Egy fekete hét margójára, vagyis ez most az ÉLET, nem egy novella

Egész héten nyomott volt a hangulatom. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, mi az, ami bánt, vagy mi hiányzik. Olyan volt, mint a honvágy, mégis megfoghatatlan. Mint az elvágyódás, valami vagy valaki után áhítozás. A semmiből bukkantak fel emlékképek a gyerekkoromból, pár évvel ezelőtti pillanatokról, amik még csak nem is voltak jelentősek. Mégis jöttek egymás után sorban. Most még jobban hiányoztak azok, akiket az évek során elveszítettem, akik az emlékképek valós idején még itt voltak nekem.

Az időjárásra fogtam, az újabb és újabb zivatarra, a járványhelyzet miatt hosszúra nyúlt színház-mozi-kirándulás-családi és baráti találkozások elmaradására. Szerdán aztán jött a hír, ami már egyértelműen rossz volt: 84 éves korában elhunyt Kárpáti György, a magyar vízilabda sport régi nagy alakja. A vízilabda a szívem csücske a csapatsportok közül, azt hiszem, mondhatom, hogy méltán, hiszen ha valamilyen csapatsportban a magyarok nevét félik, akkor az a vízipoló. Kárpáti Györgyöt nem láthattam játszani, de sokszor figyeltem riportalanyként, szakértőként nyilatkozni; én már Sydney, Athén és Peking olimpiai bajnokait, a mi arany fiainkat ismertem, nekik szurkolhattam sok-sok meccsen.

És ekkor, a nyomorult hangulatom közepette eljött a csütörtök, és vele a reggeli hír, hogy a legendás balkezes magyar vízilabdás... A világ egyik valaha volt legnagyobb játékosa... A háromszoros olimpiai bajnok... Világ- és Európa bajnok... A Kapitány... A Legenda… A háromszoros családapa, szerető férj... Hogy Benedek Tibor, akit mindenki szeret, 47 évesen...

Úgy ért, mint egy lórúgás. Benedek Tibor nincs többé velünk. Nem ismertem személyesen, mégis, mintha egy jóbarátot, egy kedves ismerőst veszítettem volna el. Letaglózó ilyen hírrel szembesülni, hiszen fiatal volt a betegséghez, és erős, ezerszer láthattuk, hogy mennyire erős, és hogyan küzd a vízben. De a sors kegyetlenebb, mint a legnagyobb ellenfél a medencében, és nem ismeri a fair play szabályait. És az ember ilyenkor gyarló módon óhatatlanul belegondol, hogy ha egy ilyen kősziklának idő előtt távoznia kellett, akkor nekünk, akik nála sokkal gyengébbek vagyunk, mi az esélyünk?!

Tegnap reggel megállt a világ egy időre a magyar emberek számára, és próbáltuk feldolgozni azt, amit nem lehet. És feketével véstük be a naptárba 2020. június 18-at.

De a sors nem állt meg, annál nagyobb tréfamester ő, bár ember legyen a talpán, aki érti a humorát. Ugyanis ma, 55 éves korában, szintén idő előtt és szintén ugyanabban az átkozott kórban, mint Tibor, meghalt Carlos Ruiz Zafón.... Kedvenc kortárs íróm. Aki klasszikusokat idéző módon írt, az egyik legismertebb kortárs szerző. Akitől elcsentem egy idézetet és kitettem a blogom fejlécére, mert annyira igaz és találó. Aki megírta az Elfeledett Könyvek Temetője című sorozatot, olyan, egyedi regényként is olvasható realisztikus, mégis misztikus műveket alkotva, mint A szél árnyéka, Angyali játszma, A Mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa. Vagy a hasonlóan komor-izgalmas-misztikus, ám sokkal rövidebb, önálló regényt, a Marina-t.

Nem tudom, hogy a sors hogyan érzi most magát, de azt tudom, hogy én nyomorultul. 2020 eddig is meglehetősen hektikus volt, ahogy a mémgyárosok mondogatják, nem is tudni, hogy bele kell-e számolni a többi év sorába, vagy inkább hagyjuk ki, hogy ez az év egy korszak vége vagy inkább egy új korszak eleje? Egyszóval mit csináljunk vele? Nem tudom, de én ezt a hetet egészen biztosan kitörölném és újraindítanám a rendszert, ahol ez a három legendás ember még ma, 2020. június 19-én, és még sokáig boldogan és egészségesen él. Nem csak a szívünkben és a lelkünkben.

Nyugodjanak békében! 🖤🖤🖤