Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
Minden kiállítás megnyitója nagy izgalommal járt, és még soha nem ment semmi flottul. Kivéve most. Ma nem ment el az áram, nem buggyant meg a riasztórendszer, és nem volt csőtörés. És ez elég volt hozzá, hogy Ethan gyomra görcsbe ránduljon, mert vihar előtti csendet szimatolt.
A galéria VIP termében állt a mennyezetig érő ablak előtt, ahonnan pazar kilátás nyílt a kandelláberekkel bevilágított parkra. A kiállítótermből ki lehetett menni és elveszni a sövényből nyírt zöld labirintusban, és ezt többen meg is tették. Ethan remélte, hogy nem azért, mert nem érdeklik őket a képei, amikkel a természet és az ember alkotásait és pusztításait állította szembe egymással, megmutatva, hogy mennyi szépséget és sebhelyet hordoz magán a Föld. Még tíz perc, nézett az órájára, majd tovább nézte, ahogy a parkban sétálók váltják egymást a lámpák fénye alatt andalogva.
- Hát itt bújkálsz!
A háta mögül érkező hangtól összerezzent, megfordult és szemben találta magát Jimmel.
- Nem bújkálok - húzta ki magát. - Csak álldogálok és várom a nyolc órát.
- Álldogálsz? Szerintem inkább toporogsz, mint egy elsőbálozó. Ideges vagy? - kérdezte az idős skót, és Ethan kezébe nyomta a markában szorongatott poharat.
- Kösz! - kortyolt egy nagyot a vízből. - Nem is tudom. Igen, azt hiszem, ideges vagyok - ismerte be.
- De hát minden pompásan alakul! - ütögette meg a vállát Jim.
- Éppen ez az. Ilyenkorra már mindig történni szokott valami - nézett körül Ethan, és szinte várta, hogy megremegjenek a falak.
- Nyugi! Rendben lesz minden! Hála égnek most minden flottul megy. A képeid fantasztikusak, mint mindig, és máris tele van a galéria. Mindenki eljött, aki számít. Meg azok is, akik nem, de legalább benyakalják a pezsgőt, és a sok szelfivel hírét viszik a kiállításnak - dörzsölte a tenyerét Jim elégedetten.
Ethan hajlott rá, hogy osztozzon ügynöke derűlátásában. A galéria vezetése szívén viselte a kiállítás sikerét, jó munkát végeztek a promóciós anyagokkal, és az esemény meglepően nagy sajtónyilvánosságot kapott. Promóciós szempontból egy kiállítás sikere a hivatalos megnyitón és a VIP vendégek garmadáján múlt, akik a közösségi médián keresztül bevonzottak olyan látogatókat is, akik máskülönben nem is tudtak Ethan létezéséről. Neki viszont az volt a fontos, hogy az utca embere eljön-e megnézni a képeit, az ő szemén keresztül látott világot. A számok azt mutatták, hogy minden kiállításával nőtt a látogatók száma, ami az üzleti és a művészi sikert jelentette. A londoniak szerették a képeit, de ki tudja, mikor lesz itt újra kiállítása?
- Talán inkább az a bajom, hogy egy ideig ez az utolsó itteni kiállításom - vallotta be.
- Itteni, ottani! Te magad mondtad, hogy az, hogy kimész az USA-ba, nem jelenti azt, hogy ezentúl csak ott állítasz ki, vagy ott dolgozol. Itt itthon vagy, kint meg otthon, nem?
- Így van - kortyolt még egyet a vízből Ethan, és igyekezett elkerülni Jim gyanakvó tekintetét, és félretuszkolni a gyomrában remegő kellemetlen érzést.
- Rendben. Már azt hittem, hogy az, hogy én és az iroda maradunk az európai menedzsmented, csak mézesmadzag volt.
- Azt hiszed, átverlek? - esett le Ethan álla, és a csalódottság is beköltözött a gyomrát ostromló érzések közé.
- Reméltem, hogy nem most kezded el - vágta hátba Jim, amitől majdnem magára öntötte a vizet. - Na, ne legyél ideges! A képek a helyükön, a tömeg gyűlik. Te meg nem a világ végére mész, és nem fog itt senki elfelejteni, mert az igényes művészetet mindenhol szeretik, még ha néha nem is tűnik úgy. Tehát aggodalomra semmi ok! Na, mindjárt jövök - nyújtogatta a nyakát a kiállítóterem felé, majd intett valakinek, és hosszú léptekkel, sietősen elvonult, magára hagyva Ethant a pohárral és a kellemetlen érzéseivel. De két perc múlva újra megjelent.
- Mindjárt kezdünk - dörzsölte össze a két kezét Jim. - Mr. Brighton megtartja a nyitóbeszédét a galéria nevében, aztán te jössz. Szerintem most lenne itt az ideje, hogy bejelentsd a költözést. Már ha akarod.
- Majd meglátom - hezitált Ethan. - Mindenki itt van?
- Mindenki, aki számít - kacsintott Jim. - Kaitlyn a kollégáival beszélget, és most érkezett meg a nővéred a férjével.
- Akkor essünk túl rajta! - sóhajtott egy mélyet Ethan, és nyomában Jimmel elindult a bemutatóterem felé.
- Fantasztikus munka! Nagyszerű érzéke van a lényeg megragadásához, fiatal barátom! Figyelem egy ideje az alkotásait, és nagyon tetszik, amit látok. Csak így tovább!
Ethan több tucat kezet rázott meg az este folyamán, több tucat vállveregetést és elismerő szót zsebelt be, köztük olyanoktól, akikről kiderült, hogy egyáltalán nem értenek ahhoz, amiről beszélnek, de hozzáértő is akadt szép számmal. Közöttük egy élő legenda, George P. Kensington grafikusművész.
- Köszönöm, uram! - hebegte Ethan a kezére nézve, amit az idős mester rázogatott fülig érő mosollyal. - Alighanem túlértékeli a munkámat - szabadkozott, és érezte, hogy a füle lángolni kezd, amitől csak még inkább zavarba jött.
- Ne szabadkozzon, fiam! - paskolta meg a markában szorongatott kezét Mr. Kensington. - Egy művész legyen elhivatott, legyen alázatos, de ne legyen öntelt, sem pedig túlságosan szerény! Ha igazán sokra akarja vinni, akkor ügyelje meg egy magamfajta vénember tanácsát!
- Igyekszem, uram - olvadt szét Ethan arcán a boldog mosoly. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy élő legenda ad neki tanácsot, sőt, meg is dicséri.
Mr. Kensington testét szemmel láthatóan megviselte már a kor, az ujjai fájdalmasan göcsörtösek voltak és bottal járt, de a szellemi energiáját és a jókedvét még mindig őrizte. Ethan úgy saccolta, hogy nyolcvanöt év körül jár, de a szemében még most is fiatalos láng lobogott, és olyan élénk érdeklődéssel nézett rá, amiről egy veréb jutott eszébe, amint épp kíváncsian kukucskál befelé az ablakon.
- Szokott még grafikákat készíteni? - tudakolta az öreg mester, felmutatva Ethan bemutatkozó füzetét, amiben a tanulmányai is helyet kaptak.
- Ritkábban, mint szeretném - vallotta be, de azt nem árulta el, hogy talán már két éve volt utoljára ceruza a kezében.
- Kiállította már őket?
- Dehogy! - legyintett Ethan. - Tudja, az egyetem óta kevesebb időm van a grafikára, és nem is vagyok olyan jó benne, hogy a közönség elé vigyem ezt az oldalamat – magyarázta. Bár az egyetemen a régi mesterei nagy jövőt jósoltak neki, és szapulták is eleget, amiért nem fordított több energiát és hitet a ceruzára és az ecsetre, ő tudta, hogy más az útja.
- Aki ilyen éles meglátással fotóz, az ugyanígy alkot a kezével is. A fényképeken a lényeg megragadásához néha csupán egy pillanat áll rendelkezésre. Viszont, ha papírra vagy vászonra akarjuk vetni azt, amit látunk, vagy ami csak a fejünkben él, arra annyi időnk van, amennyit csak rászánunk.
- Ez tökéletesen igaz - értett egyet Ethan az idős mesterrel, aki hirtelen elkomolyodott.
- Egy dolog nem tetszik csak – nézett fel rá Mr. Kensington. - Az, hogy elviszi a tehetségét tőlünk - utalt a bejelentésre, amit Ethan végül megtett. - Nem szeretem, ha a művészeink, akikre valóban büszkék lehetünk, elhagyják a hazájukat – rázta a fejét az idős művész, és szinte sütött róla a csalódottság. - Miért költözik ki, ha nem indiszkrét a kérdésem?
Ethan nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de végül csak egy sóhaj hagyta el az ajkát. Ahogy felnézett a cipője bámulásából, meglátta Kaitlynt, aki Susan és Peter társaságában beszélgetett, és már tudta, mi a legrövidebb válasz a kérdésre.
- Inkább kiért.
- Így már értem – követte a tekintetét Mr. Kensington, és megigazította a szemüvegét. - A szívét követi. Meg tudom érteni, fiam. Az otthon ott van, ahol a szív.
- Pontosan – húzódott mosolyra Ethan szája, és elöntötte a hála, amiért az idős mester elsőre megértette. - De nem akarok elszakadni Londontól, ha lesz alkalmam, akkor visszatérek újabb kiállításokkal. Egyébként Anglia a választott hazám. Amerikai vagyok - vallotta be, mert az öregúr ezen a tényen vélhetően átsiklott, amikor a kezében szorongatott füzetet olvasgatta.
- Oh! Tudtam én, hogy valami nem stimmel! - csapott a levegőbe Mr. Kensington. - Akcentusa van! New York - olvasott bele a füzetbe. - De tudja mit, fiam? Senki sem lehet tökéletes - tette hozzá vidáman csillogó szemekkel, amivel Ethant is nevetésre késztette. - Na, nehogy félreértse! Örülök magának, fiam. Jöjjön haza, amilyen gyakran csak tud!
- Köszönöm, azon leszek - rázta meg Ethan az idős művész búcsúzásra nyújtott, törékeny, barna foltos kezét.
- No, majd’ elfelejtettem! - fordult vissza Mr. Kensington két lépés után. - Ha nem veszi tolakodásnak, szeretném megnézni a rajzait, amíg még Londonban van.
- Oh, hát… – állt meg az ütő Ethanben. Illetlenség lett volna nemet mondani, de hajmeresztő volt belegondolni, hogy egy élő legenda akarja megnézni a rajzait, aki előtt teljesen leégetheti magát. Viszont akitől elsőkézből tanulhat. Az agya gyorsan pörgött, és végül úgy döntött, hogy nincs veszítenivalója. - Megtisztel - hajtott fejet az idős mester előtt. - De ne számítson semmi csodára! Arra sem érdemesek a rajzaim, hogy rájuk nézzen - figyelmeztette, mire Mr. Kensington büszke nagypapa módjára megpaskolta az arcát.
- Azt majd én eldöntöm, fiacskám - mosolygott, majd benyúlt a zakója belső zsebébe és elővett egy szamárfüles névjegykártyát. - Hívjon fel, ha alkalmas lesz! Vagy megbeszélhetünk most is egy időpontot. Csak ne nagyon távolit, mert ebben a korban már sosem lehet tudni – nevetgélt.
- Jövő héten szerdán vagy csütörtökön nekem bármikor jó, ha Önnek megfelel - tartott rövid fejszámolást Ethan, és átnyújtott ő is a névjegykártyát, amire előbb felírta a címét.
- Lássuk csak! A szerdámat foglalta a gyógytornász. Tehát akkor csütörtökön találkozunk, mondjuk tíz órakor - tette zsebre a kártyát az öregúr. - Na, Isten áldja! Teszek még egy kört - azzal intett egyet, és elindult a képek felé, Ethan pedig csak bámult utána, mint akit megdelejeztek.
- Ki volt ez? – lépett mellé Kaitlyn.
- George Kensington grafikusművész. Egy élő legenda - lelkendezett. - Hát nem őrület?
- Hú, nagyon fel vagy dobva! - nevetett Kaitlyn.
- Naná, hogy fel vagyok dobva! Tananyag volt az egyetemen.
- Az igen! - kerekedett el Kaitlyn szeme. - Örülök neked! Mit mondott, tetszett, amit látott? Naná, hogy tetszett neki, mindenkinek tetszik – mutatott körbe.
- Azt mondta: „fantasztikus munka”! - utánozta az idős mestert Ethan. - Azt hiszem, ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit ma hallottam - magyarázta, amikor egy kar hirtelen átölelte a derekát hátulról.
- Nagyon kitettél magadért – mondta a fülébe egy jól ismert hang.
- Igyekeztem - fordult meg és egy puszit nyomott Susan arcára, majd szorosan átölelte. - Nagyon csinos vagy - tolta el magától a nővérét, hogy jobban szemügyre tudja venni sötétkék koktélruhás alakját. - Szia, Peter! - nyújtotta a kezét sógora felé. - Örülök, hogy el tudtatok jönni!
- Mi is. Nagyszerűek a képeid. És jó nagy a felhajtás - nézett körül Peter.
- Köszönöm, igyekeztünk.
- Ne szerénykedj, jogos a dicséret! Büszke vagyok rád - mosolygott rá melegen Susan.
- Koccintsunk egyet a sikeredre! - intett Peter a bár felé.
- Jó ötlet - értett egyet Ethan teljes szívvel. - Velünk vacsoráztok? - fordult Susan felé. - Foglaltam asztalt.
- Ott a helyünk! Találtunk egy nagyszerű bébiszittert, úgyhogy kimenőnk van. Régen rúgtunk ki a hámból, van mit bepótolnunk - lelkesedett a nővére. - Még szobát is foglaltunk - kacsintott Peterre.
- Halleluja - emelte az ég felé a tekintetét Ethan örömében, majd Kaitlyn kezét megragadva a bár felé tessékelte a jókedvű csapatot. Végre minden zökkenőmentesen alakul, gondolta, és érezte, hogy a gyomrából végre eltűnik a kellemetlen érzés, és átadhatja magát az ünneplésnek.
~ Kaitlyn ~
Arra ébredt fel, hogy becsukódik a szobaajtó. Ahogy felemelte a fejét, az lüktetni kezdett, így inkább visszafeküdt. Hanyatt fekve megmozgatta a nyakát, és kényelmesebb pozíciót keresett a fejének. Lehúnyta a szemét, és próbálta kiüríteni az elméjét. Lassan, mélyen lélegezve elszámolt tízig, és hagyta, hogy a tüdeje magától megkezdje a kilégzést, ami alatt szintén tízig számolt, majd kezdte elölről. Négy sorozatot végigcsinált, és érezte, hogy enyhülni kezd a feszültség a nyakában, és a lüktetés is alábbhagyott a fejében. Nyújtózott egyet, és ahogy kinyúlt a bal kezével, a tenyere alatt még érezte Ethan testmelegét a párnán.
Biztosan a galériába ment a kocsiért, futott át az agyán. A megnyitó után Susannel és Peterrel elsétáltak a Lafayette-be, és később Jim is csatlakozott hozzájuk. Igencsak jó hangulatban töltötték az estét, és taxival jöttek haza valamikor éjfél után.
- Az a bor… - nyögte Kaitlyn, és megdörzsölte a homlokát, hátha abbahagyják a mini kalapácsok a munkát odabent. Közismerten gyenge ivó volt, egyetlen pohár fehér bor órákig kitartott nála, de most többet ivott. Talán Ethan sikere, talán a jó társaság, talán a hosszú hetekig tartó megfeszített tempójú munka és a bizonytalanság lezárása volt az oka, maga sem tudta igazán, de elengedte magát egy kicsit. Amit most már erősen bánt.
Átfordult az oldalára, háttal az ablaknak, kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas ágyon, és behúnyt szemmel újrakezdte a légzőgyakorlatot. A testét hamarosan könnyebbnek érezte, és egyre távolibbá vált az őt körülvevő világ, amikor meghallotta, hogy cseng a mobilja. Fogalma sem volt, honnan jött a hang, de abban igen, hogy távolról. Arra homályosan emlékezett, hogy a kezében volt, miután hazaértek, de arra nem, hogy a ház melyik részén. De igazából nem is érdekelte. Most az egyszer nem érdekli semmiféle önmaga által felállított szabály, és nem veszi fel a telefont, döntötte el, és mélyebbre fúrta a fejét a párnában.
De elgondolni könnyebb volt, mint végrehajtani. Kiment az álom a szeméből, és pár perc forgolódás után feladta a próbálkozást. Dühösen ledobta magáról a takarót és kimászott az ágyból. Lehet, hogy a Los Angeles-i iroda volt, töprengett, és őket modortalanság lenne nem visszahívni.
- Mennyi ott most az idő? - motyogta, de gyorsan rájött, hogy még azt sem tudja, Londonban hány óra van.
Felkapta a köntösét a fotelból és gyorsan belebújt. Ahogy a hűvös szatén végigsimított meztelen karján, megborzongott. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mély, zsigeri, amibe az egész bensője beleremegett, és amit nem tudott értelmezni. Egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, és ahogy elmúlt a hirtelen jött érzés, mintha hatalmas űr keletkezett volna a bensőjében.
- Soha többet nem iszom - nyögte letaglózottan, amikor a fejében újra munkába álltak a kis kalapácsok. Egy nagy sóhajjal kinyitotta az ajtót, erőt vett magán és lesétált a nappaliba. A talpát finoman simogatta a vastag szőnyeg, ami körül a kanapé és a fotelek helyet kaptak. A hatalmas ablakokból beáradó napfényben hunyorogva nézett körül.
A táskája a kanapén hevert, és mellette ott volt a mobilja is. Leült és felkapta a telefont. A képernyő szerint kilenc óra múlt. Vagyis Los Angeles-ben éjjel egy óra van, így biztosan nem onnan keresték, okoskodta ki, de azért megnézte a hívásértesítőt is, ami ismeretlen privát számot jelzett.
- Ettől nem lettem okosabb - tette le a telefont. - Kell egy kávé - állt fel, de még el sem indult, amikor megint életre kelt a mobil. „Privát szám”, hirdette a kijelző.
- Tessék! - szólt bele a telefonba, és visszahuppant a kanapéra.
- Miss Connors? - tudakolta az övénél jóval idősebbnek tűnő női hang.
- Kaitlyn Connors vagyok. Kivel beszélek?
- Üdvözlöm! Én dr. Ruth McIntyre vagyok, az édesapja háziorvosa. Elnézést, hogy szombaton zavarom, de így talán jobban ráérünk mindketten.
Az apja említése hallatán Kaitlyn szíve a torkába ugrott, és dupla sebességre kapcsolt.
- Miben segíthetek? - köszörülte meg a torkát, amikor rájött, hogy jó pár másodperce csak ül és tátog, mint egy hal.
- Nézze, nem szeretek kertelni, úgyhogy belevágok - hallotta az orvos mély, dohányosan rekedt hangját. - Nem tudom, mennyire van tisztában vele, de az édesapja nagyon sokat iszik. És nincs a legjobb állapotban. Alapos kivizsgálásra lenne szüksége és gyógykezelésre. Úgy hiszem, hogy mentálisan is problémái vannak, ami adódhat az alkoholfüggőségből, de lehet, hogy más az oka.
Kaitlyn nagyokat pislogva emésztette a hallottakat. És nekem ehhez mi közöm, tolakodtak a szavak a nyelvére, de elharapta őket, mert nem akart udvariatlan lenni. Az orvos lelkiismertesnek tűnt, aki szívén viseli a betege sorsát, de ebbe ő nem akart belekeveredni. Azok az idők már rég elmúltak.
- Értem, dr… ööö… - próbálta felidézni a nevet.
- McIntyre - segítette ki a nő a vonal végén.
- Köszönöm! De én, tudja… - kereste Kaitlyn a szavakat. A legkevésbé kellemes beszédtéma a legkevésbé alkalmas időpontban, füstölgött magában sajgó halántékát masszírozva. Szombat reggel van, ő életében először másnapos, és egy orvos az alkoholista apjáról akar vele beszélni, temette az arcát a kezébe, és érezte, hogy a szégyenérzettől elvörösödik. - Dr. McIntyre - szedte össze magát. - Tudja, én és az apám hosszú ideje, hogy úgy mondjam, nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Nem tudom, hogy én mit tehetnék ebben a helyzetben? - kérdezte. - Küldje el kivizsgálásra, ha úgy látja jónak! Én nem vagyok a gyámja.
- Megtettem, de ő nem ment el - vált keményebbé az orvos hangja az elutasítástól. - És nem követi az utasításaimat. Erőszakkal nem rendelhetem el a kezelését, kivizsgálás nélkül pedig nem írhatok fel neki semmilyen gyógyszert.
- Értem, de sajnos nem tudok segíteni. Ellenben megtudhatom, hogyan jutott hozzá a telefonszámomhoz? - nyerte vissza Kaitlyn a magabiztosságát. - Apám évek óta nem keresett, és amikor utoljára találkoztunk, egyértelműen a tudtomra adta, hogy meg se próbáljak a szeme elé kerülni. Ő kérte, hogy hívjon fel? - kérdezte hitetlenkedve, de előre tudta a választ.
Csend támadt a vonal másik végén. Az orvos talán azt fontolgatta, hogy a páciense érdekébe hazudni fog, de végül azt a választ adta, amire Kaitlyn számított.
- Nem, semmi ilyet nem tett - vallotta be a doktornő. - Tudja, minden betegem kartonjára felírom egy rokon elérhetőségét, akit szükség esetén fel tudok keresni. Az apja nem szívesen adta meg, de megfenyegettem, hogy akkor nem látom el a hörghurutját. Ez évekkel ezelőtt volt, és ő nem is tud erről a hívásról. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha kiderülne, hogy a háta mögött intézkedem, de mint orvosa, kötelességem megtenni mindent a gyógyulása érdekében.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondta - sóhajtotta Kaitlyn. - De, tudja, én hamarosan kiköltözöm az USA-ba. És nem tudom, hogy miben tudnék segíteni, mivel az apám… ööö… viselt dolgai miatt nem tartjuk a kapcsolatot. És, tekintve, hogy semmibe vesz, hiába mennék oda, és próbálnék beszélni vele, jó eséllyel ajtót sem nyitna nekem.
- Miss Connors, tudnia kell, hogy ha az apja így folytatja, akkor belátható időn belül jó eséllyel meghal májzsugorban vagy alkoholmérgezésben.
Az orvos hangja érzelemmentes volt, de a benne hallható keménység hatására Kaitlyn mégis úgy érezte magát, mint akit leszidtak, és elítélnek azért, mert nem szalad azonnal az apja segítségére, aki csakis saját magának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe került.
- Nem tudok segíteni az apámnak - keményítette meg a hangját ő is. - És ezt tekintse önvédelemnek - tette hozzá, ami elég volt ahhoz, hogy az orvos ne akarja tovább győzködni.
- Átküldöm az elérhetőségeimet üzenetben, ha esetleg meggondolja magát. Minden jót, Miss Connors! - köszönt el a doktornő, és választ sem várva letette a telefont.
- Csak ez hiányzott! - motyogta Kaitlyn. Felgyorsult a légzése, megizzadt a tenyere, a feje, ami eddig tompán lüktetett, most tombolva kezdett fájni. Kényszerítette magát, hogy lenyugodjon, lassan szívta be a levegőt, és ugyanilyen lassan fújta ki, bár a tüdeje szinte préselte ki magából az elhasznált oxigént, lihegni akart, mintha hirtelen futásra kényszerítették volna. Előrehajolt, az arcát a térdére fektette, mint aki kényszerleszállásra készül. Érezte, ahogy a pánik tüskéi kapaszkodnak felfelé a torkán, és legszívesebben sikított volna, de kényszerítette magát, hogy elszakítsa a gondolatait a beszélgetésről, és az apjáról. Ethan-re gondolt, a mosolyára, a barna szemére, arra, hogy mindjárt hazajön, és a karjaiba zárja. Lassan úrrá lett a rátörő pánikon és az össze-vissza ugráló, kusza gondolatokon.
Felegyenesedett, megtornáztatta a nyakát, hátha enyhül a fejfájás, de nem történt semmi. A kávé gondolata most már nem hívogató volt, hanem hányingerkeltő. Felállt, felvonszolta magát a fürdőszobába, és bekapott két fájdalomcsillapítót. Megmosta a fogát, az arcát, de a tükörképe még így is elég ramatyul festett a karikás szemével. Mivel úgy sem volt mit csinálnia, visszafeküdt az ágyba azzal az eltökélt szándékkal, hogy próbál nem gondolni semmire, legfőképpen a telefonhívásra és az apjára nem.
Arra ébredt, hogy valaki leül mellé az ágy szélére. Ahogy felnézett, egy szép, csillogó, barna szempár nézett le rá.
- Szép jó reggelt, Csipkerózsika! - mosolygott Ethan. - Jó sokáig aludtál. Hoztam neked reggelit. Vagy lassan inkább ebédet. De, ha még aludni szeretnél, akkor…
- Nem, nem akarok - pislogott Kaitlyn, és örömmel állapította meg, hogy elmúlt a fejfájása. - Csak egy kicsi kába vagyok - ült fel nagyokat nyögve. - Bevettem két fájdalomcsillapítót, mert szét akart robbanni a fejem - vallotta be, mire Ethan mosolya széles vigyorrá változott.
- Akkor jöhet a kávé? - pattant fel a férfi, és a komódról leemelte a reggeliző asztalkát. - Nyújts ki a lábat - utasította, és Kaitlyn korgó gyomorral engedelmeskedett.
Ahogy végignézett a pirítóssal, rántottával, vajjal, dzsemmel megpakolt tálcán, összefutott a nyál a szájában. A kávé illata újra vonzó volt, és gyorsan kortyolt is egy nagyot belőle.
- Jó étvágyat! - mondta Ethan és letelepedett az ablak előtti fotelbe. - És, elmúlt a fejfájás?
- Már csak kótyagos vagyok - felelte Kaitlyn teleszájjal. - Szerencsére - tette hozzá fintorogva. - Nem ér kinevetni! - emelte fel a kezét figyelmeztetésképp, de elkésett, Ethan kárörvendő nevetését nem tudta megakadályozni. - Nem a bortól fájt a fejem! Annyit azért nem ittam - védte a becsületét.
- Hát, nem tudom, de elég érdekes dolgokat műveltél, miután kijöttünk az étteremből - mondta talányos hangon a férfi a körmét nézegetve.
- Ezt csak úgy mondod, hogy bosszants - állt meg Kaitlyn szájában a falat. - De úgysem hiszem el - rázta a fejét. - Nem szoktam érdekes dolgokat művelni, ahhoz túlságosan konzervatív vagyok. És unalmas - rántotta meg a vállát.
- Hát, a taxisofőr biztos tudna egy-két érdekes dolgot mesélni - állt fel Ethan, és elindult az ajtó felé.
- Gyere csak vissza! - ejtette le a tálcára a pirítóst Kaitlyn. - Mit jelent az, hogy tudna mesélni? - hunyorgott.
- Pontosan azt - vigyorgott Ethan.
- Mit tudna mesélni? Nyilván semmit, csak szórakozol velem, amiért kicsit többet ittam, mint szoktam - vette fel a pirítóst Kaitlyn újra.
- Oké, te akartad! - telepedett vissza a férfi a fotelba. - Szóval - dörzsölte össze a tenyerét. - Az indiai sofőrt folyamatosan Aladdinnak szólítottad, kivéve, amikor Ali babának. Elmesélted, hogy a barátod híres fotóművész, és mennyire szereted. Meg is akartad mutatni, alig bírtalak levakarni magamról.
Ethan kifürkészhetetlen tekintetétől megállt a falat Kaitlyn szájában. Nagy nehezen lenyelte, de egy örökkévalóságig tartott, amíg megtalálta a hangját.
- Te most ugratsz!
- Miért tenném? - kérdezte Ethan ártatlan arccal.
- Talán mert zavarba akarsz hozni?
- Távol álljon tőlem! - tiltakozott Ethan felemelt kézzel. - Tényleg olyan voltál a taxiban, mint egy vadmacska. A sofőr alig mert a visszapillantó tükörbe nézni. De nyugi, úgysem fog emlékezni rád! Nyilván látott ennél sokkal cifrább dolgokat, amire emlékezhet - villantott fel egy nyilván megnyugtatónak szánt mosolyt.
- Hát, ez nem segít - dünnyögte Kaitlyn a kávésbögre pereme fölött megsemmisülten.
- Nyugi, legalább elengedted magad egy kicsit!
- Elengedtem? Lejárattam! - tette le a bögrét Kaitlyn és az egész asztalkát félrerakta, búcsút intve az elillanó éhségnek.
- Kicsit ittas voltál. És ez oldotta a gátlásokat egy kicsit - mutatott idézőjelet Ethan az ujjaival. - De azért én minden percét élveztem az előadásnak, hidd el! - állt fel a fotelból és átült az ágy szélére. - Kár volt elmondanom, az én kis titkom maradhatott volna - fonta a karjait Kaitlyn köré.
- Persze, hogy aztán véletlen beüljek ugyanabba a taxiba és a sofőr felismerjen! Pfffff, soha többé nem ülhetek taxiba! - fúrta az arcát Kaitlyn a férfi vállába. - És különben is, miért hagytál annyit inni? - kérte számon a férfit, amikor lehunyt szemhéja mögött megjelent az apja részegen támolygó alakja. - Ráadásul Susan és Peter előtt! Mit fognak gondolni rólam?
- Kay, ne húzd fel magad! - simogatta a hátát Ethan. - Jól érezted magad, és ez a lényeg. A nővéremék is. És én is. Összesen két üveg bort ittunk meg öten, mert Jim is besegített. Csak te nem bírod az alkoholt. Nem lehet mindig mindent kontroll alatt tartani.
- Dehogynem! - emelte fel a fejét Kaitlyn dacosan.
- Nekem úgy tűnt, hogy a vagány Kay örült, hogy végre kiszabadulhatott a házi őrizetből kacsintott rá Ethan.
- A részegség vagányság? Én nem akarok úgy viselkedni, mint az … az utcalányok - vágta ki magát a pillanatnyi megingás után.
- Utcalányok? Meglepő párhuzam, de finoman fejezted ki magad - vigyorgott Ethan.
- Mert én ilyen finom vagyok. Tudod, hogy nem szeretek trágár szavakat használni.
- Pedig néha jó kiereszteni a gőzt, kimondani, aminek ki kell jönnie - bizonygatta a férfi.
Kaitlyn nézte Ethan nyílt tekintetét, és hajlott rá, hogy igazat adjon neki. De amikor lelki szemei előtt újra felbukkant az apja arca, vörösen, indulattól eltorzulva, inkább visszakozott.
Tűnődéséből Ethan telefonja riasztotta fel. A férfi előhúzta a farzsebéből a mobilt, és a füléhez szorítva kisétált az ajtón. Kaitlyn örült, hogy végre lezárták a témát, mert már így is túl sok érzést kavart fel benne, nem is beszélve Dr. McIntyre reggeli telefonhívásáról.
Kiürítette a kávésbögrét, és felállt. Nagyot nyújtózott, majd elindult a fürdőszoba felé, de Ethan hangja megállította.
- Azonnal indulok - hallotta a férfi idegenül csengő hangját. Kaitlyn megfordult, és amikor Ethan falfehér arcára nézett, végigszaladt a hátán a hideg.
- Susan és Peter - suttogta a férfi, pánikkal a szemében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése