Illés TaMara - Rideg szív, kutyabaj
– Szerezz egy kutyát!
– Hogy mi?!
– Mondom, szerezz egy kutyát. A füleden ülsz?
– Nem, épp csak…
– Kímélj meg a részletektől! – vágta el a szavamat a
világ legidegesítőbb főnöke, így sosem tudja meg, hogy vasárnap reggel 7-kor a
legtöbb alkalmazott az igazak álmát alussza és talán épp egy normális főnökről
álmodik.
– Milyen kutyát? – sóhajtottam.
– Tudom én? Szerintem labrador, de a fene sem ismeri
ezeket a dögöket. Majd kitalálod. Átküldöm a címet, intézd el!
– De vasárnap van – nyögtem a siketté váló mobilba.
Az agyam próbálta feldolgozni a
hallottakat, a szívem pedig meggyőzni az agyamat, hogy mindez csak egy zagyva álom
része, de ez füstbe ment, amikor a mobilom jelezte, hogy üzenetet kaptam Mr.
Pillertől: „Lavender street 501”.
– Hogy elmész te a… – fúrtam bele az arcom a párnába, amibe
párat bele is öklöztem, magam elé képzelve főnököm jóvágású arcát és nagyképű
vigyorát.
– Hol a frászban van ez a Lavender street?
Pontosan fél óra autóútra,
nyugatra. Egyszintes, tetőteres téglaépület nézett rám komoran, de nem a komorságával
volt bajom, hanem az ajtók számával, amiből kettővel több volt a kelleténél. Nagyot
fújtatva előhúztam a kezemet a kabátzsebem melegéből, hogy eldöntsem, melyikbe
csöngessek be.
– Ecc, pecc, kimehetsz…
– Keres valakit a kishölgy?
Ijedten süllyesztettem vissza a
kezemet a zsebembe. Egy kalapos öregember állt mellettem és lesett rám vizenyős,
kék szemekkel, párapamacsokat fújva. Mintha csak a csípős szél hozta volna
magával, ami aztán megrángatta ködtől nedves hajamat, és az arcomba söpörte.
– Én csak… – simítottam a tincseket a fülem mögé. – Üdv! Igen,
keresek. Egy kutyát.
Az állatszőr-iszonyos főnökömnek. Akinek, ha nem fizetne
ilyen jól, rég megmondtam volna, hova dugja az agyament feladatait, és, hogy
egy személyi asszisztens munkája jobb helyen, ahová a divatszalonját sorolja, nem
terjed ki baleseti kárrendezésre, hisztis barátnő fuvarozására, és főleg nem
kutyavásárlásra.
– Az 501-ben tetszik keresni? – mutatott az öregember a
téglaházra.
– Ott.
– Na, akkor nem engem keres, mert nekem csak Borzas van. Ő
meg macska.
– Maga itt lakik? – lelkesedtem fel.
– Már 34 éve – büszkélkedett az öregúr. – Az 505-ben.
– Akkor biztos tudja, kinek van kutyája az 501-ben –
reménykedtem.
– Morrisonéknak. Egy olyan fehér, nagy. Hogy az milyen
okosan tud nézni! Mintha csak ember volna.
– És melyikben laknak a három közül? – fixíroztam a
házat.
– A balszélsőben – mutatta az öregúr csontos ujjával.
– Nagyon köszönöm – hálálkodtam, és az úttestet átszelve megálltam
a zöldre festett ajtó előtt.
– Nincs csengőjük, tessék kopogni!
Meg sem lepődtem, hogy megpördülve újra az öregúrral találtam
magam szemben, aki láthatóan eltökélte, hogy velem tart a keresésben, és olyan
gyorsan szedte a lábát közel a 80-hoz, ahogy én már 50 évesen sem fogom. Bár az
is igaz, hogy ő nem hordott magas sarkút napi 12 órában.
A harmadik kopogásra egy
vékony, középkorú nő nyitott ajtót, kezében konyharuhát gyűrögetve. Gyors
pillantást vetett a válla fölött a lakás belsejébe, és beljebb húzta az ajtót
maga mögött.
– Igen? – nézett rám fáradt, karikás szemekkel.
– Jó reggelt, Ellen! – lépett előre az öregúr.
– Joseph! Jó reggelt! – derült fel a nő arca egy röpke
pillanatra.
– Mrs. Morrison! A nevem Mary Lawson – nyújtottam a
kezem, mire a nő bocsánatkérő mosollyal felmutatta a foltos konyharuhát. – Szóval,
hol is kezdjem. Faramuci helyzetben vagyok. Tudja, a főnököm megbízásából jöttem,
remélem, jó helyre, de Mr., vagyis Joseph azt mondta, hogy maguknak van
kutyájuk.
– És? – szűkült össze Mrs. Morrison szeme.
– A főnököm a kutya miatt küldött. Biztos tudja… – próbáltam
kiugratni a nyulat a bokorból.
– Nem tudom – keményedett meg a nő hangja. A karját
összefonta a melle előtt, ami inkább elutasításnak tűnt, mintsem a hideg elleni
védekezésnek.
– Azt gondoltam – próbáltam újra –, hogy önök kölyökkutyát
árulnak, és…
Panaszos gyerekvisítás szakított félbe, amitől nem csak
Mrs. Morrison rezzent össze.
– Megyek, szívem! – szólt hátra derűs hangon, de amikor
visszafordult, az arca dühről és fájdalomról árulkodott. – Nem árulunk kutyát.
– Nem értem – tébláboltam. – Akkor miért küldött ide a
főnököm?
– Azt talán tőle kérdezze! Mennem kell, a fiamnak
szüksége van rám – lépett hátra Mrs. Morrison.
– Ellen, hol van a kutyájuk? Mindig kijön, ha
beszélgetünk – szólt közbe az öregúr. – Ej, sosem jut eszembe a neve.
– Tegnap elütötték és meghalt – fulladt el Mrs. Morrison hangja.
– Viszlát, hölgyem! Joseph!
– Eh, szegény feje – fordított hátat az öregúr a becsukott
ajtónak. – Pedig milyen nagyszerű állat volt – rázta a fejét. – Na, ideje
hazamenni, Agnes már azt hiheti, hogy elfelejtettem a hazafelé vezető utat.
Minden jót!
– Viszlát! – bámultam alkalmi ismerősöm utána azon tűnődve,
hogy mi a fenébe csöppentem bele.
– Megvan?
Mr. Piller, vagy, ahogy a háta
mögött hívjuk, Mr. Killer, egy inkvizítor tekintetével nézett rám, amikor másnap reggel az
asztala fölött átnyújtottam neki a következő szezon megrendeléseit.
– Nincs – vettem egy nagy levegőt.
– Csukd be az ajtót! – mondta gyanúsan szenvtelen hangon.
– Mit jelent az, hogy nincs? – dörrent abban a pillanatban, ahogy vonakodva elengedtem
a kilincset.
– Hát, pont ezt – tártam szét a karom. – Tegnap odamentem
a címre, de nincs kutyájuk.
– Persze, hogy nincs! – lökte el magát az asztaltól, és felpattant
a székből.
– Akkor minek küldött oda?
– Hogyhogy minek? – sziszegte.
– Mr. Piller – emeltem fel a kezemet, hogy nyugalomra
intsem, de gyorsan le is engedtem, mert ha valaki képes a tekintetével lyukat
égetni a másik tenyerébe, az csakis ő lehet. – Mrs. Morrison azt mondta, hogy elpusztult
a kutyájuk.
– Ez a lényeg! – dobta le magát a főnök újra a székébe, ami
panaszosan felnyikordult.
– Most már teljesen nem értem – adtam fel.
– Mert hü… Mert nem figyelsz oda soha! – javította magát
a hajába túrva, de már nem tudta meggátolni, hogy a pulzusom az egekbe szökjön,
amit azzal igyekeztem visszafogni a stroke közeli állapot elérésétől, hogy lassan
elszámoltam tízig. Bár ilyen gyors lassú számolást még egész biztosan nem pipált a
világ.
– Nem vagyok gondolatolvasó – néztem a szemébe határozottan,
miközben a körmeim lassan kiszabadultak a tenyerem puha bőréből. – Annyit
mondott, hogy…
– Pontosan tudom, mit mondtam! Szerezz egy kutyát, vidd
el a Lavender 501-be – bámult rám Mr. Piller baljóslatún.
– Ha így mondta volna, akkor…
– Jó, akkor most, hogy így mondtam, világos a feladat? –
dőlt előre gyilkos pillantással. – Ajánlom, hogy az legyen! Ha megint elszúrod,
ki vagy rúgva!
– Max, kell egy kiskutya! – lihegtem a telefonba, amit
csak a szentlélek tartott a vállam és a fülem között, miközben egyik kezemben
két papírpohár kávét, a másikban két adag gung bao csirkét és tojásos rizst
egyensúlyozva bénáztam az irodaház forgóajtajával.
– Bökd fel a karácsonyi listádra, szivi!
– Jaj, ne viccelj, ez komoly! – kérleltem.
A reggeli affér után az idegeim
pattanásig feszülve várták, hogy lecsaphassanak, vagy bömbölő csecsemővé
változtassanak. Felhívtam ugyanis Mrs. Morrisont, aki most közlékenyebbnek
bizonyult, így megtudtam, hogy a fia autista, aki szombaton kiszaladt az útra,
a kutya pedig utána. Ugatva megelőzte a gyereket, ami rosszat jelentett, mert
csak akkor ugatott, ha baj volt. És akkor jött Mr. Piller Mercedese.
A főnököm lelke már ígyis-úgyis az ördögé, de annak a szegény
gyereknek kell egy új kutya, acéloztam meg magam. Nekem meg a hitelem miatt az
állásom, így kész voltam akár könyörögni is gyerekkori barátomnak, Max „Mindent
Megoldok” Kendrick-nek.
– Honnan akasszak le neked kutyát?
– Gondoltam van valami ismerősöd. Oh, anyád!
– Ja, ő van, de…
– Bocs, nem neked szólt – csikorgattam a fogam a liftajtón
fityegő táblát bámulva. – Megint elromlott ez a rohadt lift. Mászhatok fel
gyalog a tizedikre, és tele a kezem kínai kajával.
– Killernek viszed?
– Ki másnak?
– A kutya is neki kell, mi?
– Talált – szuszogtam.
– Meg akarja enni?
– Hülye! – röhögtem fel kínomban, amitől a dobozok részeg
dülöngélésbe kezdtek.
– Jó, rárepülök – könyörült meg rajtam Max. – Van egy
haver az állatmenhelyen.
– Imádlak! Fehér labrador kölyök, jó?
– Oké, bébi!
Mr. Piller ebéd után emberszabásúvá,
háromkor pedig végre kámforrá változott. Mielőtt elment, élő kérdőjelet
mintázva megállt az asztalomnál, némán jelezve, hogy arra kíváncsi, sínen van-e
a dolog. Magabiztosan bólintottam, de az önbizalmam picit megingott, amikor a
semmiből beugrott, hogy egy részletkérdést kihagytam. Sebaj, majd Mrs. Morrison
megmondja, fiú vagy lány kutya kell, nyúltam a telefon után.
A beszélgetés után tíz percig
emésztettem a hallottakat, aztán újra a mobil után nyúltam.
– Épp hívni akartalak – szólt bele Max. – Küldetés
teljesítve.
– Gond van. Nem sima kutya kell.
– Hanem?
– Segítőkutya.
– Na, ne! – szörnyülködött Max. – Az milyen?
– Bingó. Aki segíti a gazdáját, megnyugtatja, megérzi, ha
rohama lesz, meg ilyenek – leheltem.
– És ilyet honnan akasszak le? – sípolta Max.
– Nem tudom – fektettem a homlokomat az asztalra. – Ki
fog rúgni – nyögtem.
– Mer’ az a seggfej taccsra tett egy kutyát?
– Kivételesen nem az ő hibája volt – egyenesedtem fel. –
Tartsd talonban a kölyköt! Megpróbálok valamit.
„Segítőkutya”, írtam be a
böngésző keresősávjába. Két óra alatt megtudtam, mi a különbség terápiás- és
segítőkutya között, eljutottam segélyszervezetek honlapjára, és rájöttem, hogy
ilyen kutya nem nő minden bokorban, és hozzájutni kész csoda. Hatkor zúgó
fejjel kapcsoltam ki a gépet, de eldöntöttem, hogy másnap reggel visszamegyek a
családhoz, hogy az összegyűjtött információkat és kérdéseket kiegészítsem a gyerek
adataival, aztán mindezt odaadom Mr. Pillernek, csináljon vele, amit akar,
főleg, ha tényleg olyan befolyásos, mint amilyennek tartja magát.
Hazaérve megkönnyebbülve
szálltam ki a liftből, de a lakásom ajtaja előtt újabb kellemetlen meglepetés várt.
Egy zöld dzsekis, sapkás alak kuporgott a küszöbön, aki félig még párás
szemüvegemen keresztül leginkább ír koboldnak tűnt, de bizalomgerjesztőnek
cseppet sem. A ház kapuja mindig zárva volt, csak a tudott bejönni, akinek volt
kapukulcsa, így rossz érzéssel torpantam meg. A csizmám sarka odakoppant a
pepita padlóhoz, mire az ír kobold felkapta a fejét és rám bámulva széles vigyor
terült el borostás, jól ismert arcán.
– Max! – könnyebbültem meg egy szempillantás alatt. – Mit
keresel itt?
– Hello, szivi! Gondoltam meglátogatunk – nyújtóztatta ki
hórihorgas alakját a késői vendég.
– Tunk? – néztem körül gyanakodva, és elhessegettem az
ajtóból.
– Ja – húzta lejjebb a cipzárt a dzsekijén Max, ami mögül
egy fehér kiskutya dugta ki fekete orrát.
– Hát ez?
– Egy kutya. Ilyet kértél. Először, mert ő csak egy olyan
sima kutya.
– Max! – emeltem fel a kezem figyelmeztetően.
– Jönni akart. Belekapaszkodott a gatyámba.
– Akkor tartsd meg! – dugtam be a kulcsot a zárba, és
nyomomban Max-szel beléptem a lakásba.
– A főbérlő nem engedi.
– De minek hoztad el?
– Mer’ neked kell.
– De nem ilyen – nyújtottam a kezem a kutya felé, de
meggondoltam magam. – És nem nekem kell, hanem egy beteg kisfiúnak – nyögtem,
miközben kihámoztam a lábamat a csizmából – Vidd el innen, Max! Vidd vissza!
– Az nem jön össze. Örültek, hogy kevesebb maradt.
– Akkor add oda valakinek! Itt nem fér, és időm sincs rá.
Egy kutya nagy felelősség – dobtam le magam a kanapéra és a fejemet hátradöntve
lehunytam a szemem. – Fáradt vagyok, Max.
– Oké, lelépek.
– Kösz! Csak csapd be magad mögött az ajtót – sóhajtottam,
amire a zár kattanása válaszolt.
Egyedül maradtam a
gondolataimmal, próbáltam őket valami szépre irányítani, amikor egy nyekkenő hang
visszarántott a valóságba. Az ajtó felé nézve egy fehér szőrgombócon akadt meg
a tekintetem.
– Max – hörögtem.
– Mrs. Morrison! – kiáltottam bele a hideg reggelbe fojtott hangon, miután a
sokadik kopogásra sem jött válasz, és kezdtem elveszíteni a maradék kis
türelmemet.
– Jó reggelt!
Megpördültem, mint akit rajtakaptak. Mrs. Morrison állt a
lépcső alján egy nyolc éves forma, szőke fiú kezét fogva.
– Üdv! – villantottam fel egy mosolyt. – Bocs, hogy
megint én, de pár kérdésem lenne. Szia, Sam! – integettem a gyerek felé, de ő elfordította
a fejét.
– Nem áll szóba idegenekkel – engedte el az anya a kisfiú
kezét, és a zsebébe nyúlt.
– Jól nevelt gyerek – válaszoltam sután.
– Ez nála sajnos nem nevelés kérdése – rázta a fejét az
asszony és előhúzta a zsebéből a kulcsot. – Miről akar kérdezni?
– Hogyan lehet segítőkutyát kérelmezni.
Mrs. Morrison félrebillent
fejjel fixírozott, én viszont Sam-et figyeltem, aki a fejét tekergetve
nézelődött, mígnem a tekintete megállapodott a kocsimon, és eltátotta a száját.
Pont, ahogy én szoktam rácsodálkozni reggelente, hogy a 12 éves, piros,
leharcolt kis Mazdám megint nem változott vadonatúj BMW-vé az éjszaka. A
kocsiból tompán, de kivehetőn kiszűrődött a szőrpamacs ugatása, ami hallatán Sam
félrebillentette a fejét, és úgy bámulta a járgányt, mint az anyja engem.
– Nem kell segítenie – törte meg a csendet Mrs. Morrison.
– Már beadtam a kérelmet, oda, ahonnan Hópihét kaptuk.
– Tényleg? Hála égnek! – emeltem a tekintetemet a magasba,
és szinte éreztem, hogy mázsás súly gördül le a vállamról.
– Fél év, mire lesz belőle….
– Anya! – hasított bele hirtelen egy éles hang a hideg
levegőbe, amitől mindketten összerezzentünk.
A kisfiú öreg Mazdám ablakának
nyomta az orrát és izgatottam ütögette tenyerével az üveget.
– Sam! – szelte át a pár méter távolságot Mrs. Morrison.
– Kutya! – kiabálta a kisfiú. – Anya! Egy kutya!
– A magáé? – nézett rám az asszony, miután belesett a kocsiba.
– Igen. Mármint a Mazda. A kutyát egy barátom hozta a
menhelyről, ma viszem vissza.
– Volna szíve? – kerekedett el Mrs. Morrison szeme, és olyan vádló lett a tekintete, mint ha egy hulla ücsörgött volna a hátsó ülésen.
– Maguknak nem ilyen kutya kell, én meg nem tarthatom meg,
tudja? – mentegetőztem.
– Anya, új Hópihe! – rángatta Sam az anyja kabátját.
– Tudja, azóta nem szólalt meg, hogy… – lágyultak el Mrs. Morrison vonásai.
– Kinyissuk? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
Ahogy a központi zár kattant
egyet, Sam izgatott ugrálásba kezdett, majd letérdelt a vizes járdára, amikor
az anyja kinyitotta a kocsi ajtaját. A gyerek hangosan kacagva szorította
magához az előbújó, hófehér szőrgombócot, és hagyta, hogy a kutya rózsaszín
nyelvével végignyalja az arcát.
– Szerelem első látásra – fújtam ki a levegőt
megkönnyebbülve, mikor Mrs. Morrison csatlakozott a fiához a kölyök üdvözlésében.
Készítettem róluk egy mentális fotót, és rábiggyesztettem egy képaláírást: „Nem
is rossz teljesítmény egy hülyétől, ugye, Mr. Killer?”, majd a képzeletbeli
felmondólevelemhez tűztem a többi fotó mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése