Illés TaMara - Válaszutasok
MÁSODIK RÉSZ
9. fejezet
~ Kaitlyn ~
– Mi ez a nagy sóhaj?
Kaitlyn meglepve kapta fel a fejét. Yolanda Adams állt az ajtóban, magasan, karcsún, kíváncsi tekintettel. Térdig érő, zöld ceruzaszoknyájában és japán ujjú, törtfehér blúzában, karamellszínű, tökéletes bőrével maga volt a két lábon járó elegancia.
– Tele a puttonyod? – kérdezte, és választ sem várva besétált az irodába és lerakta a kezében tartott mappát az íróasztalra.
– Nem, csak elgondolkodtam – erőltetett mosolyt az arcára Kaitlyn. Nézte, ahogy Yolanda leül vele szemben, elegánsan keresztbe teszi hosszú lábai. Tudta, hogy nem ússza meg a beszélgetést. Furcsa módon azonban nem érezte magát kellemetlenül tőle, sőt, inkább megkönnyebbült.
Jól megértették egymást, bár Kaitlyn először nem volt meggyőződve arról, hogy ez így lesz. Yolanda volt az amerikai kiadás vezetői posztjának várományosa, de a fúzió Kaitlyn kinevezését hozta. Azt várta, hogy Yolanda felmond, de végül elfogadta a helyettesi beosztást, egy feltétellel. Ha Kaitlyn jóváhagyja. Ő pedig hazardírozott, és támogatta a döntést. Az első találkozásukkor Yolanda elmesélte, hogy megfordult a fejében a gondolat, hogy a bőrszíne akadályozta a kinevezését, de elvetette, hiszen a vezetői kör sokszínűbb nem is lehetett volna. Tipikus amerikai álom, mondogatta, bár Kaitlyn a maga részéről egyelőre a vágyálom és a rémálom minősítés között vacillált.
Az idő múlására nem lehetett panasza. Az augusztus úgy elszállt, hogy szinte észre sem vette, máris szeptembert írtak. A munka minden egyes percét élvezte, izgalmas volt és kihívásokkal teli, és ő tárt karokkal fogadott mindent, amit nyújtott. A csapata remek volt, és első kézből tapasztalta meg az Ethantől hallott mondás igazát, miszerint az amerikaiak nem azért dolgoznak, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy dolgozzanak. Arra is jól emlékezett, hogy megsértődött, amikor a férfi hozzátette, hogy nem fog kilógni a sorból Los Angeles-ben. Mára már rájött, hogy Ethan nem sértésnek szánta.
– És min gondolkodtál? – firtatta Yolanda.
– Hát, csak úgy – rántotta meg a vállát Kaitlyn.
– Csak úgy – bólogatott Yolanda sejtelmes mosollyal. – Na, ki vele, mi bánt!
Kaitlyn kényelmetlenül mocorgott a székében, és kicsit nevetségesnek érezte magát. Hiszen Los Angeles-ben van. Az álmok földjén. Ahová a fél világ vágyik. Ő pedig boldogtalan. De oka van rá, védte meg magát öntudatosan. Hiába alakul jól minden a munkában, ha a szerkesztőségen kívül nem találja a helyét. Azt hitte, ha beleveti magát a munkába, későig bennmarad, és az elkerülhetetlenül bekövetkező szabadidejében pedig felfedezőútra indul a környéken, akkor minden rendben lesz. Tévedett. Hiába a napfényes Kalifornia, az óceán, a gyönyörű part, a ragyogóbbnál ragyogóbb üzletek megannyi szebbnél szebb cipővel és szandállal, nyomorultul érezte magát.
A nap fénypontja mindig az volt, ha Ethannel beszélt telefonon vagy videochat-en, ahol végre láthatta az arcát. De egyik sem pótolhatta a férfi érintését, a neki szóló mosolyát, a közelről rászegeződő pillantását, és legfőképp az összetartozás érzését…
– Mi borít ki igazán? – ütötte a vasat Yolanda. – A meló? A meleg? Vagy a távolság – nézett rá sajnálkozó mosollyal.
– Az utolsó – ismerte be Kaitlyn sután, mert a szánakozás az elsők között szerepelt az utálni való dolgok listáján. – Ah, már megint üres – grimaszolt a kávésbögréjére, hogy leplezze a zavarát.
– Már megint? Mennyit ittál? – nevetett Yolanda.
– Négyet.
– Az igen! Azzal a feneketlen kancsóval? – bökött Yolanda a bögréje felé. – Hogy fogsz éjjel aludni?
– Ahogy tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt – rántotta meg a vállát Kaitlyn. – Annak a koffeinnek, amelyik ebben a barna színű vízben van, semmi esélye velem szemben. Viszont finom.
– Azt hittem, hogy az angolok teáznak.
– Jobbára, de ha az ember lányának amerikai párja van, akkor átértékeli egy picit a dolgokat – mosolygott Kaitlyn. – Mi szél fújt erre? Azt hittem, már hazamentél.
– Még volt pár elintéznivalóm. Csak jöttem, hogy elköszönjek a hétvége előtt.
– Terveztek valamit?
– Jake egyik barátja kerti party-t ad, oda megyünk holnap. A nagyi vigyáz addig a kölykökre. Bár ők tiltakoznak a felügyelet ellen. Egy 11 éves fiú, és egy 14 éves lány nem igényel kotlóstyúkot – változtatta el a hangját Yolanda.
– A lányod mondta? – nevetett Kaitlyn. – Hát, igen. Gondolom, igyekeznek önállók lenni.
– Persze! Ha új cuccok vásárlásáról van szó, meg lógásról a haverokkal, akkor az önállóságuk határa a csillagos ég. De nézd csak meg, ha arról van szó, hogy összeszedjék a saját szennyesüket! Vagy kivigyék a szemetest. Egyből csecsemővé változnak, fogni kell a kezüket…, hogy elrángasd őket a kukáig, mert maguktól nem találják meg.
– A kamaszok már csak ilyenek, nem? – kérdezte Kaitlyn, és nehezére esett elképzelni, amint a mindig összeszedett, méltóságteljes, higgadt Yolanda a gyerekeivel bajlódik.
– De. És így szeretjük őket – mosolygott Yolanda. – És, te hogy állsz a srácokkal?
– Hát, igazából sehogy – krákogta Kaitlyn. – Mondjuk úgy, hogy nemigen van tapasztalatom.
– De azért láttál már gyereket? Tudod, olyanok, mint mi, csak kisebb méretben, nagyobb szájjal.
Szerette Yolanda humorát. Picit emlékeztette Katie-re, csak finomabb kiadásban. Sokkal finomabb kiadásban, javította magát, hiszen Yolanda maga volt a higgadt, magabiztos nőiesség, és nyoma sem volt benne Katie szeleburdiságának. Megjelenésre igazi dáma volt, tiszteletet parancsoló, ám mégis melegség lengte körül.
– Persze, hogy tudom, milyen egy gyerek – legyintett mosolyogva. – Csak, tudod, nem volt testvérem. Felnőtt koromban meg nem igen kerültem közelebbi kapcsolatba velük Ethan nővérének gyerekein kívül. De ők még nagyon picik.
– Csodapofák egytől egyig – mondta Yolanda. – Mindegyik külön egyéniség, de mégis közös rugóra járnak. Néha az az érzésem, ha egyet ismersz, ismered az összeset. Viszont nekem most mennek kell – nézett az órájára. – Te maradsz még? – állt fel, lesimítva a szoknyáját. Olyan volt, mint egy kecses gazella, Kaitlyn, ha nem tudja, hogy két kamaszkorú gyerek van, magától biztos nem jött volna rá.
– Egy kicsit még maradok. Utána irány a repülőtér. Ma érkezik Ethan – nézett az órára, és szinte érezte, hogy felcsillan a szeme.
– Oh! Akkor nem értem, miért voltál úgy elszontyolodva az imént. Viszont azt nem is kérdezem, mivel fogod tölteni a hétvégét – szaladt az arcára egy széles mosoly. – Érezzétek jól egymást!
