Kyragadva

A felnőtté válás útja rögös, főleg akkor, ha kiderül, hogy saját gyermekkorával sincs tisztában az ember, mint ahogyan Kyra, akinek unalmas élete fenekestül fordul fel.

Illés TaMara - Kyragadva

–         Hétfőre írjanak egy esszét az első gyerekkori emlékükről, vagy ragadjanak ki egyet a legmeghatározóbb élményeik közül és mutassák be a hatását! A címe: Családi emléktár. És ne felejtsék, csütörtökön témazáró dolgozat! – szárnyalta túl Pölöskei sipító hangja a kitörő hangzavart, aztán felkapta a jegyzeteit, és kiviharzott a teremből.

Kyra nagyot fújva becsukta a könyvét, magára hagyva a 20. század elejének magyar prózáját, és Móriczot az ijesztő bajszával. Edit persze nem hagyta ki, hogy óra közben ne jegyezze meg mellette hangosan suttogva, hogy utálja a bajuszt, de egyszer azért kipróbálná, milyen lehet egy bajszos férfival csinálni, csak hogy megtudja, mennyire csiklandoz. Már ha érted, mire gondolok, tette hozzá kihívó vigyorral, amitől Kyra fülei égni kezdtek. Imádta legjobb barátnőjét, de utálta a profán megnyilvánulásait.

–          Mintha érdekelne a hülye dogája – grimaszolt Edit Pölöskei után. – És mi a fenét írjak? – tárta szét a karját. – Legmeghatározóbb… Hé, mit szólsz ehhez? Amikor anyám ránk nyitott szex közben – csücsörített, majd felröhögött. – Jaj, elképzeltem a fejét!

–          Pölöskeiét? Inkább ne! – vihogott Kyra is. Igen, Edit képes lenne megírni ezt az esszét, még ha hülyeség is, de ő mi a frászról fog írni?

–          Szerinted Pölöskei elfogadja, ha annyit írok, hogy nincs családom, csak Anya?

–          Nem hiszem. De úgyis kitalálsz valamit, mint mindig – legyintett Edit, azzal ledobta magát a székre és kotorászni kezdett a táskájában.

–          Ja, majd írok arról, hogy most épp miért vagyok fasírtban az anyámmal. Tuti felemelő lesz – rántotta meg a vállát Kyra.

–          Még mindig tart a mosolyszünet? –grimaszolt Edit. – Mi a frászt tudtok ennyit veszekedni? Én inkább nem szólok anyámhoz, és akkor nincs vita. Bár akkor meg az a baja.

–          Mit tudom én? Igazából össze sem vesztünk – állt meg Kyra keze az irodalomkönyv felett. – Azt hiszem.

–          Hát akkor? – értetlenkedett Edit szempillafestés közben.

–          Mondom, hogy nem tudom! Csak olyan furcsa napok óta, hogy teljesen kicsinál. Mintha meg lenne sértődve.

–          Mire?

–          Gőzöm sincs.

–          Vagy csak nem tudod, hogy csináltál valamit. Nekem anyám mindig olyanokat mond, hogy „észre sem veszed, milyen pofát vágsz” – mélyítette el a hangját Edit, és Kyra vigyorogva nyugtázta, hogy tényleg olyan, mintha Ildi nénit hallaná.

–          Na, mindegy! – dobta be az irodalom könyvet a táskájába, aztán gyorsan utána küldte a füzetet és a tolltartót is. Edit épp a száját rúzsozta, a meggypiros szín pedig valamit megmozdított Kyra agyának mélyén. – Van egy emlékem – dőlt neki az asztalnak. –Nagycsoportos voltam, és az egyik kretén fiú ellökött, én meg beleestem egy pocsolyába.

–          Hatalmas sztori – forgatta a szemeit Edit.

–          Most mért? Meghatározó élmény, mert tönkrement a kedvenc piros pulcsim, és azóta is gyűlölöm, ha nedves a ruhám – rántotta meg a vállát Kyra az órájára nézve. Két óra, ami azt jelenti, hogy ideje indulni, kedvetlenedett el. Felemelte a kabátját a székről, mire Edit felkapta a fejét.

–          Hova sietsz? Még van időnk. A Bubble Tea megvár, a többiekkel meg csak negyedkor találkozunk.

–          Nem tudok menni – sóhajtotta Kyra csüggedten. – Briginek segítek matekból – hazudta.

