Válaszutasok 1. rész 4. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

4. fejezet

Két évvel korábban…

~ Kaitlyn ~

–    Halló – szólt bele egy rekedt hang a telefonba, amikor Kaitlyn már éppen azon volt, hogy bontja a vonalat.

–   Üdvözlöm! A nevem Kaitlyn Connors, az Extra Magazin szerkesztője vagyok. Ethan Lambertet keresem.

–  Üdv! Megtalálta. Miben segíthetek? – kérdezte a férfi, a hangjából ítélve egy ásítás kellős közepén.

Megerősítést várva Kaitlyn újra ránézett az órájára. A fél tíz emberi időpontnak számít, ilyenkor már illik telefonálni, nyugtatta meg magát.

–   Elnézést a korai zavarásért, Mr. Lambert – szabadkozott. – Ahogy említettem, az Extrától hívom a fotós munka miatt. Biztosan emlékszik a kollégáimra, Katie Stewartra és Bob Hammondra. Találkozott velük pár hete.

–  Persze, emlékszem – jött a nem túl meggyőző válasz pár másodperces késéssel.  – Bocs, kissé rozsdás vagyok. Éjjel érkeztem New York-ból, alig három órája, hogy lefeküdtem.

És a hangodból ítélve már túl vagy a legjobb éveiden, zavarodott össze Kaitlyn, mert az átnézett anyagból úgy emlékezett, hogy a férfi fiatal, a telefonból érkező hang azonban mást sejtetett. Katie egyértelműen odavolt a pasasért, bár közismert volt, hogy a lány az idősebb pasikra bukik.

– Semmi gond, én kérek elnézést még egyszer – udvariaskodott. – Ígérem, gyors leszek – biztosította a fotóst, és rátért a lénygre, mielőtt az közbevághatott volna. – Tudja, a képei megfelelnek azoknak az elképzeléseknek, amelyeket megfogalmaztunk az Extra új rovata számára, és szeretnénk egy személyes találkozón megvitatni a továbbiakat. Időpontot szeretnék egyeztetni, hogy mikor tudnánk megbeszélni a részleteket, hogy el tudjuk kezdeni a munkát. Tudja, előre kell terveznük, mert, ha esetleg nem sikerülne megállapodnunk, amit őszintén sajnálnék, még időben nyitni tudnánk a következő jelölt felé – fogalmazott óvatosan, de a férfi sem volt kezdő, megértette a célzást.

–   Tiszta sor. A kollégái vázolták, hogy mi az elképzelésük, szerintem tető alá tudjuk hozni a dolgot. De vannak más munkáim is, amiket már nem tudok átütemezni, de számításba kell venni őket.

–     Igen, ezzel pedig én vagyok tisztában.

–    Rendben. Mikor lenne a megbeszélés? Mondja, hogy nem ma, mert az kicsit húzós lenne! – kérte a férfi, a hangjából ítélve egy újabb ásítást elnyomva.

–  A szerda délelőtt megfelel?– futotta át Kaitlyn az outlook naptárát, bár az első benyomás alapján nem volt meggyőződve arról, hogy Ethan Lambert az ő emberük. – Esetleg tíz óra?

–     Igen, az jónak tűnik – felelte a férfi rövid hezitálás után. – Akkor szerdán.

–   Köszönöm! Szóljon majd a recepción, hogy Kaitlyn Connors-hoz jött, és lemegyünk magáért – kérte, megnyomva a nevét, remélve, hogy megragad a férfi álomittas agyában.

–     Ott leszek!

~ Ethan ~

A vörös hajú recepciós lány ezer wattos mosollyal köszöntötte, amikor nem sokkal tíz óra előtt odasétált a pulthoz. A nő az asztalán csörgő telefont ignorálva felállt, és a tekintetével gyorsan végigpásztázta Ethant. A sötétkék sportzakó, világoskék ing és fekete farmer összeállítás nyilvánvalóan elnyerte a tetszését.   

–     Jó reggelt! Miben segíthetek? – kérdezte.

–     Üdv, Maggie! – olvasta le a kitűzőjéről a nevét Ethan. – Kaitlyn Connors-szal van találkozóm.

–     Azonnal felszólok neki – kapott egy még fényesebb mosolyt. – Csak mondja a nevét.

Amíg várakozott, Ethan végighordozta a tekintetét az aulán. Mindenhonnan lámpák, fémes csillogás, absztrakt poszterek néztek vissza rá. Modern, elitista hatású, ám rideg környezet volt, ami nem találkozott az ízlésével, és majdnem elnevette magát, ahogy az ügynöke, Jim garantáltan utálkozó arcát maga elé képzelte. Remélte, hogy az Extra csapata szimpatikusabb és közvetlenebb lesz, mint az aula, bár, ha Jim a közelébe engedte őket, akkor nagy gond nem lehet velük.

Alig két perc múlva a már ismert, magas, szőke lány, Katie szállt ki a liftből. Ethan jól emlékezett rá, mert jóval idősebb társával meglehetősen furcsa, de kifejezetten szórakoztató párost alkottak. 

–     Jó reggelt! – üdvözölte Katie. – Üdvözlöm az Extránál!

–   Miss Stewart! – jutott eszébe a lány vezetékneve, és megrázta a felé nyújtott karcsú kezet. – Hogy van?

–     Köszönöm, jól. De szólítson csak Katie-nek! Ha szerződünk, úgyis sűrűbben fogunk találkozni – mosolygott a lány felvillantva hófehér, kissé szabálytalan fogsorát, ami diáklányossá változtatta amúgy szabályos, szív alakú arcát.

–   Oké, akkor szép jó reggelt, Katie – viszonozta a mosolyt Ethan. – Bob, a társa is itt rejtőzik valahol?

–     Persze, fent van ő is a csapattal. Menjünk is, már nagyon várjuk a találkozót!

A liftben Katie megnyomta a hetes gombot, majd egy gyors mozdulattal a füle mögé simított egy folyton arcába hulló, göndör hajfürtöt.

–     Tudja, ma egy kicsit húzós nap van, és amúgy is mindenki türelmetlenebb a szokásosnál a front miatt. Hétközepi krízis. Kaitlyn is szét van esve egy kicsit, úgyhogy ne aggódjon, nem magának szól, ha egy kicsit, tudja… – húzta el a száját a lány.

Nem tudta, de Ethan már olyan sokféle hangulatemberrel találkozott a fényképezőgépen innen és túl, hogy eggyel több vagy kevesebb mit sem számított. Három napja még New York-ban volt, a feltörekvő ifjú popcsillag, Lillah bemutatkozó lemezéhez készített fotókat, ha azt átvészelte, akkor egy hisztis londoni szerkesztő nem tud neki újat mutatni. Egyébiránt nyilvánvaló volt, hogy az Extrának nagyobb szüksége van rá, mint neki rájuk, mert a magazin nem volt eleresztve fotósokkal, neki viszon sok megbízása volt, ezért előre eldöntötte, hogy ha nem tetszik a csapat, simán otthagyja őket.

Amikor kinyílt a lift ajtaja, Katie tágas, virágokkal tarkított előtérbe vezette, ami köszönő viszonyban sem volt a lenti aula személytelenségével. Átvágtak a tágas téren, a lány hellyel kínálta Ethant, majd bekopogott a szemközti irodába és el is tűnt az ajtó mögött. A férfi leült egy hívogatóan kényelmes bőrfotelbe, és szemrevételezte a terepet, bár az irodából kiszűrődő, feszült hangvételű beszéd elvonta a figyelmét, még ha csak szófoszlányokat értett is belőle. A helyiség mindenesetre barátságos volt, egy nagy íróasztal uralta, rajta számítógép, pár lefűzős mappa, egy cserép orchidea és két fénykép társaságában. Kíváncsi volt, vajon Katie-e az asztal gazdája, de a lány nem tűnt titkárnő alkatnak, és biztosan nem adminisztrátort küldtek volna, hogy potenciális fotósokat kutasson fel a rovat számára.

Nem jutott tovább az elmélkedésben, mert az iroda ajtaja kinyílt, majd becsukódott. Katie fülig érő szájjal lépett ki rajta.

–     Pár perc türelmet kérek! Kaitlyn éppen telefonál.

–    Nem probléma – könnyebbült meg Ethan, hogy a főnöki tirádát ezek szerint teljes egészében a Tom nevű pasas kapta, aki két interjút szervezett be Kaitlyn Connorsnak ugyannarra az időpontra, már amennyire ki tudta venni félig kiváncsi fültanúként.   

–    Julie, a titkárnő és mindenes beteget jelentett, így most minden kissé kusza – magyarázta Katie. – Ilyenkor jön rá az ember, hogy mekkora segítséget jelent már pusztán a jelenléte is. Anyánk helyett anyánk, én mondom – csacsogta, miközben poharakat és ásványvizes palackokat pakolt egy tálcára. – A többiek már bent vannak a tárgyalóban, szerintem menjük be mi is. Kaitlyn is jön, amint befejezi a telefonálást.

Ethan felállt a fotelből, és a lány nyomába eredt.

–   Átvegyem? – intett a jól megrakott tálca felé. Katie hálás mosollyal bólintott, amikor Kaitlyn Connors ajtaja kivágódott. A tálca ugyanakkor vált meg a tartalmától, amikor a poharak után kapó Ethan homloka találkozott az ajtóval.

–    Jaj, Istenem! – sopánkodott a felhőkarcoló méretű sarokkal ellátott lila cipő tulajdonosa a feje fölött, miközben Ethan fél kézzel a térdére támaszkodva azon dolgozott, hogy ledörzsölje a homlokáról az ütés okozta fájdalmat.

–    Szerintem megvan a megoldás. Az egyik interjúalanyát tegye el láb alól egy ajtóval – szaladt ki a száján felegyenesedés közben.

–  Hogy mi? A telefon… Hallotta? Szörnyű a hangszigetelés. Jesszusom! Elnézést az ajtóért, kicsúszott a kezemből a kilincs…

Kaitlyn Connors idegesen locsogott, és láthatóan majd’ a föld alá süllyedt szégyenében. Megérintette Ethan karját és megerősítést várva megkérdezte:

–     Azért jól van?

–   Szerintem megmaradok – nyugtatta meg Ethan lenézve a nő szégyentől kipirult arcára, amin kirajzolódott a kétségbeesés. Amikor találkozott a tekintetük, a férfi arannyal pettyezett borostyánszínű, csillogó szempárba pillantott.  

–     Gyönyörű szeme van – szaladt ki a száján önkéntelenül, és gyorsan az ajkába harapott, mielőtt újabb szavak buknak ki rajta, és totál hülyét csinál magából.

–     Úristen! Agyrázkódást kapott?! – kerekedett el a nő amúgy is nagy szeme.

–     Azt hiszem, keresek egy kis jeget – fordult sarkon Katie, aki eddig némán figyelte őket.

Kaitlyn Connors elsápadva kinyújtotta a kezét Ethan homloka felé, de ő gyorsan hátralépett, mielőtt most a szeme esik a nő áldozatául.

–     Higgye el, nem ez volt a legnagyobb ütés, amit életemben kaptam – biztosította nyolcévnyi kick-boksz múltjának köszönhetően erős ütésállóságáról. – Csak még nem láttam ilyen borostyánszínű szemeket – magyarázta, de a folytatásból, amint kicsúszott a száján, azonnal tudta, hogy nem a legszerencsésebb kijelentés. – Pedig már volt dolgom párral.

–     Azt elhiszem – húzta vissza a kezét a nő és a hangja olyan kemény lett, mint amilyen az ajtaja volt. A tekintete aggódóból hidegre váltott, miközben nyilvánvalóan csökkenő szimpátiával nézegette az okozott sérülést.  

–    Nem úgy értettem – próbálta menteni a menthetőt Ethan, és érezte, hogy most ő vörösödik el. – Tudja fotósként sok emberrel dolgoztam már együtt. Ja, elnézést, Ethan Lambert.

–    Kaitlyn Connors – nyújtotta a kezét a nő megenyhülve. – Örülök, hogy végre találkoztunk, bár a fogadtatás talán nem ezt mutatja – legyintett, majd tűnődve a férfi arcára szegezte a tekintetét. – Igazság szerint én idősebb emberre számítottam. A hangja a telefonban…

–   Hát, a nagyim anno mindig azt mondta, hogy harminc fölött minden nap ajándék. Lassan két éve élek ajándékból, úgyhogy lehet, hogy a borostyánszínű szemek nem a legjobban funkcionálnak.

–   De, elég jók, csak szerintem nem látszik annyinak – mosolyodott el Kaitlyn, de a mosoly nem érte el a szemét.  – Viszont úgy néz ki, hogy lesz egy púp a fején.  

–   Lehet, jobban járok, ha máris veszélyességi pótlékot kérek? Vagy benne van a szerződésben a bántalmazás tűrése? – viccelődött Ethan, majd, hogy elejét vegye az újabb szabadkozásnak, gyorsan folytatta. – Spongyát rá! Legalább emlékezetesen indul a közös munka.

–    Az biztos – sóhajtotta a nő. – Tudja mit? Ne várjunk Katie-re, lehet, hogy az Északi-sarkra ment jégért. Gyorsan bemutatom a csapatnak. Erre – mutatta az utat. Alacsony termetét és hatalmas cipősarkát meghazudtoló gyorsasággal indult el. A folyosó végén balra fordult, és benyitott a „Kreatív tárgyaló” táblát viselő első ajtón.

–  Üdv mindenkinek, akivel ma még nem találkoztam – köszöntötte Kaitlyn a csapatát. Ethan észrevette, hogy egyesével végignéz a feléjük forduló emberek arcán, talán a létszámot ellenőrizve, ami nem tartott sokáig, mert összesen öten ültek a tárgyalóasztal körül. A nő ezután az asztal végéhez ment és leült, Ethan pedig rövid hezitálás után követte. Ő is gyorsan végigpásztázott az arcokon, üdvözlésképp bólintott az egyetlen ismerős, Bob felé.

–   Elnézést a csúszásért – szólalt meg ismét Kaitlyn –, de volt egy hívásom. Aztán történt egy kis malőr – intett Ethan felé.

A férfi önkéntelenül végigsimított a sérülésén, konstatálva, hogy a púp tényleg nőni kezdett.

–   Szép kis malőr! Hol szerezte? – nézett rá aggódó arccal egy középkorú, rövid vörös hajú, csinos nő. Tekintete láttán Ethannek megrándult a szája, hogy elejét vegye a további szörnyülködésnek, de végül mosolyba rendezte a vonásait és megadta a folyosót, mint baleseti helyszínt.   

–   Veszélyes egy szakasz, az már biztos – vigyorgott egy hátrazselézett hajával negyvenes, olasz ficsúrnak látszó férfi. – Néha nehézbombázók is feltűnnek – rajzolt egy női alakot a levegőbe. Páran nevettek, mások a fejüket csóválták, mintha már beletörődtek volna az olcsó poénokba. Kaitlyn nyájas mosollyal, de hideg tekintettel honorálta a beszólást.

–     Liam, összeszednéd a vizes palackokat és poharakat a folyosón, kérlek? Katie elejtette a tálcát. 

A tőzsgyökeres angol nevet viselő, olasz akcentustól teljesen mentes álolasz kinyitotta a száját, mintha mondani készülne valamit, de aztán meggondolta magát, zajosan hátratolta a székét, lesimította gondosan begombolt mellényét és zakóját, és kivonult a tárgyalóból.

–     A poharakat cseréld ki tisztákra! Köszönöm! – szólt utána a főnöke, nevetgélést kiváltva a bent maradt kollégák között.

Ethan összeszokottságot és jó hangulatot észlelt a csapatban, bár Liam, aki Katie nyomában máris megjelent az ajtóban a tálcát egyensúlyozva, elsőre egy területét féltő pulykára emlékeztette. Katie egy jégtömlőt szorongatott, amivel gyorsan közeledett az asztal végéhez.  

–    Tessék – lehelte a lány, amikor odaért Ethanhez, aki gyorsan levadászta a homlokához közelítő gyógyeszközt.  – Tehetek még valamit Önért?

–  Nem, köszönöm, ennyi szerintem elég lesz – mosolygott Ethan hirtelen támadt zavarában. Kaitlyn tekintetét kereste, és szemöldökét kérdőn felhúzva jelezte, hogy elég volt a témából, és talán kezdhetnék, hogy végre értelmet nyerjen a találkozó. Szerencsére a nő megértette a néma célzást és a kezeit maga előtt összekulcsolva belekezdett.

–  Örülök, hogy itt vagytok az első közös találkozónkon Mr. Lamberttel, még ha nem is tudott mindenki megjelenni. Engedje meg, hogy bemutassam a csapatot – villantott egy hivatalos mosolyt Ethanre a nő, továbbra is viselve a feszült arckifejezést, ami vékony ráncot rajzolt a homlokára.   – Helen Hopkins, Liam Fisher, David McCormick, Lee Wang – mutatta be a csapattagokat. – És akiket már ismer, Katie Stewart és Bob Hammond. Páran külső munkán vannak, velük majd később találkozik. Szóval, ez a mi kis agytröszt csapatunk, ahogy mi emlegetjük magunkat. Még akkor is, ha a látszat néha csal – tette hozzá Kaitlyn, és mintha zselézett hajú Liamre pillantott volna.

–  Csapat, ő pedig Ethan Lambert, a fotóművész – fordult a nő ismét Ethan felé. – Az ő munkáit választottuk ki a múltkori prezentáció alkalmával.

–  Üdv mindenkinek – hordozta végig a tekintetét a férfi az arcokon. – Örülök, hogy tetszettek a munkáim, és, hogy itt lehetek!

– Reméljük, megfelel majd az agytröszt elvárásainak – jegyezte meg Liam egy vizespalack kupakjával bírkózva, ami végül engedett, és a szétspriccelő víz beterítette a mellényét és a jegyzeteit, ami élénk gesztikulálással kísért szitkozódást csalt elő belőle.  

–  Majd igyekszem megütni a mércét – fogadta el a kihívást Ethan, nyályas mosolyt erőltetve az arcára.