Egész
héten nyomott volt a hangulatom. Magamnak sem tudtam megmagyarázni, mi az, ami bánt,
vagy mi hiányzik. Olyan volt, mint a honvágy, mégis megfoghatatlan. Mint az
elvágyódás, valami vagy valaki után áhítozás. A semmiből bukkantak fel
emlékképek a gyerekkoromból, pár évvel ezelőtti pillanatokról, amik még csak
nem is voltak jelentősek. Mégis jöttek egymás után sorban. Most még jobban
hiányoztak azok, akiket az évek során elveszítettem, akik az emlékképek valós
idején még itt voltak nekem.
Az
időjárásra fogtam, az újabb és újabb zivatarra, a járványhelyzet miatt hosszúra
nyúlt színház-mozi-kirándulás-családi és baráti találkozások elmaradására. Szerdán
aztán jött a hír, ami már egyértelműen rossz volt: 84 éves korában elhunyt
Kárpáti György, a magyar vízilabda sport régi nagy alakja. A vízilabda a szívem
csücske a csapatsportok közül, azt hiszem, mondhatom, hogy méltán, hiszen ha
valamilyen csapatsportban a magyarok nevét félik, akkor az a vízipoló. Kárpáti Györgyöt
nem láthattam játszani, de sokszor figyeltem riportalanyként, szakértőként
nyilatkozni; én már Sydney, Athén és Peking olimpiai bajnokait, a mi arany
fiainkat ismertem, nekik szurkolhattam sok-sok meccsen.
És
ekkor, a nyomorult hangulatom közepette eljött a csütörtök, és vele a reggeli
hír, hogy a legendás balkezes magyar vízilabdás... A világ egyik valaha volt
legnagyobb játékosa... A háromszoros olimpiai bajnok... Világ- és Európa bajnok...
A Kapitány... A Legenda… A háromszoros családapa, szerető férj... Hogy Benedek
Tibor, akit mindenki szeret, 47 évesen...
Úgy
ért, mint egy lórúgás. Benedek Tibor nincs többé velünk. Nem ismertem
személyesen, mégis, mintha egy jóbarátot, egy kedves ismerőst veszítettem volna
el. Letaglózó ilyen hírrel szembesülni, hiszen fiatal volt a betegséghez, és
erős, ezerszer láthattuk, hogy mennyire erős, és hogyan küzd a vízben. De a
sors kegyetlenebb, mint a legnagyobb ellenfél a medencében, és nem ismeri a
fair play szabályait. És az ember ilyenkor gyarló módon óhatatlanul belegondol,
hogy ha egy ilyen kősziklának idő előtt távoznia kellett, akkor nekünk, akik
nála sokkal gyengébbek vagyunk, mi az esélyünk?!
Tegnap
reggel megállt a világ egy időre a magyar emberek számára, és próbáltuk
feldolgozni azt, amit nem lehet. És feketével véstük be a naptárba 2020. június
18-at.
De
a sors nem állt meg, annál nagyobb tréfamester ő, bár ember legyen a talpán,
aki érti a humorát. Ugyanis ma, 55 éves korában, szintén idő előtt és szintén
ugyanabban az átkozott kórban, mint Tibor, meghalt Carlos Ruiz Zafón.... Kedvenc
kortárs íróm. Aki klasszikusokat idéző módon írt, az egyik legismertebb kortárs
szerző. Akitől elcsentem egy idézetet és kitettem a blogom fejlécére, mert
annyira igaz és találó. Aki megírta az Elfeledett Könyvek Temetője című
sorozatot, olyan, egyedi regényként is olvasható realisztikus, mégis misztikus
műveket alkotva, mint A szél árnyéka, Angyali játszma, A Mennyország fogságában
és a Lelkek labirintusa. Vagy a hasonlóan komor-izgalmas-misztikus, ám sokkal
rövidebb, önálló regényt, a Marina-t.
Nem
tudom, hogy a sors hogyan érzi most magát, de azt tudom, hogy én nyomorultul.
2020 eddig is meglehetősen hektikus volt, ahogy a mémgyárosok mondogatják, nem
is tudni, hogy bele kell-e számolni a többi év sorába, vagy inkább hagyjuk ki, hogy
ez az év egy korszak vége vagy inkább egy új korszak eleje? Egyszóval mit
csináljunk vele? Nem tudom, de én ezt a hetet egészen biztosan kitörölném és
újraindítanám a rendszert, ahol ez a három legendás ember még ma, 2020. június
19-én, és még sokáig boldogan és egészségesen él. Nem csak a szívünkben és a
lelkünkben.
Nyugodjanak
békében! 🖤🖤🖤