– Köszönöm – intett Kaitlyn Yolanda után, és örült, hogy az már nem látja lángba boruló arcát.
Az óra mutatója kíméletlen lassúsággal vánszorgott, mintha sosem akarná elérni az öt órát. Próbálta elfoglalni magát, és nem beleesni az órabámulás csapdájába. Dolgozott még egy kicsit, de a figyelmét elterelte Yolanda kérdése. Hogy miért is volt elszomorodva, amikor Ethan ma érkezik? A válasz könnyű volt: csak egy hétvégét tölthetnek együtt.
Öt óra előtt öt perccel átcserélte királykék kosztümjét egy lenge, halványsárga nyári ruhára, és végre elindult. Vissza kellett fognia magát, hogy ne rohanjon végig a folyosón, de a liftből szinte kirobbant, majdnem letarolva az őrt. Sűrű bocsánatkérések közepette maga mögött hagyta a nevető férfit, és most már nem fogta vissza magát, futva érkezett az autójához.
Régen érzett ilyet. Egyszerre volt boldog volt és izgatott. Visszagondolva az elmúlt hetekre, minden egyes átsírt éjszaka és hétvége megérte, mert tudta, hogy a szerelmére áldozta őket. Viszont maga előtt is szégyellte bevallani, de most már egyetértett Ethannel abban, hogy sem a munka, sem az ambíciói érvényesítése nem éri meg azt a fájdalmat, amit folyamatosan érzett, mióta elváltak Londonban. De elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, végig csinálja, amit vállalt, és nem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják. Ha nem így tenne, önmagát adná fel, és az nem vallana Kaitlyn Connorsra.
~ Ethan ~
Fáradtan kóválygott a tömegben. Isteni csodaként fogadta, hogy végre a LAX-on van. A repülőgép tele volt, az utasok zajosabbak nem is lehettek volna. A gyerekek sírtak vagy rohangáltak, amitől a felszállás után egy órával már úgy érezte, mintha egy méhkas költözött volna a fejébe. De minden nyűgje elszállt, ahogy meglátta a várakozók között Kaitlynt. Bokáig érő, lenge ruhájában, vállára omló hajával, borostyánszínű szemével olyan volt, mint egy szépséges tündér.
Ethan türelmetlen, hosszú léptekkel szelte át a távolságot, és amikor végre ott állt a szeretett nő előtt, ledobta a válláról a sporttáskát, ami nagy puffanással ért földet a lába mellett, és habozás nélkül a karjába kapta Kaitlynt.
– Végre – lélegezte be a jól ismert parfüm púderes, lágy illatát, ami az otthont és a boldogságot jelentette. – Azt hittem, sosem érek ide. Nagyon hosszú volt az út.
– Oh, de romantikus! Az a baj, hogy hosszú volt az út, nem az, hogy hiányoztam? – mosolyogtak rá a könnyes borostyánszemek, mire két kezébe kapta Kaitlyn arcát és szenvedélyes csókkal birtokba vette az ajkát.
Teljesen belevesztek egymás közelségébe. Ethan csak távoli zajként érzékelte a hangosbemondóból szinte folyamatosan áradó figyelemfelhívásokat, és a körülöttük hullámzó tömeg hangját. De nem is érdekelte semmi, csak Kaitlynre figyelt, míg egy nagy bőrönd neki nem csapódott a vádlijának.
– Elnézést – figyelt fel egy apró, ázsiai lányra, aki ijedt arccal hajolt meg felé a felborult bőröndje mellől.
– Semmi gond – bontakozott ki Ethan Kaitlyn karjaiból, és felállította a pórul járt csomagot. – Én kérek elnézést – gurította a bőröndöt a lány mellé, aki hálálkodva újra meghajolt, majd sarkon fordult és elsietett.
– Azt hiszem, ideje nekünk is indulni – simított a füle mögé Kaitlyn egy hajtincset.
– Igen. Kicsit útban vagyunk – értett egyet Ethan, és felkapta a földről a táskáját. – Mutasd az utat – kapta a tenyerébe Kaitlyn kezét.
Pár percet sétáltak a még mindig tikkasztó melegben szinte párologni látszó parkolóban, amikor Kaitlyn büszkén megállt egy meggypiros Mercedes cabrio mellett.
– Csinos a kicsike – füttyentett Ethan, és bedobta a táskáját a hátsó ülés elé. – És, milyen a jobb oldalon vezetni? – pattant be Kaitlyn mellé.
– Kellett egy kis idő, míg megszoktam, de most már nincs vele gond – indította be Kaitlyn a motort, és gyakorlott kézzel kikanyarodott a parkolóból. – Bár az a rengeteg sáv és felüljáró! Néha még most is eltévedek – grimaszolt, miközben besorolt a centrum felé haladó autósorba.
Ethan kényelmesen hátra dőlve érezte a semmittevést. És élvezte a látványt. De nem a gyorsan változó városkép kötötte le a figyelmét, hanem Kaitlyn. Az arca, a mozdulatai, a szélben hullámzón repkedő fürtjei.
– Nagyon csinos vagy. Picit lebarnultál. És nem is tudom, mikor láttam rajtad ilyen lenge ruhát utoljára – morzsolta meg a vékony anyagot az ujjai között. – A kosztümök leuralták a szekrényedet.
– Munkában most is kosztümöt hordok – mosolygott rá Kaitlyn, majd gyorsan visszakapta a tekintetét az útra. – Mesélj! Hogy van Susan?
– Szépen javul szerencsére. Sokat segített neki, amikor hazamehetett a kórházból, és most, hogy már a gyerekek is vele vannak, még jobb. És persze ott van mellette Mrs. Parker.
– Egy ilyen házvezetőnő aranyat ér.
– Bizony. Nagyon karakán asszonyság – nevetett Ethan.
– Na, csak nem lekapott a tíz körmödről? – vigyorgott Kaitlyn.
– Nem, dehogy. Csak rendet tart. A gyerekek is szeretik. Nagy segítség.
– A telefonban elég jónak tűnt Susan hangja.
– Igen – sóhajtotta Ethan. – Mert tartja magát és igyekszik túl lenni rajta. Jár gyógytornára, és úszni. Szépen erősödik, de lelkiekben még nagyon lent van, bár igyekszik nem mutatni. Jár pszichológushoz, de nem hiszem, hogy ezt fel lehet dolgozni. Legalábbis ennyi idő alatt nem. Talán majd évek múlva.
– Vagy sosem – tette hozzá Kaitlyn az utat nézve. – Tudod, hirtelen eszembe jutott, hogy… – mondta, majd legyintett egyet, mint aki legyet akart elhessegetni. – Semmi, felejtsd el! – mosolygott. – Butaság.
Ethan figyelmét nem kerülte el a hirtelen hangulatváltás. Kaitlynt foglalkoztatta valami, de bizonytalan volt, hogy felvesse-e. Vagyis saját magával kapcsolatos a dolog, vonta le a következtetést, és nem is csalódott, amikor rövid noszogatás után párja csak kibökte, mi jár a fejében.
– Tudod, azon gondolkodtam, hogy Susan most ugyanabban a cipőben jár, mint apa, amikor anyu meghalt. Csak Susan erős, nem úgy, mint az apám, aki gyáván az önsajnálatba menekült.
– Igen – töprengett Ethan. – Van hasonlóság.
– De abban egészen biztos vagyok, hogy Susan nem fog mást vádolni a baleset miatt, és nem fogja elhanyagolni a gyerekeit.
– Susan idővel össze fogja szedni magát. Talán apádnak is könnyebb lett volna, ha van családja, vagy olyan felnőtt, akire támaszkodhat.
– Az, hogy árvaházban nőtt fel, nem mentség arra, hogy eldobott magától és engem vádolt a történtekért – emelte fel a hangját Kaitlyn. – Én voltam a családja. Árvaként neki még jobban át kellett volna éreznie a helyzet súlyát.
– Igazad van – simogatta meg Ethan Kaitlyn karját. Felmerült benne, hogy lehet, nem csak Susannek van szüksége pszichológusra, hanem Kaitlynnek is, mert a találkozás az apjával talán jobban felszakította a sebeket, mint gondolta. De bölcsen hallgatott, mert volt mit elhallgatnia.
