Válaszutasok 1. rész 4. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

4. fejezet

Két évvel korábban…

~ Kaitlyn ~

–    Halló – szólt bele egy rekedt hang a telefonba, amikor Kaitlyn már éppen azon volt, hogy bontja a vonalat.

–   Üdvözlöm! A nevem Kaitlyn Connors, az Extra Magazin szerkesztője vagyok. Ethan Lambertet keresem.

–  Üdv! Megtalálta. Miben segíthetek? – kérdezte a férfi, a hangjából ítélve egy ásítás kellős közepén.

Megerősítést várva Kaitlyn újra ránézett az órájára. A fél tíz emberi időpontnak számít, ilyenkor már illik telefonálni, nyugtatta meg magát.

–   Elnézést a korai zavarásért, Mr. Lambert – szabadkozott. – Ahogy említettem, az Extrától hívom a fotós munka miatt. Biztosan emlékszik a kollégáimra, Katie Stewartra és Bob Hammondra. Találkozott velük pár hete.

–  Persze, emlékszem – jött a nem túl meggyőző válasz pár másodperces késéssel.  – Bocs, kissé rozsdás vagyok. Éjjel érkeztem New York-ból, alig három órája, hogy lefeküdtem.

És a hangodból ítélve már túl vagy a legjobb éveiden, zavarodott össze Kaitlyn, mert az átnézett anyagból úgy emlékezett, hogy a férfi fiatal, a telefonból érkező hang azonban mást sejtetett. Katie egyértelműen odavolt a pasasért, bár közismert volt, hogy a lány az idősebb pasikra bukik.

– Semmi gond, én kérek elnézést még egyszer – udvariaskodott. – Ígérem, gyors leszek – biztosította a fotóst, és rátért a lénygre, mielőtt az közbevághatott volna. – Tudja, a képei megfelelnek azoknak az elképzeléseknek, amelyeket megfogalmaztunk az Extra új rovata számára, és szeretnénk egy személyes találkozón megvitatni a továbbiakat. Időpontot szeretnék egyeztetni, hogy mikor tudnánk megbeszélni a részleteket, hogy el tudjuk kezdeni a munkát. Tudja, előre kell terveznük, mert, ha esetleg nem sikerülne megállapodnunk, amit őszintén sajnálnék, még időben nyitni tudnánk a következő jelölt felé – fogalmazott óvatosan, de a férfi sem volt kezdő, megértette a célzást.

–   Tiszta sor. A kollégái vázolták, hogy mi az elképzelésük, szerintem tető alá tudjuk hozni a dolgot. De vannak más munkáim is, amiket már nem tudok átütemezni, de számításba kell venni őket.

–     Igen, ezzel pedig én vagyok tisztában.

–    Rendben. Mikor lenne a megbeszélés? Mondja, hogy nem ma, mert az kicsit húzós lenne! – kérte a férfi, a hangjából ítélve egy újabb ásítást elnyomva.

–  A szerda délelőtt megfelel?– futotta át Kaitlyn az outlook naptárát, bár az első benyomás alapján nem volt meggyőződve arról, hogy Ethan Lambert az ő emberük. – Esetleg tíz óra?

–     Igen, az jónak tűnik – felelte a férfi rövid hezitálás után. – Akkor szerdán.

–   Köszönöm! Szóljon majd a recepción, hogy Kaitlyn Connors-hoz jött, és lemegyünk magáért – kérte, megnyomva a nevét, remélve, hogy megragad a férfi álomittas agyában.

–     Ott leszek!

~ Ethan ~

A vörös hajú recepciós lány ezer wattos mosollyal köszöntötte, amikor nem sokkal tíz óra előtt odasétált a pulthoz. A nő az asztalán csörgő telefont ignorálva felállt, és a tekintetével gyorsan végigpásztázta Ethant. A sötétkék sportzakó, világoskék ing és fekete farmer összeállítás nyilvánvalóan elnyerte a tetszését.   

–     Jó reggelt! Miben segíthetek? – kérdezte.

–     Üdv, Maggie! – olvasta le a kitűzőjéről a nevét Ethan. – Kaitlyn Connors-szal van találkozóm.

–     Azonnal felszólok neki – kapott egy még fényesebb mosolyt. – Csak mondja a nevét.

Amíg várakozott, Ethan végighordozta a tekintetét az aulán. Mindenhonnan lámpák, fémes csillogás, absztrakt poszterek néztek vissza rá. Modern, elitista hatású, ám rideg környezet volt, ami nem találkozott az ízlésével, és majdnem elnevette magát, ahogy az ügynöke, Jim garantáltan utálkozó arcát maga elé képzelte. Remélte, hogy az Extra csapata szimpatikusabb és közvetlenebb lesz, mint az aula, bár, ha Jim a közelébe engedte őket, akkor nagy gond nem lehet velük.

Alig két perc múlva a már ismert, magas, szőke lány, Katie szállt ki a liftből. Ethan jól emlékezett rá, mert jóval idősebb társával meglehetősen furcsa, de kifejezetten szórakoztató párost alkottak. 

–     Jó reggelt! – üdvözölte Katie. – Üdvözlöm az Extránál!

–   Miss Stewart! – jutott eszébe a lány vezetékneve, és megrázta a felé nyújtott karcsú kezet. – Hogy van?

–     Köszönöm, jól. De szólítson csak Katie-nek! Ha szerződünk, úgyis sűrűbben fogunk találkozni – mosolygott a lány felvillantva hófehér, kissé szabálytalan fogsorát, ami diáklányossá változtatta amúgy szabályos, szív alakú arcát.

–   Oké, akkor szép jó reggelt, Katie – viszonozta a mosolyt Ethan. – Bob, a társa is itt rejtőzik valahol?

–     Persze, fent van ő is a csapattal. Menjünk is, már nagyon várjuk a találkozót!

