Válaszutasok 1. rész 8. fejezet

 Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

8. fejezet

Két évvel korábban…

~ Ethan ~

     Két nappal az Extra csapatával való kissé hektikus találkozás után Ethan aláírta a szerződést, és külsősként csatlakozott a magazin Kaitlyn Connors által irányított rovatához. Őszig szabad volt, Ösztön névre keresztelt második New York-i kiállítása, amivel az emberek és az állatok viselkedése közötti párhuzamot mutatta be, minden várakozását felülmúló sikert hozott, vagyis lógathatta volna a lábát egy ideig, de sosem tudott sokáig egy helyben ücsörögni. Az Extra ajánlata viszont azt jelentette, hogy úgy dolgozhat, hogy nem kell nyakába vennie a világot, csak Angliában fog képsorozatokat készíteni, vagyis több időt tölthet a barátnőjével, és a nővére családjával is. 

    Arra viszont nem számított, hogy egyből belecsöppen egy munkával egybekötött csapatépítő tréningbe, aminek hála most ott ült az Extra saját minibuszán Helen Hopkins mellett, akinek apró termetével szemben óriási közléskényszere volt, ami azzal fenyegette, hogy mire Rochesterbe érnek, fellángol a migrénje. Szerencsére ritkán fájt a feje, de amikor elkapta, akkor megmutatta, hogy miért jó, hogy nem fáj gyakrabban. Ennek köszönhetően elaludt reggel, csak akkor ébredt fel, amikor Jillian is készülődni kezdett. Az Extra épülete felé haladva a nagy számok törvénye alapján dugóba keveredett, aminek köszönhetően pont az indulási időként kitűzött tíz órára ért a szerkesztőség parkolójába. Kikapkodta a holmiját a kocsiból, és átkocogott a buszhoz, ahol Kaitlyn Connors olyan arccal köszöntötte, mint a tanárnő az elkésett diákot. 

    Hátradőlt az ülésen és próbált kényelmesen elhelyezkedni, ami a hosszú lábai miatt nem volt egyszerű. Jobb lett volna, ha nem az ablak mellett kell ülnie, de Helen közölte, hogy ő az elsuhanó táj látványa miatt hányingert kap, ami csak buszon fordul elő vele, autóban sosem. A nő persze könnyen elfért, még ki is lógathatta volna a két üléssor közötti folyosóra a lábát, ha akarja, de neki nem volt rá szüksége. Pont úgy nézett ki, mint egy iskoláslány az osztálykiránduláson, és legalább annyit is beszélt. 

     – Tudja, a férjem, Bill és én nagyon szeretjük nem csak Rochestert, hanem egész Kent-et. Járt már ott, Ethan? – csivitelte. 

     – Még nem. 

     – Oh, imádni fogja! Nincs messze Londontól, és az Extrának saját háza van ott. Most is oda tartunk. Még a fiúk is szeretik, pedig tudja, milyenek a kamaszok, mindent csak kritizálnak. De, ha a telefonjuk és laptopjuk náluk van, és játszhatnak rajta, akkor minden rendben van. Eric és Edward 13 évesek, a legrosszabb korban vannak. Magának van gyereke, Ethan? – tette a kezét a férfi karjára Helen. 

      – Nincs. 

    – Oh, akkor majd megtudja! – nevetett a nő. – Az én fiaim ikrek, és mindkettőbe annyi energia szorult, mint egy-egy focicsapatba. Tudja… 

     Ethan azon kapta magát, hogy élvezettel hallgatja Helen történeteit. A fiúk csínytevései közül nem egy ismerős volt neki, ő is okozott nem egy ősz hajszálat a szüleinek annak idején. Védelmébe vette Ericet és Edwardot, mert szerinte szerinte nem az volt a céljuk, hogy az ősöket hozzák kellemetlen helyzetbe vagy sodorják a szívinfraktus határára, egyszerűen csak próbálgatják a határaikat, és közben jól akarják magukat érezni. 

     – És, maga szeretne gyereket? – szögezte neki a kérdést hirtelen Helen. 

     – Igen – tűnődött Ethan. – Csak még nem jött el… – akadt meg a válasszal. 

     – Az ideje? Vagy a megfelő társ? – csapott le Helen. 

     – Talán egyik sem – vallotta be Ethan. 

    Ha jobban belegondolt, akkor az egyik a másikból következett. A barátnője, Jillian Kennedy színésznő volt, felfelé ívelő pályával. Ethan sosem állította, hogy a kapcsolatuk szerelem volt első látásra, bár nem is mondta ki, hogy a lány sokkal inkább az érzékeit lobbantotta lángra, mintsem az érzelmeit. Már az első találkozásuk végén az ágyban kötöttek ki, de végül több lett a kapcsolatból egyéjszakás kalandnál, és megjöttek az érzelmek is. De még egy év után sem tartottak ott, hogy a családalapítás szóba jött volna. 

     Jillian szinte szimbiózisban élt a társulata több tagjával, mindent megbeszéltek és kibeszéltek. Ez Ethan számára új volt, mert ő más rendszerben dolgozott, többnyire egyedül, hacsak nem portfoliót készített valakiről. Messze nem volt magányos farkas, de nála megvolt a határ munkatársak és barátok között, és évek óta tartó mély, igaz barátság kevés emberhez fűzte. Azt meg kellett hagyni, hogy Jillian kollégái jófejek voltak, és Ethan mindig igyekezett jó képet vágni, ha beállítottak hozzá a lánnyal, de amikor átjáróházat csináltak az otthonából, és az esti előadás után, vagy konkrétan az éjszaka közepén állítottak be hozzá, azt már szóvá tette, amin persze Jillian megsértődött. Pár évvel ezelőtt még kedvére lett volna ez a fajta kapcsolat, de Ethan harmincon túl már nem pusztán testi szeretőre vágyott, hanem igazi lelki társra és állandóságra. Volt, amikor Jillian mellett is megkapta mindezt, de mindig csak rövid ideig tartott. A nő harminc évesen is a gondtalan fiatalok bohém életét élte, bár az, hogy a társulata két legenergikusabb tagja, Mark és Audrey Párizsba szerződött egy hónapja, kicsit lenyugtatta Jilliant is. 

Helen megérezhette, hogy nem akar beszélni a magánügyeiről, mert megint csacsogni kezdett, ezúttal az Extra csapatáról sztorizgatott. De sok történetre nem volt ideje, mert tíz perc múlva bekanyarodtak egy hatalmas, kovácsoltvas kapun, és egy park közepén álltak meg. Jobbra tőlük egy közepes méretű, György korabeli kastély állt, messze túllőve a Helen által említett „ház” méretein. 

     – Oké, emberek, megérkeztünk – harsant Kaitlyn Connors hangja. – Pakoljunk le, mindenki foglalja el a szobáját, azután találkozunk a társalgóban! Most van félt tizenegy. Tizenkettőkor ebéd, utána egy kis ejtőzés, és jöhet a munka. 

     Felbolydult a busz, mint egy méhkas. Mindenki elsőként akart leszállni és kinyújtóztani a lábát. Ethan a helyén maradva inkább megvárta a tülekedés végét, és rácsodálkozott az ablakon túli látványra. A táj gyönyörű volt, amerre nézett, zöldet és színes virágot látott. Amikor végre ő is a busz mellett állt, a csomagját rendezgetve, nagyott szippantott a virágillattól terhes, friss, vidéki levegőből. 

     Kaitlyn a busz mellett állva szintén az édes levegőt ízlelgette. Csapata nyüzsgésére ügyet sem vetve nagyot sóhajtott, és mosolyogva a Nap felé tartotta az arcát, ami előtt egy hatalmas pillangó tűnt fel. Ethan ösztönösen a fényképezőgép után kapott és gyors egymásutánban többször lekapta a színes lepkét, mielőtt az eltűnhetett volna a busz mögött. A nő az erős fénytől nagyokat pislogva, hunyorogva nézett rá. 

     – Engem fotózott? 

     – Nem – mosolygott Ethan. 

    – Nem? – kérdezett vissza Kaitlyn. – Pedig nekem úgy tűnt. Mondtam már, hogy nem szeretem a lesifotósokat? – lépett közelebb komor arccal, a hangja azonban kihívóan csengett, amit nem tetszett Ethannek, de nem zavartatta magát. 

   – Ha ennyire nem szereti őket, akkor már biztosan mondta. Nekem mondjuk nem, de másnak valószínűleg – somolygott. – Egyébként a lesifotós a pillanatnak él. Ha nem ragadja meg az alkalmat és elszáll a pillanat, akkor kész, nincs kép, ő pedig nem kapja meg a pénzét. 

    – A célba vett emberek után. 

  – Úgy valahogy. Ezért fotózom én szívesebben a természetet. Ott sűrűbbek az események, és színesebbek. Mint ez a pillangó – nyomta a nő orra elé a fényképezőgép képernyőjét, amin a hatalmas lepke látszott, mögötte Kaitlyn elmosódott arcával. 

    – Oh! Észre sem vettem a lepkét – szabadkozott a nő sután, a korábbi él nélkül. 

    – Persze, mert csukva volt a szeme – vigyorgott Ethan elégedetten, majd sarkon fordult, és a táskáit megragadva elindult az épület felé. 

    A szobában elrendezte a dolgait, aztán felhívta Jilliant, de nem érte el. Küldött neki egy üzenetet, majd kilépett az ajtón, hogy csatlakozzon a többiekhez. 

    A csapat a földszinti impozáns bárban gyülekezett. Szinte mindenkinek pohár volt a kezében, a formájukból és méretükben ítélve mindenki mással készítette elő a gyomrát az ebédhez. 

    – Hello! – lépett elé Katie mosolyogva. – Csatlakozzon hozzánk, igyon valamit ebéd előtt! 

    – Üdv! Kösz a meghívást! Egy tonikot kérek – fordult Ethan a pultoshoz. 

   – Tonikot? – csattan Liam hangja, akinek az imént még híre-hamva sem volt. – Ez nem babazsúr, művészkém! Nem vagyunk szolgálatban – vigyorgott, majd leöntötte a torkán a pohara tartalmát. – Mmmmm, jó öreg Johnnie – csettintett a nyelvével, majd felemelt poharával jelezte a pultosnak, hogy igényt tart még egy adagra. 

     – Azzal, hogy ázhatnánk egyet a mai nap folyamán, a medencére utaltam – jegyezte meg Katie a fejét csóválva. 

     – A kettő nem zárja ki egymást, bella signorina – válaszolta a férfi és elvette a pultról az újratöltött poharát. 

     – Valóban – lépett melléjük Kaitlyn éles pillantást vetve Liamre és a poharára. – De azért, ha egy mód van rá, maradj józan! Legalább annyira, hogy ne fulladj bele a medencébe – igazította el határozottan a lenyalt hajú álolaszt. – Ebéd után megbeszélést tartunk a nyári és az őszi kiadások témáiról. Ha érdekli, csatlakozzon hozzánk – fordult a nő Ethan felé. – Bár, attól tartok, hogy kissé unalmas lesz magának. Szívesen látjuk, de nem vesszük zokon, ha szórakoztatóbb elfoglaltságot talál. Mondjuk, lefényképez egy-két pillangót – vetett rá egy utolsó pillantást, amiben mintha kihívás csillant volna, majd otthagyva a leoltott csapatot, elindult az ebédlő irányába. 

     Liam kárörvendő vigyora láttán Ethannek viszketni kezdett a tenyere, hogy összeborzolja a férfi nagy gonddal lelapított, fénylő haját. 

     – Azt tudom, hogy utálja, ha piálnak a közelében, de a fotósokkal nem szokott baja lenni. Viszont neked az első Extránál készített képeddel sikerült felhúznod a főnököt, haver. Szép teljesítmény, gratulálok! – röhögte az újságíró és kézfogásra nyújtotta a kezét. Ethan megfogta a csuklóját és a tenyerébe nyomta a saját poharát, majd hátat fordítva becélozta az ebédlőt, maga elé engedve a vidáman kuncogó Katie-t. 

    Az ebéd jó hangulatban telt, leginkább Liam sziporkáinak köszönhetően. Csípős nyelve, intrikusi vénája a jelek szerint nem csak arra tette alkalmassá, hogy felhúzzon másokat, hanem arra is, hogy szórakoztassa őket. Színes történeteket mesélt a csapat meghatározó pillanatairól, ami segített Ethannek jobban megismerni őket és a munkájukat. Az ebéd után jó hangulatban vonultak át a társalgóba, hogy ejtőzzenek egy kicsit, majd megtartsák a Kaitlyn által beharangozott megbeszélést. 

    Ethan elfogadta a meghívást, de két óra múlva azon kapta magát, hogy képtelen tovább figyelni, folyton lecsukódik a szeme, és ólmos fáradtság lesz úrrá rajta. Jól jött a beiktatott szünet, ami után nem tért vissza a többiekhez, inkább magához vette a fényképezőgépét, és elindult, hogy felfedezze a parkot. 

     A fényviszonyok tökéletesek voltak a fotózáshoz. Az épület keleti szárnya már kapott annyi árnyékot, hogy játszhasson a formákkal és a napsugarak által rajzolt képekkel. A növények és a körülöttük nyüzsgő rovarok pedig alkalmat adtak makró fotók készítésére, amit különösen kedvelt, mert olyan világot tudott megmutatni vele, ami többnyire rejtve marad az ember elől. 

    Egy óra múlva elégedetten tért vissza az épülethez. A hátsó teraszon kinézett magának egy nyugágyat és letelepedett. A fényképezőgépet letette a szomszédos asztalra, és kényelmesen elhelyezkedett. Ahogy hátradőlt, megcsörrent a farmerja zsebében a telefon. 

    – Szia, Jillian! – köszöntötte a lányt, miután üggyel-bajjal elővarázsolta a mobilt. 

   – Hello, édes! Láttam az üzidet. Bocs, de pont korrepetítornál voltam. Mi újság? Hogy telik a napod? 

     – Elmegy. Az előbb sétáltam egyet a parkban. Gyönyörű, rengeteg virág van. Tetszene neked. 

     – Az biztos. Imádom a virágokat – értett egyet a lány. – És milyen a csapat? Jófejek? 

    – Amennyire meg tudom ítélni ennyi idő után, azok. Ma volt egy elég hosszú megbeszélés, sőt, szerintem még most is tart – nézett körül, de sehol nem látott mozgást. – Két órát bírtam belőle, aztán inkább a parkot választottam. 

     – Én sem bírom a szájtépést, néha még az olvasópróba is untat. Inkább a tettek. Mit is mondtál, mikor jössz haza? 

     – Vasárnap este – nyomott el egy ásítást Ethan. 

     – Álmos vagy? – nevetett Jillian. 

     – Igazság szerint rohadt módon fáradt vagyok – ismerte be a férfi. – De hétfőtől pihenek pár napot. 

     – Az jó! Nekem is lesz egy kis szünetem, jön az új darab, amiben nem játszom, így jut egy kis időnk egymásra. 

     – Végre lesz egy kis nyugalom? – lepődött meg Ethan. – Na, nem mintha panaszkodnék. 

     – Igen, de csak akkor, ha most visszamegyek, úgyhogy leteszlek. Holnap hívlak, oké? 

     – Rendben. Vigyázz magadra! 

     – Jó legyél! Puszi – válaszolta a lány, és már le is tette a telefont. 

     Ethan letette a mobilt az asztalra, aztán a kezeit összekulcsolta a mellkasán és lustán végighordozta a tekintetét a parkon. Ameddig ellátott, a virágok szinte egymással vetekedve pompáztak. Próbálta összeszedni azokat, amiknek tudta a nevét, de a rózsa után hamar feladta. Inkább becsukta a szemét és élvezte a csendet, ami azzal fenyegetett, hogy elalszik. Mélyen beszívta a tiszta levegőt, amikor mintha egy cipőtalp csúszott volna meg a murván. Ahogy kinyitotta a szemét, Kaitlyn Connors alakja bontakozott ki előtte. A nő éppen csak kibukkant az épület mögül, és ahogy meglátta őt, máris sarkon fordult. Ethan azonban nem hagyta meglépni. 

     – Hello, Kaitlyn! Nem csatlakozik? 

    – Oh, üdv – torpant meg a nő olyan arckifejezéssel, amiről Ethan nem tudta eldönteni, hogy nevessen rajta vagy megsértődjön. – Csak ha nem zavarom. 

      – Akkor nem invitálnám. 

   – És, megéri csatlakozni? – lépdelt fel a három lépcsőfokon Kaitlyn. Balerinacipőjében, kék vászonnadrágjában és fehér blúzában úgy nézett ki, mint egy diáklány. A képet csak erősítette a kezében szorongatott könyv. 

   – Azt magának kell eldöntenie – vonta meg a vállát Ethan. – Tudok ajánlani egy kényelmes nyugágyat, gyönyörű kilátást, virágillatot, de a nevüket ne kérdezze, és persze itt vagyok én. Döntse el maga, elég vonzó-e a kínálat! – sorolta, és közben ülő helyzetbe emelte a széke támláját. 

      – A nyugágynak nem lehet ellenállni – telepedett le a férfi melletti ágyra Kaitlyn. – Hm, ez finom – sóhajtotta. 

      – Nekem mondja? – értett egyet Ethan. – Legszívesebben hazavinném. 

      – És, hová tenné? A műtermébe? 

   – Nem rossz ötlet, jól jönne hisztériás modellek ellen. Összecsuknám az ágyat velük együtt – vigyorgott Ethan. – De a kertre gondoltam. 

     – Kertre? – lepődött meg Kaitlyn. – Fogadni mertem volna, hogy a West End-en lakik. Vagy inkább az East End-en. 

     – Miért? 

     – Nem tudom. Olyan rongyrázós, ultramodern műterem lakásra gondoltam. 

     Hogy miről jut eszébe róla a rongyrázás, azt Ethan nem tudta megfejteni, mint ahogy azt sem tudta eldönteni, hogy a nő folyamatosan kóstolgatja-e, vagy, ami újságíróként nem épp előnyös tulajdonság, nem tudja olvasni az embereket. De nem adott hangot a kétségeinek. 

     – Nem jött be – válaszolta kurtán. 

     – Ezek szerint nem – rándult meg a nő szája, amit Ethan már máskor is látott rajta. 

     – Nem bírja, ha nincs igaza, ugye? – adta vissza a kölcsönt. 

     – Ezt meg miből gondolja? – ráncolta össze a szemöldökét Kaitlyn. 

     – Elhúzta a szája jobb sarkát – mutatta Ethan. 

     – Ezt most csak úgy kitalálta – legyintett a nő. 

     – Nem. Most is csinálta – mutatott Ethan nevetve Kaitlyn szája felé. 

     – Dehogy csináltam – ellenkezett a nő, és tüntetőleg elfordult, mint aki a virágokat tanulmányozza, de az ajkai körül mosoly játszott. 

     – Dehogynem, ma már többször is láttam – közölte a nyilvánvalót Ethan. 

     – Egy példát mondjon! – cüppögte Kaitlyn. 

     – Oké! Tessék, egy példa! Amikor leszállt a buszról és lefényképeztem... 

     – Kész! Lebukott! – vágott a szavába a nő, és még fel is egyenesedett ültében, ahogy az ujját vádlón bökte Ethan felé. 

    – Mi? Dehogy! – nevette ki a férfi a gyerekes kísérletet. – Csak a szavamba vágott. Azt akartam mondani, hogy „és lefényképeztem a pillangót”. Látta a fotót, bizonyító erejű. 

     – Bizonyíték arra, hogy maga egy szélhámos. És elég kisstílű, ha engem kérdez, mert lebuktatta saját magát – nevetett fel Kaitlyn győzelemittasan. 

     – Ez rágalom – rázta a fejét Ethan. – A kép önmagért beszél. 

     – Ne magyarázkodjon! Ez a hajó már elment. 

     – Hát, ha kiforgatja a szavaimat – adta fel Ethan. 

     – Nem tud veszíteni, ugye? – vágott vissza Kaitlyn. 

     – Nincs itt semmi veszíteni való, csak a tények. A pillangót fotóztam le, ami történetesen a maga arca előtt repült el. Ennyi. 

     – Késő! – dőlt hátra Kaitlyn látható elégedettséggel. 

     – Szívtelen – somolygott Ethan az orra alatt, és a szópárbaj ellenére most először érezte úgy, hogy nincs közöttük feszültség. És ez jó érzés volt, mivel együtt fognak dolgozni, amihez kölcsönös bizalomra van szükség. De ne bízd el magad, fogta vissza a lovakat, mert Kaitlyn Connorsban benne volt, hogy a következő pillanatban megint felveszi a hűvös, távolságtartó arcát, ezért a férfi folytatta a könnyed csevegést. – Mit olvas? 

     A nő felkapta az ölében fekvő könyvet, és úgy nézett a borítóra, mint aki most látja először. 

     – Még nem kezdtem bele. Katie adta kölcsön, már hónapokkal ezelőtt, de még nem volt rá időm. 

     – Jó könyv – mondta Ethan, amivel sikerült meglepetést okoznia. 

     – Maga olvasta? – kerekedett el Kaitlyn szeme. – De ez romantikus könyv, nem? 

     – De. Nem olvastam, de a barátnőm igen. Végig bőgött. A filmet viszont meg kellett néznem vele. Jillian persze azt is végigbőgte. Végül is jó volt. Hillary Swank a főszereplő, vagyis rossz nem lehet. 

     – Értem – nyugtázta Kaitlyn a könyv borítóját tanulmányozva, bár az egyre erősebb szürkületben nem sokat láthatott belőle. 

    – Azt hiszem, ideje bemenni lassan – kászálódott fel Ethan a nyugágyból. Lesimította az ingét, magához vette a mobilját és a fényképezőgépet, és a kezét nyújtotta a nő felé. 

      – Bemegyünk? 

   – Igen – bólintott Kaitlyn és elfogadta a segítő jobbot. – Katie és Liam zenés bulit terveznek, mindenkit várnak – magyarázta, és mintha csak meghallották volna, abban a pillanatban megszólalt a zene. 

     – Hát, azt hiszem, én kihagyom a mulatságot, és inkább alszom egyet – fintorgott Ethan Úgy hiányzott a fejének az ordító zenebona, mint vámpírnak a napfény. 

     – A részvétel opcionális – indult el Kaitlyn az épület nyugati szárnya felé. – Én sem preferálom a dolgot, de én nem mondhatok nemet – sajnálkozott. – Annyit viszont tegyen meg, hogy legalább benéz! Tudja, milyen Liam nyelve, a végén még magán köszörülné. 

      – Nem az első, és biztosan nem is az utolsó eset lenne – értett egyet Ethan. 

      – Liam nem rossz ember, csak szókimondó. Ami a szívén, az a száján, szó szerint. De arany szíve van, majd meglátja. Csak furcsa a stílusa. 

     – Cseppet – bólogatott a férfi. – Egyébként mi ez az olasz stílus nála? Nem úgy tűnik, mint akinek tele a családfája talján ősökkel. 

      – Nézzenek oda! Taljánok. Le vagyok nyűgözve – torpant meg Kaitlyn incselkedve. 

      – Művészettörténet. A diplomát nem a semmiért adják – magyarázta Ethan. 

     – Az biztos – helyeselt a nő, és újra elindult az egyre erősödő latin dallamok irányába. – Liam két évig Rómában élt, és magával hozta, vagy inkább magába szívta az olasz életérzést. Tőlem legyen elég ennyi, ha többet akar tudni, kérdezze őt. 

    – Hát… – kezdte Ethan, de inkább nem kezdett bele, hogy az ő olasz barátai és ismerősei másmilyenek, és, hogy kifejezetten nem szeretik, ha valaki majmolja őket. – És, mi a baja velem? Hogy sötétebb a hajam és a szemem az övénél? – kérdezte, amivel sikerült megnevettetnie Kaitlynt. 

       – Elmondom, de nem tőlem hallotta! Szerintem Liam féltékeny. Teljesen odavan Katie-ért. 

       – És? 

      – Nem nyilvánvaló? – halkította le a hangját Kaitlyn. – Jaj, a pokolra fogok jutni… Szóval, Katie nem rejtette véka alá a tetszését maga iránt. De ezt sem tőlem hallotta, bár, ha nem vette észre, milyen szemeket mereszt magára Katie, akkor vak. Liamnek meg ez nem tetszik szerintem. 

     – Megtisztelő – húzta ki magát Ethan. – De részemről Liam nyitott ajtókat dönget. Nem áll szándékomban elcsábítani Katie-t. 

      – De Katie reménykedik. Liam meg azért, hogy Katie nem ér célba. Magán áll, hogy mi lesz a sorsuk. 

      – Jézusom! – nevetett Ethan. – Tiszta Shakespeare, sok hűhó semmiért. Van barátnőm, és bármilyen csinos lány Katie, monogám típus vagyok. 

      – Ennek örülök – nyugtázta Kaitlyn. – De erről egy szót se senkinek. Még a végén rám ragasztják, hogy pletykafészek vagyok. 

       Ethan nehezen állta meg, hogy ne nevesse ki a nőt, ahogy önérzetesen a füle mögé igazította a haját, majd rövid tanakodás után a hóna alá rejtette a Katie-től kapott romantikus regényt. Kaitlyn Connors maga volt a két lábon járó ellentmondás. Középmagas, arányos termete igazi homokóra alkat volt, amit magassarkú cipőkkel próbált ellensúlyozni, bár Ethan szerint feleslegesen, mert a lapos cipőjébe is nagyon csinos volt. A nő komoly volt, fiatal korához képest túlságosan is, elhivatott, bár a férfinak az volt az érzése, hogy megfelelés kényszerrel küzd, de az nem derült ki számára, hogy kinek akar bizonyítani. Talán csak saját magának, de a lényeg, hogy a könnyedséget szinte teljesen elnyomta magában. De azért néha képes volt elengedni magát, bár Ethan élt a gyanúperrel, hogy ez nem tudatos volt, sokkal inkább véletlenszerű, és szinte azonnal visszahúzta az álarcát, amikor kapcsolt, hogy az elcsúszott. Érdekes jelenség volt, szórakoztató, bár nem úgy, mint például Katie, vagy épp Jillian, aki viszont egyértelműen hangulatember volt, és jókat lehetett nevetni a társaságában. Kaitlyn Connors más volt, mint a többi nő, akivel valaha találkozott, éppen ezért érdekes. Nem az a típus, akit az ember első alkalommal a szívébe zár, de Ethan úgy érezte, hogy kezdi megkedvelni. 

    Amikor Kaitlyn oldalán belépett a régi bálterembe, a zene hangereje szinte fejbevágta, ami az egymást túlkiabáló emberek hangjával vegyülve több volt, mint amit öt percnél tovább el akart viselni. 

     – Itt van végre a főnök – perdült eléjük az imént emlegetett Liam, Bobbal a sarkában. – Vedd halkabbra a zenét! – ordított hátra Lee-nek, aki fülig érő szájjal bólogatott, és elviselhetőre halkította a hangorkánt. – És itt van az elveszett fotós is – vágta hátba Ethant az újságíró eltúlzott lelkesedéssel. – Na, sikerült megörökíteni valamit az utókor számára? Pár lepkét? – vigyorgott a fényképezőgépre mutatva. 

      – Talán egyszer kiderül – vonta meg a vállát Ethan. 

      – Mindegy, lényeg, hogy végre mindenki itt van – nyugtázta Liam enyhén imbolyogva. – Igyunk! 

      – Végre valami értelmes is elhagyta a szádat – dörmögte Bob. 

      Liam poharat nyomott Kaitlyn és Ethan kezébe, a nagy igyekezettől derekasan körüllocsolva őket. 

      – Főnökasszony, mondasz pár szót? 

      – Nem is tudom – rázta le a kezéről a pezsgőt Kaitlyn. – Nem készültem tósztot mondani, de legyen – engedett végül az erőszaknak a torkát köszörülve – Nos… Dolgos hónapokon vagyunk túl, de úgy érzem, megvan az eredménye, mert jó úton haladunk, hogy még sikeresebbek legyünk. Szeretek veletek dolgozni, és remélem, hogy az érzés kölcsönös. Ha nem, akkor sajnálom, de ki kell bírnotok a rigolyáimat, mert én vagyok a főnök – mosolyodott el, általános derültséget keltve. – Örülök, hogy jól érzi magát mindenki itt, Rochesterben. De ne lőjetek túl a célon, mert holnap egy hosszabb megbeszélést tervezek kilenctől ebédig – jelentette be, ami nem váltott ki tetszésnyilvánítást, nem úgy, mint ami utána következett. – De utána szabad a pálya. Kivéve annak, aki velünk jön a fotózásra. És itt szeretnék köszönetet mondani legújabb kollégánknak, amiért úgy döntött, hogy velünk tart az Extra csapatában, és itt is. Emeljük poharunkat Mr. Ethan Lambertre! 

     – Jajnemár! – gurgulázta Liam, mire az általános éljenzést síri csend váltotta fel. Még a zene is elhallgatott, mint ami várja, hogy ebből vajon mi sül ki. – Most komolyan miszterlambertezni akarod? – szögezte az ujját Kaitlynnek. 

    Ethan gyors visszaemlékezés után úgy találta, hogy ez volt a leghullámzóbb reakciókat kiváltó pohárköszöntő, amit valaha hallott. Elkapta Kaitlyn pánikközeli pillantását, amire egy kacsintással válaszolt. Jelezni akarta, hogy nem veszi a lelkére Liam részeg locsogását, akinek a nyelve egyre inkább összeakadt. 

     – Igyatok perut… pertut – gurgulázta –, boruljatok egymás kebelére, mer’ nekem nagggggyon sérti a fülemet ez a fene nagy udravia... urda… Udvariaskodás! – bökte ki végre diadalittasan, általános megkönnyebbülést és helyeslést kiváltva. 

     – Igazad van – lapogatta meg Liam vállát Kaitlyn, bár az arcáról lerítt, hogy legszívesebben bokán rúgná. – Most az egyszer – tette hozzá, és gyorsan Ethan felé fordult, hogy elejét vegye beosztottja tiltakozásának. – Kollégák vagyunk, és hiszünk a jó munkakapcsolatokban, ezért a formalitásokat mellőzzük egymás között. Így tehát üdvözöllek a csapatban, Ethan! És gyorsan hozzáteszem, hogy ma olvastam egy cikket a New York-i kiállításodról, nagyon elismerően írtak a munkádról. Gratulálok! Örülünk, hogy köztünk vagy. 

    – Részemről a megtiszteltetés, hogy közöttetek lehetek – felelte Ethan. – Remélem, hogy sikerül beváltanom a szakmai reményeket – mosolygott, és látta Kaitlyn arcán, hogy majdnem elneveti magát, ahogy koccintásra emeli a poharát. 

* 

     A következő nap ugyanolyan meleget hozott, mint amikor megérkeztek Rochesterbe, és ez tovább táplálta az amúgy is jó hangulat. A délelőtti értekezlet az esti bulizás után picit lagymatagon indult, de végül felpörgött. Ethan, bár Kaitlyn rendhagyó pohárköszöntője után fél órával már a szobájában volt, nem gondolta úgy, hogy neki most túl sok időt kellene beleinvesztálni a megbeszélésbe, főként azért, mert úgy érezte magát, mint akin átgyalogolt egy elefánt, külön időt szentelve a fejének. Ideig-óráig állta a sarat, és hallgatta a beszámolókat és új terveket, de végül kioldalgott a tárgyalóból, és felment a szobájába. Ivott egy pohár vizet, aztán végigdőlt az ágyon, remélve, hogy az majd csillapítja a fejfájást. 

     Hangos dörrenésre riadt fel. A pulzusa úgy lódult meg, mint egy versenyautó, és úgy pattant ki az ágyból, mint ha meggyulladt volna alatta. Fogalma sem volt az időről, sem a helyről, csak azt tudta, hogy a hirtelen mozdulat a lehető legrosszabb dolog volt, amit tehetett, mert a fejébe úgy nyilalt bele a fájdalom, mint ha egy jégcsákányt vágtak volna belé. Nagyokat pislogott, hogy kitisztítsa a látását, amitől végre az agya is munkának látott, és elhelyezte térben és időben. Az ajtó felől kitartó kopogásra lett figyelmes, így összerakta, hogy az a dörrenés is csak szimpla kopogtatás volt. Lassan elindult az ajtó felé, kerülve bármiféle hirtelen mozdulatot, és szélesre tárta. Bob és a fiatal, mindig jókedvűnek tűnő Lee téblábolt a küszöbön. 

     – Na, hát mégis itt vagy! Nem voltál ebédelni, és nem vetted fel a telefont. Már azt hittük, elmenekültél – hadarta Lee nagy lendülettel és még nagyobb hangerővel. – Elég unalmas lehet az ilyen megbeszélés, ha nem vagy benne nyakig a témában. Néha még akkor is, ha benne vagy, de ezt ne mondd el Kaitlynnek! – vigyorgott, amitől mandulavágású szeme vékony csíkba szaladt. 

      – Nem fogom – ígérte Ethan, miután felfogta a hallottakat. – Nem állt szándékomban elmenekülni, csak fájt a fejem, gondoltam feljövök inkább – nézett az órájára, és meglepve látta, hogy három órát aludt. 

      – Jaj, felébresztettünk? Ezer bocs! – szabadkozott Lee. – És, jobb lett? Mert most, hogy mondod, elég szarul festesz, mint aki mindjárt kidobja a taccsot – méregette. 

       – Igen, jobban vagyok – hazudta Ethan az arcát dörzsölve, amit furcsán zsibbadtnak érzett. 

      – Az jó – bólintott Bob, de nem úgy tűnt, mint aki hisz neki. – Azért jöttünk, mert Kaitlyn keres, a bárban vár. Elintézte az illetékesekkel, hogy korábban kezdhesd a fotózást a Rochester Castle-ben, hogy aztán legyen még idő a katedrálisra is. 

    Ethan összeszorította az állkapcsát, visszaparancsolva a nyelvére tóduló káromkodást. Helyette végigszántott a haján, ami a tapintás alapján a szélrózsa minden irányába meredezett. 

       – Rendben – bökte ki végül, lelkesedést színlelve. – Adjatok pár percet, és indulhatunk! 

Választ sem várva vendégeire zárta az ajtót. Ivott egy pohár vizet, megmosta az arcát, nedves kezével végigszántott a haján, lecserélte ráncosra feködt ingét, aztán és a vállára kapta a felszerelését. 

     – Harcra fel! – húzta be maga után az ajtót öt perc múlva óvatosan, nehogy ötletet adjon a fejében dolgozó légkalapácsnak. 

    Amikor belépett a bárba, Kaitlyn a pultnál ült a telefonjába merülve, de ahogy észrevette őt, mosolyogva felállt, lesimította zöld szoknyáját és a mobilt becsúsztatta a ráncok között rejtőző zsebbe. 

      – Hallom, kidőltél. 

      – Jelentettek a kémek? – szaladt ráncba Ethan szemöldöke. – Csak fejfájás. Túlélem. 

      – Gyakran fáj? – vegyült együttérzés a nő hangjába. 

      – Csak ha beteg vagyok. Vagy másnapos. 

      – Ez most örömhír vagy őszinteségi roham? – horkantotta Kaitlyn gúnyosan. 

    A fullánk ezúttal váratlanul érte, de Ethan csak magát okolhatta a magas labdáért. Nem tudott előrukkolni semmilyen frappáns válasszal, a szíve dobogásával szinkronban lüktető fejfájás nem adott teret a kreatív gondolatoknak. Végül beérte egy gyenge szemöldökráncolással. 

     – Bocsánat, ez nem volt szép – változott Kaitlyn arckifejezése csipkelődőből komollyá. – Vettél be fájdalomcsillapítót? Sápadt vagy. 

    Ethan nyugtázta a bocsánatkérést, de a nő vizslató tekintetétől csak még kellemetlenebbül érezte magát  a bőrében. 

      – Nem hordok magamnál gyógyszert – sóhajtotta. – Ritkán vagyok beteg, másnapos még ritkábban – nyomatékosította a tényeket. 

     – Szerintem rád férne egy tabletta – nyúlt a táskájáért Kaitlyn, és rövid kotorászás után előhúzott egy doboz Aspirint. – Szolgáld ki magad! 

    – Azt hiszem, élek a lehetőséggel – vette el a gyógyszer Ethan rövid habozás után. – Talán kikapcsolja a légkalapácsot. 

     – Jól teszed. Egy-két órával el tudjuk tolni a fotózást, ha gondolod – nézett fel rá Kaitlyn ezúttal kedves mosollyal, de bármennyire csábító volt az ajánlat, Ethan soha nem engedett magának csúszást. És nem kicsit lett volna kínos, ha fejfájásra hivatkozva tologatja a napi munkát, munícióhoz juttatva Liamet, aki előző nap mattrészegre itta magát, de a legkisebb jelét sem adta a másnaposságnak. Ethan pedig még csak nem is ivott. 

     – Nem, egy-két bogyó és jobb leszek, mint új koromban – bizonygatta, bár maga sem tudta, kit akar igazából meggyőzni. A pultostól kért egy pohár ásványvízet, lenyelt két tablettát, és elindultak, hogy teljesítsék a napi feladatot. 

    A délután meglepően gyorsan eltelt. Ethan külső és belső felvételeket is készített a várról és a katedrálisról, és meg volt elégedve a teljesítményével. Kaitlyn ezalatt Bobbal és Katie-vel az oldalán információkat gyűjtött a helyi kísérőjüktől, bőszen jegyzetelve, és a telefonját diktafonként használva, Ethan mégis szinte végig magán érezte a tekintetét, amíg fotózott. Ez akár hízelgő is lehetett volna, ha nem érzi kényelmetlennek, hogy felügyelet alatt dolgozzon. 

    Késő délután fáradtan, de elégedetten baktattak a szállásuk felé. Katie pár méterrel előttük kavicsokat gyűjtött, amiket Bob készségesen pakolt a kardigánja zsebébe. Az idő és a társaság is kellemes volt, de Ethan lehangoltan konstatálta, hogy az Aspirin hatása múlóban van. Próbálta felidézni, hogy mikor volt utoljára ilyen vacakul, és rájönni, hogy a fáradtságon kívül vajon mi baja van, mert nem érzett semmi más tünetet, így csak akkor vette észre, hogy Kaitlyn hozzá beszél, amikor a nő megbökte a karját. 

     – Azt kérdem, hogy hol van a kerted, ahová betennéd a nyugágyat? – nézett fel rá a nő a füle mögé simítva egy elszabadult hajfürtöt. – Mármint, hogy hol a házad? 

     – Ja, bocs! – köszörülte meg a torkát zavartan Ethan. – Nyugat-Londonban. 

     – Egyedül laksz? Elnézést, nem a magánéleted részletei érdekelnek, csak… 

     – Semmi gond! Egyedül. Bár a barátnőm, Jillian elég sűrűn megfordul nálam. 

     – És, milyen a ház? 

     – Milyen? – vonta meg a vállát. – Mint egy ház. Tudod, falak, tető, ablakok, ajtó… 

    – Értem – ereszkedett le Kaitlyn arcára a tartózkodás álarca. – Nem akartam tolakodó lenni, csak gondoltam, feldobok egy témát, hogy ne csak bandukoljunk itt némán. 

    – Ja, nem, nem, semmi gond! – kapott a fejéhez Ethan. Emlékeztette magát, hogy, bár kellemes beszélgetőpartner, a nő más hullámhosszon működik, nem igazán érti, vagy csak nem szereti a szarkazmust. – Lássuk csak! Viktoriánus stílus, négy hálószoba fürdővel, konyha, étkező, két dolgozószoba, nappali, garázs. És hátul egy kert. A nyugágynak. 

     – Szép lehet. Honnan van ekkora házad? 

     – Ott nőttem fel. 

  – Nem mondod, hogy a szüleiddel laksz? – torpant meg Kaitlyn, mint aki falnak ütközött. Nyilvánvalóan meg sem hallotta, hogy egy perccel korábban a férfi azt mondta, egyedül él. 

    – Miért vagy így meglepve? – ugratta Ethan, amitől a nő szemei majd kiestek a gödrükből. – Olyan szörnyű, ha valaki a szüleivel él? 

   – Hát, igazából el tudok képzelni sokkal jobbat is – válaszolta, vagyis inkább szűrte a fogai között Kaitlyn. A hangsúly indulatos éle megütötte Ethan fülét. 

    Kaitlyn ismét félresöpörte az arcába hulló hajtincset, megköszörülte a torkát és az arcán feltűnt a már jól ismert udvarias, tartózkodó mosoly, a férfi pedig elraktározta az agya hátsó rekeszébe, hogy a szülő-téma is piros jelzést kapott. 

     – Ez amerikai szokás, együtt élni a szülőkkel? – lepte meg a nő a kérdéssel. – És tényleg, hogyhogy itt lakik a családod a vén, pici kis Angliában? 

     Ezek viszont Ethan számára voltak kellemetlen kérdések, még ha ártatlanok is, bár ennek Katilyn nem lehetett tudatában. A férfi úgy döntött, hogy gyorsan rövidre zárja a témát. 

     – Örököltem a házat a szüleimtől. 

     – Oh – torpant meg Kaitlyn újra. – Sajnálom! Nem akartam ajtóstul rontani a házba. 

    – Semmi gond! Nincs a homlokára írva senkinek, milyenek a családi viszonyai, nem? – segítette ki         Ethan a zavartan toporgó nőt. Azt már nem tette hozzá, hogy a hivatalos életrajzában tudatosan kerülte a családi hátterére vonatkozó utalásokat. 

   – Ez igaz – vált távolivá a nő tekintete, és Ethan szinte hallotta, ahogy a fejében csikorogva gyorsulnak fel a kerekek más társalgási téma után kutatva. Könnyű volt levonni a következtetést, hogy találtak egy közös pontot „dolgok, amikről ne beszéljünk” kérdéskörben. – És, mikor láthatom a mai képeket? – lelt rá Kaitlyn a keresett témára. – Jövő héten megleszel velük? 

     – Jövő csütörtökre átválogatom és megszerkesztem őket. 

     – Remek. És holnap még megyünk két helyszínre, de azok nem ilyen nagyok, mint a maiak. 

    Kifogytak a beszédtémából, így a visszaút további részét végül némán tették meg. A csendet a hotelba visszaérve felváltotta a zsongás. A csapat egy része a teraszon volt, a másik fele a bárban múlatta az időt. A kellemes légkör a vacsora alatt is megmaradt, az utána felszolgált italok pedig tovább oldották a hangulatot. 

     A csapat legaktívabb magja, Kaitlyn, Katie, Helen és Bob ötletelni kezdtek a rovat jövőjét illetően. Liam látszólag a sörével volt elfoglalva, Ethan viszont igyekezett lépést tartani az eszmecserével, bár a fejében megint dolgozni kezdett a légkalapács, így egyre gyakrabban nézegette az ajtót. 

      – Készíthetnénk interjúsorozatot híres szakácsokkal, akik egy-egy tájegység ételeit mutathatnák be – vetette fel hirtelen Helen. 

    – Nem is rossz ötlet! – értett egyet Kaitlyn. – Az angol konyha most úgyis megy, hála a tévés szakácsainknak. 

     – Egyetértek. És ha már itt tartunk az ötleteléssel, ahhoz mit szólnátok, ha nyitnánk egy kertészeti cikksorozatot is? – javasolta Bob, aki a délutáni fotózáson elárulta, hogy él-hal a növényekért. Ahogy áhítattal megszagolt és megérintett szinte minden útjába kerülő levelet és virágot, olyan volt, mint egy kisgyerek Karácsony reggel. 

     – És, ha elég sok képet hoz össze a mi újdonsült fotós barátunk, akkor külön könyvet adhatunk ki belőle Hogyan főzzünk, kertészkedjünk? címmel – csatlakozott a beszélgetéshez Liam. – Ha engem kérdeztek, épeszű ember nem veszi meg ezeket a borzalmakat. Te hogy vagy ezzel, cimbora? – emelte Ethan felé a poharát, majd jó nagyot kortyolt a sörből. 

    – Én? Nem is tudom – lepődött meg Ethan, mivel neki semmi köze nem volt ahhoz, hogy a csapat miről ír a magazinban. – Engem nem zavarnak. És szerintem nem vagyok egyedül, különben nem adnának ki annyi könyvet. Akinek nem kell, az úgysem veszi meg őket, szóval, mindenki jól jár – folytatta, remélve, hogy a téma lekerül a porondról. Édesanyja öt kiadást megért könyvére gondolt, aminek egy példánya ott állt a nappalija polcán, de távol állt tőle, hogy ezt Liam orrára kösse. 

    – Nana! Az attól függ, hogy ki írja – bökött felé Liam a mutatóujjával. – Mert, ha egy sima háziasszony, akkor senki se fogja megvenni. De, és most figyelj! Ha egy közéleti személyiség vagy celeb, akkor szétkapkodják, attól függetlenül, hogy milyen baromságokat hord össze benne. 

     – Miért ne írhatna egy közszereplő használható szakácskönyvet? – szállt be a vitába Katie. 

     – Mert nem szakember, azért. Manapság meg mindenki szakácsnak képzeli magát, mert meg tud főzni egy teát. De már nem most kezdték. Emlékeztek arra az amcsi tévés nőre? Arra a barna hajú, szép híradósra, több műsora is futott még valamikor a kilencvenes években nálunk is. Nem jut eszembe a neve… Na, de mindegy is. Aztán egyszer csak kiadott egy könyvet sütés-főzésről, meg házi praktikákról, itt, Londonban. Kérdem én, megvette volna valaki a könyvet, ha Mrs. Smith írta volna Linkenholtból? 

     – Miért ne vették volna meg? – tárta szét a karját Katie. – Ha kap reklámot, legyen az akár csak annyi, hogy egyik háziasszony mesél a másiknak arról, milyen hasznos tanácsokat tartalmazó könyvre bukkant, akkor biztosan megveszik. Még ha nem is lesz belőle bestseller. 

     – Neked van ilyen könyved? – fordult a lány felé Liam. 

     – Nincs. 

     – Miért? 

     – Mert nincs rá szükségem. Nem főzök. 

     – És ha szükséged lenne rá, akkor melyiket vennéd meg? A volt tévés, híres nőjét, aki talán azt se tudja, hogy a fakanál melyik végét kell megfogni, de a könyve épp csak nem illatozik, olyan tutira varázsolják neki, vagy a kiváló szakács és háziasszony, ám a média által nem ismert Mrs. Smith silány minőségű papírra nyomott könyvét? 

     – Amelyik jobb – felelte Katie. 

    – De honnan tudod, hogy melyik a jobb, amikor nem olvastad el őket, és nem próbáltál ki egyetlen receptet sem belőlük?– emelte fel a hangját Liam dühösen, de senki sem válaszolt. – Szerintem a képlet pofon egyszerű – csapott az asztalra. – Ha van pénzed és ismert vagy, akkor a határ a csillagos ég. Bármikor kiadhatsz egy szakácskönyvet, még akkor is, ha gőzöd sincs a főzésről. Egyébként ez a volt tévés nő jó kis tyúk volt, de cseppet sem úgy nézett ki, mint aki életében megfőzött akár csak egy teát is, főleg amerikai létére – vigyorgott gúnyosan. – De ismerjük az álomgyárat, fakanál helyett lehet, hogy valami egészen mást fogott sűrűbben a siker érdekében, ha érted, mire gondolok, fotóskám – horkantott egyet és a tekintetét végighordozta a társaságon, elismerésre várva a poén után. 

     De senki sem nevetett. Ami Ethant illeti, ő legszívesebben letörölte volna Liam képéről az önelégült vigyort, ököllel, de inkább csak szóban érvelt. 

   – Távol álljon tőlem, hogy a humorodat kritizáljam, de szerintem pocsék. Ráadásul még baromságokat is beszélsz, és ítélkezel, anélkül, hogy ismernéd a könyvet vagy a szerzőt – állt fel inkább az asztaltól. Liam okfejtésében volt némi igazság, de érzékeny területet kapirgált, amit Ethan szeretett volna elkerülni. 

    – Te már csak tudod, mi, művészkém? Te is a sztárvilágban dolgozol, sőt, a fotósok között te is sztárnak számítasz, ne csinálj úgy, mintha Grál lovag lennél! 

     – Oh, pedig ha tudnád! – próbálta Ethan elviccelni a dolgot, amivel pont akkora nevetést sikerült kicsikarnia Liamből, amennyire tippelt. Zérót. – Amúgy hidd el, vannak a sztárok között sokan, akik értenek ahhoz, amit csinálnak! Persze te is, én is, mint bárki más, kritizálhatjuk őket. De az általánosítás, és a címkézés, ha engem kérdezel, na, az egy kicseszett nagy baromság. 

     – Egyetértek, mindig vannak kivételek. Itt vagy példának rögtön te, főleg azért, mert a jelen lévők mindig kivételt képeznek, ugye? – bökött felé Liam. – De ez a tévés nő kiadott egy könyvet, és élt belőle, mint a kiskirály. De előtte férjhez ment valami pénzes jogászhoz. Na, az a nem semmi! Ez a karrier, mi? Írj egy szakácskönyvet, apuci fedezi a költségeket, és tiéd a világ! Totál mindegy, tudsz-e főzni, lényeg, hogy sztár vagy. 

     – Ismered őket? – dobta fel a kérdést Ethan, hátha az újságíró elszólja magát, de úgy tűnt, tényleg nem tudja a nevüket. Viszont eleget tud, de közel sem annyit, amennyit ő. 

    – Mér’, te igen? Csak nem abból a könyvből főzöl? – röhögött Liam. – Ha jól emlékszem, csúnya véget ért a dolog, mert a nőt és a férjét is kinyírták. Lehet, hogy csak nem volt jó valamelyik recept. Vagy a sztárügyvéd túl sok szemetet szabadított rá a világra jó pénzért, ahelyett, hogy hagyta volna a börtönben rohadni őket? 

     Ethan eleget hallott. Némán átkozta magát, amiért még mindig nem tanulta meg a leckét: részeggel vagy részegen ne szállj vitába! Kényszerítette magát, hogy ellazítsa ökölbe szorult kezét, és betolta a székét az asztal alá, jelezve, hogy részéről befejezettnek nyilvánítja a vitát és az estét. Gyorsan elköszönt a társaságtól, sarkon fordult és otthagyta őket.

   

Válaszutasok 1. rész 7. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

7. fejezet

~ Ethan ~

    – Hé, pajtás, ne szaladj előre, a végén még bekap egy elefánt, és nem tudok elszámolni veled anyukádnak! – szólt Tyler után Ethan. A gyerek minden állatot egyszerre akart megnézni, és apró lábain egyik látnivalótól a másikig szaladt, fáradhatatlanul. 

    Amikor elbúcsúztak Susantől és a Rover kigurult velük a kapun, hogy meghódítsák az állatkertet, a kisfiú a kezdeti lendület után kissé megilletődve ücsörgött a gyerekülésben. Szótlanul játszott két műanyag dinoszaurusszal és csak kurta válaszokat adott a férfi kérdéseire. De, ahogy közeledtek az állatkerthez, úgy lett egyre izgatottabb, miközben Ethan arról mesélt neki, mi mindent fognak látni. Tyler végül azt is elárulta, hogy legjobban a medvékre, az oroszlánokra és a tigrisekre kíváncsi, de legszívesebben dinoszauruszokat látna, de azok sajnos már madárrá változtak, és ő nem szereti a madarakat. Egyre felszabadultabban csivitelt, ahogy azt ecsetelte, melyik állat milyen színű, mennyire erős és mekkora fogai vannak. Ethan remélte, hogy a jókedve kitart egészen a nap végéig.

    –  Gyere, Ethan bácsi! – integetett izgatottan Tyler, ahogy meglátta az oroszlánokat. 

   –  Itt vagyok, ne izgulj! – kócolta össze a férfi a gyerek haját. – Juj, de nagy tigrisek! – nyomta meg az utolsó szót. 

    –  Ethan bácsi, ezek nem tigrisek – nézett fel rá nagy szemekkel Tyler. Az arcára volt írva, mit gondol arról, hogy egy felnőtt összekeveri az ő kedvenc állatait. 

    –  Nem? – adta a tudatlant a férfi. 

    –  Nem. Ezek oroszlánok – jelentette ki nagy önbizalommal a kisfiú.

    –  Tényleg? A nemjóját, én azt hittem, hogy tigrisek. 

    –  Te nem tudod, hogy a tigrisek csíkos színűek? – kérdezte hitetlenkedve Tyler. 

   –  Csíkos színűek? – visszhangozta Ethan. – Na, látod, ezt tényleg nem tudtam! Köszönöm, hogy elmondtad. 

    Tyler arcán szétterült a büszkeség, hogy újat tanított a nagybátyjának, aztán komolyan végighallgatta, ahogy Ethan felolvasta neki, mit kell tudni az oroszlánokról. A kisfiú ámulva nézte a hatalmas nagymacskákat, aztán, amikor megunta, hátat fordított nekik és tovább indult tigrist keresni. Elhaladtak egy tábla mellett, ami az ellenkező irányba mutatott, jelezve, hogy arra vannak a zebrák. 

    –  Nézd csak, Tyler! – mutatta Ethan. – Arra vannak a tigrisek. 

   –  Ezek nem tigrisek – nézett rá Tyler olyan arccal, amiről egyértelműen lerítt, hogy a nagybátyjának most már egész biztosan hiányzik egy kereke. 

   –  De hát csíkos színűek – mutatta a képet Ethan, mire Tyler úgy kapott a fejéhez, mint a tanár, akinek a legjobb tanulója nem készült fel az órára. 

   – Ethan bácsi, te egy nagy buta vagy – jelentette ki a kisfiú négy éve teljes komolyságával, megadásra kényszerítve a férfit, aki nevetve bizonygatta, hogy csak viccelt, de Tyler nem hagyta könnyen meggyőzni magát.

    Két óra múlva léptek ki az állatkert kapuján számtalan élménnyel és jónéhány kinccsel gazdagodva. Tyler, amennyire élvezte a kirándulást, legalább annyira el is fáradt, Ethan végül a nyakába kapta, és csak a kocsinál tette le a földre. Bepakolta a hátsó ülésre a frissen vásárolt relikviákat, és figyelte, ahogy a kisfiú bemászik az ülésbe. 

    – Jól szórakoztál? – szíjazta be a gyereket. 

    – Igen – ásította Tyler. 

    – Szuper! És most mi legyen? Ebédeljünk valahol, vagy menjünk haza hozzám, és csináljunk ebédet mi? 

    – Hozzád. 

    – Oké, akkor irány haza! 

   Ahogy kihajtott a parkolóból, Ethan elégedetten nyugtázta, hogy eddig jól telt a nap. Tyler jó gyerek volt, nem nyafogott, nem hisztizett akkor sem, amikor elfáradt. De jó adag pajkosság is szorult belé, és egy percre sem hagyta unatkozni. A férfi csak azt sajnálta, hogy Kaitlyn nem volt velük, pedig rájöhetett volna, milyen jól lehet szórakozni ennek a négyéves kis emberkének a társaságában. 

   –  És mit szeretnél enni, ha hazaérünk? – szólt hátra, de nem jött válasz. A visszapillantó tükörben látta, hogy a kisfiú oldalra biccent fejjel, félig nyitott szájjal alszik. Nem is ébredt fel addig, amíg Ethan be nem kormányozta a Rovert a garázsba és ki nem szállt a kocsiból. Kivette a csomagtartóból Tyler bőröndjét, és kinyitotta a hátsó ajtót. 

   –  Megjöttünk – mosolygott a nagyokat pislogó gyerekre. – Bejössz a saját lábadon vagy személyes szállítást kérsz? 

    –  Az milyen? – dörzsölte meg a szemét Tyler. 

   –  Az, kérlek szépen, olyan dolog, ami csak az igazán jó gyerekeknek jár. Felkaplak a hátamra, és a fürdőszobáig meg sem állunk. Megmossuk a kezünket, aztán irány a konyha, és eszünk valamit. Szóval, séta vagy szállítás? 

   –   Szállítás – lelkesedett a kisfiú. 

   –  Akkor kapaszkodj! De előbb add ide azt a zacskót az állatokkal, ne maradjanak itt éjszakára. Még a végén megeszik az autómat. 

    A garázsból egy kis előtérbe vezetett fel a lépcső, ahová a ház hátsó bejárata is nyílt, és ami mellett a mosókonyha volt mosó- és szárítógéppel, és megannyi limlommal, napozóággyal megtömve. Ethan, ahogy ígérte, meg sem állt, amíg a fürdőszobába nem értek, csak addig, amíg egy kis kitérővel lepakolta a csomagokat a nappaliban. Három perc múlva pedig már a nyitott hűtőszekrény előtt álltak tiszta kézzel és felfrissülve. 

    –  Nézzük, mi minden van itthon! Ehetünk tojást, zöldséglevest… – sorolta Ethan. 

    –  Bolognai spagettit – kiáltott fel Tyler lelkesen. 

    –  Tessék? – egyenesedett fel a férfi meglepetten. 

    –  Bolognai spagettit. 

    –  Bolognai-t akarsz enni? – hunyorgott Ethan döbbenten. – És még ki is tudod mondani? 

    – Igen – bólogatott a kisfiú. 

  – Szent Tehén! Nem lehetne inkább szendvics? Vagy esetleg rántotta, sok sajttal? Tudod, valami egyszerűbb. 

   –  A maminak egyszerű – közölte Tyler magától értetődő természetességgel. 

  – Naná, hogy neki egyszerű! Hiszen ő a mami – túrt bele a hajába Ethan, de nem engedett a frusztrációnak. – Na, figyelj, kisöreg! Momentán nincs itthon olyan, amiből a bolognai készül. Legalábbis szerintem – tette hozzá elbizonytalanodva, mert több mindent örökölt az édesanyjától, de a főzési tudományát pont nem. – De ha lenne, akkor sem garantálnám, hogy a végeredmény hasonlítana a mami spagettijére. Szóval, mit szólnál ahhoz, ha kompromisszumot kötnénk? 

   –  Mit? – nézett rá nagy szemekkel a kisfiú. 

 –  Egyezséget – magyarázta Ethan, figyelmeztetve magát, hogy máskor ne használjon komplikált szavakat a gyerek előtt. – Tésztát akarsz enni, az menni fog, mert van itthon mindenféle tészta. Megfőzzük, de tejszínesen – mutatta fel a hűtőből kivett dobozt. – És pirítunk rá sonkát. És persze teszünk rá sok sajtot. Mit szólsz? Áll az alku? 

    Tyler gondolkodott egy picit, majd nagyot bólintott. 

    – Igen! 

    A spagetti meglepően jól sikerült, Tyler jóízűen evett, bár a szószból jutott bőven az arcára is. 

   – Most pedig irány a fürdőszoba! – emelte le Ethan a gyereket a székről. – Utána, ha akarod, felhívjuk a mamit telefonon. Azután pedig tévézünk. Rendicsek? 

    –  Rendicsek! 

   Még csak a rajzfilm elején jártak, amikor Tyler elaludt, szorosan ölelve az állatkertben vásárolt, Tigris névre keresztelt plüss zebrát. Ethan felnyalábolta a gyereket, felvitte az emeletre és lefektette a vendégszobában. Elégedett sóhajjal állapította meg, hogy jól sikerült a nap, és, bár tartott tőle, de Tylerre még akkor sem tört rá a honvágy, amikor felhívták Susant. Sőt, nagyokat ásítva elhadarta, mi mindent láttak az állatkertben, aztán visszanyomta a telefont a nagybátyja kezébe, elhelyezkedett a kanapén, és várta a rajzfilmet. 

    Ethan egy utolsó pillantást vetett az alvó gyerekre, aztán lement a konyhába, elrámolta a vacsora után maradt edény- és tányérhalmot. Amint ezzel végzett, gyorsan lezuhanyozott, azon aggódva, hogy mi van, ha közben a gyerek felébred. De amikor ellenőrizte, Tyler úgy aludt, mint akit kiütöttek, látszólag meg sem moccant ahhoz képest, amikor lefektette az ágyba. Megkönnyebbülve ment le a nappaliba és ült le a kanapéra, amikor az asztalon megszólalt a mobilja. Olyan gyorsan kapott utána, amit egy áldozatára lecsapó kobra is megirigyelhetett volna. 

   – Lambert – szólt bele a készülékbe anélkül, hogy megnézte volna, ki a hívó. 

   – De hivatalos valaki – köszöntötte Kaitlyn hangja. 

   – Szia! – költözött a jól ismert melegség azonnal Ethan mellkasába. – Nem néztem ki az, csak gyorsan felvettem. Tyler most aludt el – magyarázta. – Mi újság? Hogy telt a napotok? 

   – Jól. 

   – Mindenki ott van? 

   – Az egész nagy csapat. 

  – Ahogy ismerlek, biztos jól megdolgoztattad őket – mosolyodott el Ethan, mert maga elé képzelte Kaitlyn arcát, ahogy a kijelentésére összeráncolja a szemöldökét. – Hagytad őket lazítani is egy kicsit? – csipkelődött. 

   – Sok új ötlet merült fel, amit majd alkalmazni lehet a jövőben. De lazítottunk is, igen. Délután például sétáltunk egy nagyot – számolt be Kaitlyn, és Ethan érdekes színt fedezett fel a hangjában, amit nem tudott hová tenni. 

    – Furcsa a hangod. Jól vagy? – kérdezte. 

   – Jól vagyok. Csak fárasztó volt ez a nap. Alig várom, hogy ágyba bújjak. Egyébként még mindig csodaszép a környék, tele van virággal. Jó volna, ha itt lennél, igazi romantikus hétvége lenne, szép képeket készíthetnél. 

    – Azért lenne romantikus, mert szép fotókat készítenék? – dobta vissza a labdát a férfi. 

   – Nem! Azért lenne romantikus, mert… mert az lenne. Mit tudom én, miért lenne az? Talán azért, mert gyönyörű a környék, virágillat terjeng a levegőben, és itt lennél te, és itt lennék én… 

  – Ha mindketten ott lennénk, akkor egy darabig nem érdekelne a környék látványvilága, sem a virágillat – vigyorgott Ethan, de Kaitlyn nem vette a célzást. 

    – És mi lenne az esti sétákkal? Az andalgással a holdfényben? 

    – Az is meglenne – biztosította a férfi. – Minden szép sorjában. 

   – Oké, megnyugodtam – sóhajtotta Kaitlyn, végre mosollyal a hangjában. – És, hogy telt a ti napotok? Voltatok az állatkertben? 

   – Voltunk. Remekül szórakoztunk. Tyler okos kiskölyök. Megtanította, hogy a zebra nem tigris, akkor sem, ha ő is csíkos színű – idézte fel. – Jól kifáradt, mire hazaértünk, elaludt a kocsiban. Aztán segített spagettit főzni, és néztünk rajzfilmet, de már az elején kidőlt. 

  – Remek. Örülök, hogy jól szórakoztatok. 

  – Holnap kimegyünk a parkba. 

  – Az biztos szuper lesz – válaszolta Kaitlyn, de megint azon a fakó hangon, mint aki nincs ott teljes lényével a beszélgetésben. 

   – Kay, biztos, hogy rendben van minden? – csilingelt a vészcsengő Ethan agyában. – Olyan távolinak tűnsz. 

  – Persze, hogy távolinak tűnök, nagyokos, nem a szomszédban vagyok – horkant fel Kaitlyn. – Figyelj, azt hiszem, most megyek aludni! Holnapra maradt jó pár kérdés, amit meg kell vitatnunk. 

   – Rendben, menj csak! Aludj jól, álmodj szépeket – köszönt el a férfi. – Például rólam – próbálta felvidítani Kaitlynt. 

    – Jó – nevetett fel a párja. – Jó éjt neked is! 

    – Szia! Szeretlek – köszönt el Ethan, de már csak a siket telefontól. 

   A tévé távirányítóját nyomkodva azon kapta magát, hogy egyre nehezebb a szemhéja. Nem gondolta, hogy egy állatkerti kirándulás egy négyéves társaságában ilyen kimerítő tud lenni, és még nagyobb tisztelettel gondolt Susanre, aki Tyler mellett egy kisbabával is törődik a nap huszonnégy órájában. Az agya aztán gyorsan tovább libbent a saját feladataira. Már csak alig egy hónap választotta el az új kiállításának a megnyitójától, ami azt jelentette, hogy hosszú napok állnak előtte, amik egész embert kívánnak. Abba viszont most bele sem akart gondolni, hogy mi lesz utána, amikor Kaitlyn amerikai munkája megkezdődik. Ez olyan ingoványos talaj volt, amiben több ismeretlen tényező lapult, mint amennyit egyáltalán számba akart venni. Az egész megbízásban csupán egyetlen biztos pont volt: Kaitlyn gondolkodás nélkül igent mondott rá, anélkül, hogy előbb vele megbeszélte volna. Persze azt csinál, amit akar, ő nem szólhat bele a döntéseibe, még csak össze sincsenek házasodva, igaz ez nem rajta múlott, Kaitlyn nem volt házasságpárti. De még van öt hónap, amíg el kell foglalnia a pozíciót Los Angeles-ben, addig még annyi minden történhet. Talán azt is megkérdezi végre, hogy Ethan vele megy-e… 

   Abbahagyta a sehova sem vezető spekulálást, nagyot nyújtózva felállt, leoltotta a lámpákat, és felment a hálószobába. Kellett a pihenés a következő, ugyancsak eseménydúsnak ígérkező nap előtt. 

   Azzal a gondolattal aludt el, hogy két éve ő is ott volt Rochesterben a csapatépítő tréningen, de akkor Kaitlyn elevenebb volt, mint amilyennek az imént tűnt a telefonban.

Válaszutasok 1. rész 6. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

6. fejezet

~ Kaitlyn ~

   A bőröndjénél súlyosabb lelkifurdalását vonszolva lépett be a szerkesztőség épületébe. Ethan előtt jókedvet mutatott, de amikor elváltak a parkolóban, újult erővel zuhant rá saját árulásának a súlya. Kaitlyn azzal mentette magát, hogy volt már olyan a világtörténelemben, hogy más időpontra tettek egy csapatépítőt. Amit egyből követett a kérdés, hogy milyen ember az, aki önös érdekből változtatja meg egy majd’ húsz embert érintő program időpontját az utolsó pillanatban, pusztán azért, mert nem tud egy fedél alatt megmaradni egy négyéves kisfiúval, aki történetesen a szerelme unokaöccse? A lelkiismerete diktálta kérdésnél csak a kimondatlan válasz volt rosszabb, de kihúzta magát, és úgy döntött, hogy jobb, ha a kisördögre hallgat, és most önző módon saját magára fókuszál.  

  Kaitlyn nyugalmat erőltetett magára, amit a lift tükrében le is ellenőrzött. A főszerkesztői kinevezésekor nem fogadta el a felajánlott irodát a vezetői szinten, mert közel akart lenni a csapatához, így még mindig abban a hetedik emeleti irodában dolgozott, aminek ajtajával anno letaglózta Ethant, így nem sok ideje volt rendezni az érzéseit.

    Belegondolt, hogy mekkora utat tettek meg azóta. Az „Így utazunk mi” sikeres volt, olyannyira, hogy mára külön fűzött mellékletté nőtte ki magát. A sikerért bezsebelte főnökei elismerését, és elégedetten dőlhetett volna hátra a megszilárdult szerkesztői pozíciót jelentő székében, de ő folytatta a kemény munkát, hogy túlszárnyalják a kezdeti sikereket. Bezsebelte a magazin Év embere díját, és amikor fél éve kinevezték főszerkesztőnek, a csapata egyként örült a sikernek. A Los Angeles-i főszerkesztői megbízással azonban meggyengült a csapategység, a bizonytalanság és a feszültség szinte tapinthatóvá vált az irodában. 

    A lift puha zökkenéssel megállt, ő pedig a tőle megszokott határozottsággal szállt ki, maga után húzva a bőröndjét. A kényelemre voksolt, és magassarkú helyett lapos balerina cipőt vett fel, és szoknya helyett szürke vászonnadrágot, hozzá magas nyakú, ujjatlan olajzöld felsőt. Laza szövésű kardigánját nagyméretű, praktikus, „csupazseb” táskáján dobta keresztbe. A megjelenése most sportos eleganciát sugárzott, és azt is tudta, hogy a szokásos magabiztosságot és erőt sugározza, de belül bizonytalannak és önzőnek érezte magát. 

   – Jó reggelt! – köszöntötte July, ahogy belépett az előtérbe. 

   – Jó reggelt! – mosolygott a kedves arc láttán. – Mindenki bent van? 

   – Igen. Olyanok, mint egy felajzott japán turistacsoport – mosolygott a korát meghazudtoló energiával bíró asszisztensek gyöngye. 

   – Ezt örömmel hallom – könnyebbült meg némileg Kaitlyn. – Már amennyiben a kedvük is jó. Tudjuk, hogy mikor indulunk pontosan? 

    – Negyed tizenegykor. És nekem nem tűnnek rosszkedvűnek. 

    – Rendben. Keresett valaki tegnap? 

    – Nem igazán. Csendes nap volt. Milyen volt a keresztelő? – csillant fel July tekintete. 

  – Mint egy keresztelő, gondolom – vonta meg a vállát Kaitlyn. – Nem volt még szerencsém ilyesmihez. 

    – Amíg el nem felejtem! – érte utol July hangja, miközben a bőröndjét kormányozta be az irodaajtón. – Mr. Burke kéri, hogy nézz be hozzá, mielőtt elindultok. 

    – Mondta, mit akar? – rándult meg Kaitlyn gyomra, de a titkárnő csak a fejét rázta. 

    Ritkán fordult elő, hogy az igazgató magához rendelje az embert, de ha mégis, akkor arra nyomós oka volt. Akkor volt utoljára jelenése az oroszlánbarlangban, amikor megbízták a főszerkesztői poszttal. Lepakolt az irodában, aztán sarkon fordult és a gyomrában egyre erősödő nyomással küzdve visszasétált a lifthez. A tizedik emelet volt a felsővezetői szint, és gyorsabban felért, mint szerette volna. A liftből kilépve hatalmas márványtábla közölte vele, hogy az 1972-ben alapított Extra üdvözli, és balra találja Kenneth G. Beatty igazgatót és résztulajdonost, jobbra pedig Charles H. Burke igazgatót, alapítót és résztulajdonost. Jobbra fordult, és határozott léptekkel besétált az impozáns előtérbe. 

   – Jó reggelt, Norma! – köszöntötte a titkárnőt, aki olyan egyenes tartással ült az íróasztala mögött, mintha a királynő vacsorájá vett volna részt. 

    – Szép jó reggelt, Kaitlyn! – mosolygott rá Norma. – Mr. Burke már várja. 

  Norma minden felesleges mozdulatot mellőzve, előkelő tartással állt fel és kísérte az iroda felé. Tökéletes szabású kosztümje láttán saját, utazásra összeválogatott ruhájában Kaitlyn alulöltözöttnek és kislányosnak érezte magát, ahogy balerina cipőjében bandukolt a középkorú nő mögött. 

  – Mr. Burke! – lépett be határozott kopogás után Norma a főnöki irodába. – Miss Connors megérkezett. 

   Ahogy átlépett a küszöbön, mint mindig, Kaitlynt most is ünnepélyes érzés kerítette hatalmába. Hiába a kor modern technológiája, ami a szerkesztőség egész épületét jellemezte, Charles Burke saját privát birodalmába nem engedte be a XXI. századi trendet. Hatalmas, fotelszerű bőr széke, faragott mahagóni íróasztala, az iroda sarkában kialakított vendégváró sarok dohányszínű szövet ülőgarnitúrája és a hozzá illő dohányzóasztal ódon hangulatot árasztott. A falakat fényképek borították, fekete-fehérre tapétázva az irodát. Minden képnek külön története volt, Mr. Burke sokukat meg is osztotta Kaitlynnel. 

  Az ablakon nem a szokásos szalagfüggöny fogta el a fényt, hanem az ülőgarnitúra színével harmonizáló, sűrű szövésű sötétítő. A szemközti falat könyvespolc foglalta el, ami az íróasztal hű társa volt színével és faragott kis oszlopaival. A könyvek mellett helyet kapott rajta temérdek elismerés, amit a férfi pályája során kapott először újságíróként, később pedig a város megbecsült polgáraként, és ünnepelt magazinjának szülőatyjaként. Igazi példakép volt, akihez az olyan agilis fiatalok, mint Kaitlyn, hasonlítani akartak. 

   Az Extra nagyobb része fél éve egy angol-amerikai közös vállalaté volt. Annak köszönhette, hogy túlélte az online média hódítását, hogy Charles Burke belátta, nem maradhat egy ember kezében az irányítás, mert szétforgácsolódik a versenyben még úgy is, ha jó érzékkel választja meg a vezetőit. A magazin tulajdoni arányának megosztása azzal járt, hogy egyes kérdésekben nem dönthetett egymaga, hanem szavazati aránya alapján képviselhette álláspontját és érdekeit az igazgatótanácsban, viszont vétó joga volt. 71 évnyi élettapasztalattal maga mögött tiszteletet parancsoló, erős, karizmatikus vezető volt. Mackós termete, mély hangja, szigorú arca azt az érzést keltette beszélgetőpartnereiben, hogy olyan emberrel állnak szemben, akinek egyszerűen lehetetlen nemet mondani, és aki kíméletlenül lesújt, ha ellenkezést tapasztal. A kemény felszín alatt azonban nagyfokú emberség lapult, amit már Kaitlyn is nem egyszer tapasztalt a saját bőrén. És ő cserében semmilyen módon nem akart neki soha csalódást okozni. 

    – Jöjjön csak, jöjjön! – intett felé az igazgató, a tekintetét le sem véve az asztalán fekvő papírról. 

    – Jó reggelt, Mr. Burke! 

    – Üljön le! Egy perc, és az Öné vagyok. Csak még aláírom ezt a levelet. 

   Kaitlyn leült az asztal előtt álló kényelmes székbe, miközben a tekintetét végighordozta az irodán. Mindig rácsodálkozott, hogy mennyire nem illik bele az igazgató szobája az épület egészébe, ugyanakkor mégis ez az iroda adja az egész szerkesztőség lényegét. És Charles Burke, aki maga volt egy személyben az Extra. 

   – Így ni! Ezzel megvolnánk – csukta be Mr. Burke az asztalán fekvő mappát. – Kaitlyn – mosolygott –, örülök, hogy benézett. Nem tartom fel sokáig, tudom, hogy percek múlva indulnak Kentbe. Ezért is kértem, hogy jöjjön fel, mielőtt útra kelnek – dőlt hátra a férfi elkomolyodva, amitő Kaitlyn gyomra bukfencezett egyet. – Júniusra volt betervezve az út, ha jól emlékszem. 

    Kaitlyn hirtelen szeretett volna egészen máshol lenni. Bárhol, csak ne Mr. Burke átható tekintete előtt. A lényeg, hogy ne kelljen végighallgatni az igazgató szemrehányását a felelőtlen magatartásáért. 

   – Mr. Burke, én tudom, hogy kicsit gyors és váratlan volt a változtatás, de… – kezdett bele, és fogalma sem volt, hogyan folytassa, amikor a férfi beléfojtotta a szót. 

     – Gyors és váratlan, igen. Nem tudom, pontosan mi volt az oka a változtatásnak – fúrta a tekintetét az övébe Mr. Burke, amitől a legszívesebben felpattant volna a székből, és meg sem áll Tylerig. 

   – Nézze, uram… – hebegte, de a férfi egy legyintéssel tudtára adta, hogy még nem fejezte be a mondanivalóját. 

   – Kaitlyn! Fogadja meg egy vén róka tanácsát! Ne szabadkozzon! Csak akkor, ha a másik fél már kiterítette a lapjait. Ha korábban teszi, gyengének mutatja magát. És elárulja, hogy vaj van a füle mögött. Legyen magabiztos minden helyzetben! Higgye el, sokat lehet vele profitálni – mosolyodott el a férfi. – Szabadkozni ráér akkor is, ha kiderül, tényleg elcseszett valamit – kacsintott. 

   – Hát… – hápogta Kaitlyn, és sikertelenül igyekezett nyugodt kifejezést varázsolni az arcára. – Köszönöm a tanácsot – mosolygott bizonytalanul, konstatálva, hogy a keze továbbra is remeg, mert a közvetlen hangvétel ellenére valami azt súgta, hogy nem fog tetszetni neki, amit hallani fog. 

  – Kaitlyn! – fűzte össze az ujjait az asztalon Mr. Burke. – Tudom, hogy az utóbbi időben keményebben dolgozott, mint valaha. Azt is, hogy azt mondtam, öt hónap múlva öné az Extra L.A. Sajnos azonban változás állt be, ami átírja a forgatókönyvet. 

    Kaitlyn hátán hideg futott végig, mint ha egy jeges kéz simított volna végig rajta. Most esett le neki, hogy itt többről van szó, mint a tréning időpontja. És, hogy nem fog neki tetszeni, amit hallani fog. 

  – Át kell csoportosítanunk a feladatainkat, újakat kell végrehajtanunk, és új emberekkel kell dolgoznunk – nézett rá komolyan a férfi. – A maga kis akciója, ahogy átcsoportosította a teendőket és előrehozta a tréning időpontját, rávilágított valamire. Nem lehetünk mindig mindenkihez lojálisak, nem dönthetünk úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. 

    Burke mély levető vett, mielőtt folytatta volna, Kaitlyn pedig úgy érezte, hogy a szoba egyre kisebb, a levegő pedig egyre kevesebb lesz körülötte. 

    – Fájó szívvel hoztam meg a döntésemet, Kaitlyn.

Válaszutasok 1. rész 5. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

5. fejezet

~ Kaitlyn ~

A keresztelő és a furcsa délutáni látomás keltette bizonytalan érzései után Kaitlyn most, hogy végre otthon voltak, újra elemében érezte magát. Mindent megbeszélt Katie-vel, lépésről-lépésre megtárgyalták, mi lesz az előttük álló három napos csapatépítő menete. Elvileg senki nem fog hiányozni a 18 fős társaságból, de biztos csak akkor lehetett a dolgában, ha mindenki útra készen jelenik meg a szerkesztőségben, és elindulnak végre Rochesterbe. Úgy döntött, hogy csak reggel pakolja össze a holmiját, így meg tudja írni a főszerkesztői előszót a következő kiadáshoz.

A nappaliból tompa zajok szűrődtek fel a dolgozószobába, Ethan nyilván a tévécsatornák között kapcsolgatott. Kaitlyn keze megállt a laptop billentyűzete felett, de erőt vett magán, és elnyomta a lelkifurdalást. A keresztelő miatt van elmaradásban, és nem engedhette meg magának, hogy ne adja le másnap az előszót. Keményen dolgozott, hogy kivívja magának az elismerést a lapnál, és most, hogy megkapta az Extra Los Angeles-i kiadásának egyik szerkesztői állását, nem szándékozott lazítani a gyeplőn. Nagy megtiszteltetés volt, hogy felajánlották neki a lehetőséget, és már várta az új kihívást. Új munka, új ország, gyakorlatilag új élet, és, bár izgatott volt, nem aggódott, hiszen volt egy amerikai párja, aki majd átsegíti a kezdeti kulturális és egyéb nehézségeken.     

–     Na, jó, Connors, koncentrálj arra, ami előtted van, különben soha nem leszel kész! – szakította el a gondolatait a jövőről. Megkereste a kedvenc dallistáját a gépen, bedugta a fülhallgatót a fülébe, és nekilátott az írásnak.

Egy óra múlva fejezte be a billentyűverdesést. Elolvasta a cikket, javított rajta, újra elolvasta, és elégedetten dőlt hátra. Miután biztos, ami biztos alapon elküldte az előszót a hivatalos email címére, kikapcsolta a laptopot. Felállt, leoltotta a lámpát, és csak akkor figyelt fel rá, hogy odakint időközben besötétedett. Nagyot nyújtózott, amitől a ruhája kényelmetlenül felhúzódott.

–  Mi a… – nézett végig magán. Annyira igyekezett Katie-vel beszélni, hogy csak most jött rá, hogy át sem öltözött, és még mindig a keresztelőn viselt ruhában van. Ami az előszót illetően vagy jó ómen lesz, vagy nem. Gondolataiba merülve átment a gardróbszobába és megvált a kék-fehér ruhától, majd bevette magát a fürdőbe, amit a vízcseppekből ítélve már Ethan is útba ejtett, amíg ő dolgozott. A zuhany feloldotta a nyaka és válla feszültségét, és felfrissülve indult a nappali felé.

Ethan elnyúlva feküdt a kanapén, kezével a mellkasához szorítva a távirányítót. A tévében egy meteorbecsapódást és annak következményeit szimuláló ismeretterjesztő film riogatott, miközben a férfi szuszogva aludt. Csábító látványt nyújtott, bár Kaitlyn mindig annak látta. Magas volt, karcsú, pont annyira izmos, amennyi elég a sportos alkathoz, de nem hivalkodó. Sötétbarna, hullámos haja a homlokába lógott, barna szeme mindig élénken csillogott, és nőket megszégyenítő szempillái voltak. Igazat adott Katie-nek, amikor két éve úgy írta le,  hogy „nagyon egyben van”.

–     Hahó! Átalszod a világvégét? – suttogta Ethan fülébe.   

–     Milyen világvégét? – pislogott a férfi, mint egy álmos bagoly.

–   Az éppen soron lévőt. És teljesen tétlenül – tette hozzá Kaitlyn lágy csókokkal borítva Ethan szemeit, orrát és száját.

–     Folytasd egy kicsit, és rájössz, hogy nincs itt semmi tétlenség – jelent meg egy ördögi vigyor a férfi arcán.

–  Rendben, de inkább a hálószobában – kapott Kaitlyn az egyértelmű ajánlaton, és a kezét nyújtotta Ethan felé.

–   Akkor kalandra fel! – pattant fel a férfi. A távirányítót már a lépcső aljából dobta vissza a kanapéra.

Kaitlyn arra ébredt, hogy a szemébe süt a Nap. Este nem foglalkoztak a sötétítővel, így most verőfény árasztotta el a hálószobát. A résnyire nyitott ablakon madárének szűrődött be. Az ágy másik fele üres volt, de a párnán érezte Ethan testének melegét, vagyis nemrég kelhetett ki az ágyból, és a neszezésből és vízcsobogásból ítélve nem ment messzire, csak a fürdőszobáig. Kaitlyn ködös aggyal próbált rájönni, hogy milyen nap van, amihez az előző napot igyekezett felidézni, és máris eszébe jutott Chloé keresztelője, így lassan összeállt a kép. A mobilja után nyúlva arra is rájött, hogy a dolgozószobában hagyta az este. Átnézett Ethan oldalára, majd átgurult az ágyon, és kinyúlt a férfi telefonja után, ami negyed hetet mutatott. Azzal a jóleső érzéssel hanyatlott vissza a párnájára, hogy még bőven van ideje zuhanyozni, felöltözni és bepakolni a holmiját a csapatépítőre. Ezt Ethan is megerősítette, aki kócosan és borostásan jelent meg a kinyíló fürdőszoba ajtóban.

–  Még aludhatunk – mormogta recés hangon, és egy rántással behúzta a sötétítőt, jótékony homállyal borítva el a hálószobát. 

Amikor Kaitlyn másodszor is felriadt, az a furcsa érzése támadt, hogy valamit elfelejtett, de fogalma sem volt, mit. Ethan békésen szuszogott mellette, mellkasa ritmusosan emelkedett és süllyedt. Kaitlyn tekintetét magához vonzotta a meglibbenő mélylila sötétítő, ami eszébe juttatta, hogy a férfi csak az imént húzta be. Vagy az már régen volt?

–     Hány óra van? – ugrott ki az ágyból olyan gyorsan, mintha izzó parázzsá változott volna alatta. Szétrántotta a sötétítőt és kibámult az ablakon, de persze a zöldellő belső udvar nem árult el semmit, csak azt, hogy még mindig süt a Nap.

–     Mit keresel? – szólalt meg mögötte Ethan álomittasan.

–     Hány óra lehet? – fordult meg Kaitlyn.  

–     Az udvaron? Annyi, mint idebent – fordult át a férfi a másik oldalára.

–     Jaj, te … – lökte el magát Kaitlyn az ablakpárkánytól. – Hol a telefonod? – torpant meg, mert Ethan mobilja eltűnt az éjjeliszekrényről.    

–   Itt van – nyúlt a férfi a párnája alá. – Azt mondja, hogy… – hunyorgott a képernyőre –Fél tizenegy múlt.

–   Mennyi? – kapta a kezét a szájához Kaitlyn. – Fél tizen… Az hogy lehet? Nem lehet annyi! Nekem tízre az Extrában kell lennem! – hadarta egyre inkább kétségbeesve.

–     Majd máskor, bébi, majd máskor – mormogta Ethan a párnába.

–  Nem, nem… Nekem végem – fagyott le Kaitlyn, miközben a férfi feltornászta magát a könyökére, és a nyugodtság szobraként pislogott rá.

–     Mi az, még egy fejem nőtt? Csak mert pont úgy nézel…

–     Jaj, ne csináld már! – fordult sarkon Kaitlyn, hogy kirohanjon és megkeresse a telefonját. Katie már egész biztosan vagy százszor hívta.

–  Nyugi! Csak negyed kilenc van – érte utol Ethan hangja az ajtóban, amitől mintha London összes gondjának súlya gördült volna le a válláról.  

–    Ez biztos? – lehelte.

–    Tuti biztos.

Ethan fülig szaladó vigyora láttán Kaitlyn megkönnyebbülését felváltotta a pulykaméreg.   

–  Van neked lelked? – kapta fel a párnáját dühösen, és az ágyra térdelve lesújtott vele, bele a vigyor közepébe. Ethan nevetve próbálta lefegyverezni, de Kaitlyn módszeresen csépelve esélyt sem adott neki, így inkább eltűnt a takaró alatt.

–  Jól van, na! Megadom magam! Bocsánat! – kukucskált ki a fedezékéből a férfi két puffanás között.

– Rendben – sóhajtott egy nagyot Kaitlyn, hogy még mindig dübörgő szívét lenyugtassa. Leresztette a fegyverét, amiből a csata hevében kiszabadult pár tollpihe, és ott repkedett körülöttük. – De eszedbe ne jusson még egyszer így megijeszteni, hallod?

–    Oké – jött a fojtott válasz, amiből érződött, hogy Ethan nevet, ami egyenlő volt azzal, hogy esze ágában sincs megtartani az ígéretét.

–  Na persze – sziszegte Kaitlyn újabb fegyver után nézve a lábon kihordott infarktusért és a megszegésre ítélt ígéretért. A pillantása megakadt az éjjeliszekrényen álló vizespoharán, óvatosan felemelte, és békülékeny hangon ledobta a párnát az ágyra, hogy a férfi is észlelje a puffanását.

–     Előbújhatsz! Lenyugodtam.

–     Csak ha nincs párna a kezedben – gyanakodott Ethan.

–     Nincs párna a kezemben.

Ahogy Ethan feje előbukkant a takaró alól, Kaitlyn meglódította a poharat. Nem érdekelte, hogy mi lesz vizes, a revans most mindennél fontosabb volt. A férfit készületlenül érte a támadás, valójában még Kaitlyn is meglepődött saját magán, de most kiélvezte az édes bosszú minden pillanatát. Nevetnie kellett Ethan elképedt arca láttán, és ahogy hápogott és prüszkölt a víztől. Sajnálta, hogy nincs nála a telefonja, mert ha valami, akkor ez a látvány fotóért kiáltott. Később Ethan is nevetne a képen, győzködte önmagát, végül is ő is szereti az „akasztják a hóhért” féle sztorikat. Nem bánkódhatott azonban sokáig, mert Ethan gyorsan lerázta magáról a döbbenetet, és egy csatakiáltással katapultált az ágyból, Kaitlyn pedig hiába akart eliszkolni, erős karok fonódtak köré és rántották vissza az ágyba. Pár pillanat múlva már eszében sem volt, hogy elfusson a visszavágó elől.

~ Ethan ~

A zuhanyozás után szinte még meg sem száradt, máris magára kapott egy melegítőalsót és egy kinyúlt pólót, és lekocogott a konyhába. Az ablakon bevágó napsütésben szinte ragyogtak a hófehér bútorok, így félig vakon látott hozzá a kávéfőzéshez.

Késésben volta, mert belefeledkeztek a reggeli csatározásba, de Ethan azt se bánta volna, ha még nagyobb késést hoznak össze, végtére is ő nem volt időhöz kötve. Imádta Kaitlyn játékos, önfeledt énjét, ami csak ritkán bújt elő az öntudatos, komoly, célorientál belső és a hivatalos, összeszedett külső mögül, mintha csak bűn lett volna a létezése. Csendben lapult odabent, de, ha ügyesen csalogatták, és ezt Ethan két év alatt szinte tökélyre fejlesztette, akkor ugrásra kész volt. Mint ahogy a szenvedélyes szerető is, ami a férfi nagy szerencséjére más lapra tartozott, és gyakran előbújt rejtekéből.

Kaitlyn nagy talány volt, kemény dió, de Ethan komótosan fejtegette le róla az álarc rétegeit, de, mióta a nő megkapta az új munkát, a rétegek megint vastagodni kezdtek. Vagy Chloé születése óta, de, mivel a kettő szinte egybevágott, a férfi maga sem tudta eldönteni, melyikre gyanakodjon jobban. De nem megyünk fejjel a falnak, csak lassan, Lambert, bíztatta magát, miközben felverte a hűtőben talált utolsó öt tojást és a tűzhelyre tette a serpenyőt. Amikor az olaj halkan sercegni kezdett és beleöntötte a tojást, az illatok kiverték a fejéből a komor gondolatokat. Dúdolgatva megmozgatta a rántottát, és jól megszórta a tetejét parmezánnal, aztán megpakolta a kenyérpirítót.

–     Mmmm, remek illatok – szólalt meg a háta mögött Kaitlyn. – Farkaséhes vagyok. Megterítsek?

–     Naná! Kész a kávé is – bökött az állával a férfi a gép felé.

–   Csodás vagy – dicsérte Kaitlyn, aki tökéletesre szárított frizurával, halvány sminkkel, köntösben pakolta ki a tányérokat és bögréket az asztalra. – Sietnem kell, reggeli után még be kell rámolni a bőröndöt. Tízkor indulunk, de előtte még össze kell szednem pár anyagot – ült le az asztalhoz az elkészült pirítósokat felmarkolva.

–  Beviszlek – ajánlotta Ethan. – Utána meg elmegyek Tylerért. Elég ennyi? – méregette Kaitlyn tányérját, remélve, hogy beéri annyi rántottával, amennyit kiszedett neki.

–  Ühüm – harapott bele egy pirítósba Kaitlyn. – Köszi a fuvart! – mosolygott, majd elmerült a rántottaevésben. – Biztosan elboldogulsz majd Tylerrel? – kérdezte a tányérját fixírozva.

–   Persze – vágta rá Ethan nagyobb magabiztossággal, mint amit érzett. – Egyszer mindent el kell kezdeni. Ha valami gond van, felhívom az anyját, ha ez sem segít, akkor hazaviszem. De szerintem rendben leszünk.

–     Akkor jó – temetkezett bele Kaitlyn a rántottájába, Ethan pedig követte a példáját.

     Nem sokkal fél tíz után tette ki Kaitlynt a szerkesztőségnél, és mosolyogva visszaintegetett neki, mielőtt a lány eltűnt a forgóajtó mögött.  

–  Legközelebb nem szöksz meg – olvadt le a jókedv az arcáról, és gázt adott. Bekapcsolta a rádiót, aztán végignyomkodta az összes gombot, mire megállapodott egy retró slágereket sugárzó adónál. A zenétől nosztalgikus hangulatba kerülve hajtott be a McBride család udvarára. Kiszállt a kocsiból, és elsétált a hátsó kertbe nyíló ajtóhoz, ahonnan vidám gyerekcsivitelés hangját hozta a május végi szél. Fellépkedett a lépcsőn, és bekopogott a nyitott ajtón.

–   Ethan bácsi! – kiáltotta Tyler, és nekirugaszkodott, hogy lepattanjon a székről, de Susan hangja megállította.

–    Hova, hova, fiatalúr? Megetted a reggelidet?

–    Nem, de… – kezdte Tyler, ám az anyja félbeszakította.

–   Akkor tessék a széken maradni, és az utolsó falatig megenni mindent! Addig nem mész sehová, amíg nem vagy kész.

–   Micsoda szigor – lépett az asztalhoz Ethan, és puszit nyomott Susan arcára, majd összeborzolta Tyler haját. – Anyu is mindig ezt mondta, amikor meg akartam lógni.

–  És milyen jól tette – bökte oldalba a könyökével Susan. – Különben még mindig olyan nyeszlett lennél, hogy elfújna a szél.

–  Nem is voltam nyeszlett – kelt gyerekkori énje védelmére a férfi. – Csak nem voltam épp díjbirkózó alkat.

–    Az biztos. És ez nem is változott.

–   Hé, te most sértegetsz? – kérdezte Ethan színlelt felháborodással Tylerre kacsintva, aki ide-oda kapkodta a fejét a felnőttek évődését hallgatva. – Mi bajod velem? Már az is baj, ha az ember nem kövér?

–     Dehogy. De elférne rajtad 2-3 kiló. Vékonyabb az arcod, mint máskor.

–     Az lehet. Sokat dolgoztam mostanában, nem mindig fért bele a normális étrend.

–     Kaitlyn szokott főzni? Ott az a hatalmas, jól felszerelt konyha, vétek lenne nem használni.

–     Szokott – ült le Ethan az asztal mellé –, csak mostanában nem igazán van rá ideje. Mindig este jön haza, de van, hogy bent marad a lakásában éjszakára. Egyébként meg nem szakácsnőnek költözött hozzám – tette hozzá, és elcsent egy katona vajas-lekváros kenyeret Tyler tányérjáról.

–   Nem egyszerű, az biztos. Sikeresnek lenni a munkában, a szerelemben és a konyhában – ismerte el Susan. – Tényleg, hol van Kaitlyn? Azt hittem, ő is jön.

–     Tegnap délutánig én is – húzta el a száját Ethan.

–     És mi változott? – vált gyanakvóvá a nővére hangja.

–     Állítólag a beosztása.

–     Állítólag? – kapta el a szót Susan. – Az mit jelent?

–     Pfff, hát, semmit, csak … – legyintett Ethan. – Hagyjuk.

–  A fenéket hagyjuk! – kapta fel a fejét Susan, mire Tyler felnevetett. – A francba – formálta némán a nő, majd a gyerekhez fordult, aki az utolsó falat kenyeret tömte a szájába. – Ha jóllaktál, akkor mehetsz fogat mosni, drágám.

A gyerek lecsusszant a székből és eltűnt a fürdőszoba irányába.

–    Már egyedül mos fogat? – lepődött meg Ethan.

–   Persze, de ne tereld el a szót! – legyintett Susan. – Ki vele! Összevesztetek, vagy mi? – pattant fel, és egy teáscsészével tért vissza.

–   Oké – adta meg magát a férfi. – Szóval tegnap még úgy volt, hogy Kaitlyn ma nem dolgozik. Reggel, mielőtt elindultunk a keresztelőre, mondtam neki, hogy elhozhatnánk Tylert. Beleegyezett, aztán később azt mondta, hogy félreértett valamit.  

–  Jól indul – szúrta közbe Susan, és teletöltötte a csészét. – Édesen, kevés citrommal, ahogy szereted – És? Mi volt azután?

–   Tegnap hazafelé kibökte, hogy nem lesz itthon hétvégén, mert most lesz a csapatépítő tréning. Amit a héten tettek át júniusra. Már el is indultak – nézett az órájára Ethan.

–     Ez pech – summázta Susan.

–    Az. Csak én úgy érzem, hogy nem más miatt alakult így, hanem Kaitlyn bepánikolt, és elintézte, hogy mégis előrehozzák a csapatépítőt.

–     Bepánikolt? Kaitlyn? – hitetlenkedett Susan.

–     Igen! Te is észrevetted már, hogy milyen feszélyezett, ha gyerek van a közelében, nem?

–     Persze, nem vagyok vak. De azért az messze van a pániktól.

–     Igen, csak olyan furcsa mostanában.

–   Figyelj, szerintem fogadd el, hogy előrehozták a csapatépítőt, ha Kaitlyn azt mondta. Benne megbízhatsz. Ő más, mint Jillian.

–   Az biztos – feszengett Ethan az exe neve hallatán. Belekortyolt a teájába, hogy lemossa a szájában támadt keserű ízt, közben figyelte, ahogy Susan feláll és elkezdi lerámolni az asztalt.

–     Kész vagyok, mami! – jelent meg Tyler az ajtóban.

–   Nagyszerű! – fordult felé Ethan. – Becsomagoltál, kölyök? Mindent összekészítettél a nagy kalandra?

–     Igen – csillant fel a kisfiú szeme izgatottan.

–     Rendben. Akkor akár mehetünk is.

–   Azért annyira ne siessünk! – nevetett fel Susan. – Még pizsamában van, nem látod? Menj, öltözz fel szépen, Tyler, ott van a ruhád az ágyon. Rögtön megyek én is és segítek.

–     Jó – bólogatott lelkesen a kisfiú és kiszökdécselt a konyhából.

–     Szófogadó kiskölyök – nézett utána mosolyogva Ethan.

–  Kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve. Megvan mindenről a saját kis elképzelése, és sok mindenben rád emlékeztet. Nem könnyű a gyereknevelés, majd te is rájössz, ha ... – Susan hirtelen elhallgatott. – Bocs – szabadkozott és a kelleténél nagyobb lendülettel tette le Tyler tányérját a konyhapultra, ami nagyot csörrent.

–  Ugyan már! – állt fel Ethan, hogy a hirtelen jött hangulatváltozást megállítsa. – Sok minden változott Jillian óta – rántotta meg a vállát. – És most boldog vagyok.  

–    Találkoztál vele mostanában?

–    Franciaországba költözött, kevés az esélye, hogy összefussunk.

–    Jobb így.

–   Igen.

Susan a pultnak támaszkodva, tűnődő arckifejezéssel forgatta a jegygyűrűjét, ami azt jelentette, hogy kérdezni vagy mondani akar valamit, de nem biztos a dolgában.   

–     Bökd ki – könyörült meg rajta Ethan.

–     De ígérd meg, hogy nem fogsz megharagudni! – nézett fel rá Susan.

–     Ez csapda! – emelte fel a kezét tiltakozásul a férfi.

–     Ígéred? – ütötte a vasat Susan.

–   Oké, ígérem – forgatta a szemét Ethan, mert az ilyen szituációból soha nem jött ki jól. – Ki vele!

–   Hú, hogy mondjam, hogy ne jöjjön ki hülyén – túrt a hajába Susan. – Na, jó – sóhajtotta. – Tyler nem csak egy pótlék, ugye? Nem csak azért kötődsz hozzá ennyire, mert ha vele vagy, akkor olyan, mintha a saját fiaddal lennél, igaz? Önmagáért szereted, ugye?

Ethan meglepetten pislogott. A kérdés akár sértő is lehetett volna, de Susan arcára szinte oda volt írva, hogy mennyire fontos neki a válasz. A nővére volt a legerősebb nő, akit valaha ismert, ezért mindig meglepte, egyben felkavarta minden ritka pillanat, ha bizonytalannak vagy gyengének tűnt, és ez most egy ilyen pillanat volt.

–  Ott voltam Tyler születésekor, igaz? – fogta meg Susan vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Az én kezembe adták, miután felöltöztették, és amilyen rohadtul ijesztő volt az egész odáig, olyan tökéletes volt ez a pillanat – mondta komolyan. – Tyler nem pótlék, Susan, és sosem lesz az. Ő az unokaöcsém. És nincs fiam, akit pótolhatna.

–   Rendben – szorította meg Susan Ethan kezét. – Ne haragudj, hogy megkérdeztem, csak...

–  Nem haragszom – vágott közbe a férfi, elejét véve a további mentegetőzésnek. – De ne kételkedj bennem, oké?

–   Rendben – nyerte vissza Susan a korábbi magabiztos hangját. – Akkor nézzük meg, mit csinál Tyler!  

Ahogy beléptek a gyerekszobába, Tylert Chloé kiságya mellett találták. A plüssmackót ölelve álldogált, és összehúzott szemöldökkel erősen gondolkodott valamin, miközben hol a kishúgára, hol a játékmackóra nézett. Majd letérdelt, és beszuszakolta Dörmi urat a kiságy rácsai között.  

–     Mit csinálsz, szívem? – guggolt le mellé Susan.

– Neki adom Dörmi urat – felelte Tyler négy és fél évének teljes büszkeségével és határozottságával.

–   Miért?    

–    Hogy vigyázzon a babára – intett a kisfiú Chloé felé. – Mert én nem leszek itt.

–    De hát Dörmi úr a tiéd, Tyler. Nem fog hiányozni? Kivel fogsz aludni, ha nem lesz veled?

–    Ethan bácsival – rántotta meg a vállát a gyerek. – Ő sokkal nagyobb – jelentette ki, azzal sarkon fordult és visszament a saját ágyához. Úgy tűnt, hogy részéről lezártnak tekinti az ügyet.

–   Rendben – nevetett Susan halkan, és eligazította a mackót a kiságy sarkában.

Ethan agyán átfutott, hogy Dörmi úr hiánya alighanem nehéz perceket fog szerezni neki a hétvégén, gyermeki önzetlenség ide vagy oda, de majd igyekszik pótolni a mackót.

–   Akkor indulhatunk? – nézett a kisfiúra.

–   Ha tényleg készen állsz a feladatra – adott egy végső kibúvót Susan, de Ethan nem élt vele.

–   Naná, hogy készen – kapta fel az összekészített kis bőröndöt, majd lenézett Tylerre. – Van ehhez a típushoz használati útmutató, hölgyem? – bökdöste meg a kisfiút, aki kuncogva húzódott az anyja mellé.

–  Reggel nyolc óra körül ébred, uram – szállt be a játékba Susan. – Reggelire tejet vagy kakaót fogyaszt vajas kenyérrel, amit mézzel vagy lekvárral kell megkenni. És fel kell vagdosni falatokra. Ebéd egy óra körül. Szeret válogatni, de ha bolognai spagettit kap, akkor egy szava sincs, de ne dőljön be neki, mert bármit megeszik. Viszont úgy néz ki utána, mint egy koszos kismalac – hadarta. – Lássuk, mi van még. Ja, igen! Uzsonnára gyümölcs vagy puding. Vacsora hat óra körül. Majd fürdés, fogmosás, és lefekvés. Legkésőbb nyolc órakor. Ne legyen teljesen sötét a szobában, azt nem szereti. Ha ezeket az utasításokat betartja, és gondoskodik a szórakoztatásáról, akkor elégedett lesz vele.

–  Oké, elviszem. Kétnapos kipróbálásra – kacsintott Ethan Tylerre, és a kezét nyújtotta a kisfiú felé.

– Rendben – mosolygott Susan. – Chloé úgyis hamarosan éhes lesz, olyan pontos, mint egy kakukkos óra. És még a gyerekülést is át kell tenni a kocsidba.

–    Akkor hát, ne húzzuk tovább az időt, ugye, Tyler? Hagyjuk magukra a lányokat!

–   Jó – felelte a gyerek, és Ethant maga után húzva elindult, hogy nekivágjanak a közös kalandnak.