Az ajándék

Illés TaMara - Az ajándék

–  Apa, nagy fát vegyünk! Hatalmasat! Olyan nagyot, hogy ne férjen be a házba – csicseregte a kisfiú, csizmájával rugdalva a fehér kupacokat.

–     Ha nem fér be a házba, akkor hogy lesz karácsonyfánk? – tessékelte be az apja a kocsiba.

–     Akkor vegyünk olyan nagyot, hogy éppen beférjen az ajtón, jó? 

–     Erről lehet szó.

A kisfiú nem győzte kivárni, hogy a fenyővásárhoz érjenek. Mikor végre leparkoltak, nagy lendülettel ugrott ki a kocsiból, a lelkesedése viszont alábbhagyott, amikor bementek a fák közé. 
     –   Nézd, apa, milyen csúnya fák! –  húzta el a száját. – Kicsik és alig van águk. Kinek kell ilyen fa? Buta, aki megveszi – legyintett. 
    –  A szép fák a másik oldalon vannak – mutatott az apja jobbra, ahol tömegével gyűltek össze az emberek.
     –  Szuper! – fordult sarkon a gyerek és majdnem beleütközött egy kipirosodott arcú kislányba, aki egy satnya fenyő ágait simogatta. 
   –  Nem adhatná olcsóbban? – szállt a kisfiú felé egy mély férfihang. – Nem mehetek haza karácsonyfa nélkül.

 –      Ha nem tudja kifizetni, nincs üzlet.

A fiú látta, ahogy az eladó megcsóválja a fejét, aztán hátat fordít, de a férfi hangja megállította. 

 –      Várjon, kérem!

Az árus türelmetlenül fújtatva fordult vissza. 

–     Három hónapja elveszítettem a munkámat – húzta magához a férfi a kislányt. – A fa lenne az egyetlen, amit ajándékba vennénk. Nem kért a gyerek semmit Karácsonyra, csak egy igazi fát.

–   Ha ingyen adom a fákat, engem is kirúgnak. Vigyen pár gallyat! – mutatott az árus egy nagy kupac, félredobott ágra. – Azokat odaadom ingyen – vetette oda, és odébbállt.

–      Nem megy, kincsem – simogatta meg a férfi a kislány arcát. – Sajnálom. 

–     Pedig én annyira szerettem volna! Megígértem anyunak, hogy viszünk egy igazi fát – mondta a kislány könnyes hangon, miközben tekintetve találkozott a fiúéval.

A kisfiú meglepetten nézett fel az apjára, aki zavartan fordult el. Kezét fia vállára tette, és elindult a szebb, nagyobb fák felé.

–      Gyere, válasszunk egy szépet! – nógatta a gyereket, ő viszont nem mozdult.

–    Nem lesz karácsonyfájuk? – kérdezte. Tekintetével követte a kislányt, aki lehorgasztott fejjel elindult az apja után a levágott fenyőgallyak felé. 
     –      Nem biztos, hogy a karácsonyfától lesz szép az ünnep – tárta szét a karját az apja.

–      Szerintem az a legjobb dolog az egész Karácsonyban. Az ajándékok után.

–      Akkor menjünk, és válasszuk ki végre a legszebb fát!

–      És a legnagyobbat! – húzódott újra mosolyra a fiú szája.

Két perc múlva már lelkesen szaladgált a szebbnél szebb fák között, de a tekintete folyton elkalandozott, hátha újra meglátja a kislányt. 

–     Apa! Annak a lánynak tényleg a karácsonyfa lenne az egyetlen ajándéka? –  torpant meg. 
     –   Meglehet. 
     –   De az hogy lehet? Rossz volt?
   –  Nem hiszem. Jó gyereknek tűnt – fordult felé az apja. – Csak, tudod, van úgy, hogy valakinek egyszerűen nincs pénze fára.
    –  Apa! –  töprengett a kisfiú. – Ha kisebb fát veszünk, akkor vehetünk kettőt? – csillant fel a szeme.  
   –  Kettőt? –  lepődött meg az apja, majd követte a gyerek tekintetét a fenyőgallyak felé. – Minden bizonnyal, fiam –  simogatta meg a kisfiú kipirult arcát. – Minden bizonnyal.