A liftben Katie megnyomta a hetes gombot, majd egy gyors mozdulattal a füle mögé simított egy folyton arcába hulló, göndör hajfürtöt.

–     Tudja, ma egy kicsit húzós nap van, és amúgy is mindenki türelmetlenebb a szokásosnál a front miatt. Hétközepi krízis. Kaitlyn is szét van esve egy kicsit, úgyhogy ne aggódjon, nem magának szól, ha egy kicsit, tudja… – húzta el a száját a lány.

Nem tudta, de Ethan már olyan sokféle hangulatemberrel találkozott a fényképezőgépen innen és túl, hogy eggyel több vagy kevesebb mit sem számított. Három napja még New York-ban volt, a feltörekvő ifjú popcsillag, Lillah bemutatkozó lemezéhez készített fotókat, ha azt átvészelte, akkor egy hisztis londoni szerkesztő nem tud neki újat mutatni. Egyébiránt nyilvánvaló volt, hogy az Extrának nagyobb szüksége van rá, mint neki rájuk, mert a magazin nem volt eleresztve fotósokkal, neki viszon sok megbízása volt, ezért előre eldöntötte, hogy ha nem tetszik a csapat, simán otthagyja őket.

Amikor kinyílt a lift ajtaja, Katie tágas, virágokkal tarkított előtérbe vezette, ami köszönő viszonyban sem volt a lenti aula személytelenségével. Átvágtak a tágas téren, a lány hellyel kínálta Ethant, majd bekopogott a szemközti irodába és el is tűnt az ajtó mögött. A férfi leült egy hívogatóan kényelmes bőrfotelbe, és szemrevételezte a terepet, bár az irodából kiszűrődő, feszült hangvételű beszéd elvonta a figyelmét, még ha csak szófoszlányokat értett is belőle. A helyiség mindenesetre barátságos volt, egy nagy íróasztal uralta, rajta számítógép, pár lefűzős mappa, egy cserép orchidea és két fénykép társaságában. Kíváncsi volt, vajon Katie-e az asztal gazdája, de a lány nem tűnt titkárnő alkatnak, és biztosan nem adminisztrátort küldtek volna, hogy potenciális fotósokat kutasson fel a rovat számára.

Nem jutott tovább az elmélkedésben, mert az iroda ajtaja kinyílt, majd becsukódott. Katie fülig érő szájjal lépett ki rajta.

–     Pár perc türelmet kérek! Kaitlyn éppen telefonál.

–    Nem probléma – könnyebbült meg Ethan, hogy a főnöki tirádát ezek szerint teljes egészében a Tom nevű pasas kapta, aki két interjút szervezett be Kaitlyn Connorsnak ugyannarra az időpontra, már amennyire ki tudta venni félig kiváncsi fültanúként.   

–    Julie, a titkárnő és mindenes beteget jelentett, így most minden kissé kusza – magyarázta Katie. – Ilyenkor jön rá az ember, hogy mekkora segítséget jelent már pusztán a jelenléte is. Anyánk helyett anyánk, én mondom – csacsogta, miközben poharakat és ásványvizes palackokat pakolt egy tálcára. – A többiek már bent vannak a tárgyalóban, szerintem menjük be mi is. Kaitlyn is jön, amint befejezi a telefonálást.

Ethan felállt a fotelből, és a lány nyomába eredt.

–   Átvegyem? – intett a jól megrakott tálca felé. Katie hálás mosollyal bólintott, amikor Kaitlyn Connors ajtaja kivágódott. A tálca ugyanakkor vált meg a tartalmától, amikor a poharak után kapó Ethan homloka találkozott az ajtóval.

–    Jaj, Istenem! – sopánkodott a felhőkarcoló méretű sarokkal ellátott lila cipő tulajdonosa a feje fölött, miközben Ethan fél kézzel a térdére támaszkodva azon dolgozott, hogy ledörzsölje a homlokáról az ütés okozta fájdalmat.

–    Szerintem megvan a megoldás. Az egyik interjúalanyát tegye el láb alól egy ajtóval – szaladt ki a száján felegyenesedés közben.

–  Hogy mi? A telefon… Hallotta? Szörnyű a hangszigetelés. Jesszusom! Elnézést az ajtóért, kicsúszott a kezemből a kilincs…

Kaitlyn Connors idegesen locsogott, és láthatóan majd’ a föld alá süllyedt szégyenében. Megérintette Ethan karját és megerősítést várva megkérdezte:

–     Azért jól van?

–   Szerintem megmaradok – nyugtatta meg Ethan lenézve a nő szégyentől kipirult arcára, amin kirajzolódott a kétségbeesés. Amikor találkozott a tekintetük, a férfi arannyal pettyezett borostyánszínű, csillogó szempárba pillantott.  

–     Gyönyörű szeme van – szaladt ki a száján önkéntelenül, és gyorsan az ajkába harapott, mielőtt újabb szavak buknak ki rajta, és totál hülyét csinál magából.

–     Úristen! Agyrázkódást kapott?! – kerekedett el a nő amúgy is nagy szeme.

–     Azt hiszem, keresek egy kis jeget – fordult sarkon Katie, aki eddig némán figyelte őket.

Kaitlyn Connors elsápadva kinyújtotta a kezét Ethan homloka felé, de ő gyorsan hátralépett, mielőtt most a szeme esik a nő áldozatául.

–     Higgye el, nem ez volt a legnagyobb ütés, amit életemben kaptam – biztosította nyolcévnyi kick-boksz múltjának köszönhetően erős ütésállóságáról. – Csak még nem láttam ilyen borostyánszínű szemeket – magyarázta, de a folytatásból, amint kicsúszott a száján, azonnal tudta, hogy nem a legszerencsésebb kijelentés. – Pedig már volt dolgom párral.

–     Azt elhiszem – húzta vissza a kezét a nő és a hangja olyan kemény lett, mint amilyen az ajtaja volt. A tekintete aggódóból hidegre váltott, miközben nyilvánvalóan csökkenő szimpátiával nézegette az okozott sérülést.  

–    Nem úgy értettem – próbálta menteni a menthetőt Ethan, és érezte, hogy most ő vörösödik el. – Tudja fotósként sok emberrel dolgoztam már együtt. Ja, elnézést, Ethan Lambert.

–    Kaitlyn Connors – nyújtotta a kezét a nő megenyhülve. – Örülök, hogy végre találkoztunk, bár a fogadtatás talán nem ezt mutatja – legyintett, majd tűnődve a férfi arcára szegezte a tekintetét. – Igazság szerint én idősebb emberre számítottam. A hangja a telefonban…

–   Hát, a nagyim anno mindig azt mondta, hogy harminc fölött minden nap ajándék. Lassan két éve élek ajándékból, úgyhogy lehet, hogy a borostyánszínű szemek nem a legjobban funkcionálnak.

–   De, elég jók, csak szerintem nem látszik annyinak – mosolyodott el Kaitlyn, de a mosoly nem érte el a szemét.  – Viszont úgy néz ki, hogy lesz egy púp a fején.  

–   Lehet, jobban járok, ha máris veszélyességi pótlékot kérek? Vagy benne van a szerződésben a bántalmazás tűrése? – viccelődött Ethan, majd, hogy elejét vegye az újabb szabadkozásnak, gyorsan folytatta. – Spongyát rá! Legalább emlékezetesen indul a közös munka.

–    Az biztos – sóhajtotta a nő. – Tudja mit? Ne várjunk Katie-re, lehet, hogy az Északi-sarkra ment jégért. Gyorsan bemutatom a csapatnak. Erre – mutatta az utat. Alacsony termetét és hatalmas cipősarkát meghazudtoló gyorsasággal indult el. A folyosó végén balra fordult, és benyitott a „Kreatív tárgyaló” táblát viselő első ajtón.

–  Üdv mindenkinek, akivel ma még nem találkoztam – köszöntötte Kaitlyn a csapatát. Ethan észrevette, hogy egyesével végignéz a feléjük forduló emberek arcán, talán a létszámot ellenőrizve, ami nem tartott sokáig, mert összesen öten ültek a tárgyalóasztal körül. A nő ezután az asztal végéhez ment és leült, Ethan pedig rövid hezitálás után követte. Ő is gyorsan végigpásztázott az arcokon, üdvözlésképp bólintott az egyetlen ismerős, Bob felé.

–   Elnézést a csúszásért – szólalt meg ismét Kaitlyn –, de volt egy hívásom. Aztán történt egy kis malőr – intett Ethan felé.

A férfi önkéntelenül végigsimított a sérülésén, konstatálva, hogy a púp tényleg nőni kezdett.

–   Szép kis malőr! Hol szerezte? – nézett rá aggódó arccal egy középkorú, rövid vörös hajú, csinos nő. Tekintete láttán Ethannek megrándult a szája, hogy elejét vegye a további szörnyülködésnek, de végül mosolyba rendezte a vonásait és megadta a folyosót, mint baleseti helyszínt.   

–   Veszélyes egy szakasz, az már biztos – vigyorgott egy hátrazselézett hajával negyvenes, olasz ficsúrnak látszó férfi. – Néha nehézbombázók is feltűnnek – rajzolt egy női alakot a levegőbe. Páran nevettek, mások a fejüket csóválták, mintha már beletörődtek volna az olcsó poénokba. Kaitlyn nyájas mosollyal, de hideg tekintettel honorálta a beszólást.

–     Liam, összeszednéd a vizes palackokat és poharakat a folyosón, kérlek? Katie elejtette a tálcát. 

A tőzsgyökeres angol nevet viselő, olasz akcentustól teljesen mentes álolasz kinyitotta a száját, mintha mondani készülne valamit, de aztán meggondolta magát, zajosan hátratolta a székét, lesimította gondosan begombolt mellényét és zakóját, és kivonult a tárgyalóból.

–     A poharakat cseréld ki tisztákra! Köszönöm! – szólt utána a főnöke, nevetgélést kiváltva a bent maradt kollégák között.

Ethan összeszokottságot és jó hangulatot észlelt a csapatban, bár Liam, aki Katie nyomában máris megjelent az ajtóban a tálcát egyensúlyozva, elsőre egy területét féltő pulykára emlékeztette. Katie egy jégtömlőt szorongatott, amivel gyorsan közeledett az asztal végéhez.  

–    Tessék – lehelte a lány, amikor odaért Ethanhez, aki gyorsan levadászta a homlokához közelítő gyógyeszközt.  – Tehetek még valamit Önért?

–  Nem, köszönöm, ennyi szerintem elég lesz – mosolygott Ethan hirtelen támadt zavarában. Kaitlyn tekintetét kereste, és szemöldökét kérdőn felhúzva jelezte, hogy elég volt a témából, és talán kezdhetnék, hogy végre értelmet nyerjen a találkozó. Szerencsére a nő megértette a néma célzást és a kezeit maga előtt összekulcsolva belekezdett.

–  Örülök, hogy itt vagytok az első közös találkozónkon Mr. Lamberttel, még ha nem is tudott mindenki megjelenni. Engedje meg, hogy bemutassam a csapatot – villantott egy hivatalos mosolyt Ethanre a nő, továbbra is viselve a feszült arckifejezést, ami vékony ráncot rajzolt a homlokára.   – Helen Hopkins, Liam Fisher, David McCormick, Lee Wang – mutatta be a csapattagokat. – És akiket már ismer, Katie Stewart és Bob Hammond. Páran külső munkán vannak, velük majd később találkozik. Szóval, ez a mi kis agytröszt csapatunk, ahogy mi emlegetjük magunkat. Még akkor is, ha a látszat néha csal – tette hozzá Kaitlyn, és mintha zselézett hajú Liamre pillantott volna.

–  Csapat, ő pedig Ethan Lambert, a fotóművész – fordult a nő ismét Ethan felé. – Az ő munkáit választottuk ki a múltkori prezentáció alkalmával.

–  Üdv mindenkinek – hordozta végig a tekintetét a férfi az arcokon. – Örülök, hogy tetszettek a munkáim, és, hogy itt lehetek!

– Reméljük, megfelel majd az agytröszt elvárásainak – jegyezte meg Liam egy vizespalack kupakjával bírkózva, ami végül engedett, és a szétspriccelő víz beterítette a mellényét és a jegyzeteit, ami élénk gesztikulálással kísért szitkozódást csalt elő belőle.  

–  Majd igyekszem megütni a mércét – fogadta el a kihívást Ethan, nyályas mosolyt erőltetve az arcára.  

Válaszutasok 1. rész 3. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

3. fejezet

~ Kaitlyn ~

Ethan és Tyler az udvaron kergetőztek. Kaitlyn a teáját kortyolgatva nézte, ahogy a férfi lelassít, és hagyja, hogy a kisfiú utolérje és a földre birkózza.

–  Ne haragudj, de ebbe muszáj beszállnom – nevetett fel a nő mellett Peter, és a poharát meg a zakóját hátrahagyva lekocogott a lépcsőn.

Kaitlyn egyedül maradt a teraszon. Rápillantott az órájára, ami fél ötöt mutatott. Ez elég bíztató volt, mert már szívesen a háta mögött tudta volna az egész napot. Ez volt élete első keresztelője, és hiába volt meghitt és szép, nem vágyott többre, még ha jobban alakult is, mint amire számított. Irígyelte Ethant, aki annak ellenére, hogy nem volt hívő, ugyanolyan természetességgel mozgott a templomi közegben, mint otthon. Bár ő mindenhol jól érezte magát, és Peter erősen vallásos és legalább ugyanannyira régimódi rokonaival is megtalálta a közös hangot, míg Kaitlyn elveszettnek érezte magát, főleg akkor, amikor a párja nem volt mellette. De megtette, ami tőle telt, mosolygott mindenkire, aki szembejött, és ha nem is kötött örök barátságokat, szóba elegyedett, akivel éppen tudott.

A kertben folyó játékot nézve hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. A pulzusa felgyorsult, amitől megszédült, és meg kellett támaszkodnia. Becsukta a szemét, hogy úrrá legyen a semmiből támadt gyengeségen, de így sem lett jobb. A felé szálló nevetés mintha egyre távolabbról jött volna, és a lezárt szemhéjja mögött színek kezdtek kavarogni, mintha valaki egy régi diavetítő képét próbálná élesíteni. Egy pillanattal később egy teraszos ház és egy rendezett, kicsi kert képe bontakozott ki a színkavalkádból. Kiszáradó szájjal eszmélt rá, hogy mi történik: az agya reagál arra, amit most látott, és egy hasonló képet hív elő, ahogy régen olyan gyakran tette, de amitől, úgy hitte, már megszabadult. Most egy szőke kislányt látott a kertben, és egy férfit, aki óriásként magasodik fölé, majd felkapja, és megpörgeti a levegőben. A gyerek hátravetett fejjel kacagott, két vékony, fonott copfja játékosan csapkodott a feje mellett. A virágosládákkal telepakolt teraszról egy nő nézte őket mosolyogva. A családi kép idilli volt, de Kaitlyn nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a belőle eredő érzés. Kinyitotta a szemét, és egy tétova pillanat múlva már vissza is tért a McBride család hatalmas kertjébe, ahol időközben Peter már be is szállt a fia és sógora játékába, és most már egy nagy, piros labdát rúgdostak egymásnak.  

Kaitlyn azon kapta magát, hogy a meleg ellenére borzong, és késztetést érzett, hogy végigsimítson lúdbőrös karján, de legyűrte, és hagyta, hogy magától múljon el a belülről fakadó hideg. Kényszerítette magát, hogy arra koncentráljon, ami az udvaron történik itt és most, és egy röpke pillanatig sikerült is, de a következőben már megint a szőke kislány járt a fejében. Nem akarta ezt a képet, már szinte el is felejtette ezeket a kis epizódokat, és most gondolkodnia kellett, régen hogyan űzte el őket. „Gondoljon valami szépre, ami örömmel tölti el! Vagy egy helyre, ahol szeret lenni, esetleg egy személyre, aki mellett boldog és biztonságban érzi magát”, idézte fel a régen tanultakat. Így hát Ethant nézte, aki ott játszott unokaöccsével lent a kertben, felidézte az illatát, a keze érintését, és ez elég volt hozzá, hogy visszalassuljon a szívverése, és ne kelljen kapkodnia a levegő után. Pár mély sóhajtás, és már csak a keze gyenge remegése utalt a kellemetlen jelenségre. Bár szinte óráknak tűnt a kellemetlen epizód, megállapította, hogy utoljára két perce nézte meg az óráját, és a teáját is akkor itta meg, mégis olyan száraz a torka, mint a sivatag. Egy utolsó pillantást vetett a kertre, majd felkapta a poharát és belépett a házba.

A hatalmas nappali üres volt. Kaitlyn még sosem volt itt egyedül, úgy érezte magát, mint egy besurranó tolvaj, amin persze a McBride házaspár jót nevetett volna, mert egyértelművé tették, hogy elfogadják őt. Susan úgy viselkedett, mint ha régóta ismernék egymást, pedig nem sok közös témájuk akadt, hiszen Kaitlyn újságíró volt, az idősebb nő pedig orvos, ráadásul kétszeres anya. Mindez onnan fakadt, hogy Susan nagyon hasonlított Ethanre, de nem is a szembetűnő külső hasonlóságuk volt a lényeges, hanem az a láthatatlan kötelék, ami összekapcsolta őket, de amit Kaitlyn egyke lévén nem igazán értett. Susan idősebb testvérként hajlamos volt anyáskodni az öccse felett, akit ez láthatóan nem zavart, és az is nyilvánvaló volt, hogy félszavakból is megértik egymást, sőt, néha szavak nélkül is. És mindketten odavoltak a gyerekekért, akiknek a jelenléte még most is uralta a nappalit, amikor ott sem voltak. Egy elejtett cumi a szőnyeg és a hatalmas kanapé között, egy nyitott mesekönyv a komódon, egy plüss krokodil a dohányzóasztalon, aminek sarkait élvédővel tettek gyerekbiztossá. Chloé második kiságya a nappalit az étkezőtől elválasztó fal mellett állt most épp üresen, mert a baba fent aludt a gyerekszobában.

Az étkező felől pohárcsörgés hallatszott, ami Kaitlyn eszébe juttatta, hogy épp vízért indult, így átvágott a nappalin. Amikor belépett, Susan egy tálca poharat egyensúlyozva épp a konyha felé tartott.

–    Várj, segítek! – gyorsított fel Kaitlyn, és kinyitotta a két helyiséget elválasztó lengőajtót. 

–    Drága vagy – nyögte Susan.

Kaitlyn arrébb tolt egy tányértornyot a konyhapulton, hogy helyet csináljon a tálcának.

–    Ez aztán a nagy halom – nézett körül.

–    Igen – tette csípőre a kezét Susan és nevetve beletúrt a hajába.

  Kaitlyn akkor is kitalálta volna, hogy Ethan testvére, ha a nő annak idején csak úgy szembejön vele az utcán. Susan is magas volt, a haja barna, bár világosabb árnyalatú, mint az öccséé. Ethan szeme sötétbarna volt, a nővéréé pedig zöldesbarna, de mandulavágású formájuk megegyezett, mint ahogy egyenes orruk és telt ajkuk is.

–    Segítsek? – mutatott Kaitlyn a mosatlan tányérhalomra.

– Ne viccelj már! Vendég vagy, nem bejárónő! – pördült meg Susan és megpaskolta a konyhasziget melletti bárszéket. – Inkább ülj le, és mesélj valamit! Mi újság a szerkesztőségben?

Kaitlyn hagyta, hogy a székhez kormányozzák, és feszengve leült. Újra a régi nóta. Susan jelenlétében mindig kényelmetlenül érezte magát, mert nem tudott kezdeményezni, így mindig a másik nő volt, aki a beszélgetést elindította.

– Hát, sok a munka, de megbírkózunk vele – könyökölt a pultra azon gondolkodva, mit is mondhatna.

–   Akkor te is biztosan fáradt vagy. Megiszunk egy kávét? Chloé nem aludt valami jól az éjszaka, mintha érezte volna, hogy ez az ő nagy napja lesz. Bezzeg most húzza a lóbőrt, hogy majd éjjel ne aludjon – emelte meg a bébiőrzőt, aztán letette a pultra. – Szóval?

–  Igen – bólintott Kaitlyn a kávéra. Azt már Susan képzelőerejére bízta, hogy eldöntse, Chloé érzésvilágára is helyeselt-e.

Kaitlyn figyelte, ahogy feltölti a kávéfőzőt, és közben a gyerekekről és a keresztelőről beszél. Közben megpakolta és elindította a mosogatógépet, majd elővett két csészét és megtöltötte kávéval, és már ott is ült mellette a konyhaszigetnél. Mindezt mindenféle kapkodás és felesleges mozdulat nélkül. Talán az orvosi precizitás, talán az anyaság tette ilyenné, vagy talán mindig is ilyen rendezett volt. Kaitlyn kereste azokat a jeleket, amik elárulhatnák, miért különböznek ők ennyire egymástól. Azt a vak is láthatta, hogy Susan egy életvidám, energikus tyúkanyó. Vagány volt és őszinte, és nem restellte, hogy a keresztelő alatt potyognak a könnyei a meghatottságtól. Kaitlyn viszont alig várta, hogy vége legyen a szertartásnak, és biztosra vette, hogy mindenki észrevette, milyen ügyetlen, amikor Ethannel Chloét kellett tartaniuk, és végig attól rettegett, mi lesz, ha a baba sírni kezd.

–     Ki szánja meg a szegény hordárt egy pohár vízzel?

Egyszerre fordultak a hang irányába. Ethan lépett be az ajtón, nyakában Tylerrel, aki büszke vigyorral nézett le rájuk.

–     Szerintem a lányok nyelvét elvitte a cica – nézett fel a férfi a kisfiúra.

–     Lökött – legyintett Susan. – Épp kávézunk, hogy felélénküljünk – állt fel Susan, és Tyler után nyúlt, aki nyilvánvalóan jobban érezte magát a magasban, és tiltakozva belemarkolt Ethan hajába.

–     Azt hiszem, extra kényeztetésre lesz szükségem ma este, Kay – kacsintott a férfi.  

Kaitlyn az égnek emelte a tekintetét, jelezve, hogy mi a véleménye a profán utalásról, és azt kapta, amit várt, egy jóízű nevetést. Ethan szemmel láthatóan túltette magát a délelőtti vitán, és belátta, hogy nem jó ötlet hazavinni Tylert. Talán azért játszott vele most annyit, hogy pótolja az elmaradó hétvégét, amiért Kaitlyn hálás volt. Majd máskor, ha felkészültem, fogadkozott. Felállt, megtöltött egy poharat vízzel és a férfi kezébe nyomta.

–     Ne mondd, hogy egy kis szaladgálás megártott! – csipkelődött.  

–  Szaladgálás? Kikérem magamnak! Nem szaladgáltam, hanem vágtáztam! Ugye, Tyler? – kérdezte Ethan két korty között, mire a gyerek olyan élénk bólogatásba kezdett, hogy a férfi foga nagyot koccant a pohár szélén.

–   Jesszusom, kölyök! Ne csináld ezt, mert vehetek új pohárkészletet a háklis anyukádnak, ha ezt elharapom!

–    Bocsánat – cincogta Tyler.

Ethan Kaitlyn kezébe nyomta a kiürült poharat, aztán leemelte a nyakából a gyereket.  

–     Adj egy ötöst! – emelte fel a kezét, a kisfiú pedig vigyorogva csapott bele a feltartott tenyérbe.

–   Na, akkor jössz holnap? – kérdezte Ethan, amitől Kaitlyn arcára ráfagyott a mosoly. – Tudod, ahogy megbeszéltük. Bepakolsz a táskádba, teszel bele ruhát, fogkefét, cipőt…

–     És Dörmi urat – válaszolta a kisfiú felcsillanó szemmel.

–     Ki emlegeti itt Dörmi urat? – bukkant fel az ajtóban Peter a mobilját szorongatva.

–     Én – emelte fel a kezét Tyler. – Megyünk Ethan bácsihoz.

–     Nagyszerű – borzolta össze az apja a kisfiú haját.

–  Akkor ezt megbeszéltük – bólintott Ethan. Ahogy kinyúlt és magához húzta Kaitlynt, a nő legszívesebben kitépte volna magát az öleléséből, de nem akart jelenetet rendezni, inkább összeszorított szájjal, zakatoló aggyal állt a párja mellett. – Mikor jöjjünk holnap?

–    Valamikor délelőtt, mondjuk tíz körül – felelte Susan rövid töprengés után, Kaitlyn pedig azon füstölgött, hogy a családi összhang jól működik, a háta mögött már szépen megbeszéltek mindent. – Addigra már kellően felébred a fiatalúr. De… biztosan jól meggondoltátok? – vált bizonytalanná a hangja, amire Kaitlyn rögtön lecsapott volna, de nem volt elég gyors.   

–     Persze – hallotta Ethan hangját, aki látszólag észre sem vette, hogy benne továbbra is vihar dúl. – Akkor holnap tízkor.

–   Oké. De készülj fel, hogy a mai testmozgás csak a bemelegítés volt! – nevetett Susan, öccse kipirult arcát tanulmányozva.

–     Majd este ráedzek – kacsintott egyet a férfi, mire Kaitlyn annyi rosszallást sűrített a tekintetébe, amennyit csak tudott.

–     Ha szemmel ölni lehetne, akkor neked véged lenne – vigyorgott Peter.

–    Majd levezeklem a bűnömet – felelte Ethan komolynak szánt arccal, amivel csak sógoránál és nővérénél aratott sikert.   

–     Szerintem jobban jársz, ha mostantól csendben maradsz – mormolta Kaitlyn.

–     Fiúk, isztok ti is egy kávét? – nevetett Susan.

–   Én inkább egy teát kérnék, szívem – telepedett le Peter az ölébe kapva Tylert. Ethan a kávé mellett voksolva elfoglalta Kaitlyn előbbi helyét, ő pedig kimentette magát, és meg sem állt a fürdőszobáig, de útközben magához vette a táskáját, amiben ott lapult a mobilja.

–   Ha te így, Lambert, akkor én is így – mormogta, miközben Katie-t, a jobbkezét és immár szerkesztőt tárcsázta.

–     Hello, hát te nem keresztelőn vagy? – vette fel a lány.

–  Már vége. Figyelj, Katie, nincs sok időm! Az a helyzet, hogy mégis össze kell hozni a csapatépítőt most hétvégére – hadarta Kaitlyn.

–     Hát, de… – hápogta Katie rövid szünet után. – Nem lemondtad?

Kaitlyn frusztráltan beharapta a szája szélét. A csapatépítőt Kentben, az Extra saját vendégházában tervezték megtartani május utolsó, vagy június második hétvégéjén. Mivel meglehetősen hektikus volt most az élet a magazinnál az amerikai fúzió miatt, Kaitlyn megkérte a csapat tagjait, hogy mindkét időpontra tegyék szabaddá magukat, biztos, ami biztos alapon. Végül pont ő volt, aki szerdán június mellett döntött.

–     De, lemondtam, viszont változott a helyzet, és hosszú lenne most elmesélni. Azt mondtad, hogy még tegnap is vártak minket péntekre, és, ha ma estig szólunk, hogy megyünk, akkor minden rendben lesz, ugye?

A magazin több mint 200 fős létszámával az év szinte minden szakaszában igénybevette a kis kastélyt összejövetelek számára, de a munkatársak családi pihenésre is leutazhattak, így a személyzet szinte folyamatosan várta a vendégeket. Legalábbis Kaitlyn ebben reménykedett. És abban, hogy a csapat nem fog sztrájkba lépni a naponta változó időpont miatt, főleg így, hogy másnap már indulni kell.    

–    Tedd meg nekem, hogy felhívsz mindenkit a csapatból, és elmondod, hogy holnap indulunk! Ha ez megvan, akkor hívd fel George Haroldot Kentben, hogy megyünk. Ha gond van, akkor hívj engem! Most le kell tennem. Szia!

Meg sem várta Katie válaszát, tudta, hogy megcsinál mindent, amit kért tőle. Még mindig gyorsan dübörgő szívvel eltette a telefont, és a hidegvízes csap alá nyomta a csuklóját. Nem volt büszke magára, még a tükörbe is csak azért nézett bele, hogy megtudja, mennyire látszik rajta a zaklatottság. Elszámolt tízig, és amikor kilépett a fürdőszobából, már újra összeszedettnek látszott, és ez volt a lényeg.

Amikor végre elbúcsúztak McBride-éktól, Ethan dudorászva ült be a kocsiba, míg ő továbbra is az érzéseivel volt elfoglalva.

–     Jó kis nap volt, ugye?

–     Igen, tulajdonképpen jó volt – bólogatott Kaitlyn szórakozottan.

–     Ez nem valami hízelgő – felelte Ethan, miközben kihajtott az útra.

–     Mondtam, hogy nem vagyok oda a templomi összejövetelekért – szabadkozott Kaitlyn.

–     Azt hittem, másra célzol.  

–     Mi másra? – szólalt meg a vészcsengő a nő fejében.

–  Hát, például Peter családjára, mert ezen nem csodálkoznék. A nővére, Kerry, hogy is mondjam… Nem bánom, hogy ritkán találkozunk. Szerintem olyan bolygóról jött, ahol betiltották az érzelmeket – kacsintott Ethan.

–   Az biztos, hogy elképesztően kimért – értett egyet Kaitlyn a nő savanyú arcára gondolva. – Nem is tudom, milyen igazából. Talán szigorú? De Peter egész családja kissé vaskalapos – tette hozzá.

–     Az nem te vagy? – nevetett Ethan.

–  Köszi! – sziszegte Kaitlyn. A szerkesztőségben páran úgy emlegették őt, hogy a „sznob főszerkesztő”, pedig ő csak kimérten udvarias volt velük, mint mindenkivel, akit nem ismert olyan jól, hogy elengedje magát a társaságában. És minden volt, csak épp sznob nem, de ezt nekik nem kellett tudni. Régebben dühítette a dolog, de mostanra jobbára csak mosolygott a bennfentes élcelődésen. – Viszont Susan és Peter kitettek magukért. De a templomokkal nem vagyok kibékülve.

És a gyerekekkel, tette hozzá gondolatban, pont amikor a telefonja csipogva jelezte, hogy üzenetet kapott.

„Minden OK, holnap mehetünk”, olvasta Katie üzenetét. A megkönnyebbülés úgy söpört végig rajta, mint egy cunami, nyomában egy nagy adag lelkifurdalással, amit Ethan jó érzékkel rögtön százszorosára dagasztott.

–     Jössz velem holnap?

–     Hová? – köszörülte a torkát Kaitlyn.

–     Hát Tylerért.

–     Nézd, én... – kezdett bele, amikor a csönd kezdett kínossá válni, de rögtön el is akadt.

–     Igen? – hallotta ki azonnal Ethan hangjából, hogy gyanít valamit.

Kaitlyn továbbra sem mert ránézni a férfira, az elnyújtott szóból mégis tudta, hogy a szemöldöke a magasba szaladt. Végül vett egy mély levegőt, és egy szuszra kibökte:

–     Én dolgozom holnap, holnapután, és vasárnap is.

–  De hát… – nyekkente Ethan, és még a fékre is rálépett, amit a mögöttük lévő autó éles dudaszóval jutalmazott. A férfi nem folytatta a mondatot, Kaitlyn pedig nem akart mit hozzátenni, gyűjtötte az erőt a védekezéshez, vagy a támadáshoz, bármelyik is következzék. Ethan végül a kezével tett egy legyező mozdulatot, mint aki egy kotnyeles bogarat hesseget el.

–     De azt mondtad, hogy ez a hétvégéd szabad lesz.

A férfi félig kérdezte, félig állította, mint aki maga sem biztos a dolgában. Kaitlyn nem hibáztatta érte, néha még ő maga sem tudta, éppen mi vár rá. Mióta főszerkesztő lett, megsokszorozódtak a feladatai, és most, hogy megkapta a készülő amerikai kiadás felelős vezető szerkesztői posztját, még keményebben dolgozott, mint valaha, de minden percét élvezte.

–     Igen, de végül mégis most lesz a csapatépítő training – fordult Ethan felé.  

–     Mi? – képedt el a férfi. – Tegnap mondtad, hogy jövő hónap közepén lesz!

–     Megváltozott.

–     Hogyhogy? – lépett bele a fékbe a férfi megint, de most a pirosra váltó jelzőlámpa miatt.

–   Egy júniusi program miatt – felelte Kaitlyn elvékonyodó hangon. Miért nem tudok legalább egyszer az életben hihetően hazudni, fogta a fejét mentálisan.

–    Meglehetősen hektikussá vált a szervezés az Extránál, ha engem kérdezel – pillantott rá Ethan komor arccal. Egy percig csak a járó motor hangja hallatszott, ami felerősödött, ahogy a férfi elindította a Rovert a zöldre váltó lámpánál.   

–     Jó lett volna hármasban – sóhajtotta, és Kaitlyn tudta, hogy tényleg így gondolja.

–   Sajnálom – felelte, és ez is igaz volt, mert sajnált minden szabad percet, amit nem tölthet a férfival.

–     De miért nem mondtad ezt Susanéknál? – jött egy kérdés, amire Kaitlyn nem volt felkészülve. Időt akart nyerni, ezért nagy műgonddal babrálni kezdett a biztonsági övvel, mintha összegyűrte volna a ruháját, pedig szokás szerint rendesen eligazgatta, amikor beült a kocsiba.

–     Mert? – kérdett vissza végül.

–     Mert akkor elhalasztottam volna egy héttel Tylert.

–   Amikor már megígérted a nővéredéknek? – csapott le Kaitlyn a lehetőségre, amire Ethannek nem lehetett válasza, de tévedett.

–   Te is megígérted délelőtt a kocsiban, hogy nyitottabb leszel a gyerekeket illetően...

A nyitva hagyott mondat úgy tátongott Kaitlyn előtt, mint egy szakadék. Mondj már valamit, zakatolt a fejében, de csak az jutott az eszébe, hogy Ethannek igaza van, mert gyáván megfutamodott egy kisgyerek elől. Pedig, ha a szívére teszi a kezét, akkor meg tudta volna csinálni. Vagyis inkább talán. Gondolkodott rajta napközben eleget, hogy ha Ethan tényleg komolyan gondolja ezt az egészet, akkor ő pénteken sokáig dolgozna, így, mire hazaérne, Tyler már ágyban lenne. Szombaton sokáig aludna, utána a parkban lefutná a szokásos köreit, így délig nem igazán akadna össze a kisfiúval. Ebéd után Tyler biztosan aludna, utána délután sétálnának egyet a parkban hármasban, majd vacsora és alvás. Vasárnap ugyanez lenne a forgatókönyv, és még beleférhetne egy rajzfilm is. Ő akkor kimenthetné magát egy-két órára azzal, hogy dolgoznia kell egy cikken. Este pedig már haza is vinnék Tylert, aki úgyis Ethanen lógna egész végig. Egy kis szervezéssel megoldható lehetne, de persze csak akkor, amikor felkészült rá, de a párja az ígérete ellenére nem hagyott neki választási lehetőséget. Ő pedig bepánikolt, és a többi immáron történelem.  

Kiszáradt a szája, és nyomorultul érezte magát. Gyűlölt csalódást okozni, és nem akarta, hogy Ethan úgy érezze, cserben hagyta. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a férfi beszél, csak amikor a kezén érezte meleg tenyerét.  

–    Itt vagy? – hallotta a hangját.

–    Igen, persze – mosolygott rá halványan. – Tudom, hogy mit ígértem, és azt is, hogy te pedig azt ígérted, nem fogsz nélkülem dönteni.

–  Tudom – vallotta be Ethan. – De Susan teljesen ki van merülve, gondoltam, ha elhozzuk a srácot, lesz ideje pihenni.

–    Ez szép tőled. Csak az én napjaim is be vannak táblázva.

–    Tudom, hogy sokat dolgozol. Csak…

–    Csak?

–  Mivel csak délután szóltál a csapatépítőről, a kisördög azt súgja, hogy most hoztad tető alá a meetinget.

Bingó… Így jársz, ha a párodnak jók az antennái, és még őszinte is, futott végig rajta a gondolat a szégyenérzettel együtt.

–   Reggel még nem tudtam, hogy programom lesz hétvégén – jelentette ki magabiztosan, hiszen ez igaz volt. – De amikor felhívtam Katie-t, hogy küldje el nekem a következő kiadáshoz írt előszót, akkor mondta, hogy mégis most lesz a meeting – tette hozzá, ami viszont már nem volt igaz. – Megérted, ugye?

–    Persze – sóhajtotta Ethan. – De csak akkor, ha megkapom azt a beígért kényeztetést – villantott fel egy ördögi vigyort, amitől Kaitlynből kirobbant a nevetés. Imádta a férfiban a játékosságot, ami rá nem volt jellemző, de Ethan hatására egyre jobban el tudta engedni magát ő is, ha épp nem munkáról volt szól.     

Mire hazaértek, Kaitlyn megnyugodott, de mélyen belül ott vibrált benne az egész nap feszültsége. Szeretett irányítani, de ma szinte csak sodródott az árral, és ez kimerítette. Leült a kanapéra, hátrahajtotta a fejét a puha támlára, és élvezte a csendet.

–  Mit szólsz egy pohárhoz? – zökkentette ki a nyugalomból Ethan. A nappalit az étkezőtől elválasztó keskeny átjáróban állt, a kezében egy üveg fehérborral.

–   Benne vagyok. De csak egy fél pohárral tölts – nyögte Kaitlyn, és kibújt a cipőjéből. A lábujjait mozgatva megállapította, hogy a cipő kevésbé kényelmes, mint amilyennek tűnt, amikor megvette, ellenben gyönyörű.  

–   Szóval, mik a terveid estére? – tért vissza Ethan a nappaliba.

Kaitlyn elvette a felé nyújtott poharat és nézte, ahogy párja leül vele szemben az öblös fotelba.

–   Dolgozom egy kicsit. Csúszásban vagyok a következő kiadás előszavával.

–    Azt hittem, az este csakis a miénk. 

–  Az új projekt rengeteg időmet elveszi. Elő kell készíteni az Extra L.A. első kiadását, hogy bemutathassuk a terveket. Pár dologban mások az elvárások, mint itthon. És fel kell készülnöm, ha nekivágok. Egyedül leszek, amikor kimegyek.

–    Értem – dőlt hátra Ethan.

Kaitlyn nézta a párját, ahogy lelohad az arcáról az addigi derűs mosoly. Ez az „egyedül” ezek szerint nem csak az ő fülének csengett furcsán, és most ott lógott a levegőben, mint egy baljós felhő.

–    Nem tart soká, ígérem.

Kaitlyn belekortyolt a borba, aztán letette a poharat az asztalra. Felkapta a cipőjét, hogy visszavigye a gardróbba, de előtte még adott egy futó csókot Ethan ajkára, aki árgus szemekkel követte a mozdulatait. Miután a cipők a helyükre kerültek, Kaitlyn felment a dolgozószobába, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és gyorsan tárcsázta Katie számát.

–    Tessék! – szólt bele a lány a harmadik csörgésre.

–    Szia! Itt Kaitlyn. Minden rendben ment? – kérdezte nyugalmat erőltetve a hangjába.

–    Szia! Persze, hiszen nem hívtalak.

–    Senki sem ellenkezett a csapatból a hétvége miatt? – kulcsolta össze bal keze mutató és középső ujját. Nem akarta, hogy utálják, amiért az utolsó utáni pillanatban változtatott a terven, és nem akarta tönkretenni senki hétvégéjét, csak azért, hogy a sajátját mentse, de ha mégis így alakulna, azt be kell nyelnie mindenkinek. Végülis nem minden nap fordul elő ilyen időpontcsere.

–    Meglepődtek, és kellett egy kis rábeszélés néhányuknál, de végül mindenki belátó volt, amikor arra hivatkoztam, hogy vállalták, hogy a májusi és a júniusi időpontot is szabadon hagyják a családi naptárban, szóval rendben van minden – mesélte Katie.

–    Köszönöm, jövök eggyel – könnyebbült meg Kaitlyn.

–    Bizony! Például kölcsönadhatnád egy plátói, ámde huncut estére a csodaszexi fotósodat, ha már nekem köszönheted – nevetett Katie.