Válaszutasok 1. rész 1. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

ELSŐ RÉSZ

 1.    fejezet

~ Kaitlyn ~

–      Nem tudom, te mit szólsz hozzá, de szerintem…

Kaitlyn Connors fél füllel hallgatta párja gardróbba beszűrődő monológját, és alkalmanként egy „igen”-nel vagy „értem”-mel, majd egy „egyetértek”-kel válaszolt. Az utóbbi egyfajta végszónak tűnt, mert Ethan egy lelkes „szuper”-t vágott rá, bár a nő nem tudta, miért lelkesedik annyira, de most nem is érdekelte.

Lerúgta a cipőjét, kibújt egyrészes ruhájából, és kapkodva lerángatta magáról az áruló harisnyanadrágot, miközben másik után matatott a fiókban. Az új csomagot olyan óvatosan bontotta ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna, és még lassabban húzta fel, mint húsz perccel korábban a mostanra már kukában landolt darabot.

Végigpásztázta a lábait, de ezúttal nem talált szakadást, így gyorsan visszabújt a ruhájába, és kritikus szemmel végignézett a tükörképén. Most már elégedett volt a látvánnyal. Térd fölött végződő, japánujjú fehér ruháját a nyakkivágásnál sötétkék berakás díszítette, ami igazán elegánssá tette az összhatást. A szabás követte a teste vonalát, kiemelve kemény munkával karban tartott, nem túl magas alakját, de a kék magassarkú emelt az összhatáson. Közelebb hajolva a tükörhöz ellenőrizte szolid sminkjét, és amikor ott is rendben talált mindent, elindult kifelé. majd az ajtón kilesve meggyőződött róla, hogy Ethan nincs a közelben, és gyorsan elpróbált pár, alkalomhoz illő mosolyt: egy udvariasat, egy meghatottat, majd egy elbűvölttel zárta a repertoárt. Az udvarias jól festett, de a többivel gyatra teljesítményt nyújtott, ám a jelen körülmények között beérte ennyivel. Egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, végigsimított francia kontyba fésült bézsszőke haján, majd futólépésben lesietett a nappaliba.

–  Kész vagyok – jelentette be párjának, aki a kanapén ülve a telefonját bűvölte. – Ha ez is felszalad, visszaviszem a boltba mindet és megfojtok vele valakit. Vagy írok egy cikket a harisnyájukról, ami minden, csak nem szembiztos – puffogott, mire Ethan arcán széles mosoly jelent meg, ami máskor mindig mosolygásra késztette őt is, de most nem működött.

Ez határozottan nem az ő napja volt. A kapkodásnál csak a késést utálta jobban, a harisnyafiaskó pedig időveszteséggel járt, pedig már anélkül is elég frusztrált volt. Az előttük álló keresztelő annyira hiányzott neki, mint sivatagnak a homok. Az pedig, hogy keresztanya lesz, ami egyet jelent azzal, hogy egy síró csecsemőt kell a keresztvíz alá tartania, egyértelműen vitte a pálmát az idegcincáló dolgok sorában, és nem csak azért, mert sajnálta a babát a tortúra miatt. 

Chloé, Ethan unokahúga, és hamarosan keresztlánya, tagadhatatlanul édes és gyönyörű baba volt, mintha csak egy magazinból bújt volna elő. Pont olyan, aki láttán a nők, legyenek akárhány évesek, elolvadnak és saját gyerek után sóhajtoznak. Kaitlyn azonban nem tartozott közéjük, ő az első babalátogatás után a kedvenc cipőboltja felé vette az irányt, hogy megvegye azt az álombeli magassarkút, ami, bármennyire tagadja is Ethan, egyedi, és nem hasonlít egyik modellhez sem, ami otthon várja. Mégpedig abban a szobában, amit a férfi anno úgy mutatott be neki, amikor végigvezette a házon, hogy „ez lehet majd egyszer a gyerekszoba”. Nem holmi „egyelőre pakoljuk ide azokat a dolgokat, amiknek még nincs végleges helye szoba”, hanem a GYEREKSZOBA.

Kaitlyn még sosem rémült meg egyetlen cipőtől sem, nem úgy, mint a gyerekektől, így a szobába beköltöztek a lábbelik. Először csak nyolc pár, majd szépen gyarapodásnak indult a cipőcsalád.

~ Ethan ~

Az órájára pillantva megállapította, hogy ha Kaitlyn öt percen belül elhárítja a harisnyakatasztrófát, akkor még időben odaérhetnek a keresztelőre. Nem mintha újdonság lett volna a kapkodás, már egészen megszokta, hogy valami mindig közbejön. Kaitlyn általában jó egy órával előtte kezdett készülődni, a végén mégis rá kellett várni. Vannak dolgok, amik soha nem változnak.

A zsebében lapuló mobiltelefon zümmögve jelezte, hogy üzenete érkezett. Leült a kanapéra és végignézte a friss tartalmakat, olvasatlanként megjelölte a tengerentúli ügynökségétől érkezett levelet, nehogy elfelejtkezzen róla, aztán elolvasta Jim, az ügynöke tirádáját a közelgő kiállítás újabb lehetséges buktatóiról. Épp végzett, amikor Kaitlyn végre megjelent a lépcső alján, és valamit morgott az orra alatt, de ő inkább a kipirult arcára és a durcás tekintetére figyelt, amitől mindig kislányos lett az arca.   

–   Mit somolyogsz? – torpant meg a lány. – Ez egyáltalán nem vicces! Nem tudod, milyen nehéz igazán jó harisnyát találni.

–   Még szerencse! – értett egyet Ethan. – De sejtem, ha még neked sem jött össze – mormogta, és hogy elrejtse a vigyorát, nagy műgonddal tuszkolta vissza a mobilját kék zakója belső zsebébe. – Mehetünk? – tápászkodott fel a kanapéról.

–   Ühüm – hümmögte Kaitlyn sötétkék blézerével a kezében. Ethan csak remélte, hogy nem létező szöszöket keres rajta, és nem újabb átöltözésen töri a fejét, mert a hatalmas ablakon beáramló napsugarak kereszttüzében gyönyörű volt, csakúgy, mint az elsőként felpróbált smaragdzöld ruhában. Kaitlyn viszont váltig állította, hogy úgy néz benne, mint egy trampli, így átöltözött, aztán kiszakította a harisnyáját.

Ethan két törvényszerűséget figyelt meg: a tükör nem azt mutatja, amit a nők látni akarnak, és persze a nők nem azt látják, amit a tükör mutat. Sosem értette, hogy mi történik a frissen vásárolt, szekrénybe akasztott csodaruhával addig az elátkozott pillanatig, amikor a nő pár nap múlva előveszi, belebújik, majd dühös csalódással letépi magáról, mintha az átváltozott volna koszos liszteszsákká.

–    Indulhatunk – törte meg a varázst Kaitlyn. Belebújt a blézerbe, és kézbe vette a táskáját, ami azt jelentett, hogy útra kész.

– Szuper – csapta össze a tenyerét Ethan elégedetten. Felkapta a slusszkulcsot a dohányzóasztalról, és tenyerét Kaitlyn derekára fektetve kiterelte a teraszra, bekapcsolta a riasztót és bezárta az ajtót.  

–   Egyébként örülök, hogy végre te is benne vagy – nyomott egy gyors puszit a lány arcára, és lekocogott a lépcsőn, bízva benne, hogy ezzel gyorsabb tempóra bírja Kaitlynt is, aki önmagához képest le volt lassulva. – Totál jó lesz, majd meglátod! Jól fogunk szórakozni – szólt vissza a válla fölött, kinyitva párjának a kocsiajtót. Mivel Kaitlyn még mindig a teraszon toporgott, a kezével jelezte, hogy ideje felpörögni.     

–   Miről beszélsz? – rázta meg a fejét Kaitlyn, majd az újabb sürgető kézmozdulatra végre elindult lefelé. – Milyen szórakozásról?

–    Hát, hogy Tyler velünk tölti a hétvégét. Te mondtad, hogy egyetértesz.

Négy óra volt, mire a McBride-ház végre elcsendesedett. Ethan nővére és a férje, Peter kikísérte a keresztelőre érkezett vendégeket, ő pedig, jó nagybácsihoz illőn elvállalta a délutáni meseolvasó szerepét. Nem jutott messzire a mesében, a kisfiú már azelőtt elaludt, hogy a farkas lerombolhatta volna a második kismalac házát. Letette a könyvet, és misszióját teljesítve végighordozta a tekintetét a falról ráköszönő állatfigurák vidám seregén, a plüssállatokon, a pelenkázó körül gondosan elhelyezett babaholmikon. Óvatosan Chloé kiságyához sétált.

–  Szerencsés szüleid vannak – suttogta a békésen szuszogó babának. – És érzelgős keresztapád. De figyelmeztetlek, ha bárkinek elmondod, le fogom tagadni!

–    Vége a mesének?

A vállára simuló kéz súlyától összerándult, Susan azonban, ha észre is vette a pillanatnyi riadalmat, nem mutatta.

–    Kaitlyn keres – suttogta a nővére.  

–   Úgy tűnik, rossz helyen – szaladt ki Ethan száján. Még mindig dühös volt, amiért Kaitlyn azt állította, hogy ő nem mondta, hogy vigyék haza Tylert hétvégére, pedig a saját fülével hallotta. És ezen persze szokás szerint összekaptak.

–    Kint van a teraszon, menjünk le mi is! – javasolta Susan, és a babafigyelőt felkapva az ajtó felé kormányozta Ethant.

–     Ő nincs ráhangolódva a gyerekekre – bökte ki a férfi.

–  Na, igen, Kaitlyn nem az a fajta lány, aki belső késztetést érez, hogy bemasírozzon egy gyerekszobába – kuncogta Susan. – Nem vagyunk egyformák, öcsi. Viszont bármiben fogadok, hogy első lenne a sorban, ha össze kellene terelni a médiamogulokat és kérdőre vonni őket a világra zúdított kulturális szemét miatt.

–      Igen, ez Kaitlyn.  Céltudatos, törekvő, vezetésre termett, intelligens.

–      De kell lennie rossz tulajdonságának is, nem? Nem lehet ennyire tökéletes! – ugratta a nővére.

Ethan elmélázva ízlelgette a tulajdonságokat, amikkel Kaitlynt illette. Mind elsőosztályú, ha munkáról van szó, de hogyan lehet őket átültetni a magánéletbe? Céltudatos. Kaitlynnek olyan orra van a cipőboltokhoz, mint kutyának az eldugott kolbászhoz. Törekvő. Vagy inkább maximalista? Az biztos, hogy mindennek élén kell állnia a házban. Vezetésre termett. Aki táncolt már Kaitlynnel, az tudja, miről van szó, gondolt együttérzőn a lábujjaira. És ott vannak azok a híres női praktikák, amiktől ő cseppfolyóssá válik, és akár éjfélkor képes lenne elindulni, hogy beszerezze nője számára az áhított, kedvenc joghurtot. És persze az intelligencia. Az okos nő szexi. Az ő választottja pedig nagyon okos. Ha kell, olaszul rendel spaghetti carbonara-t, franciául ratatouille-t, miközben az orosz irodalomról társalog.

–     Itt vagy még? – bökte oldalba Susan.

–  Persze – vágta rá, és visszaterelte a figyelmét nővérére. Most, hogy ilyen közel álltak egymáshoz, szembeötlő volt, hogy mennyire fáradt az arca.  

–      Gyűröttnek tűnsz, anyuci – mondta ki a nyilvánvalót.

–      Ez ám a bók! – csapott a vállára Susan egy grimasszal. – Ennyire látszik?

–      Dehogy! Gondolom, azok ott a szemed alatt nem karikák, csak szétkented a sminkedet.

–   Ne szívass! – fenyegette meg az ujjával Susan, mire mindketten elnevették magukat. Az ő kapcsolatukban nem volt helye színlelésnek.

–      Rendben! Akkor most lemászok ezen a lépcsőn – indult Susan lefelé a családi fotókkal tarkított fal mentén, Ethan pedig követte. – Megkeresem Petert, megmondom neki, hogy övé a két gyerek egy hétre, mert én szabira megyek, aztán bebújok az ágyba. Úgyhogy, öcsi, ezennel megkérlek, hogy fogd a barátnődet, és a vendégsereg utolsó tagjaiként ti is vonuljatok szépen haza – nevetett. 

Ethan elgondolkodva baktatott utána. A kocsiban kitört vita után hajlott rá, hogy elálljon a Tylerrel töltendő hétvége tervétől, de most meggondolta magát.

–   Figyelj, arra gondoltam, hogy mit szólnátok, ha hétvégére elvinnénk Tylert? Te ki vagy merülve, Peter is épp ma mondta, hogy arra sincs ideje, hogy feltegye a lábát az asztalra a nap végén. Itt a nyár, a kissrácra is ráfér egy kis kikapcsolódás. Mit szólsz?

–     Azt, hogy a fejedre esett egy gyertyatartó a keresztelőn – torpant meg Susan a lépcső aljában.

–     Nem éreztem semmit. Miért, van valami a fejemen? – vigyorgott Ethan.

–   Ne hülyéskedj! Tudod te, mire gondolok. Drága vagy meg minden, csak… – halkította le a hangját Susan a nyitott teraszajtó felé lesve. Pont látták, ahogy Kaitlyn és Peter a terasz végében állva beszélgetnek.

–   Csak? – ismételte Ethan. – Nem bízol bennem? Szerintem nagyon jól szórakoznánk Tylerrel. Mostanában annyi időt töltöttem a négy fal között, hogy több volt, mint elég. A projekt kész, a képek szuperek, mindenki elégedett. Szóval, egy szó, mint száz, tettrekész vagyok!

–    Azt látom. De nekem nem miattad vannak kétségeim – rázta a fejét Susan. – Kaitlyn mit szól hozzá? Egyáltalán megbeszéltétek? – nézett kíváncsian Ethan szemébe, majd sóhajtva bólintott egyet. – Hát persze. Ezért izzott a levegő köztetek, amikor megérkeztetek. Figyelj, nem akarom, hogy emiatt összevesszetek!

–      Nem fogunk! Hisz ismersz.

–      Hát éppen ez az!

–    Csak egy félreértés miatt kaptunk össze – bizonygatta Ethan, bár azt nem igazán tudta, hogy Susant vagy saját magát akarja-e meggyőzni.

–      Ha csak félreértés, akkor…

– Az, tehát megnyugodhatsz – csapott le nővére pillanatnyi megingása láttán, ezúttal meggyőzőbben.

–    Jó, meggyőztél – adta meg magát Susan rövid töprengés után. – Ha tényleg ezt akarod, akkor áldásom rátok, vihetitek a kis vadorzót, gyakoroljátok csak a papás-mamást élesben. De…

–   Mami! Várjatok meg, én is jövök! – szakította félbe Tyler hangja, így nem derült ki, mi jött volna a „de” után. A kisfiú a lépcső tetején állt és a korlátba kapaszkodve elindult lefelé.

–      Mi ébresztettük fel? 

–      Nem hiszem – legyintett Susan. – Mostanában alig alszik valamennyit délután. Lassan, szívem! – figyelmeztette a kisfiút, aki leérve nagybátyja tenyerébe csúsztatta apró kezét.

–      Gyere, Ethan bácsi, menjünk játszani!

~ Kaitlyn ~

–      Mesélj, mi hír a showbizniszben?

Peter McBride kérdése válaszra várva keringett körülöttük. Kaitlyn hálás mosollyal vette el a felé nyújtott poharat, és tűnődve nézett fel a szelíd óriásként fölé magasodó férfira. Mint mindig, most is úgy érezte, hogy valamiféle ragályos nyugodtság árad belőle.

–      Nem tudom – felelte, miután kortyolt egyet jeges teából.

–     Na, ne ugrass! Semmi szaftos pletyka?  – firtatta a férfi a terasz széles kőkorlátjára könyökölve.

Kaitlyn a fejét rázva mutatta, hogy nincs semmi a tarsolyában. Peter mellé lépett és együtt nézték a parknak is beillő hátsó udvart. Kaitlyn tekintete a Tylernek kialakított játszótéren pihent meg, majd gyorsan tovarebbent, hogy végül a kezében tartott poháron állapodjon meg. A nap fénye megcsillant a jegesteán, aminek meleg borostyán színe volt. Ethan egyszer azt mondta, hogy a borostyánhoz hasonlít a szeme. Neki viszont az jutott az eszébe, hogy a szem áruló, ami akkor sem tud hazudni, ha az agy megparancsolja neki.

–      Na, otthagytad az újságot? – erőltette a beszélgetést Peter.

–     Dehogy – mosolyodott el Kaitlyn, kirángatva magát a gondolataiból. – Csak nem vagyok a szó szoros értelmében vett résztvevő a showbizniszben. Viszont imádom a munkám, még akkor is, ha néha sekélyesnek tűnik.

–    Nem is tudtam, hogy az álságos és a sekélyes rokonértelmű szavak. Vagy ez is csak csúsztatás? – csapott le Peter játékosan megvillanó tekintettel.

–    Haha, nagyon vicces – bökte oldalba Kaitlyn a könyökével a férfit. – Tudod, a mi világunkban a csúsztatás megengedett.

–    Na, igen. Néha nem is tudja az ember eldönteni, hogy egyáltalán merjen-e hinni annak, amit lát, hall vagy olvas. De ne vedd magadra! – tette hozzá Peter gyorsan.

–    Nem veszem, ne aggódj! – biztosította a férfit, akinek egyenessége üdítő volt. – Én nem a napi politikai, gazdasági vagy sztárhírekkel foglalkozom, hanem életmódtanácsokkal, kultúrával. Filmekkel, zenével, divattal. Vagyis semmi véresen komollyal – mosolygott, mert ez messze nem volt igaz. A kulisszák mögé látva pontosan tudta, hogy a zene vagy a film világában szinte vérre menő küzdelem folyik a profitért stúdiók és kiadók között, a divatcégek háborújáról meg jobb nem is tudni.

–  De igazad van – hunyorgott bele a napsütésbe. – Rengeteg a féligazság és a hazugság, amit a képünkbe tolnak, a legtöbben pedig mindent készpénznek vesznek.

–   Látod, ezért választottam én az építészetet – tette le a poharát a korlátra Peter. – Ez itt szintben van, mert ilyennek kell lennie. A számok, a vonalak, a formák nem hazudnak. Ha nem követi őket az ember, akkor összedől a ház. És azt kissé nehéz lenne kimagyarázni, nem úgy, mint egy álhírt.

–     Ez igaz. De azért elég sok pénzbe tud kerülni egy tévesen közölt hír is.

–     Igen, de a romjai alatt nem lelik halálukat az emberek.

–     Erre azért ne vegyél mérget – rázta a fejét Kaitlyn.

–  Gyerünk! – szállt feléjük egy vékony hang. A teraszajtó felől Ethan közeledett, nyakában Tylerrel. A férfi ugrott egyet, mire a kisfiú felkacagott. Peter arcán büszke mosoly terült szét a fiára nézve, akinek aranyszínű fürtjei játékosan lebegtek a feje körül.

Tyler hatalmas zöld szemével és göndör hajával igazi kis angyal benyomását keltette, de közelebbről nézve egyértelmű volt, hogy a vonásai, állának erős, határozott íve olyan, mint az apjáé. A szemében lévő huncutság, és az a kaján kis csillogás viszont furcsa módon Ethant idézte. Kaitlyn szerette ezt a vonást a férfiban, és nem is tudott rá igazán haragudni, még a mai vitájuk után sem, ami pont Tyler miatt pattant ki közöttük délelőtt a kocsiban. Nem volt büszke rá, hogy be van oltva a gyerekek ellen, hiába próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről. Ethan viszont szinte rajongott az unokaöccséért, és ez sajnos most is feszültséget okozott közöttük, de Kaitlyn megfogadta, hogy ezentúl nyitottabb lesz, bár azt még nem tudta, hogyan fogjon hozzá.

–     Dolgoztasd meg a nagybátyádat, nem árt neki egy kis mozgás! – nevetett fel Peter. Ethan, Tyler irányítását követve legaloppozott a lépcsőn.

–   Alighanem be kell szerezned neki egy parókát – bökte oldalba Peter a könyökével Kaitlynt, amikor Tyler belemarkolt nagybátyja hajába.

–     Van ott elég tartalék. Bár biztos vagyok benne, hogy kiakad, ha tele lesz a hajával a fésű.

Azt már csak magában tette hozzá, hogy őt is szíven ütné a dolog, ha történne valami a dús, barna fürtökkel.

Talán a természetéből fakadóan, talán azért, mert amerikai volt, Ethanből sugárzott valamiféle ösztönösen könnyed, magabiztos sárm. Magas, sportos alkatával, kedves mosolyával, ami 35 éves korára is őrizte fiús báját, megragadta az ember figyelmét. Éles esze és jó humora volt, ami egyből feltűnt Kaitlynnek, amikor két éve először találkoztak, bár akkor még pusztán rámenősnek könyvelte el a közvetlen stílusú fotóst.