Válaszutasok 2. rész 1. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

1. fejezet

~ Kaitlyn ~

     Rémület. Fájdalom. Megkönnyebbülés. Hála. Beletörődés. Rettegés. Kaitlyn megannyi zsigeri érzést látott maga körül felbukkanni és eltűnni egyetlen, összemosódó arcmasszába gyúrva. Gyűlölte a kórházakat, ki nem állhatta a fertőtlenítő szagát, a fehérséget, a szinte tapintható feszültséget, éppen ezért nagyon tisztelte a személyzet elhivatottságát. Tudta, hogy benne sosem lenne annyi erő és elszántság, hogy felülkerekedjen a sok tragédián, ami egy kórház falai között történik. Csodálta Ethan nővérét, aki arra tette fel az életét, hogy rákos gyerekeket gyógyítson. De most ő szorult segítségre.

     A műtő várótermére nyomasztó csend telepedett. Mintha senki nem mert volna beszélni, attól tartva, hogy ha megszólal, valami visszafordíthatatlan történik. Kaitlyn is némán ült Ethan mellett, és a frusztrációtól hajtva már vagy századszor tekerte körbe a csuklóján a karkötőjét. Rajtuk kívül egy harmincas nő ült még a váróban, aki a mobiljába beszélt halkan. Két beteg hozzátartozói már távoztak, megkönnyebbülve, mert megnyugtató híreket kaptak a műtétet végző orvosoktól. De ők még mindig csak vártak, már több mint három órája.

    – Történjen már valami! – dőlt hátra mellette Ethan. Ahogy reszkető ujjakkal beletúrt a hajába, ordított róla a feszültség és a kétségbeesés. A mindig élénk tekintete most komor volt, a szemét szinte feketévé színezte az aggodalom. Az arcvonásai kiélesedtek, ahogy megfeszülő állkapoccsal próbálta féken tartani az érzelmeit.

    Kaitlyn megsimogatta a férfi karját. Szeretett volna valami biztatót mondani, amivel enyhítheti a kínjait, de fogalma sem volt, mit mondhatna. Csak az segíthetett volna, ha valaki végre kijön a várót a műtőktől elválasztó, ijesztően nagy és borzongatóan lélektelen lengőajtón, és azt mondja, nyugodjanak meg, a frontális ütközésben csodával határos módon csak kisebb sérüléseket szenvedett Susan és Peter is, nagyobb volt az ijedelem, mint a tényleges baj. De az ügyeletes nővér már elmondta, hogy többszörös sérülést szenvedtek mindketten, és ez már önmagában borzasztó volt.

     A csendet hirtelen egy kétségbeesett női hang törte meg.

     – Jaj, Istenem! Bob!

   Újabb kétségbeesett rokon, nézett fel Kaitlyn a váróba belépő, vékony asszonyra, aki a mobiltelefonnal a kezében megtorpant, és végignézett a várakozók arcán.

    – Hol van Bob? Mi történt? – iramodott meg az idős asszony, amikor a terem túlsó sarkában ülő nő felállt és felé intett. – Mi van az én drágámmal? – kérdezte egyre vékonyodó hangon.

    – Szia, anya! – ölelte meg a fiatal nő. Kivette a telefont az anyja kezéből, és a székhez kormányozva leültette. – Apának autóbalesete volt – halkította le a hangját, de még így is hallották, amit utána mondott. – Frontálisan ütközött egy másik autóval.

     Kaitlyn tekintete összevillant Ethanével, akinek hatalmasra tágult a szeme.

     – De hát kinek ártott az én Bobom? – kérdezte az asszony. – Remélem, megveri a sors az ilyen őrült sofőrt! Ha meghal, én nem is tudom, mit csinálok! – zokogta, és Kaitlyn nem tudta elszakítani róla a tekintetét. – A saját kezemmel fojtom meg, aki ezt tette vele! – kiáltotta a nő a tenyerében szorongatott zsebkendőbe, és Kaitlyn érezte, ahogy a részvét alábbhagy a szívében, és mellékúszik a tehetetlen düh.

     – Anya, nyugodj meg! – húzta vissza maga mellé a nőt a lánya, amikor az felpattant a székről. – Apa nem fog meghalni. A nővér azt mondta, hogy nincs életveszélyes állapotban. És ne okold a másik sofőrt, még azt sem tudjuk, mi történt – csitította kevés sikerrel.

Kaitlyn végre elszakította a tekintetét a két nőről. Mindenki ugyanazért ül itt, igazán visszafoghatná magát, futott át az agyán, de azonnal el is szégyellte magát. Nem akart belegondolni, hogy ő mit tenne és érezne a helyében.

     – Jól vagy? – szorította meg Ethan jéghideg kezét.

    – Megőrülök a várakozástól – sóhajtotta a férfi. – Legalább kijönne valaki és mondana valamit! – nézett a műtő ajtaja felé kétségbeesetten, de nem történt semmi.

     – Tudom, szörnyű ez a bizonytalanság – simogatta meg Kaitlyn Ethan arcát.

     – Szerinted az ő férje lehetett, akivel ütköztek? – nézett a férfi a két nő felé.

    – Fogalmam sincs. De lehet – futott végig a hideg Kaitlyn hátán. Belegondolni is szörnyű volt, de remélte, hogy a lelki szemei előtt fel-felbukkanó képek sokkal rosszabbak, mint ami a valóságban történt. – Hozzak neked valamit? – koncentrált inkább Ethanre. – Egy kávét esetleg?

     – Nem, köszönöm – rázta a fejét a férfi, és hátradőlve lehunyta a szemét. Kaitlyn szíve még jobban összeszorult, ahogy nézte a jól ismert, mindig életteli arcot, ami most sápadt volt, és mérhetetlenül feszült. Ethan homlokán megjelentek az aggódás ráncai, és az egész teste vibrált a feszültségtől.

    – Nekem viszont ki kell mennem a mosdóba – halkította le a hangját még jobban Kaitlyn. – Nem gond, ha itt hagylak pár percre?

     – Ne viccelj! – nyitotta ki a szemét Ethan.

     – Sietek – állt fel Kaitlyn és magához vette a táskáját. – Biztos ne hozzak semmit?

     – Egy üveg vizet – mosolygott a férfi bágyadtan.

     – Sietek – bólintott Kaitlyn, és szinte futva hagyta el a várótermet.

~ Ethan ~

     Követte Kaitlyn zöld vászonnadrágba és fehér blúzba bújtatott karcsú alakját, amíg a folyosó végi kanyarban el nem tűnt a szeme elől. A tekintete ekkor automatikusan visszatért a műtőkhöz vezető ajtóra, de hiába szuggerálta, nem nyílt ki. Ha őszinte akart lenni, igazából nem is tudta, tényleg azt akarja-e, hogy kinyíljon. Egyik pillanatban úgy gondolta, minél hosszabbra nyúlik a műtét, annál nagyobb lehet a baj, hiszen, ha nem lennének súlyosak a sérülések, az orvosok már régen végeztek volna. A másik pillanatban viszont mégis úgy gondolta, hogy így a jobb, mert ha túl korán feltűnt volna az orvos, az azt jelenthetné… De ezt a mondatot inkább be sem fejezte.

     Újra ránézett az órájára, ami három óra harmincötöt mutatott. Kinyújtotta elgémberedett lábait, és ücsörgött tovább, de nem sokáig bírt nyugton maradni. Ahogy felpattant, a lendület arra ösztönözte, hogy nekiiramodjon, elrohanjon a kórházból, el a családját sújtó rossz dolgok elől. Tett egy lépést a folyosó felé, aminek a végén Kaitlyn eltűnt egy perce, de az agya azonnal megálljt parancsolt. Újra a műtőajtóra nézett, de az meg sem rebbent, így elszakította róla a tekintetét és elsétált az ablakig.

     A váróterem sápadt színei és nyomasztó légköre mellett a kórház négy emelt mélyen fekvő, bokrokkal és színes virágokkal tarkított udvara groteszk gúnyként hatott. Hiába a növények harsány zöld színe, semmiféle nyugalmat nem sugároztak felé.

    Képtelen volt felfogni, hogy megint ez történik. Talán valaki megátkozta a családot, ami megakadályozza, hogy felszabadultan boldogok legyenek? Végre eldöntötte, hogy elmegy Kaitlynnel Los Angeles-be, a kiállítása sikerrel nyitott, a tengerentúlról máris elhalmozzák munkával, de mindez semmit sem számít, ha Susan megint a halál torkában van. És ő az égadta világon semmit sem tehet, pedig most már felnőtt, nem az a remegő kisfiú, aki sok évvel ezelőtt segített megmenti a nővérét. Most csak annyit tehet, hogy vár.

     A korlátnak támaszkodva vakon bámult lefelé a kórház kertjébe, próbálta lenyugtatni kétségbeesetten tekergő gondolatait, és kizárni a váróterem túlvégében ülő nő folyamatos jajveszékelését. Lehunyta a szemét és kényszerítette magát, hogy lassan, mélyeket lélegezzen. Egy idő után érezte, hogy a szívverése lassulni kezd, és a gondolatai között is halkabbra váltott a hang, amelyik azt követelte, hogy valaki mondjon már valamit.

     Hogy mennyire lett volna hatékony az ösztönös légzőgyakorlat, nem tudta meg, mert egy éles hang szakította félbe, amitől egész testében összerezzent. Ahogy megpördült, ösztönösen a műtők felé vezető ajtóra nézett, de az továbbra is zárva volt. A tekintete végigpásztázta a várótermet, de semmi olyat nem látott, ami eddig ne lett volna ott, beleértve a két nőt is, akik közül a fiatalabb az anyja kezét paskolgatta, és az arcán fanyar kifejezéssel bámult Ethanre. Ahogy találkozott a tekintetük, a nő szemöldöke a magasba kúszott. Ethan lestrapált agya nem vette a jelet, de amikor a másik felemelte a mobilját és felé mutatta, végre kapcsolt.

     – A francba – küldött egy bocsánatkérő mosolyt a nő felé, és előkapta a telefont a farzsebéből.

     – Igen?

   – Mr. Lambert? – szólt bele egy fiatal női hang. – Maddie vagyok, Susanék bébiszittere. Ma már beszéltünk.

    – Á, helló újra, Maddie! – sóhajtotta Ethan. Kaitlyn gyakorlatias gondolkodásának hála, felhívta a McBride házat, hogy értesítse a lányt a balesetről. Szürreális volt maga a gondolat is, hogy egy lustának ígérkező szombaton arról kellett beszélnie egy vadidegen bébiszitterrel, hogy a nővére és a sógora a műtőben fekszenek. De az még rosszabb volt, amikor Peter nővérével beszélt, aki hamarosan meg kell, hogy érkezzen, nézett a faliórára, aminek a mutatója gyorsan kúszott a négyes felé. – Rendben vannak a gyerekek?

     – Persze – váltott önérzetessé a lány hangja. – Épp alszanak. Azért telefonálok, hogy lehet-e már tudni valamit?

      – Sajnos nem. Még tart mindkét műtét.

     – És nem kérdezheti meg, mikor lesz vége? Tyler nagyon nyugtalan, tudja? Folyton azt kérdezi, mikor jönnek már haza a szülei? És nekem programom van a barátaimmal. Úgy volt, hogy csak délig kell itt maradnom.

    – Nézze, Maddie! – köszörülte meg a torkát Ethan, hogy enyhítsen a láthatatlan kéz szorításán. – Tudom, hogy ez nem könnyű helyzet magának sem, és sajnálom, hogy ez az egész elrontja a programját, de nem tudunk mit csinálni. Nagyon nagy szükségünk van most magára.

     – Értem, csak … – sóhajtott a lány, és a hangjából kiérződött a türelmetlenség.

    – Kérem, hogy maradjon a kicsik mellett! – kérte Ethan. – Egyszerűen nincs most más megoldás. A plusz óráit duplán ki fogom fizetni, rendben? Jó lesz így? – kérdezte Ethan az arcát dörzsölve, és ha ott van, akkor egész biztosan megrázta volna a lányt a két vállánál fogva, hogy gondolkodásra késztesse. – Írja fel a telefonszámomat, és hívjon majd fel.

     – Rendben – egyezett bele a lány egy örökkévalóságnak tűnő szünet után.

     – Nagyon köszönöm, Maddie! Lekötelezett!

     – Akkor én most megyek, megnézem a gyerekeket. Ha van valami, akkor…

     – Hívom, igen. Viszlát, Maddie!

   Ethan kétségbeesetten bámulta a telefon kijelzőjét. Most először engedte meg magának a nap folyamán, hogy gondolatban befejezze azt a bizonyos mondatot. Hogy belegondoljon, mi lesz akkor, ha Susan és Peter nem éli túl. Mi lesz akkor a gyerekekkel? Saját bőrén tapasztalta meg, milyen kegyetlen dolog elveszíteni a szülőket, de ő akkor már felnőtt volt, még ha nagyon fiatal is. Összefacsarodott szívvel hessegette el a gyötrő gondolatokat, de azok makacsnak bizonyultak és nem akartak odébbállni. A korlátra könyökölve a tenyerébe temette az arcát, és némán mantrázni kezdte, hogy minden rendben lesz.

     – Mondtak már valamit? – rántotta ki a mocsárszerű gondolatkavalkádból Kaitlyn hangja.

     – Még mindig semmit – nézett fel Ethan. – Kikészít ez a várakozás.

     – Tudom – lépett közelebb Kaitlyn, és ölelésre nyújtotta a karját. Ethan gondolkodás nélkül reagált a mozdulatra, és a törékeny testből próbált erőt meríteni.

     – Megint telefonált a bébiszitter – dünnyögte Kaitlyn vaníliaillatú hajába.

     – Gond van?

      – Csak délig bérelték fel.

    – Nem mondod komolyan, hogy ez a legnagyobb baja? – lépett hátra Kaitlyn, és lerítt róla a döbbenet.

    – Egyetemista, nyilván bulizni ment volna. Mondtam, hogy duplán fizetek neki. Belement. Csak Tyler nyugtalan és kérdezősködik.

      – Persze, hiszen okos gyerek. Nem szoktak elmaradni a szülei.

    – Kay, mi lesz … – próbálta kimondani a kérdést, de a szavak úgy kapaszkodtak a torkába, mint megannyi karom. – Mi lesz, ha…

     – Ne gondolj most erre, jó? – lépett újra közelebb Kaitlyn, és Ethant melegség járta át, ahogy párja a két kezébe fogta az arcát. – Nem tudjuk mi lesz, de reméljük, hogy rendben lesznek! De ha mégsem, ismétlem, ha, akkor ott vannak Peter szülei és a testvére, és itt vagyunk mi is. Lesz családjuk, rendben?

Ethan csak bólogatni tudott válaszul, és szorosan átölelte Kaitlynt. Ő az, akire szüksége volt, akiből erőt tudott meríteni, akinek a karjaiban egy percre megszűnt körülötte a fertőtlenítőszagú kórházi váróterem, és a gyötrő kétségek is elmúltak.

     – Hoztam kávét és vizet – súgta Kaitlyn.

    Visszaültek a kényelmetlen székekre, és vártak. Újabb félóra telt el esemény nélkül. A szörnyű kórházi kávé elfogyott, Ethan türelme is a végét járta. Nem bírt ülve maradni, fel- le sétált, hogy a feszültség egy részét valahogy kidolgozza magából. Minden idegszálával a műtőhöz vezető ajtót szuggerálta, de amikor végre kinyílt, szinte odafagyott a lába a padlóhoz.

    Kaitlyn és a másik két nő egyszerre pattantak fel, de egyikük sem mozdult a zöld műtősruhába öltözött férfi felé. Ethan nagyot nyelt, és tett egy lépést előre, de az orvos a két nő felé fordult. A fülében száguldó vér dübörgésén keresztül hallotta, ahogy a férfi beszámol róla, hogy a sofőr vezetés közben enyhe szívrohamot kapott, és összeütközött egy másik autóval. A többire már nem tudott figyelni, csak nézte, ahogy az orvos a két nővel a sarkában eltűnik az Őrző feliratot viselő ajtó mögött. Mielőtt az önműködő ajtó bezáródott, Ethan még látta, ahogy a fiatalabb nő hátrafordul, és egy néma sajnálom-ot küld felé.

     Érezte, hogy Kaitlyn megfogja a kezét, de ő csak a műtő ajtaját bámulta újra, hátha megint kinyílik, és hasonlóan biztató dolgokat hall ő is. De nem jött ki senki, helyette sietős léptek kopogása ütötte meg a fülét a háta mögül. Ahogy megfordult, Peter húgát látta közeledni, aki a férje, Daniel kezét szorongatta, és szinte vonszolta maga után. Nem éppen az a társaság, akit Ethan szívesen tudott most maga körül, és élt a gyanúperrel, hogy ez fordítva is igaz. Sosem értette, hogy az ő jófej, vicces, széleslátókörű sógorának hogyan lehet ennyire szigorú, szinte rideg testvére, aki soha nem értett egyet senkivel, és a gyerekekhez is olyan kimért hangon beszélt, mint ha nem lenne benne gyengédség, sem pedig jókedv.

    – Tudtok már valamit? – kérdezte Kerry köszönés helyett, miközben Peter jól ismert tekintetével fürkészte az arcukat.

     – Semmi újat – sóhajtotta Ethan, és ő sem bajlódott a köszönéssel.

     – Az nem jó – rázta a fejét a nő. – Azt lehet már tudni, hogyan történt a baleset?

   – Frontálisan ütköztek egy másik autóval és felborultak – mondta Kaitlyn, és Ethan érezte, hogy megszorítja a kezét. – A vétkes sofőr szívrohamot kapott, amiatt történt a baleset. Legalábbis úgy gondoljuk, hogy ő volt a másik kocsival. Az előbb jött ki az orvos a családjához.

    – Ezer szerencse, hogy nem voltak velük a gyerekek – kerekedett el Kerry szeme, és Ethan most először látott rajta valódi érzelmeket, ahogy a nő elszörnyedve nézett a férjére.

     Gyorsan kifogytak a mondanivalóból, és ahogy leültek, mintha a feszültség is megduplázódott volna. Ethan fogta Kaitlyn kezét, de szinte nem is érezte a testmelegét. Igazából nem sokat érzékelt semmit a külvilágból. Nem érdekelte, világos van-e vagy sötét, meleg vagy hideg, mert nem volt jelentősége. Csak az számított, hogy mi történik a műtőben. Idegesen dobogni kezdett a lábával, amitől az egész széksor megremegett. Amikor Kaitlyn a térdére tette a tenyerét, Ethan felpattant és az ablakhoz ment.

   – A gyerekek? – szólalt meg mögötte Kerry olyan sürgető hangsúllyal, mintha már sokadszor ismételné el a kérdést.

     – Otthon vannak a bébiszitterrel – fordult meg Ethan. – Nemrég beszéltem vele. Velük marad, amíg kell.

    – És mi lesz utána? – pattant fel Kerry, és úgy állt előtte, mint egy eleven kérdőjel. – Még ha jól alakulnak is a dolgok… Istenem, legyen így! – vetett keresztet.– Peter és Susan egész biztosan a kórházban marad egy darabig. Szerintem el kell döntenünk, hol legyenek a gyerekek. Ez a legfontosabb most, amit tehetünk – jelentette ki, Daniel pedig minden mondatára duplán rábólintott a háttérben.

Ethan tekintete Kaitlyn arcára kúszott, aki tátott szájjal ült és most a fejét rázva bámult vissza rá.

    – Igazad van, nagyon fontosak a gyerekek – szedte össze magát, de szinte hallotta, ahogy csikorognak a túlfeszített agytekervények a fejében. – Ám nem biztos, hogy vagyunk olyan idegállapotban, hogy ezt most vitassuk meg.

    – Ez igaz – sóhajtott vagy inkább fújtatott egyet Kerry – De nem tudhatjuk, hogy később mi lesz. Szerintem most kellene átgondolnunk a dolgot.

Daniel természetesen megint mindenre rábólintott, és Ethan elhűlve látta, hogy Kaitlyn is bólint egyet, majd elkapja előle a tekintetét.

     – Úgy hallottam, hogy az USA-ba költöztök. Onnan nehéz lenne vigyázni a gyerekekre, nem igaz? – méregette Kerry félrebiccentett fejjel.

     – Igen – nyelt egy nagyot Ethan. – Költözni fogunk, de a baleset egy időre mindent új megvilágításba helyez, azt hiszem – fogalmazott a tőle telhető legnagyobb óvatossággal, de látta, hogy Kaitlyn arca így is megrándul.

    – Szóval, itt maradtok? Meddig? – szorította össze a száját Kerry, majd meglepetten fordult meg, amikor a férje mellélépett és a vállára tette a kezét.

     – Drágám, azt hiszem, most tényleg nem ezen kellene törnünk a fejünket – mondta Daniel. – Hanem azon, hogy mikor tudunk már meg valamit arról, mi folyik odabent – intett a fejével a műtőajtó fel, ami mintegy végszóra, lassan kinyílt.

     Ethan szíve a torkába ugrott, amikor az ajtóban két, zöld ruhába öltözött orvos jelent meg.

     – McBride-ék hozzátartozói? – nézett rájuk az idősebb, szemmel láthatóan fáradt férfi.

Úgy állták körül, ki-ki a párja kezébe kapaszkodva, mintha attól függne a világ sorsa, hogy mit fog mondani. És Ethan úgy is érezte, hogy a saját világuk ebben a pillanatban ettől függ.

    – Dr. Sullivan vagyok. Én voltam a vezető sebész mindkét műtétnél. Sajnos nincsenek jó híreink – rázta a fejét az orvos, és Ethan hirtelen úgy érezte, mint ha egy jeges áramlatba került volna. A kezei lezsibbadtak, és az agya is mintha megállt volna. Látta, hogy Kerry a szájához kapja a kezét, és érezte, hogy Kaitlyn megmarkolja a karját, de ő moccanni sem tudott. A füle viszont tökéletesen működött, mintha az orvos egyenesen a fülébe kiabált volna.

     – A házaspárt súlyos sérülésekkel szállították be. Frontálisan ütköztek egy nagy sebességgel haladó furgonnal, ami áttért az ő sávjukba. A sofőrje szívrohamot kapott vezetés közben. Súlyos sérüléseket szenvedtek mindketten. Több törött csont, belső vérzés, fejsérülések.

     Az orvos elhallgatott, Ethan pedig legszívesebben megrázta volna, hogy folytassa, de fel sem bírta volna emelni lezsibbadt karját, így csak nyelt egyet, és várt.

     – Peter koponya és mellkasi sérülései nagyon súlyosak voltak – vette át a szót a fiatalabb orvos. – Nem tudtuk stabilizálni az állapotát. Többször újraélesztettük, de a szervezete feladta. Fogadják részvétemet!

     Ethan látta, hogy Daniel átöleli Kerry-t, és érezte, hogy Kaitlyn ujjai acélerővel szorítják a karját, egy másik, láthatatlan kéz pedig a torkát szorongatta.

     – És Susan? – hallotta Kaitlyn hangját.

    – A műtét közben összeomlott a keringése – vette vissza a szót az idősebb sebész. – Vissza tudtuk hozni, de továbbra is életveszélyes az állapota, és a következő pár nap kritikus lesz. A lépét el kellett távolítani. A fejsérülései vérömlenyt okoztak az agyában, és több törése, illetve zúzódása van, bár ezek nem életveszélyesek. Kómában van, most vitték fel az intenzív osztályra.

     Ethan hallotta, hogy az orvos tovább beszél, de a kóma szó után az agya képtelen volt felfogni, amit hallott.

~ Kaitlyn ~

     – Köszönjük – mondta Kaitlyn, és nézte, ahogy a két orvos visszasiet a műtő felé. De nem érzett hálát. Miért nem mondták azt, hogy minden rendben lesz? Hogy Susan és Peter gyorsan felépülnek?

Hirtelen megjelent előtte Peter nevető arca, amikor Chloé keresztelője után álltak a teraszon, és nézték, ahogy Tyler Ethannel játszik. Lehetetlen, hogy ez a mackótermetű, életerős, remek ember meghalt. És, hogy Susan állapota válságos. Hogy történhet ilyen, amikor tegnap este még mindenki olyan jól érezte magát?

     Kaitlyn rájött, hogy még mindig vasmarokkal szorítja Ethan karját, de látta, hogy a férfi sem veszi észre. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán észlel valamit a külvilágból, mert csak bámult maga elé üres tekintettel. Az arcán Kaitlyn nem látott érzelmeket, és ez megijesztette, mert Ethan arca mindig olyan volt, mint egy nyitott könyv. De most egyszerűen üres volt, és ettől még jobban összefacsarodott Kaitlyn szíve, és elindultak eddig visszatartott könnyei. Hezitálva elengedte Ethan karját, felkapta a székről a táskáját és elővett egy papírzsebkendőt.

      – Kérhetek egyet? – szipogta Daniel.

   – Persze – nyújtott át egy zsebkendőt a férfinak, aki a székhez vezette Kerry-t és mindketten lerogytak.

   – El kell mondanom anyáéknak – hallotta Kaitlyn a nő suttogását. – Felhívom őket – mondta hangosabban, és Daniel már oda is nyújtotta neki a táskáját. – Vagy inkább személyesen? – kérdezte. – Igen, inkább személyesen – tette vissza telefont a táskájába. – De előbb elbúcsúzom Petertől – fordult a férje felé, aki némán bólintott.

      Kaitlyn nézte, ahogy a házaspár tökéletes szinkronban feláll. Ő is visszalépett Ethan mellé, aki végre felébredt a révületből és Kerry-hez lépett.

   – Nagyon sajnálom. Szerettem Petert. Nagyszerű ember – ölelte át a nőt, aki egy pillanatra megmerevedett, de aztán viszonozta az ölelést.

      – Köszönöm. Remélem, Susan felépül – bontakozott ki Ethan karjaiból kapkodva. – Mit mondott az orvos, hol lehet elbúcsúzni Petertől?

      – Kint kell érdeklődni a nővérpultnál – mutatta Kaitlyn.

     – Köszönöm – bólintott Kerry. – Anyáéktól elmegyünk a gyerekekhez és ott töltjük az éjszakát – tette hozzá, és nyomában Daniellel elindult a folyosó felé.

      – Kérlek, Tylernek ne mondjátok el! – szólt utánuk Ethan, mire Kerry megtorpant.

     – Meg se fordult a fejemben – fordult vissza egy fagyos pillantással, majd gyors léptekkel magukra hagyták őket. Kaitlynt a hideg is kirázta Kerry nézésétől, és Ethan is döbbenten nézett a házaspár után, majd lerogyott a legközelebbi székre.

      – Ez egy rémálom – motyogta. – Ők csak szórakozni akartak egy kicsit.

Kaitlyn összeszorult torokkal nézte, ahogy Ethan két kezével megdörzsöli az arcát, majd beletúr a hajába. Sápadt volt, a szeme tompa fényű, és remegtek a kezei. Nyilvánvalóan uralni akarta az érzéseit, látszott a tekintetén az eltökéltség, de ismerve Susan és Peter iránti szeretetét, Kaitlyn sejtette, hogy csak idő kérdése, mikor törik meg ez a kemény akarat.

      – Ha nem most van a kiállítás, akkor nem szenvedtek volna balesetet. Soha nem találkoztak volna a másik kocsival, és…

      – Ethan! – guggolt le a férfi elé Kaitlyn, és a kezébe vette jéghideg ujjait. – Figyelj rám! – fordította maga felé Ethan arcát. – Ez nem a te hibád, érted? És nem az övék. Még csak nem is azé a férfié. Ne keress bűnbakot!

      – De…

     – Nincs de, Ethan! – rázta a fejét Kaitlyn. – Nincs de. Az egész egy szerencsétlen véletlen volt. Egy szerencsétlen véletlen – ismételte, remélve, hogy Ethan megérti.

      – De az egész Peter életébe került! És Susan…

      A férfi összeszorította az ajkait, és pislogva elűzte a szemét elfutó könnyeket.

    – Tudom, drága! – nyelte le a torkában formálódó gombócot Kaitlyn. – Épp ezért kell erősnek lenned! – ült le Ethan mellé, és átölelte a vállát. – Hogy segíthess Susannek.

     – Önök Susan McBride rokonai?

     Egyszerre kapták fel a fejüket a női hangra. Egy fiatal nővér állt előttük, udvarias mosollyal az arcán.

     – Igen, az öccse vagyok – emelkedett fel Ethan. Elkísérem Önöket Susanhez az intenzív osztályra, ha készen állnak. Most még nem mehetnek be hozzá, de láthatják.