Az utóbbi időben ő is sokat foglalkozott William Lawrence-szel, de ezt Kaitlyennek nem kell tudnia. Már az is ambivalens érzést keltett benne, hogy a párja viszonylag könnyed hangon beszélt az apjáról. Talán ez azt jelentette, hogy ennyi idő után végre begyógyulhatnak a sebei? Ha így van, ennek ő csak örülne, de…
De ott volt az az átkozott karlánc. Ami ott lógott William Lawrence csuklóján. A sheffieldi találkozó után napokig azzal álmodott, és végül mindig verejtékben úszva ébredt fel. Mi van, ha az tényleg az ő apjának a karlánca? Ha így van, hogy kerülhetett Kaitlyn apjához? Azon gondolkodott, hogy visszamegy Sheffield-be és megkérdezi Lawrence-től. Egyszer útnak is indult, de aztán visszafordult. Inkább felhívta Greget, aki jogászként azt ajánlotta, hogy ha ennyire gyanús neki az ügy, és ennyire fontos az a karlánc, akkor fogadjon fel egy megbízható magánnyomozót. Barátként pedig azt javasolta, hogy felejtse el az egészet.
Mindig is szívesen fogadta Greg baráti tanácsait, és hajlott rá, hogy igenis létezhet két egyforma ezüst karlánc, kis ezüstlappal, rajta a WJL monogrammal, mint Wilbur Jefferson Lambert, és mint William Joseph Lawrence. Az ő apja diplomaajándékként kapta a szüleitől az ékszert, aminek a halála napján nyoma veszett a pecsétgyűrűjével együtt. Persze William Joseph Lawrence-nek, a volt gyári munkásnak is lehetne ugyanilyen gravírozású karlánca, de ő miért tenné két paragrafus jel közé a monogramját?
Ethan Kaitlyn szép profilját nézve erőszakkal elszakította a gondolatait az ügyről. Hagyta, hogy a szeretett lény közelsége megnyugtassa, és elterelje a gondolatait. Nem azért jött L.A.-be, hogy a múlton rágódjon, hanem, hogy megélje a jelen minden pillanatát. Mélyen beszívta az édes-sós levegőt, és arcát a még mindig erősen sütő Nap fényébe tartva ellazította magát az előttük álló hétvégére gondolva.
~ Kaitlyn ~
A közös hétvége felhőtlenül telt, dacára annak, hogy Kaitlyn már akkor úgy érezte, hogy az idő rövidsége beárnyékolja az örömüket, amikor még csak elindult a repülőtérre, hogy felvegye Ethant. És tessék, mire felocsúdtak, beköszöntött a hétfő, és vége volt a hosszú beszélgetésekkel, jövőtervezéssel, tengerparti andalgással és szeretkezéssel töltött közös időnek, és újra ott álltak a LAX terminálján.
– Gyűlölöm ezt a részt – morogta Ethan, amikor kibontakozott az ölelésből és lehajolt a táskájáért.
– Az üdvözlős rész sokkal jobb, mint a búcsúzós – bólogatott Kaitlyn.
– Bárcsak több időre jöhettem volna!
– Bárcsak!
– De nem mondhattam le a holnapi találkozót Mr. Kensingtonnal. Szerdára pedig Jim szervezett be egy másikat.
– A kötelesség az kötelesség – sóhajtotta Kaitlyn. – Mikor találkozunk újra?
– Nem tudom előre megmondani – rázta a fejét Ethan. – Attól is függ, hogy Susan hogyan boldogul.
– Mindig van valami bizonytalansági faktor.
– Igen. Te biztosan nem tudsz…
– Nem – vágott Kaitlyn közbe. – Még szinte meg sem melegedtem, nem mehetek egyből szabadságra. Már mondtam.
– Jöhetnél úgy, mint én, egy hétvégére.
– Az nekem nem elég – vágta rá Kaitlyn szomorúsággal vegyes bosszúságot érezve.
– Nekem sem, de több mint a semmi. Én is magányos vagyok nélküled, Kay.
– Tudom. Nem téged okollak – simult a férfihoz szorosan. – Nem kívánom, hogy otthagyd Susant, amikor még szüksége van rád. Nagyszerű, amit érte teszel. Csak nagyon hiányzol.
– Te is nekem – felelte Ethan, és Kaitlyn álla alá nyúlva megemelte az állát. – Nemsokára annyit lehetünk együtt, hogy meg is unsz – nézett a szemébe, és bátorító mosolyától Kaitlyn tudott egy kicsit nevetni.
– Arra ne számíts! Bár, lehet, hogy ha sokat kell rád várnom, és jobban körülnéznék a napbarnított macsók között, akkor…
– Te csak ne nézelődj! – vonta össze a szemöldökét Ethan, és szorosan átölelte.
– Rendben! – nevetett Kaitlyn. – De akkor gyakran fel kell hívnod, hogy ne felejtselek el!
– Abban nem lesz hiány.
De Kaitlyn csak ezt érezte. Ethan hiányát. Úgy élt meg minden órát, mint egy száműzött. Maga előtt is szégyellte bevallani ezt a nyomorúságos érzést. Mint ha levágták volna a fél karját. Hogy kicsit megszabaduljon az önsajnálat béklyójától, beiratkozott jóga tanfolyamra. Többet járt el a kollégáival munka után, és nekilátott, hogy végre módszeresen felfedezze Los Angeles-t. És, ha már a filmipar fellegvára az orra előtt hevert, akkor ugyan miért ne járjon moziba? Nem zavarta, ha egyedül kellett mennie, de szerencsére néha Yolanda is csatlakozott hozzá, így legalább kevesebbszer akarták felcsípni.
Élvezte a társaságot, mégis azokat a pillanatokat élvezte a legjobban, amikor egyedül rótta az utcákat, vagy egymagában sétált az óceán partján. Mire az eddig hófehér bőre napsütötte színre váltott, és az arcán előbújtak a szeplők, eljutott odáig, hogy nem Ethan és a hiánya járt a fejében folyamatosan, hanem figyelte az embereket. Ötleteket, gondolatokat merített egy-egy elkapott mondatfoszlányból, gyönyörű naplementéből, az üzletek kínálatából, a sosem látott gyümölcsökből, a turisták lelkesedéséből. Egy nap azon kapta magát, hogy az ötletek némelyike túlmutat a magazinok világán, és nem fér bele a néhány hasábos terjedelem adta keretbe. A leírt gondolatoknak közlői voltak, akik gondolkodtak, lélegeztek, éreztek, önálló életet akartak élni.
Egy októberi péntek délután a kedvenc helyévé vált kávézó teraszán ült és bőszen jegyzetelt, amikor beléhasított a felismerés: regényt kell írnia a gondolatokból! Hiszen ezt tanulta, évek óta mást sem tesz, mint ír, ebben a legjobb. Miért is ne próbálná meg történetbe foglalni mindazt, ami a fejében és a szívében van? A gondolat fellelkesítette, és jókedvében rendelt egy szelet sajttortát.
Apró lépés volt, de sikerült vele átlendülnie a holtponton, és innen csak felfelé volt. Az amerikai sütik pedig mennyeiek voltak, és még a szénhidrátra mindig odafigyelő Kaitlynt is sikerült maguk mellé állítaniuk. De ő most, hogy a futás mellett, vagy, ha túl fáradtnak érezte magát, akkor helyett jógázni járt, szemet hunyt ennek, és engedett az édes csábításnak.
Hosszú időbe telt, de végre egyenesbe jött, és november elejére visszatalált a régi Kaitlynhez.
– Összehívnád a csapatot délután kettőre, kérlek? – fordult Yolanda felé. – A karácsonyi különszámot szeretném újra átbeszélni. Ötletek kellenek még, ami eddig összegyűlt, az édeskevés.
– Összetrombitálom őket. Ez lesz az első karácsonyi szám! Máris imádom! – lelkendezett Yolanda.
– Igen – bólogatott Kaitlyn. – El sem hiszem, hogy szinte nyakunkon vannak az ünnepek.
– Mit tervezel karácsonyra? Hazautazol? Vagy Ethan jön ide? – érdeklődött Yolanda.
– Ethan jön.
– És akkor megismerhetem végre a te titokzatos fotósodat?
– Persze, szívesen bemutatlak neki – mosolygott Kaitlyn. – Szerintem jól kijönnétek egymással.
– Nem is mondtam még! – fordult vissza Yolanda az ajtóból. – Egy New York-i barátom említette, hogy látta egy fiatal, londoni fotóművész kiállítását két éve. Nagyon tetszett neki. Összeraktam a darabkákat és képzeld, kiderült, hogy a te Ethaned képeit látta!
– Tényleg? – lepődött meg Kaitlyn. – Kicsi a világ! Ethan is New York-i.
– Akkor meg pláne kicsi a világ! – nevetett Yolanda. – A lényeg, hogy rákerestem a neten, és jó sok találatot kidobott. Csodásak a képei! – lelkendezett. – Ő pedig irtó csinos pasi, szóval nem is értelek, hogy bírod nélküle – kacsintott. – Na, megyek, közhírré teszem, hogy kettőkör értekezlet.
Ahogy magára maradt, Kaitlyn beletemetkezett a munkába. Újra átnézett minden ötletet, ami a karácsonyi számhoz jó lehet, és felírt néhány újat, amit szívesen látott volna a lapban. Ahogy újra átfutotta a listát, még mindig aggasztóan rövidnek találta, így erősen remélte, hogy mindenkinek van még a tarsolyában pár gondolat. Az ő agya kicsit fáradt volt, napok óta nem aludt jól. Dr. McIntyre azzal hívta fel, hogy az apjánál gyomorrákot diagnosztizáltak. Pár évvel ezelőtt talán még pezsgőt is bontott volna erre a hírre, most azonban megrendítette, és ő maga sem értette, miért.
A töprengésből telefoncsörgés zökkentette ki. Izgatott borzongás futott végig a hátán, amikor meglátta, hogy Ethan hívja.
– Szia, drága! Nem tudsz aludni? – szólt bele mosolyogva a készülékbe.
– Helló! Még csak kilenc múlt, ilyenkor még nem szoktam aludni. Zavarlak?
– Dehogy zavarsz! Mi újság? Ma én voltam a soros a hívással. Nincs baj, ugye? – szólalt meg a vészcsengő Kaitlyn fejében.
– Csak hiányzol – jött a kedvetlenül csengő válasz.
– Te is nekem. De nemsokára találkozunk! Az az egy hét hamar elrepül – próbált lelket önteni Ethanbe, azt remélve, hogy ezzel saját magát is felvértezi.
– Tudod, van egy kis gond – jött a bizonytalan válasz.
– Miféle gond? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jössz? – szorította meg Kaitlyn a mobilt rosszat sejtve.
– Dehogynem megyek. Csak egy héttel később.
– Mi? – egyenesedett ki Kaitlyn a székben, ahogy az idegszálai megfeszültek. – De miért?
– Mr. Kensington alapítványa tábort szervez és felkértek, hogy legyek az egyik témavezető. És…
– Na, várjunk csak! – vágott közbe Kaitlyn. – Te tényleg képes vagy eltolni az utazásodat? Egy, egy…egy gyerektábor miatt?
– Ez nem gyerektábor. Franciaországban lesz egy…
– Mindegy, mi! – csattant fel Kaitlyn olyan hangerővel, hogy önmagát is meglepte. – Hetek óta nem találkoztunk – fogta vissza magát. – Számolom a napokat, hogy elteljen az utolsó hét is, te meg fogod magad és elmész a franciákhoz?
– Átszervezték. Sajnálom!
– Hát még én – suttogta Kaitlyn dühösen. – Nem tudom szavakba önteni, mennyire hiányzol. Ez most úgy jött, mint egy hidegzuhany – nyelt egy nagyot, de a torkát összeszorító csalódást nem tudta legyűrni. – Azt hittem, én vagyok az első az életedben, nem holmi… alapítvány – fújtatta kiábrándultan.
– Te vagy az első, Kay! Ezt te is tudod – felelte Ethan, de a győzködése csak tovább növelte Kaitlyn frusztráltságát.
– Tényleg? Susan miatt lecsúsztam az első helyről. Ezt megértem – tette hozzá gyorsan, mert nem akarta, hogy Ethan az ellenkezőjét gondolja. – De a másodikról is, az alapítvány miatt? Ez nem tudom elfogadni – mondta, és olyan dühös volt, hogy az sem érdekelte, ha a hangja olyan nyers, mint egy adag véres stake. Ethannel akart lenni, csak ez számított, csak ő számított. Erre ő maga vonja meg tőle ezt az örömöt?
Néma csend fogadta a kifakadását. Már azt hitte, megszakadt a vonal, amikor Ethan mégis megszólalt.
– Kay, azt hittem, hogy már túl vagyunk a vádaskodáson!
A hangja szomorúan csengett. És tökéletesen igaza van, jött rá Kaitlyn. Lehajtott fejjel elszámolt magában tízig, lassan, hogy lecsillapítsa a haragját, ami után csak a mély csalódás maradt.
– Rendben – suttogta. – Bocsánat! Igazad van. Csak olyan hirtelen jött. Minden nap számolom az órákat, hogy mennyit kell még várnom rád. És most kiderül, hogy egy héttel többet? Az plusz 168 óra!
– Én is számolom az időt, hidd el! És próbáltam kibúvót találni, de nem ment.
Kaitlyn könnybe lábadó szemmel meredt maga elé. Az erőfeszítései, hogy elfoglalja magát, amíg a férfi nincs mellette, feleslegesek, ha Ethan maga húzza keresztül a számításait.
– Ha annyira akartál volna, akkor ment volna! – kapaszkodott a szavakba, mint egy szalmaszálba. – És mindig van választási lehetőség! – tette hozzá, mert oda akart szúrni a férfinak. Hiszen nincs szüksége rá, hogy abban az alapítványban dolgozzon. Nem kap érte pénzt, csak a munka van vele, ő mégis azt választotta, helyette.
– Vagyis mindig, ha rólam van szó? – hallotta Ethan fojtott hangját, de akkor sem hallhatta volna élesebben, ha beleordítja a telefonba. Azonnal érezte, hogy bakot lőtt, de Kaitlyn Connors nem adja fel ilyen könnyen.
– Nem akarok újra azon vitatkozni, hogy miért fogadtam el az állást! – felelte lassan. – Ez munka – nyomta meg a szót. – Nem egy alapítvány a magasztos céljaival. A kettő között óriási a különbség. Te is tudod, hogy én ezért az állásért küzdöttem egész életemben.
– Tudom – mondta Ethan rövid szünet után. – Én pedig remélem, hogy te is érted, amit mondasz, Kay! Most le kell tennem. Majd hívlak. Szia!
Kaitlyn zavarodottan bámulta a mobil elsötétedő kijelzőjét. Úgy érezte, menten felrobban a dühtől és a csalódástól. Mi a célja ezzel, zakatolt az agyában. Unatkozik? Így akar visszavágni? De miért? És miért pont most?
A kezére fókuszálva próbált lenyugodni, de a remegést látva csak az lett az eredménye, hogy rátört a hányinger. Ne láss rémeket, nyugtatta magát. És ne légy igazságtalan! Fogadd el, hogy Ethannek is vannak kötelességei! Ne légy önző!
Biztosan azért érintette ennyire rosszul a dolog, mert egy ideje bujkál benne valami, futott át az agyán. De lehet, a sütizés az oka a rossz közérzetének, a
sok szénhidráttól minden idegvégződése érzékenyebben reagál az ingerekre. Vagy talán csak hipochonder, és az apja betegségét máris levetíti saját magára, ezért rendetlenkedik a gyomra.
Bárhogy is van, először is le kell nyugodnom, mert mindjárt kezdődik az értekezlet. Utána pedig higgadtan átgondolom a dolgokat, döntötte el. És mindenre találok megoldást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése