ELSŐ RÉSZ
– Tudjátok, hogy pár hónap múlva elválnak az útjaink – nyitotta meg az értekezletet a sebtében megtartott csapatépírő tréning záró munkanapján.
A tárgyalóasztal körül halk moraj futott végig. Kaitlyn tisztában volt vele, hogy a csapat nem örül a távozásának. Ez már akkor kiderült, amikor az elsőszámú jelölt, James Higgins nem vállalta el a megbízást, és megtudták, hogy ő a második kiszemelt a posztra. De a döntés csakis az övé volt, és a csapata nem tehetett mást, mint hogy elfogadja, és megbékél a helyzettel, ahogy az elvárható egy profi csapattól.
– Az előzetes tervek úgy szóltak, hogy jövőre indul az Extra L.A. az első negyedéves számmal, én pedig október közepén utazok ki.
Ahogy végignézett az arcokon, szentimentális érzés fogta el. Ott volt közöttük a kifogyhatatlan energiájú, mindig jó ötletekkkel előálló és jó szervezőkészséggel megáldott húzóember, Katie, aki több volt, mint munkatárs. Igazi jóbarát. Liam, a nagyszájú, vagány macsó, aki bárkinek lyukat beszél a hasába, és aki pitbull módjára kapaszkodik a témába, amíg az nincs tökéletesen kidolgozva. Bob, a csendes, a fiatalokhoz képest lassú, de mindig remek ötletekkel előálló, örök lojális régi motoros. Helen, aki mint egy jó tündér keresztanya, bárkinek bármikor a segítségére van, bármilyen sziszifuszi munkát tökéletesen megold, és kinyomoz bármit, amire szükségük van. Gavin, Alex, Lia, a fiatal hármasfogat, a folyton mosolygó, szorgalmas Lee, a csapat pin-up lánya, Lydia. Szerette őket. Összekapaszkodva bukdácsoltak az elején, majd közösen érték el a sikereket, együtt tervelték ki az újabb és újabb ötleteket, hogy gazdagítsák a magazin tartalmát.
Kaitlyn megköszörülte összeszoruló torkát, és folytatta.
– Mr. Burke tegnap behívatott és elmondta, hogy előbbre hozták az L.A. első számát. És nem negyedévente, hanem havonta fog megjelenni. Ami azt jelenti, hogy hamarabb kell megkezdenem a munkát odaát, és így hamarabb kell elköszönnöm tőletek.
A csapat most egy emberként hördült fel.
– Azért szép tőlük, hogy egyáltalán szólnak nekünk róla – emelkedett ki Liam hangja a morajból. – És mikor hagysz itt minket? Egy hónap? Egy hét? Hétfőn még bejössz? – hadonászott dühös képpel.
– Nem ő tehet róla, Liam – csitította Katie a férfit.
– Ja, mert nem ő fogadta el az állást, ugye?
– Miért, te mit tettél volna a helyében? – kérdezett vissza Katie.
– Hahó, én is itt vagyok! – szólt közbe Kaitlyn vegyes érzésekkel. A helyükben talán ő is ugyanígy reagált volna, viszont megértette volna, hogy vállalja a kihívásokat. – Ne veszekedjetek a fejem felett! Egyébként meg ezt már megbeszéltük korábban, úgyhogy…
– Rendben, igazad van – adta meg magát Liam. – Csak még mindig baromságnak tartom ezt az egész Los Angeles-i históriát.
– Mi a kijelölt időpont? – fordult felé Katie tőle szokatlanul komoly arccal.
– Augusztus. Vagyis két hónapunk maradt – sóhajtotta Kaitlyn. – Ami azt jelenti, hogy sokat kell dolgoznunk, mert még minimum három lapot tető alá kell hozni.
Sosem érzett még ilyet, de most kellemetlen volt a kérdő tekintetű szemekbe nézni. Mintha elárulta volna őket. De a saját élete és a karrierje a legfontosabb, és régóta vágyott már egy igazi nagy kihívásra, hogy kilépjen a biztonsági zónájából és megmérettessen. Kíváncsi volt a saját erejére, tudására, és bizonyítani akart. Ugyanakkor volt benne egyfajta félelem is, hiszen beindítani egy lapot hatalmas feladat, még az ember saját hazájában is, nem hogy Amerikában. Más ország, más kultúra, más emberek, más klíma. Egy teljesen más világ. És ott volt a legfontosabb, aki miatt mégis a legbizonytalanabb volt, de ez már végképp csak rá tartozott: Ethan.
– Mikor utazol? – kérdezte Katie, amikor a délutánba nyúló megbeszélés után leültek a teraszon, hogy megigyanak egy teát és élvezzék a napsütést.
Üdítő volt a jó idő, a kastély egész légköre, a parkot díszítő színpompás virágok látványa. Kaitlynnek az volt az érzése, hogy a napi, emberi gondjaik valahogy megszentségtelenítik ezt a nyugodt, szép a környezetet.
– Augusztus elején – emelte fel a teáscsészéjét az asztalról. – De addig is többször ki kell repülnöm, egyeztetni.
Fáradtan dőlt hátra. Sokat dolgozott, nem egyszer éjszakába nyúlóan, ami kimerítette. De úgy akarta itthagyni az Extrát, hogy a lehető legnagyobb rendben legyen minden. És a lehető legjobb kézbe akarta helyezni a stafétabotot.
– Mr. Burke rám bízta, hogy jelöljem ki az utódomat, mert én ismerem legjobban a csapatot. Nem akar külsőst. Szabadkezet kaptam.
– Újabb teher – jegyezte meg Katie mit sem sejtő félmosollyal.
Kaitlyn tűnődve nézte barátnőjét. Ő volt az, aki az első perctől együtt tudott örülni vele a kinevezése miatt, de nem rejtette véka alá, hogy a gondolatát is utálja az elválásnak. Mióta Katie betette a lábát az Extrához, egy hullámhosszon voltak. Hamar kiismerték egymás alaptermészetét és munkamódszerét. Különböző habitusuk ellenére meglepően sok közös vonásuk volt, többek között mindketten maximalisták voltak. Katie szókimondóbb, életvidám teremtés volt, és Kaitlyn tudta, hogy mindez hatással volt rá is. Fogékonyabbá vált általa a világ olyan dolgai iránt, amik nem kapcsolódtak közvetlenül a munkájához. Nyitottabb lett, nagyobb bizalommal fordult az emberek felé, és próbált lazább lenni. Mindezért örök hálával gondolt Katie-re, aki cserében megtanulta, hogyan kell a dolgok mélyére hatolva kiaknázni a legtöbbet egy-egy történetből, anyagból, és úgy tálalni, hogy az még jobban megragadja az emberek figyelmét. Gyorsan belejött, hogyan lehet mozgatni az embereket, akik fiatal kora ellenére odafigyeltek rá, megfogadták a tanácsait, és elfogadták az irányítását. Ezért is javasolta Kaitlyn egy éve szerkesztőnek.
– Kérdés, kinek teher? – nyomta meg a középső szót.
– Hát neked – intett felé Katie. – Be kell indítanod odaát egy vadiúj magazint, és a londoniak munkája is függ tőled, mert te mondod meg, ki lesz utánad a főfirkász.
– Igen – mosolygott Kaitlyn a tituluson, amit Katie aggatott rá. – Bele lehet bukni bármelyikbe, az biztos. Hát, majd meglátjuk, melyikünk bírja tovább – sandított jelentőségteljesen barátnőjére a csészéje pereme fölött.
– Mi van? – futott ráncba Katie homloka.
– Az van – tette le a kiürült csészét Kaitlyn –, hogy a te nevedet adtam meg Mr. Burke-nek, és ő támogatja a javaslatomat. Úgyhogy, gratulálok, főszerkesztő kisasszony!
Derűsen nézte a Katie szemébe költöző hitetlenkedést. Vajon az lepte meg annyira, hogy őt jelöltem, vagy az, hogy Mr. Burke elfogadta, futott át rajta a kérdés.
– Na, ne! Most csak szivatszt – nevetgélt Katie idegesen, és szinte lecsapta a csészéjét az asztalra.
– Tennék én ilyet? – emelte fel a kezét Kaitlyn védekezésül. – Te leszel az új főszerkesztő, ha én elmegyek.
– De hát… Vannak, akik régebb óta itt vannak, mint én. Akik már ős-Extrásnak számítanak, és akik jóval idősebbek nálam! Úgy értem: jóval – pattant fel Katie.
– Ez így van – bólintott Kaitlyn, és kinyúlt barátnője keze után, hogy visszahúzza a székbe. – De ez nem jelenti azt, hogy jobbak nálad vagy alkalmasabbak a posztra. Vagy, hogy jobban megbízom bennük, mint benned – fúrta a tekintetét Katie szemébe. – Úgyhogy, ha elfogadod, akkor úgy érzem, sőt, tudom, hogy jó kezekben lesz a csapat és a rovatok is.
– Hát, most mit mondjak erre? Azon kívül, hogy levert a víz – simított végig Katie a homlokán. – Ez olyan valami, amire nem számítottam, amikor reggel felébredtem. De azt sem mondhatom, hogy soha nem gondoltam még rá – fújt egy nagyot. – Kapok gondolkodási időt, ugye?
– Természetesen! Keddre kell választ adnod – felelte Kaitlyn, és Katie elkerekedő szeme láttán jót nevetett. – Olyan képet vágsz, mintha arra kértelek volna, hogy mászd meg a Mont Everestet oxigénpalack nélkül.
Katie vele nevetett, majd hirtelen elkomorult az arca.
– Mi lesz, ha nem fogadnak el? Ha egyáltalán elvállalom. Mi lesz, ha arra gondolnak, hogy csak azért kaptam meg én a vezetői széket, mert barátok vagyunk? Mert akkor nem fogunk tudni jól együtt dolgozni, és az a minőség rovására megy – hadarta.
– Figyelj, én látom azt, amit te nem! – szorította meg Kaitlyn a lány kezét, mielőtt belelovallja magát a pánikba. – Látom, milyen a dinamika közted és a kis csapatod között. Hozzád fordulnak, ha valami gondjuk van, tanács kell nekik, vagy segítség egy döntés meghozatalában. Elismernek téged, Katie. Együtt dolgoztok több éve. Ha nem így lenne, akkor már kiütközött volna az ellenségeskedés tavaly, amikor megkaptad a szerkesztői kinevezésedet.
– Ez igaz, de…
– Nincs de! Bizonyítsd be, hogy te vagy a legalkalmasabb a posztra, és akkor tudni fogják, hogy nem azért vagy te a főszerkesztő, mert jóban voltál az elődöddel. És bízz az emberekben! Nem te mondod ezt nekem mindig?
– Igen, amikor nem az én bőrömre megy a dolog – vigyorgott Katie, mire Kaitlyn hozzádobta a szalvétájából gyúrt galacsint.
– Ethan mit szólt? – váltott témát Katie.
Mintegy végszóra, megcsörrent Kaitlyn telefonja.
– Szia, Ethan! – fogadta a hívást bocsánatkérő pillantást küldve Katie felé.
– Hello, tréingező!
A férfi hangja elég volt hozzá, hogy jóleső borzongás fusson végig a hátán. Szeme sarkából látta, hogy Katie fel akar állni a székből, de intett neki, hogy maradjon.
– Mi újság Londonban?
– Épp a parkban vagyunk és készülünk sárkányt röptetni. Bár Tyler most épp egy kiskutyával került közelebbi kapcsolatba. Egy pillanat! – vált távolivá Ethan hangja. – Hé, pajtás, finomabban simogasd, mert még kicsi! – mondta valakinek, aki Kaitlyn szerint nyilván Tyler volt, majd furcsa zörgés után ismét tisztán hallotta a férfi hangját: – Na, itt vagyok, bocs!
– Mi történik? – érdeklődött Kaitlyn.
– Tyler vehemens módon ismerkedik – magyarázta Ethan. – De úgy látszik, a kutya nem bánja, mert le nem száll róla. Bár Susan nem biztos, hogy örülni fog a megrágott cipőnek és nadrágszárnak – tanakodott, de a hangjában nevetés bújkált.
– Amíg nem Tylert rágcsálja, addig talán nincs gond – vélte Kaitlyn.
– Ez igaz. És, mesélj, mi jót csináltok éppen? Remélem, nem szakítottam félbe semmi izgalmasat!
– Éppen teázunk Katie-vel. Üdvözöl – tett eleget a lány integetésének. – A többieket szélnek eresztettem. Nemrég fejeztük be a megbeszélést, elég hosszúra nyúlt.
– Mondd Katie-nek, hogy én is üdvözlöm! És, mindent jól kifundáltatok? Még jobban fog futni a szekér?
– Igen, úgy valahogy – válaszolta Kaitlyn hezitálva.
– Ethan bácsi, hazavihetjük a kutyust? – hallatszott a távolból Tyler vékony hangja.
– Kay, most le kell tennem, azt hiszem. Itt épp kutyakomédia van kibontakozóban – nevetett bele Ethan a telefonba. – Mikor jössz holnap? Elmenjek érted?
– Még nem tudom pontosan. Majd felhívlak, oké?
– Jól van. Na, mentem. Szia! – hadarta a férfi, majd megszakadt a vonal.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Katie
– A parkban vannak és Tyler összebarátkozott egy kiskutyával – tette le Kaitlyn a mobilt az asztalra.
– Győzze majd hazacipelni a kutya nélkül – mosolygott Katie.
– Szerintem megoldja. Tyler szófogadó gyerek, Ethan pedig el tudja vonni a figyelmét, ha arra van szükség. Nagyon jól kijönnek egymással – felelte, önkéntelenül mindkettőjük védelmükre kelve.
– Ethan nagyon jó apa lesz. Szerencsés vagy – bólogatott Katie.
Kailyn erre nem akart válaszolni. Egyértelmű, hogy Ethan kiváló szülő lesz, de ez a kérdés még nem merült fel közöttük, aminek ő csak örült.
– Mit szólt, hogy korábban kell kimenned az USA-ba? – kérdezte Katie, elevenébe tapintva ezzel is.
Kaitlyn a távolban álló fák és virágok közé fúrta a tekintetét, és elhadarta a választ, hogy minél gyorsabban túl legyen rajta.
– Még nem mondtam neki.
– Ez most komoly? – egyenesedett fel Katie a székében. – Ez nem olyan dolog, amit az ember azonnal megoszt a párjával? – hunyorgott.
– Nem tudom. Olyan lenne? Halló! Figyelj, szívem, nem négy, hanem két hónap múlva kezdem a munkát az USA-ba, szóval mindenre kevesebb időnk maradt. Örülsz? – affektálta. Ölébe ejtette a kezét és idegesen babrálni kezdte a körmét. – Nem találkoztunk Ethannel azóta, hogy Burke elmondta. Személyesen akarom közölni vele. Bár az túlzás, hogy akarom…
– Persze, hülye vagyok – vágott Katie egy bocsánatkérő grimaszt. – Igazad van. Ne haragudj, ebbe nem gondoltam bele. Az ilyesmit nem lehet telefonon közölni.
– Semmi gond. Csak, tudod, olyan furcsa ez az egész – szakadt ki Kaitlynből egy nagy sóhajjal. – Válaszút előtt állunk, de olyanok vagyunk, mint a struccok, homokba dugjuk a fejünket. Úgy teszünk, mintha nem történne semmi, mint ha azzal, hogy nem beszélünk róla, nem is jönne el az utazás ideje. Egyszerűen kerüljük a témát. Olyan, nem is tudom, milyen ez az egész. Totál őrült szituáció. Mintha másokkal történne, nem is velünk – fejezte be mérgesen fújtatva.
Katie döbbenten nézett rá. Az arcára volt írva, hogy biztos benne, hogy a mindig előre tervező Kaitlyn Connors már mindent leszervezett, és minden el van intézve, csak fogni kell a bőröndöket és felszállni a repülőre.
– Hát, ez furcsa – bökte ki végül. – Nem mondom, hogy jól teszitek, ha nem beszéltek róla, de most már így is, úgy is muszáj felhozni a témát, mert nagyon hamar eljön az augusztus. De olyan jók vagytok együtt, biztosan megoldjátok – tette hozzá könnyedebb hangon.
– Igen, jók vagyunk együtt – bólogatott Kaitlyn. – És hosszú utat tettünk meg idáig.
Ami meglehetősen kalandos volt, és amit nem lehet csak úgy veszni hagyni, tette hozzá gondolatban.
– Hát itt vagytok!
Liam hangja úgy csattant a beálló csendben, hogy Kaitlyn ijedten összerezzent. A férfi a terasz végében állt csípőre tett kézzel, majd pár hosszú lépéssel az asztaluknál termett.
– Mi ez a nagy letargia? – kérdezte, és nagy csörgéssel odahúzott egy széket a másik asztaltól, és leült melléjük.
– Csak beszélgettünk. Nosztalgiázunk – simogatta meg Katie a férfi kezét. – Merre jártál?
– Biliárdoztunk egyet a srácokkal.
– Az jó móka. Megtaníthatnál engem is – kérte a lány.
– Egy szavadba kerül – tárta szét a karját a férfi. – Egy mestertől tanulhatsz.
– Akár indulhatunk is, ha gondolod. Mester – forgatta a szemeit Katie.
– Remek. Kaitlyn, csatlakozol? – fordult felé Liam, de ő elhárította az ajánlatot.
Ahogy a távolodó párt nézte, Kaitlyn arra gondolt, hogy két évvel ezelőtt nem sok pénzt tett volna arra, hogy ők ketten valaha összejönnek. De megtörtént, és boldogok voltak, bárki láthatta. Ők mit tennének a mi helyünkben, tűnődött, de gyorsan rájött, hogy tudja a választ, és az nyilvánvalóan nem egyezett azzal, amit ők csinálnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése