A rochesteri kora nyár gyönyörű volt, akárcsak két éve, amikor Ethan csatlakozott a csapatához. Az akkori tréning olyan volt, mint egy hullámvasút, de Kaitlyn elemében volt. A hullámvasút érzés most is megvolt, de most nem érezte jól magát. Két éve tele volt energiával, ötletekkel, és az agya folyton azon pörgött, hogyan lehetne még jobbá tenni a rábízott rovatot. Most is így kellene éreznie magát, hiszen még nagyobb feladat előtt áll, a semmiből kell felépítenie az amerikai kollégákkal egy magazint, ő pedig...
– De mi a bajom? – dobta hasra magát Kaitlyn az ágyon, maga mellé ejtve a mobilját.
Alig várta, hogy hallja Ethan hangját, és szívből örült neki, amikor a férfi beszámolt róla, milyen jól telt a napja Tylerrel az állatkerben, de ezzel együtt sem tudta feldobni Kaitlyn hangulatát, aki azóta csak kóválygott, hogy indulás előtt kijött Mr. Burke irodájából. Arra számított, hogy fejmosást kap, amiért játszott a csapatépítő időpontjával, ehelyett a főnök dicsérte az agilitását. És közölte, hogy nem öt hónap múlva kell kezdenie Los Angeles-ben, hanem két hónap múlva.
– Ez volt a vágyad, egy igazi nagy feladat, akkor meg miért nem örülsz? – fúrta a fejét a párnába frusztráltan.
Hanyatt fordult, és a plafont kezdte bámulni. Felfedezett egy repedést, ami kettévált, majd onnan is szétágazott. Vékony volt mindegyik ága, de mégis összetartoztak. Mint ő a csapatával. Katie, Helen, Bob, Liam, Lee és a többiek egy csapatot alkotnak. Összetartoznak. De a legerősebb ág, a vezérfonal Ethan volt.
– El kellett volna mondanom neki a telefonban. Annyi mindent kell gyorsan elintézni, mielőtt költözünk – mormogta az orra alatt. – Nem, dehogy, csak elrontottam volna a hétvégéjét! – gondolta meg magát.
A plafont bámulva lassan elkalandoztak a gondolatai, és visszatértek két évvel korábbra. És érezte, hogy Ethan is arra a rendhagyó csapatépítő tréningre gondol…
Két évvel korábban…
~ Kaitlyn ~
Kaitlynnek fogalma sem volt, milyen híradós nőről és a férjéről hadovál Liam. Nem ismerte sem őket, sem a történetet, de Ethan a jelek szerint igen, vagy csak most lett elege a folyamatos kóstolgatásból. Kaitlyn meglepetten nézett utána, amikor kiviharzott, majd a még mindig nevető Liamet tanulmányozta, aki szemmel láthatóan nagyon elégedett volt önmagával.
– Szerintem ez egy cseppet sem volt vicces – torkollta le a férfit.
Furcsa érzés kerítette hatalmába. Talán csak a fények okozták, de az Ethan arcán átsuhanó árnyékban indulatot látott, és valami mást, talán fájdalmat, amit nem tudott hová tenni, végül a fejfájásnak tudta be. Az is kérdőjelet hagyott benne, hogy a férfi eddig mindig eltáncolt Liam csipkelődése elől, aminek most már tudta az okát, így Kaitlyn azt hitte, hogy mostantól figyelmen kívül fogja hagyni, de tévedett. Persze a helyében ő sem hagyta volna annyiban egy idő után, de arra, hogy egy szakácskönyv lesz, amin nyíltan összecsapnak, arra egy penny-t sem tett volna.
– Szerintem meg jó kis vita volt – rántotta meg a vállát Liam. – Kezdem csípni a srácot – kortyolt bele a sörébe.
– Elég furcsán mutatod ki – jegyezte meg Kaitlyn szárazon.
– Mi fiúk már csak ilyenek vagyunk. Hülyén venné ki magát, ha szépségszalonba mennénk összemelegedni, mint ti szoktátok – nevetett Liam. – De az az ügy… – vakarta meg az állát. – Ti nem emlékeztek rá? Pedig nagy port vert fel – szaladt ráncba a homloka. – Sztárügyvéd, pfff! Minden ügyvédet vihetett volna magával, csak bűnözőket szabadítanak a világra.
– Nagyon ki vagy rúgva rájuk – nyúlt át Katie az asztalon, és a férfi tiltakozása ellenére elvette a poharát és kiitta belőle az utolsó pár korty sört.
– Miért, ki nem? Hála nekik, a bűnözők vígan szaladgálnak szabadon, az ártatlanok meg megszívják.
– Saját tapasztalat? – firtatta Kaitlyn, hátha Liam beavatja.
– Ja, de nem közvetlen – bólintott a férfi. – Majd egyszer elmesélem.
– Rendben – nyugtázta Kaitlyn. – De ettől még ne használd fel vitára Ethannel! – halkította le a hangját, hogy csak Liam hallja. – Ha valami bajod van vele, akkor beszéljétek meg, de ne kóstolgasd! Szükségünk van a munkájára, de neki nem igazán van szüksége az Extrára. Ha miattad felmondja a szerződést, akkor te is repülhetsz – szúrt oda egyet.
– Nem kóstolgatom! És különben is ő érzékenykedett. Biztos a művészi vénája teszi, vagy az amerikai vére – fortyant fel Liam.
– A fenébe! – szólalt meg az asztal végén ülő Bob hirtelen. – Megvannak.
– Kik? – kérdezte egyszerre Kaitlyn és Liam.
– A tévés nő és a férje – emelte feléjük a telefonját Bob. – Az USA-ból költöztek Londonba a kétezres évek elején. A férfinak volt otthon valami rázós ügye. Fenyegetéseket kapott, ezért áttelepült ide a feleségével. A lányuk itt ment férjhez. Amúgy nem büntetőjogász volt a férfi, hanem vállalati meg a gazdasági ügyekkel foglalkozott. És itt van, amit mondtál – nézett Liamre. – 11 éve hazafelé tartottak egy fogadásról, amikor egy fegyveres rájuk támadt a parkolóban. Rablógyilkosságként kezelték, de összefüggésben állhatott a férfi régi ügyével. Nem került rendőrkézre a gyilkos, mai napig megoldatlan ügyként tartják nyilván.
– Köszönjük, Sherlock! – szalutált Liam. – És van valami csattanó? Mert úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Bár, egy vidéki kastélyban… – nézett körül.
Kaitlyn hátán végigfutott a hideg a történettől, de amit a következő pillanatban hallott, attól még a terem is megfordult vele.
– A nevük a csattanó – mondta Bob halkan. – Elizabeth és Wilbur Lambert.
Ordító csend borult a teremre. Kaitlyn meredten bámult Liamre. Azt várta, hogy az arca elárul valamit, bármit, ami azt jelzi, hogy nem véletlenül hozta fel a témát, de teljesen üres volt a tekintete.
– Bob, ez csak névegyezőség, ugye? – reménykedett, de az idős férfi szomorúan rázta a fejét. – Van valami mondanivalód? – fúrta a tekintetét Liam szemébe Kaitlyn, ahogy lerázta magáról a kábultságot. – Például, hogy utánanéztél-e Ethan magánéletének?
– A munkásságának igen – felelte Liam hevesen. – Az csak nem tilos? Annyit tudok róla, mint bárki más, aki vette a fáradtságot, hogy utánajárjon, kivel fogunk dolgozni. Iskolák, munkák, elismerések. Hogy privátban mit csinál, nem érdekel. Az ő szülei biztos élnek és virulnak, Bob sztorija meg másokról szól. Különben is azt mondta, hogy egy lányuk van.
– És egy fiuk – sóhajtotta Bob. – Aki New York-ban tanult akkoriban.
– Ethan ma délután mondta, hogy a szüleitől örökölt házban él – idézte fel Kaitlyn, rövidre zárva a találgatást.
A szeme sarkából látta, ahogy Liam indulatosan beletúr a hajába, és remélte, hogy ez az indulat most saját magának szól. Amikor Katie közelebb húzódott a férfihoz és bátorítóan megpaskolta a kezét, Kaitlyn felállt, hogy valahogy rendbehozza a káoszt, bár fogalma sem volt, hogyan.
A recepciós szerint Ethan a kert felé ment, így rövid habozás után ő is arra indult. Dühös volt Liamre és önmagára is, amiért nem állította le a férfit. És most már Ethanre is, mert bóklászhat miatta a sötétben. Ha szólt volna, hogy Liam kényes területre tévedt, vagy hamarabb kivonja magát a vitából, akkor az egész nem így végződik, dohogott. És persze a kárenyhítés az ő vállát nyomja.
Kaitlyn a hátsó terasz felé indult abban a reményben, hogy a férfi ott van, ahol előző este is beszélgettek, de a terasz üres volt, így sóhajtva továbbment, bár egyre kevésbé volt biztos abban, hogy valójában jót csinál-e. Nem akarta, hogy Ethan tolakodónak tartsa, de Liam főnökeként kötelességek terhelték. És azt tanulta az édesanyjától, hogy nyugtával dicsérje a napot, és ő szeretett nyugodtan aludni.
Rövid bolyongás után végre meglátta a fotóst. A nyugati szárnynál ült a sejtelmes kék fénnyel megvilágított szökőkút peremén. A sellőlányok már nem öntötték a vizet a kezükben tartott hatalmas kagylókból, és a faragott tavirózsa is nyugovóra tért a kút közepén.
Kaitlyn megtorpant. A munkában mindig gyakorlatias szempontból közelített a dolgokhoz, és bármikor levezényelt egy többoldalú megbeszélést, de azokkal a helyzetekkel nem tudott mit kezdeni, amikor valaki lelki támaszra szorult. Nem olyan volt, mint Katie, aki szinte varázsütésre tudott vigasztaló szavakat mondani. De ez a feladat most csakis az övé, acélozta meg magát, és lesz, ami lesz alapon közelebb lépett, és megköszörülte a torkát.
Ethan felé fordította a fejét, majd visszaemelte a tekintetét az égre. Könyökével a térdén támaszkodott, az ujjait összefonta, és Kaitlyn az égadta világon semmit sem tudott leolvasni az arcáról.
– Sosem tudtam, melyik csillagképnek mi a neve – szólalt meg hirtelen a férfi. – Ismerem őket, de nem tudom a nevüket. Vagy ismerem a nevüket, de nem tudom, hogy néznek ki. Nem ironikus?
– Talán – felelte Kaitlyn bizonytalanul. – De muszáj mindig mindent a nevéről ismernünk?
– Nem tudom. Nem hiszem – vonta meg a vállát Ethan.
Kaitlyn rövid hezitálás után leült a kút szélére azon töprengve, amit a férfi mondott.
– Minden reggel találkozom az újságos fiúval – nézett Ethan arcába. – A névtáblája ki van tűzve a kabátjára, de soha nem olvastam el. A reggeli almámat évek óta ugyanannál a gyümölcsösnél veszem meg, de mégsem tudom a nevét. Sok olyan emberrel folytatok levelezést a munkám során, akikkel sosem találkoztam, és nem ismerem a nevük mögött lévő arcukat. Mégis forog a Föld.
– Igen. Szerintem sem kell mindent tudnunk ahhoz, hogy menjenek a dolgok a maguk útján. De néha jó lenne.
– Megfejtettük a házaspár nevét – bökte ki Kaitlyn.
Ethan nem reagált. Csak a mindent körülvevő tücskökciripelés hallattszott sokáig. Kaitlyn azon volt, hogy a csendet elutasításnak veszi, feláll és otthagyja a férfit, amikor végre mégis megszólalt.
– Sosem derült ki, ki ölte meg őket. És az sem, hogy miért vagy ki döntötte el, hogy meg kell halniuk. De a gyilkosok jó eséllyel most is vígan élik az életüket.
– Nagyon sajnálom – súgta Kaitlyn elszoruló torokkal. Sok minden kavargott a fejében, de nem tudott semmi mást kibökni.
– Még New York-ban tanultam – folytatta Ethan monoton hangon, mintha egy ezerszer elmondott szöveget ismételne rutinból. Az érzelemmentes beszédmód segít kordában tartani az érzéseket, ezt Kaitlyn is megtanulta már fiatalon. – Nem akartam elhinni, amikor Susan felhívott. Susan a nővérem, Londonban ment férjhez – nézett a férfi Kaitlynre. – Apa az egyik ügye után fenyegetéseket kapott, felgyújtották a kocsiját, betörtek a házba. Otthagyták Amerikát, és ide költöztek. És erre… Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, vagy egy rosszul megrendezett film, ahol senki és semmi nincs a helyén.
– Az élet néha rossz rendező – értett egyet Kaitlyn. – Tudnék mesélni – szaladt ki a száján, amit rögtön meg is bánt.
– A te szüleid is…? – szaladt ráncba a férfi szemöldöke.
– Nem, vagyis igen, anyu meghalt, de nem úgy, mint a te szüleid. Apám meg… Nem tartjuk a kapcsolatot.
– Sajnálom. Akkor tudod, milyen lehetett.
– Átérzem, igen – bólintott Kaitlyn. – Figyelj, nem akarom mentegetni Liamet, de azt azért szeretném elmondani, hogy nem tudta, hogy az édesanyádról beszél – bökte ki végül, amiért jött.
– Tudom – rúgott arrébb egy kavicsot Ethan. – Liam egy szókimondó kis pö…
Kaitlyn megköszörülte a torkát, mire a férfi lenyelte a szót.
– Hoppá – villantott fel egy bágyadt vigyort. – Bocs!
Kaitlyn önkéntelenül elmosolyodott. Még nem döntötte el, hányadán áll Ethannel, de egyre erősebben érezte, hogy a magabiztos, könnyed, laza modor mögött mély érzések lakoznak, és talán a férfi is megtanult álarcot viselni.
– Szóval Liam szókimondó, de azért nem szemétláda – rántotta meg a vállát a férfi, mint aki le akarja rázni magáról a témát. Vagy a Liam nevű jelenséget.
– Örülök, hogy így látod.
– Abban igaza van, hogy sok a képmutatás a világban. Viszont van, amiben téved. Anya ördögien jó szakács volt. Apa pedig remek ügyvéd. Vállalati jogász volt. Társtulajdonos lett London egyik legjobb ügyvédi irodájában, amikor ideköltöztek. Csodás emberek voltak – fejezte be szinte suttogva, mintha attól félt volna, hogy a hangja cserbenhagyja. Zavarbaejtő élmény volt, hogy Ethan látni engedi a sebezhető oldalát.
Kifogytak a szavakból, csak ültek némán, a csillagokat nézve. Végül Ethan törte meg a csendet.
– Kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
– Van még Aspirined? – nézett rá a férfi olyan sóvárgó tekintettel, amit Kaitlyn nem tudott megállni nevetés nélkül.
– Nekem több hétig elég egy doboz, te meg egy nap alatt megcsapolod a készletemet – panaszkodott. – Nem szedtél össze valami vírust?
– Fogalmam sincs, de voltam már jobban, az biztos – húzta el a száját a férfi.
Ethan szemei feltűnően erősen csillogtak, szinte világítottak, és a gyenge fény ellenére jól látszott, hogy karikák éktelenkednek alatta. Kaitlyn ösztönösen a férfi homlokára tapasztotta a tenyerét, amivel nem csak őt, hanem saját magát is meglepte.
– Egészen biztosan lázas vagy – közölte a nyilvánvalót. – Szerintem minél előbb feküdj le! Adok két tablettát, ha bementünk. Remélem, reggelre jobban leszel!
– Hát, ez szánalmas – vakarta meg a férfi a tarkóját. – Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára beteg, erre az első közös munkánkon kidőlök – mentegetőzött, és egy tüsszentéssel feltette az i-re a pontot. – Ne röhögj! – fenyegette meg az ujjával Kaitlynt játékosan.
– Rendben – harapott a nyelvébe a nő, majd felállt, hogy mozgásra késztesse Ethant is, aki feltápászkodott, és úgy nézett rá, mint egy kivert kutya.
– Nincs egy felesleges zsebkendőd is esetleg? – kérdezte. – Persze tiszta – tette hozzá, mire mindkettőjükből kirobbant a nevetés.
Miután a portán elköszönt a férfitól, Kaitlyn felment a szobájába, de sokáig nem jött álom a szemére. Hiába volt fáradt, Ethan története nem hagyta nyugodni. Próbálta kiüríteni az elméjét, de kudarcot vallott. Végül megunta a forgolódást, és kikelt az ágyból, hogy valahogy megszabaduljon a komor gondolatoktól. Kivett egy üveg vizet a minibárból, és apró kortyokban megivott egy fél pohárral, miközben a megvilágított parkot nézte, aminek nyugodtsága lassan lecsillapította a lelkét. Amikor visszabújt a takaró alá, kényszerítette magát, hogy a következő nap teendőire koncentráljon. Az volt az utolsó gondolata, hogy a vasárnap remélhetőleg zökkenőmentesen alakul, befejezik a fotózást, és egészen biztosan új színt visznek a rovattal az Extra életébe.
Madárcsicsergésre ébredt. Mosolyogva hallgatta a tollas kis jószág énekét, aki trillázva beleadott mindent, hogy bearanyozza a reggelt. Aztán átfutott az agyán, hogy az, amit ő gyönyörködve hallgat, lehet, hogy valójában egy fészkét védő madár kétségbeesett jajveszékelése. Erről viszont eszébe jutott a Liam és Ethan közötti nézeteltérés, és az agya pörögve dolgozni kezdett.
Kiugrott az ágyból és gyorsan összekapta magát, de így is utolsóként érkezett az étterembe. A csapat a hosszúra nyúlt este után nem tűnt olyan élénknek, mint előző nap. A halk beszélgetést az egymáshoz koccanó evőeszközök csilingelése színesítette. Katie, ahogy észrevette, megütögette a mellette álló széket.
– Gyere, foglaltam helyet!
Megkorduló gyomorral ült le, gondosan az ölébe terítette a szalvétáját, aztán a kávés kanna után nyúlt. Ahogy belekortyolt a forró italba, érezte, ahogy a nyugtalan álmokat hozó éjszaka után felerősödnek az érzékei, és egy árnyalattal világosabb színbe öltözik a világ. Amikor a pirítós után nyúlt, körülnézett, és rájött, hogy valaki hiányzik.
– Ethan nem jött még le?
– Azt hittük, veled van. Már éppen készültünk fogadást kötni – vigyorgott Liam.
– Velem? Már miért lett volna… Megőrültél? – esett le neki a tantusz. – Hogy jutott ez az eszedbe?
Érezte, hogy elvörösödik, a pirítós pedig széttört a tenyerében, akkora vehemenciával esett neki, hogy elkenje rajta a vajat.
– Hideg ez a vacak – adta fel, és egy muffin után nyúlt helyette. Akkor vette észre, hogy a többiek mind élénken figyelik a mozdulatait. – Mi van?
– Semmi, csak pont azon viccelődtünk, hogy csak ti ketten hiányoztok az asztaltól, és… – kezdte Katie, de Kaitlyn dühösen a szavába vágott.
– Ha a munka terén is ilyen kreatívak lesztek, akkor hasítani fogunk.
– Pedig szép pár lennétek – folytatta Katie vidáman csillogó szemmel, de Kaitlyn zord tekintettel elhallgattatta.
– Ejtsük a témát – harapott bele a muffinba. – Visszatérve a kérdéshez, találkozott ma valaki Ethannel?
– Nem – jött az egybehangzó válasz.
– Már csak ez hiányzott – tette le Kaitlyn a muffint. Az órájára nézve konstatálta, hogy alig több mint egy óra múlva várják őket fotózásra a város központjában lévő színházban, de fotós nélkül bajban lesznek.
~ Ethan ~
Fuldoklott. Hiába kapálódzott, újra és újra a víz alá bukott, ahogy átázott ruhája a mélybe húzta. Próbálta a hullámok felett tartani a fejét, de reménytelennek tűnt minden kísérlet. Tudta, hogy ha perceken belül nem történik valami csoda, akkor vége.
Egy újabb sikertelen levegővételi kísérlet után kopogó hangra lett figyelmes, ami mintha mögüle érkezett volna. Ahogy a hullámokkal küzdve megfordult, nem messze egy üres csónakot vett észre. Gazdátlan evezője a hullámok csapkodását követve ütemesen verődött az oldalához. Ethan erejét megfeszítve a csónak felé úszott, követve az evező hívogató kopogását. Egy magas hullám átcsapott a feje fölött, de nem adta fel, a felszínre törve újra megkereste a hang forrását. Kopp-kopp… Kopp-kopp...
Levegő után kapkodva riadt fel. A torka tűzben égett és mintha bedagadt volna, a szája száraz volt, mint a sivatag, az orrán keresztül pedig nem kapott levegőt. A pólója átizzadva tapadt a testére, párnába temetett arca izzadtságban fürdött, a végtagjaira mintha ólomsúlyokat kötöttek volna. Kábán emelte fel a fejét. Próbált fókuszálni, és rájönni, hogy egyáltalán hol van. A víz eltűnt, helyette egy szobában találta magát, és egy ajtó képe bontakozott ki előtte lassan. A kopogás arról jött.
Ki kellene nyitni, hátha fontos, futott át az agyán. De ahhoz fel kellene állni. Ha nem engedem be, majd csak feladja, okoskodott, de az ajtó mögötti alak csak nem tágított és tovább kopogott.
– Ethan! – szállt be egy női hang a zajongásba. – Bent vagy?
Ahogy újra felemelte a fejét, kezdte összerakni a képet. Az asztalon ott a fényképezőgépe. Fotózás. Az Extra-val. Rochesterben. Ahogy helyére kerültek a darabok, nagyokat nyögve felült az ágyban, és ködös aggyal most arra próbált rájönni, hogyan szabaduljon ki a lábára tekeredett takaró fogságából, mert ha nem nyitja ki az ajtót, akkor biztosan folytatódik a kopogás, amitől szét fog robbanni a feje.
– Jövök – motyogta, amikor végre legyőzte a takarót, és bizonytalanul lábra állt. Elvonszolta magát az ajtóig, lassan kinyitotta, de erősen kapaszkodott belé továbbra is, mert a világ furcsán imbolygott.
Kaitlyn Connors volt a kopogó, akinek arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, ahogy meglátta. Ethan ösztönösen végigsimított a ruháján, hátha javít valamit az összképen, de nem jött be, és ezen a hangja sem segített.
– Hello – károgta, mintha egy komplett éjszakát átüvöltött volna vagy továbbképzésen járt volna a varjaknál.
– Jesszus! Mi történt veled? Ruhában zuhanyoztál? – svenkelte végig Kaitlyn most már tetőtől talpig, amitől csak még kellemetlenebbül érezte magát.
– Nem, úsztam – válaszolta bárgyún, mint egy félkegyelmű, ráadásul, ami elhagyta a száját, az sokkal inkább úgy hangzott, hogy "Deb, úsztab".
Kaitlyn összevont szemöldökkel figyelte, ahogy remegő ujjaival a homlokára tapadt haját igyekszik fellazítani, több-kevesebb sikerrel. A nő arckifejezéséből ítélve ázott ürge helyett most már inkább egy tarajos sülre hasonlított.
– Hogy mit csináltál? – kérdezte Kaitlyn hunyorogva.
– Úsztam. És majdnem megfulladtam. Aztán jött egy csónak… – motyogta Ethan.
– Milyen csónak?
– Üres. És az evezője kopogott az oldalán. Aztán felébredtem, és te kopogtál, nem az evező.
Kaitlyn megrázta a fejét, aztán felnyúlt, és Ethan homlokára tapasztotta a tenyerét, mint előző este, ő pedig önkéntelenül belehajolt a hűvös érintésbe.
– Na, jó, menjünk be! – támasztotta a nő a tenyerét most a mellkasára, amitől Ethan hátrálni kényszerült, pedig az előre menettel is meggyűlt a baja. – Már azt hittem, félrebeszélsz. Forró vagy, magas lázad lehet. Fáj valamid?
– Aha. Én.
Ethan hagyta, hogy az ágyhoz kormányozzák, és megkönnyebbülten huppant le rá, amitől viszont elkapta a köhögés.
– Megmondom, mit csinálunk – közölte Kaitlyn, ami halvány reménnyel töltötte el, hogy végre valaki tudja, hogy mi folyik itt és megoldást is talál a nyomorult helyzetre. – Először is, leveszed ezt az átizzadt ruhát magadról, mielőtt még jobban megfázol. Aztán lezuhanyozol. Én közben szerzek lázcsillapítót. Te meg lefekszel és alszol – hangzott a szigorú parancs, legalábbis az a része, amit az új tünetként jelentkező fülzúgás átengedett a hallójáratain. Pontosnak korántsem mondható becslése szerint minden harmadik szót szájról kellett leolvasnia, de végül egészen jól összerakta, mit is fog csinálni.
– De a fotózás… – jutott eszébe a napi teendő, bár ahhoz sem volt ereje, hogy egyenesen üljön.
– Az ráér később – fojtotta belé a szót Kaitlyn, nem mintha monologizálni támadt volna kedve. – Most pihenned kell. Később meglátjuk, meg tudod-e csinálni a képeket. Ha igen, akkor gyorsan befejezzük a munkát. Ha nem, akkor visszajövünk, amikor meggyógyultál. Rendben?
– Oké – egyezett bele elcsigázottan. – És elnézést. Nem akartam tönkretenni a munkát.
– Nem teszel tönkre semmit. Most pedig menj zuhanyozni!
Mondani könnyebb volt, mint megvalósítani. Ethan nekiveselkedett, hogy kibújjon a rátapadt pólóból, de nem igazán tudta összehangolni a mozdulatait, a ruha pedig úgy tapadt, mintha hozzáragasztották volna a bőréhez. Látta, hogy Kaitlyn figyeli a hasztalan bírkózást, majd közelebb lépett, hogy segítsen. Nem tudta, melyikük volt nagyobb zavarban, de a láz számára legalább mentségül szolgált, ha közben elvörösödött.
– Menni fog a zuhanyozás egyedül? – jött egy újabb kérdés, amitől Ethan szemöldöke önkéntelenül magasba szökött.
– Segíteni akarsz? – esett le az álla, de Kaitlyn azonnal letorkollta.
– Álmodban. Szólhatok valamelyik fiúnak, hogy jöjjön fel.
– Kösz, elleszek egyedül is – rázta meg a fejét Ethan. Lassan feltornázta magát az ágyról, hogy aztán imbolyogva próbáljon talpon maradni.
– Látom – fogta meg a két karját Kaitlyn, és visszanyomta az ágyra, pedig már épp megtalálta az egyensúlyát. De így legalább a szoba kevésbé forgott, főleg, ha a padló egy bizonyos pontjára koncentrált. Viszont a láztól újabb és újabb remegés futott végig a testén, és nem tudta megállítani.
Pár perc vagy talán egy óra múlva újra kopogásra lett figyelmes, de szerencsére Kaitlyn gyors léptekkel az ajtóhoz ment és kinyitotta.
– Üdv – lépett be az ajtón Liam a tőle megszokott lendülettel és hangerővel, de az ágy előtt két lépéssel úgy megtorpant, mint aki falnak ütközött.
– Ki ez a zombi, és hova tette a fotósunkat? – hajolt közelebb, Ethan pedig a hangerőnövekedéstől önkéntelenül hátrább dőlt ültében, ami azzal fenyegette, hogy hanyatt esik.
– Hello – integetett bágyadtan, amikor az újságíró hatalmas feje eltűnt a látóteréből.
– Hát téged mi lelt? – firtatta Liam. – Jó szarul festesz! Mint aki lenyomott pár menetet Muhammad Alival.
– Hangos vagy – felelte Ethan, mire Kaitlyn arrébb tolta az ordibáló újságírót.
– Miért hívtál? – kérdezte Liam. Ethan tudatni akarta vele, hogy ő tutira nem hívta, amikor az újságíró Kaitlynhez fordult, tisztázva a helyzetet. – Tegyek csodát? Vagy csak kerítsek gyógyszert, orvost? Vagy egyből papot?
– Végre vicces vagy – kapta fel a fejét Ethan, de rögtön meg is bánta, amikor belehasított a fájdalom, és a köhögés is elkapta, ami csak rontott a helyzeten.
– Inkább segíts neki lezuhanyozni! – hallotta Kaitlyn hangját. – Nem szeretném, ha összetörné magát közben. Megteszed?
– Hát, ahogy akarod, de előrebocsátom, hogy nem vagyok nővér, és nincs benne a szerződésemben lázas fotósok fürdetése – ellenkezett Liam. – Ja, és az alsódat magadon hagyod! – fenyegette meg a mutatóujjával.
– Nem tudod, mit hagysz ki – cüppögött Ethan, mire az újságíró felröhögött, ő pedig úgy döntött, hogy mégsem vicces, és mégis inkább utálja.
– Ne játszd az eszed! – torkollta le Kaitlyn Liamet. – Csak legyél ott, nehogy elessen! Persze, csak ha neked is jó így, Ethan. Nem akarok rád erőltetni semmit.
– A zuhany jól jön. Remélem. De elleszek egyedül is – bizonygatta becsületből, de most sem ment jobban a felállás, mint az előbb. Kis vonakodás után végül megadta magát a sorsnak, és hagyta, hogy Liam felsegítse és elnavigálja a fürdőszoba irányába.
~ Kaitlyn ~
Órák teltek el azóta, hogy befészkelte magát a karosszékbe Ethan szobájában, és a laptopján dolgozva arra várt, hogy kiderüljön, hatott-e a lázcsillapító, amit a zuhanyozás után Liammel közösen adagolt a takaróba bugyolált, kába fotósba.
Kaitlyn agya folyamatosan pörgött. A nagy kérdés az volt, hogy meg tudják-e csinálni a tervezett helyszíneken a fotókat, avagy hagyják az egészet, és térjenek vissza máskor. A maximalizmusa a második verziót pártolta, mert nem látta értelmét, hogy lóhalálában végigszaladjanak a helyszínen, ami sebtében készült képeket eredményezett volna. Előző nap egyértelműen látszott, hogy Ethan vérprofi és a tökéletesre törekszik, vagyis ő sem lenne boldog, ha a kapkodás miatt gyengébb minőséget produkálna, mint amire képes, és amire szerződött. Kaitlynnek emellett a szíve is a halasztást pártolta, mert nem akarta, hogy Ethan betegen dolgozzon, bár arról fogalma sem volt, hogy mióta lett ennyire megértő, ha egy határidő veszélybe került.
Felállt, hogy újra ellenőrizze, hat-e a gyógyszer. Óvatosan az alvó férfi homlokára tette a kezét. Még mindig meleg volt, de közel sem olyan forró, mint reggel. Megkönnyebbülve egyenesedett fel, hogy aztán tanácstalanul álldogáljon. Teljesen össze volt zavarodva. Fogalma sem volt, hogy normális dolog-e a szobában őrködni, még úgy sem, hogy Ethan egyértelműen ki volt ütve. De azt érezte, hogy nem lenne helyes magára hagyni ilyen állapotban, bár megfordult a fejében, hogy talán inkább Helent kellett volna megkérni rá, hisz ő már nyilván őrködött így az ikrei mellett. De ő volt a csapat vezetője, így Kaitlyn felelősnek érezte magát a férfiért, aki már maga is csapattag volt.
Ethan motyogott valamit álmában, de nem mozdult. Kaitlyn várt egy picit, de semmi nem történt, így aztán sarkon fordult, és lábujjhegyen lépdelve kiment a mosdóba. Kézmosás közben megakadt a tekintete a csap mellett heverő borotválkozótáskán, amiből kikandikált egy parfüm. Kinyúlt az üveg után, levette a kupakot és az orrához nyomta a fúvókát. Mélyen beszívta a fűszeres, maszkulin illatot, és próbálta megfejteni az összetevőket, mint ahogy a parfümériákban szokta, amikor a szobában mintha arrébb toltak volna egy széket. Kapkodva visszatette a helyére a parfümöt, kilépett az ajtón, és földbe gyökeredzett a lába.
Ethan a dohányzóaszal mellett állt és nyújtózkodott. A hátán játszó izmokkal pazar látványt nyújtott. És meglehetősen meztelent. Kaitlyn tett egy lépést hátrafelé, hogy észrevétlenül visszasurranjon a fürdőbe, de a sarkával belerúgott az ajtóba, amivel valóságos láncreakciót váltott ki. A férfi megpördült, és egy pillanatig halálva váltan bámultak egymás arcába. Majd Ethan maga elé kapta a kezét, de nem tudott gyorsabb lenni, mint Kaitlyn önkéntelenül lefelé sikló pillantása, amivel megelőzte az óvó mozdulatot. A nő érezte, ahogy a vér az arcába tolul, és felocsúdva beugrott a fürdőszobába. Még látta, hogy Ethan is ugrik egyet hátrafelé, aztán a becsapódó ajtó elzárta előle a látványt, de a csörömpölést és az azt követő puffanást nem.
Kaitlynben meghűlt a vér. A szája elé kapta a kezét és remegő kézzel nyúlt a kilincs után. Elszámolt lassan ötig, kinyitotta az ajtót és óvatosan kikémlelt. A látványtól leesett az álla. Ethan a felborult dohányzóasztal és az ágy közé ékelődve ült az ágyról lerántott takaróval leborítva. Jobb lába a feldőlt asztalon pihent, ő maga pedig kifürkészhetetlen arccal meredt a levegő.
– Jól vagy? – tett egy lépést előre Kaitlyn.
A férfi nem válaszolt, csak bámult maga elé, ő pedig, aznap már sokadszor, nem tudta eldönteni, mit csináljon. Menjen közelebb, nézze meg, nem esett-e baja Ethannek, esetleg segítsen neki feltápászkodni, vagy szedje össze a holmiját és lépjen le? És tegyen úgy, mint ha mi sem történt volna, beleértve azt is, amikor pár órával ezelőtt bekopogott a férfihoz.
– Hát, akkor én megyek – mutatott az ajtó felé, mikor továbbra sem kapott választ.
– Ööö… jó – szólalt meg végre Ethan feszengve. – De…
– De mi? – lőtte vissza a kérdést Kaitlyn. – Nem akarsz felállni?
– Én… Nem – rázta a fejét Ethan, konokul kerülve a nő tekintetét.
– Szerintem meg nagyon is – állt a sarkára Kaitlyn és közelebb lépve felé nyújtotta a kezét. – Ígérem, nem nézek oda – biztosította. Nem mintha az előbb nem láttam volna mindent, tette hozzá gondolatban, és most kifejezetten örült, hogy a férfi tüntetően kerüli a szemkontaktust.
– Oké, de fordulj el! – utasította Ethan, amivel egyúttal azt is közölte, hogy nem kell neki a segítsége.
Kaitlynnek nem kellett kétszer mondani. A férfi nagy nyögés kíséretében tápászkodott fel a padlóról, majd a hangokból ítélve felállította az asztalt, és gyorsan utána szusszant egy nagyot az ágymatrac, jelezve, hogy a gazdája letelepedett rá.
– Megfordulhatok? – kérdezte Kaitlyn, amikor végre elült a motozás a háta mögött.
– Igen. De semmi élcelődés!
– Nem Liam vagyok – tárta szét a karját Kaitlyn bosszúsan, amiért Ethan nem bízik benne. De amikor meglátta az állig felhúzott takaróba bugyolált, rákvörös képpel ücsörgő, jobb térdét masszírozó férfit, kibuggyant belőle a nevetés, amit azonnal próbált köhögéssel álcázni.
– Tudtam, hogy számíthatok rád.
Ethan még mindig rekedt hangjába valódi sértettség vegyült, amitől elszégyellte magát, és véget tudott vetni a nevetésnek.
– Nagyon fáj? – mutatott a férfi térdére annyi részvétet sűrítve ebbe a két szóba, amennyit tudott.
– Dehogy, mindig így szoktam lefeküdni – bólogatott a férfi, és a szarkazmussal nem segített Kaitlyn jókedvének. – Ha mindezek után még tényleg érdekel, nem volt kellemes – ismerte be végül Ethan. – Mondhatnám, hogy semmiség, de a büszkeségem már úgyis porrá omlott a térdemmel együtt, úgyhogy… – tárta szét a karját, majd gyorsan a délre tartó takaró után kapott.
– Hogy vagy? De most komolyan – komolyodott el Kaitlyn, amikor a férfi arcáról eltűnt a vörös szín, és feltárta a sápadtságot és a szeme alatti sötét karikákat.
– Hát, ahhoz képest, hogy ádámkosztümben álldogáltam előtted, tök józanul átestem egy dohányzóasztalon, a térdem hasogat, a fejem és a torkom szintúgy, igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy rohadtul jól vagyok.
– Sajnálom! Nem akartalak kinevetni – ereszkedett le a karosszékbe Kaitlyn szégyenkezve. – Egyébként nem rajtad nevettem, hanem magán a helyzeten.
– A kettő egy és ugyanaz. De én is ezt mondanám – mosolyodott el végre Ethan is halványan. – Ha tudni akarod, akkor inkább a te szerepedet vállaltam volna, ha lehet választani.
– De nem lehet – vágta rá Kaitlyn, mert már a gondolattól frászt kapott, hogy mit érezne fordított helyzetben. – Amúgy az ádámkosztümhöz semmi közöm, Liamen kérd számon, ő segített zuhanyozni, ha emlékszel.
– Ja, a zuhanyig még megvan minden, többé-kevésbé. Pfff, hát, ez elég ciki szituáció – sóhajtott egy nagyot Ethan. – Mindenesetre köszönöm a törődést. És a türelmet! De tényleg. És… Igen, elnézést az egészért! És persze a félbehagyott munkáért. Szólj, ha kihagytam valamit!
– Megesik, ne csinálj gondot belőle! – legyintett Kaitlyn, tudva, hogy a férfi helyében pont ugyanilyen nyomorultul érezné magát.
– Fogalmam sincs, milyen nyavalyát szedtem össze, nem emlékszem, hogy valaha így kiütött volna valami. Szerintem…
Kaitlyn sosem tudta meg, mit akart még mondani, mert egy kopogás és egy jól ismert hang félbeszakította.
– Liam vagyok.
Felállt, hogy kinyissa az ajtót, de Ethan hangja megállította.
– Várj! Liamnek nem kell tudnia… erről – mutatott végig magán, és olyan kivert kutya képet vágott, hogy Kaitlyn válaszul csak megrázta a fejét, aztán gyorsan lehajolt, felvette és az visszatette az asztalra a tévé távirónyítóját és a hotel házirendjét tartalmazó mappát.
Amikor Liam belépett és a tőle megszokott, harsány módon saját érdemeit kezdte sorolni, amivel biztosította Ethan gyors felépülését, Kaitlyn megnyugodva dőlt hátra. A két férfi élcelődését hallgatva biztos volt benne, hogy rendben lesz közöttük minden. És abban is biztos volt, hogy jó lóra tett, amikor Ethant választotta csapattagnak.
A fotózással végül egy napot csúsztak, de az „Így utazunk mi” rovat megszületett és sikeres lett. És Kaitlyn életében új szakasz kezdődött.