–          Ne már! – nyávogta Edit. – Eddig miért nem mondtad? – csapta le a rúzst és a tükröt az asztalra. – Tudod mi a te bajod? Az, hogy túl rendes vagy – bökött felé az ujjával, és Kyra szinte érezte, ahogy az oldalába fúródik csontos ujjhegye. – Többet kéne lazulnod, a fiúk is azt szeretik. Kristóf is.  

Kyra nagyot sóhajtott. A gyönyörű végzős fiú, akibe már kilencedikben belezúgott, pedig akkor még nem volt olyan magas és széles vállú, mint most, de szinte világított az arcából a zöld szeme, ami tökéletesen passzolt gesztenyebarna hajához. Kyra odavolt, amikor hátravetette a fejét nevetés közben, és imádta, hogy gyakran megveregeti a vállát annak, akivel épp beszél. Tökéletes volt, kivéve, hogy hónapok óta Hegedűs Csillával járt.

Szó szerint harapni tudott volna, ha meglátta a lányt, aki mindig olyan szorosan hozzábújt Kristófhoz, hogy szinte rácsavarodott. És olyan erősen festette magát, hogy úgy nézett ki, mint egy bábu. Viszont, Kyrával ellentétben magas volt és vékony, és olyan szűk farmert hordott, hogy csoda, ha nem állt le a vérkeringése. Mindenki tudta, hogy olyan buta, mint a föld, ráadásul hangos, affektáló, és sokszor közönséges. Hogy Kristóf mit látott benne, az maga volt a rejtély.  

Kyra totál más volt, ergo a jelek szerint nem Kristóf esete. Seszőke hullámos haj, szürkéskék szem, semmilyen orr és keskeny ajkak, vagyis totál snassz arc, ráadásul a 160 centijéhez vékony derekat, kerek csípőt és a kelleténél nagyobb mellet kapott. A külsejét egész biztosan nem Anyától örökölte, aki majdnem egy fejjel magasabb volt nála, míg ő úgy festett, mint Törpilla. Tényleg, lehet, erről kellene esszét írnia Pölöskeinek? Genetikai csapda, avagy hogyan lettem Anya tökéletes ellentéte.

Csillával szemben, aki a szűk nadrágjához olyan magas sarkú cipőket hordott, hogy Kyra lába a puszta látványba belefájdult, ő a kényelmes, lezserebb cuccokat szerette. Anya mindig azzal nyaggatta, hogy járjon nőiesebb ruhákban, de ő így érezte jól magát, farmerben és laza felsőben. Hú, lehet, megvan, miért volt Anya olyan morcos egész héten, csapott a homlokára.

–          Tudom, mi baja anyámnak! Akarok egy új Converse csukát, de neki nem tetszik az ötlet. Szerinte olyan cipőt kellene vennem, amiben nőnek nézek ki.

–          Ne már! Mindenki Converse-t hord – meresztette a szemét Edit. – Na, írj erről esszét! „Az anyám konzervatív és maradi”.

–          Ja, de végül is már 56 éves! – kelt Kyra ösztönösen édesanyja védelmére. – És nem vagyunk épp kőgazdagok, de akkor is unom, hogy egy cseszett cipőt nem vehetek meg magamnak.

Nem úgy, mint mindenki más az osztályból, tette hozzá magában morcosan. És biztos volt benne, hogy rajta kívül senki sem dolgozik, amit matek korrepetálásnak hazudik.  

További csevej helyett belebújt a kabátjába, elköszönt Edittől és némán dohogva elhagyta a termet. Hogy még nagyobb legyen a kínja, a folyosón gyülekező bandában meglátta Kristófot. És persze Bálint, Zsu és Tomi is ott volt már, vagyis mindenki, aki számít. Na meg Csilla az ikertestvérével, Csabával, aki épp Kristófnak magyarázott valamit élénken hadonászva. Csilla és Csaba, micsoda elmés névválasztás, biggyedt le a szája gúnyosan. A nevük is olyan béna, mint ők maguk, totál CsiCsa, rántotta feljebb mérgesen a táskát a vállán, és lassítás nélkül elindult a kijárat felé.  

–          Kyra, hova mész? – állította meg Zsu hangja.

Oh, hogy rohadnál meg, füstölgött, de mosolyt varázsolt az arcára és intett egyet a társaságnak:    

–          Köszi, de más programom van. De nektek jó teázást! – hadarta, és már ott sem volt.

