Válaszutasok 2. rész 7. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

7.    fejezet

      ~ Kaitlyn ~

    Szórakozottan nézte az ablak mögött elsuhanó tájat. Ha nem lett volna ideges, akkor élvezte volna a látványt és átadta volna magát a pillanat szépségének, de túl sok minden kavargott benne ahhoz, hogy értékelni tudja a természet kínálta színeket. Főként úgy, hogy a régi házat látta maga előtt folyton, és az apja részeg, ordítástól eltorzult arcát, amint épp rajta tölti ki a dühét.
    – Elbambultál – húzta vissza a jelenbe Ethan hangja a múlt mocsarából.
    – Bocsánat! Csak … Sokkal jobb lenne, ha kirándulni mennénk, nem? – hazudta sután.
    – Kirándulni? – ismételte Ethan mosolyogva, de a felhúzott szemöldöke elárulta, hogy ő is tudja, hol jártak a gondolatai.
    – Nem lenne jó? – erősítette meg a hangját Kaitlyn. – Megállnánk az út szélén, elővennénk a piknikkosarat, és egy fa alatt ülve megennénk a szendvicseket – csacsogta könnyednek szánt hangon, amiről mindketten jól tudták, hogy annyira volt jellemző rá, mint a nyári Londonra a hóesés. – Aztán a pokrócra feküdve néznénk a felhőket, és versenyeznénk, hogy ki talál több mesefigurát az égen.
    – Tényleg? – ingatta a fejét Ethan vezetés közben.
    – Nem viccelek! – ellenkezett Kaitlyn esélytelenül.
    – Persze, hiszen nem szoktál! – nevetett Ethan.
    – Igen – kúszott örömtelen mosoly Kaitlyn ajkára. – Mint ahogy piknikezni, és fa alatt feküdve felhőket nézni sem – tette hozzá, és tarkóját a fejtámlának támasztva hátradőlt. A feléjük száguldó utat nézve az jutott eszébe, hogy ezt kell tennie, előre tekinteni, és soha többé vissza sem nézni. Ami jó gondolat lett volna, ha nem épp a múltja felé robogna éppen.
    – Mire számítasz? – érzett rá Ethan a gondolatára.
    – Semmi jóra – kulcsolta össze enyhén remegő ujjait az ölében. – Te se várj könnyes összeborulást vagy afeletti szomorkodást, hogy milyen rég találkoztunk, és mennyire hiányoztunk egymásnak!
    – És ha megváltozott?
    – Az ki van zárva! – tiltakozott Kaitlyn zsigerből. – Ahhoz minimum a Földnek kellett volna kifordulni a négy sarkából.
    – Én azért reménykedem – küldött felé egy biztató mosolyt Ethan. Aranyos volt, ahogy pozitív gondolatokkal próbálta felvértezni, de Kaitlyn nem hitt a csodákban, ahhoz túlságosan mélyen sebezte meg a valóság. És ő jól ismerte William Lawrencet.
    – Reménykedsz, mert örök romantikus vagy. De csalódni fogsz! – paskolta meg Ethan kormányt markoló kezét.
    – Én azt remélem, hogy te fogsz csalódni. Kellemesen.
    – A próféta szóljon belőled! De azt hiszem, apa nem tud olyat csinálni vagy mondani, amivel meg tudna lepni. Vagy amiért meg tudnék neki bocsátani.
    – Megértem. De ne zárj be minden ajtót, hagyj egy kis rést!
    – Milyen költői lettél!
    – Tudod, a művészlelkem – vigyorgott a férfi, de Kaitlyn nem tudott vele nevetni.
    – Ismered a kismalacok és a farkas történetét. Amikor először csak résnyire nyitották ki a malacok az ajtót, a farkas végül mégis bement.
    – Aha, és zsákban landolt, aztán kapott rendesen a forró vízből – borzongott meg Ethan.
    – Így van – bólogatott Kaitlyn. – Szerinted eljutok valaha odáig, hogy én is leforrázzam őt, legalább egyszer az életben? Hogy elérjek a kőkemény koponyáján keresztül az agyához, netán a szívéhez?
    A kérdés ott keringett a levegőben körülöttük még akkor is, amikor pár perc múlva megérkeztek Sheffieldbe. Kaitlyn szíve hevesebben kezdett verni, ahogy a régi, jól ismer utcákon végighaladtak.
    – Annál az iskolánál fordulj balra – mutatta az utat Ethannek. – Aztán csak egyenesen.
    Ahogy elhaladtak az épület előtt, Kaitlynt nosztalgikus érzés kerítette hatalmába. Lisa, Maggie, Esther idézte fel némán egykori legjobb barátnőinek a nevét, és szinte azt várta, hogy látja majd őket kilépni az iskola kapuján. Ahogy felidézte a gyerekkori arcukat, rájött, hogy már meg sem ismerné őket, hiszen nem csak az apjával szakított meg minden kapcsolatot, amikor sok évvel ezelőtt végleg hátat fordított a városnak.
    Az utcákat nézve olyan érzése támadt, mintha megállt volna az idő. Szinte nem változott semmi, csak az üzletek neve, mint mindenhol, ahol a multi cégek átvették a régi családi vállalkozásokat. Ahogy tovább haladtak, a zsúfolt belvárosból átléptek a barátságosabb, családiasabb városrészbe. Az ódon kőházak között néhány újat is látott, amik jól illeszkedtek a környezetbe.
    – A második kereszteződésnél fordulj balra – mutatott előre. – A negyedik ház lesz az – nyelt egy nagyot, ahogy a kocsi ráhajtott a szűk útra.
    Mint amikor a ködből hirtelen kirajzolódik egy fa árnyéka, úgy bukkant fel előttük a szülői ház, ahol annyi boldog órát töltött az édesanyjával, és annyi átsírt, magányos éjszakát a halála után.
    – Megérkeztünk – fordult Ethan felé, és maga is meglepődött, hogy a hangja nyugodtnak és szenvtelennek hat.
    Vegyes érzésekkel bámulta egykori otthonát. A kerítés omladozott, a kertet pedig birtokba vették az elfajzott bokrok. A magasra nőtt gyom között híre-hamva sem volt a régen szépen ápolt gyepszőnyegnek, de itt-ott színes virágok bukkantak fel. Talán még az édesanyja ültette hagymákból sarjadtak, utat törve a káoszból a napsütés fel. A háztetőre ráfért volna egy alapos javítás, a vak is láthatta, hogy egy erősebb szelet ki sem bírna. A veranda korlátjának egykori zöld színe az enyészeté lett, a faajtóról is szinte teljesen lekopott a festék, és már nem tűnt olyan masszívnak, mint annak idején.
    – Pedig régen olyan szép kis ház volt – sóhajtotta.
    – Ráférne egy felújítás – nyújtogatta a nyakát Ethan, és Kaitlynt szégyenérzet kerítette hatalmába, hiszen a férfira a szülei gyönyörű, hatalmas, erős házat hagytak.
    – Figyelnek minket – zökkentette vissza a valóságba Ethan.
    – Hm? – követte Kaitlyn a férfi tekintetét.
    – Az ajtó melletti ablak mögött áll valaki. Elhúzta a függönyt, kilesett, aztán eltűnt.
    – Jellemző. Kíváncsi vagyok, kinyitja-e az ajtót, vagy csak leskelődik.
    – Szálljunk ki és kopogjunk be, ha már eljöttünk ilyen messzire, nem? – tudakolta Ethan.
    – Valahogy nem akaródzik – borzongott Kaitlyn, amikor észrevette, hogy újra meglebben a függöny.
    – Viszont hamarabb túl leszünk rajta, ha most kiszállunk. Végül is azért jöttünk, hogy beszélj vele.
    Ethan kikapcsolta a biztonsági övét és az ajtóra tette a kezét, jelezve, hogy indulásra kész.
    – Rendben – fújta ki a levegőt Kaitlyn. – Essünk túl rajta! – mondta, és érezte, hogy a homlokára kiül az izzadság, amiről szerette volna elhinni, hogy csak a légkondicionáló kikapcsolása miatt felszökő hőmérséklet miatt van.
    Ethan mellélépett, megfogta a kezét, és várta, hogy ő induljon el a résnyire nyitott kapu felé, ami mintha hívogatta volna a látogatókat, ám valójában csak le volt szakadva. A teraszlépcső korlátján jól megtermett, cirmos macska feküdt. Jöttükre felkapta a fejét, és gyanakvóan nézte a hívatlan látogatókat.
    – Helló, cicus!
    – Szerintem nem fog kezet fogni veled – rázta a fejét Kaitlyn, amikor Ethan lazán kinyújtotta az ujjait a macska felé. A cirmos óvatosan visszahőkölt, de nem ugrott le a korlátról, a férfi pedig előrébb lépett és finoman megvakargatta az állat fejét.
    – Ezt szereted, ugye? – mosolygott, amikor a macska felállt, és a fejét hozzányomta Ethan kezéhez, jelezve, hogy tetszik neki a simogatás.
    Kaitlynnek eszébe jutott gyerekkora egyelten cicája, a Felhőcske névre hallgató hófehér jószág, aki ugyanezen a korláton szeretett sütkérezni, de már régen a ház mögötti magnóliafa alatt alussza örök álmát. Ha ugyan a fa még él, amiben erősen kételkedett.
    – Nem is tudtam, hogy szereted a macskákat – nézett a párjára.
    – Jófejek. Gregnek volt egy hatalmas perzsája, Hercegnő. Amikor Greg egy biciklibaleset miatt két napra bekerült a kórházba, a macska beköltözött az ágyamba, én meg egész reggel szőrpamacsot köptem. Aztán kizártam a hálószobából.
    – Bölcs döntés.
    – Nem annyira. Hercegnő a következő éjjel bosszúból kicsipkézte a kanapét.
    A cirmos hirtelen megdermedt, majd egy szökkenéssel leugrott a korlátról és az elburjánzott csipkebokor alá ülve mosakodni kezdett.
    – Mit akarnak? – reccsent mögöttük egy hang, mire Kaitlyn ereiben meghűlt a vér. – Nincs magukkal semmi dolgom.
    Kaitlyn nyelt egy nagyot, és az ajtó felé fordult. Ethan követte a mozdulatát, és közelebb lépett hozzá, mint aki jelzi, hogy a védelmét élvezi.
    – Szia, apa! – köszönt Kaitlyn, és utálta, hogy a hangja máris olyan, mint egy megszeppent kislányé.
    Pedig William Joseph Lawrence csupán árnyéka volt az egykor nagytermetű, erős férfinak. Amikor legutóbb, több mint tíz éve találkoztak, még a régi önmagát idézte, de ezt a sovány, sárgás bőrű embert nehéz volt azonosítani azzal a másikkal. Kockás inget húzott, amit nyitva hagyott, így a figyelmet a koszos atlétatrikó alatt dudorogó, májbetegségről árulkodó hasára irányította. A fején ritkuló, zsíros, szürke haj váltotta az egykori sűrű, sötétbarna hajkoronát, viszont a beesett arcból ugyanaz a könyörtelen, szúrós szempár vizslatta, mint régen. Egy öregember gyanakvó, ám kapzsi tekintete, ami hunyorogva nézett kifelé az erős napfénybe.
    – Mi a francot akarsz? – vakkantotta, de egy lépést sem tett előrébb.
    – Gondoltam, meglátogatlak – köszörülte meg összeszűkült torkát Kaitlyn.
    – Minek?
    – Hogy lássam, hogy vagy.
    – Láttál, úgyhogy mehetsz! – intett a kezével az apja, mint aki egy szemtelen legyet hesseget el.
    – Beszélnünk kellene – vetette meg a lábát Kaitlyn a legalsó lépcsőfokon, majd a következőn, aztán a harmadikon is. Ethan követte, míg végül ott álltak közvetlenül William Lawrence előtt.
    – Nincs beszélnivalóm veled. Úgyhogy beülhetsz a puccos terepjáródba és mehetsz vissza, amerről jöttél – sziszegte az apja, és hátrébb lépett, mint aki befejezettnek tekinti a beszélgetést.
    – Nem az enyém az autó, hanem Ethané – merített erőt Kaitlyn párja jelenlétéből. – És nem megyünk innen sehová, amíg meg nem hallgatsz – mondta magabiztosabban, mint ahogy valaha válaszolt apja sértésére.
    – Miért kéne meghallgatnom téged? Vagy bármiféle jöttment alakot? – intett az apja Ethan felé.
    – Együtt élünk – emelte fel az állát Kaitlyn büszkén, mire Ethan a kezét nyújtva előrelépett.
    – Jó napot, Mr. Lawrence! A nevem Ethan Lambert.
    – Nem kérdeztem! Mit akar itt? Nem hívta senki – vakkantotta az idősebb férfi.
    – Elkísértem Kaitlynt – engedte le a kezét Ethan, és Kaitlyn csodálta, hogy milyen nyugodtan, magabiztosan cseng a hangja.
    – Akkor most kísérje vissza oda, ahonnan jöttek! – mordult fel William Lawrence. – Nincs vele semmi dolgom. Magával meg még annyi se – vetette oda, azzal hátralépett, hogy becsukja az ajtót.
    – Dr. McIntyre azt mondta, hogy segítségre van szükséged – lépett előre Kaitlyn gyorsan.
    – Az az ostoba liba – csapott a tenyerével az ajtófélfára az apja. – Jobban járna, ha a saját dolgával törődne! Minek üti bele a mocskos orrát mások ügyébe?
    – Azért, mert az orvosod – engedte el a füle mellett a sértéseket Kaitlyn. – És tudja, hogy rossz állapotban vagy – húzta ki magát, hogy még magabiztosabbnak tűnjön.
    – Mit érdekel az téged? – bökött az állával felé az apja. – Eddig se izgatott, hogy mi van velem, te kis hálátlan dög, ezután se érdekeljen! Vagy tán az érdekel, meddig húzom még, hogy megkaparintsd a házat?
    Kaitlyn tűnődve vizsgálta az apja jól ismert, mégis teljesen idegen arcát. Vizenyős, táskás szemét, az orra melletti mély ráncokat, sárga, megritkult fogsorát. Nem volt benne csalódás, mert nem várt csodát, de dühöt érzett, keserűséget, ami most először erősebb volt, mint a megalázottság érzése. Mert többé nem volt gyenge, és nem hagyta, hogy a torkára forrjon mindaz, amit el akar mondani. Amit el kellett volna mondania már évekkel ezelőtt. Érezte, hogy párja meleg kezéből támogató energia árad belé, és tudta, hogy most jött el a pillanat, hogy rázúdítsa a forró vizet az apjára. Elengedte Ethan kezét, és az apjára mutatott.
    – Én vagyok hálátlan? Szerinted talán volt, amiért érdeklődnöm kellett volna utánad? Talán annyira szerető apám voltál, annyira törődtél velem, vagy egyáltalán érdekelt, hogy élek vagy halok-e? Érdekelt, hogy mit éreztem, amikor anya meghalt és te mást sem csináltál, csak vedeltél, részegen fetrengtél, és engem vádoltál a haláláért? Egy gyereket? Akit úgy dobtál el magadtól, mint egy koszos rongyot? – kérdezte dühtől rekedten, egyre emeltebb hangon.
    – Mit merészelsz? – hőkölt hátra az apja.
    Kaitlyn a döbbent arc láttán diadalt érzett. Remegett a keze, ezért gyorsan ökölbe szorította, hogy az apja ne lássa, de gyorsan kinyújtotta az ujjait, amikor eszébe jutott, hogy az apja kirohanásait mi kísérte. Még most is a fülébe csengett az asztalra vagy a falra lecsapó ököl puffanása, és azt érezte, hogy most legszívesebben ő is odasózna egyet. Nem leszek olyan, mint ő, gondolta eltökélten, és kinyúlt Ethan keze után, hogy újra átjárja a férfi energiája.
    – Figyelj, apa! – fogta halkabbra a hangját. – Azért jöttem ide, hogy megtudjam, hogy vagy. És, hogy tényleg hajlandó vagy-e orvosi segítséget kérni, ahogy azt dr. McIntyre mondta. Ha igen, akkor segítek neked. Ha szükséged van pénzre, szólj! Gondolkozz rajta!
    – Nincs min gondolkoznom! – olvadt le a döbbenet az apja arcáról, hogy átadja a helyét a dühnek. – És nincs szükségem a szaros pénzedre. Vagy ennek az alaknak a pénzére. Arra van szükségem, hogy békén hagyjanak. Te is, és az az átkozott doktor is! – harsogta.
    – Ha folytatod az ivást, akkor meg fogsz halni. Ha gyógykezelteted magad, akkor még élhetsz. Van választásod, csak döntened kell. De gyorsan, mert én hamarosan elhagyom az országot, és nem biztos, hogy tudok segíteni.
    – Mi a franc? Már derogál Angliában maradni? – szaladt a magasba az apja szemöldöke gúnyosan. – Vagy netán ez az alak akarja, hogy elhagyd az országot? – mutatott villámló tekintettel Ethanre.
    – Nem Ethan akarja, hogy itt hagyjam Angliát. Én kaptam állást Amerikában.
    – Amerikában! – köpte az apja undorral. – Anglia már kicsi neked? A királynő már smafu, bezzeg Amerika, mi?! – William megvető tekintete szinte szikrát szórt, ahogy végigmérte őket. – Minek akar bárki odamenni? Tőlem az összes amerikai ott rohadhat meg, ahol van. Meg az átkozott szabadelvűségük is. Arra sem képesek, hogy megmutassák az asszonyoknak, hol a helyük, de az hiszik, ők irányítják a világot!
    Kaitlyn látta Ethan arcán, hogy egyszerre döbbenti meg és szórakoztatja az apja őrült viselkedése, és az elkeserítő szituáció ellenére majdnem elnevette magát, amikor Ethan elővette a lehető legerősebb New York-i akcentusát, amikor megszólalt.
    – Hát, pedig már a királyi családba is beházasodtunk – mondta féloldalas mosollyal, mire William arca két árnyalattal vörösebbre váltott.
    – Meg is látszik az eredménye! Csak rombolni tudnak! – kiabálta William az orruk előtt hadonászva. A karján felcsúszott az ingujja, megmutatva betegesen szürke, sötét erekkel szabdalt bőrét, ami szinte rá volt aszalódva a csontjára. Az alkarján önmaga gyűrött karikatúrájaként ott virított még a jól ismert, tőrrel átdöfött vörös szív, rajta a Barbara név. Kaitlyn emlékezett rá, hogy kisgyerekként mennyire félt a tetoválástól, pedig az apja akkor még normálisan viselkedett, és eszébe sem jutott bántani őt. Az alkarja közepén megcsillant egy sosem látott, vastag, ezüst karlánc, de nem is szentelt neki figyelmet, mert a groteszk módon összeráncolódott vörös szív vonzotta a tekintetét.
    – Ha maga mondja – vonta magára Ethan hangja Kaitlyn figyelmét. – Amúgy szép a karlánc, apámnak is ilyen volt – mutatott az ékszer felé különös arckifejezéssel, mire William kapkodó mozdulattal megigazította az ingujját, és hátralépett egyet.
    Patthelyzetbe kerültek, Kaitlyn mégis úgy érezte, hogy sokkal előrébb jutott, mint korábban bármikor, és már ez is egyfajta siker. De ennyi épp elég is volt egy napra. Nagyot sóhajtva belenyúlt a táskájába, előhúzott egy névjegykártyát, és az apja felé nyújtotta.
    – Úgy látom, nem sokat haladtunk. Itt vannak a telefonszámaim. Elérhetsz, ha akarsz. Csak rajtad múlik.
    Ahogy sejtette, William nem nyúlt a kártyáért, csak állt, és meredten bámult Ethan arcába.
    – Látom, már rám sem akarsz nézni – rántotta meg a vállát Kaitlyn. – A névjegykártyám sem kell – húzta vissza a kezét. – Én azért itt hagyom. Szia, apa! – fordult sarkon, és a korláton kókadozó margaréta cserepe alá dugta a kártyát, majd Ethan keze után nyúlt, aki gyorsan a tenyerébe zárta az ujjait.
    – Viszlát, Mr. Lawrence – nézett a párja az ajtóban álló férfi felé, aki maga elé meredt, mintha nem látná, és nem hallaná őket. Ahogy leléptek a teraszról, hallották, hogy becsapja az ajtót.
    – Hát, erről ennyit – ült be Kaitlyn a kocsiba. – Tudtam, hogy ez lesz. Szerintem felesleges volt az egész út – dohogott a biztonsági övvel hadakozva.
    – Talán nem annyira – felelte Ethan a tekintetét a házra tapasztva.
    – Hogyhogy nem? – kérdezte, de a férfi még mindig kifelé bámult, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – Hahó! Föld hívja Ethant! – kocogtatta meg a vállát.
    – Ja! – rázta meg a fejét a férfi elszakítva a tekintetét a házról. – Hát úgy, hogy eljöttél, erős voltál, és felajánlottad a segítségedet. Te megpróbáltad. Most már az ő térfelén pattog a labda.
    – Szerinted úgy nézett ki, mint aki egyáltalán megfontolja? Olyan makacs, mint egy öszvér. Ő és az átkozott, vaskalapos nézetei.
    – Úgy tűnik, ő hisz bennük.
    – Sajnálom! – nyomott Kaitlyn egy puszit a férfi arcára. – Azt hittem, megelégszik az én sértegetésemmel. Nem kellett volna velem jönnöd. Sőt, nekem sem kellett volna eljönnöm – sóhajtotta.
    – Meg kellett tenned, így tiszta lehet a lelkiismereted. És ne szabadkozz! Te nem tehetsz arról, hogy az apád ilyen. Te megtetted, amit tudtál. Az ő cselekedeteiért pedig nem te felelsz.
    – Még szerencse. Az enyémek is bőven tudnak galibát okozni, elég azokért vállalni a felelősséget.

         Ahogy Ethan beindította a motort, és kihajtottak az utcából, Kaitlyn úgy érezte, hogy a nagy kő, ami eddig a szívét és a vállát nyomta, szép lassan legördül róla, és végre maga mögött hagyhatja a múltat, ami senkinek sem okozhat többé gondot.