőt másnap sem.

     - Nagyon sajnálom – nyögte Kaitlyn, és úgy érezte, hogy a karkötő mázsás súllyal húzza lefelé, és le kellett ülnie. – Sajnálom – karolta át Ethan nyakát. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom – suttogta. – Mindent – sírta el magát, amikor beléhasított a felismerés, hogy nemhogy a karkötőt, Ethan szerelmét sem érdemli meg.

     - Én is – mondta a férfi, és Kaitlyn érezte, ahogy lefejti a nyakáról a karját, amivel úgy kapaszkodott belé, mint egy polip. Máris hiányzott a testéből áradó melegség, de Ethan kárpótolta, ahogy letörölte az arcáról a könnyeket és lágyan megcsókolta.

    - Köszönöm a karkötőt – mosolygott a könnyein keresztül Kaitlyn. – Meseszép – gyönyörködött a csillogó ékszerben, amíg belé nem hasított a felismerés.

    - De én… – ugrott fel, mint akit rugó lőtt ki, és érezte, hogy elvörösödik a szégyentől. – Én nem vettem neked semmit!

    - Nekem elég, ha itt vagy velem – húzta vissza Ethan a kanapéra. – És az, hogy gondolkozol a válaszon – hajolt közelebb, hogy megcsókolja, amit Kaitlyn örömmel viszonzott. – És majd holnap megveszed az ajándékomat – szólalt meg Ethan újra tettetett komolysággal, amin végre, hosszú idő után újra felszabadultan nevettek.

*

    - Jó reggelt! – köszöntötte a háta mögül egy jókedvű, energikus hang. Kaitlyn gyorsan ránézett a mikrosütő órájára, ami negyed nyolcat mutatott.

    - Szia! – fordult meg és a szája automatikusan mosolyra húzódott. Ethan olyan volt az alvástól kissé még dagadt szemével és kócos hajával, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki furcsa módon már elkezdett borostásodni. – Hogyhogy fent vagy ilyen korán? – fordult vissza a pulthoz, és újabb szelet kenyereket rakott a pirítóba. – Én ébresztettelek fel?

    - Nem. Csak gondolkodtam az éjjel.

    - Igen? Én aludtam – felelte Kaitlyn könnyedén.

    - A sok gondolkodás után én is.

    - És, min gondolkodtál?

    - Azon, hogy veled költözök Los Angeles-be.

   Kaitlyn úgy dobta el a félig megvajazott pirítóst, mintha az megharapta volna.

     - Ismételd meg! – pördült meg.

     - Los Angeles-be költözöm veled – engedelmeskedett Ethan.

   - Ez most komoly? – suttogta Kaitlyn döbbenettel vegyes boldogsággal. Azonnal beléhasított a gondolat, hogy reméli, ébren van, és nem csak álmodik éppen, és, mint gyerekkorában, gyorsan megcsípte a kézfejét, hogy biztos legyen a dolgában. De nem változott semmi, Ethan ott volt előtte, és épp felé sétált.

    - Teljesen komoly – ölelte át a derekát a férfi. – Ha még mindig akarod. Mert, ha nem, akkor most szólj, hogy vissza tudjam hívni agilis tengerentúli ügynökeimet, mielőtt elárasztanak munkával.

   - Naná, hogy akarom! – sikkantotta Kaitlyn. A túláradó örömtől nem tudta türtőztetni magát, és végigpuszilta Ethan arcát, ahol csak érte. – És mitől változott meg a véleményed? – állt le, amikor a férfi nevetve elhúzódott tőle.

   - Átgondoltam az egészet, elejétől a végéig. Mármint minket, a találkozásunktól tegnap estig – magyarázta Ethan.

     - És mit találtál?

    - Azt, hogy túl unalmas lenne az élet nélküled. Nem lenne, aki leüt az ajtóval, aki miatt csupaszon átesek a dohányzóasztalon, aki a fehér zakómra keni a csokitortáját...

    Kaitlynnek nem kellett több bolondos magyarázat, inkább egy csókkal forrasztotta a férfi torkára a szót, és még azt sem jegyezte meg, hogy a csokitorta affér teljes egészében Ethan hibája volt.