Sikerült könnyednek mutatni magát, legalábbis remélte, de legszívesebben bőgött volna. A jó társaság helyett irány Juci néni, aki folyton az őrületbe kergette a csacsogásával, de leginkább azzal, hogy mindent ezerszer elmondott. Már kívülről fújta, hogy nyolc testvére volt és ő a legfiatalabb, és azért lett olyan törékeny és beteges, mert a mamája 46 éves korában szülte. Na persze, azért vagy még mindig itt 87 évesen, dohogott magában Kyra. Anya azt mondogatta, hogy manapság nem az a cél, hogy sokáig éljen az ember, hanem az, hogy fizesse a nyugdíjjárulékot meg a TB-t, aztán gyorsan elpatkoljon. És végül Apánál ez is lett, amikor tíz éve egyszer csak összeesett és meghalt. Kyra már nem nagyon emlékezett rá, csak arra, hogy folyton rohant, és mókás volt, ahogy a hosszú, nyurga végtagjaival kalimpált nyargalás közben. És arra emlékezett még, hogy esténként mindig bejött puszit adni, és cigi szaga volt.

–          Kedveském, nézd már meg, hova bújt Cilike, egész nap nem jött elő! – rántotta vissza a valóságba Juci néni, miközben a szemét le sem vette a tévéről.

Naphosszat ült virágmintás foteljében a régi készülék előtt, de hogy tudta-e, mit lát, azt nehéz lett volna megmondani. De a maga idegesítő módján azért valahol aranyos volt. Anyáéknál feküdt bent a kórházban fél éve, és azt mondogatta, hogy nincs senkije, aki néha rányitná az ajtót. Kyra maga vetette fel Anyának, hogy ő hetente egyszer fel tudna menni hozzá takarítani, és be is vásárol, ha kell, úgyhogy nem igazán vádolhatott mást a nyomora miatt. És azóta péntekenként ide járt. A néni semmit sem változott, de az öregek egy idő után amúgy is mintha folyton egyformák lennének. Juci néni is mindig ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy viselkedett, olyan állandó volt, mint a lakás ódivatú berendezése, amitől Kyra múzeumban érezte magát. A szekrénysoron az ezeréves, porszagú könyvek előtt kis porcelán madarak sorakoztak, amiket legszívesebben a földhöz vágott volna, mert mindet egyesével kellett leszedni, letörölgetni, aztán visszarakni. Persze pont úgy, ahogy voltak, mert a néni egyből megjegyezte, hogy nem úgy voltak, forgassa el egy kicsit jobbra vagy balra, hogy előre nézzenek.

–          Megkeresed Cilikét, ugye? – ismételte meg az apró öregasszony.

–          Milyen Cilikét? – nézett rá Kyra. – Nincs is macskája!

–          Oh! – kerekedett el a néni ráncos szája, és egy pillanatra gondolkodóba esett. – Jaj, tényleg! Látod, milyen vagyok? – nevetett fel magas madárhangon, a térdére terített pokrócot morzsolgatva. – Bolond vénasszony lettem. De volt macskám, mindig itt ült az ölemben, vagy ott – mutatott az ablakpárkány felé. – Szegény Cilike – mosolygott, és könnyek folytak le az arcán, de észre sem vette. – Nagyon hiányzik. Tudod, ő megértett mindent. Ma már nincs senki, akihez beszéljek, nem nyitja rám senki az ajtót, csak az a szociális munkás. De nem azért, mert nem akarnak – rázta meg göcsörtös ujját az orra előtt Juci néni. – Jönnének azok, csak hát sokba kerül az út, meg nem ad nekik a főnök szabadságot.

–          Aha – bólogatott Kyra. – Ez szívás – vágta rá zsigerből.

–          Hogyan? – kapta fel a fejét Juci néni az orrát ráncolva, amitől az arca úgy nézett ki, mint egy teknősbékáé.

–          Ez szomorú – javította magát Kyra.

Ha úgy vesszük, ők is egyedül vannak Anyával, csak távoli rokonaik élnek, akikkel nem is tartják a kapcsolatot. Hogy a francban lesz ebből családi esszé, jutott eszébe megint. Unalmas, egyhangú élete van, az a nagy büdös igazság, a legnagyobb gondja, hogy nem tud magának menő cipőt venni, és az, hogy élete szerelme nem veszi észre.

Gyorsan körülnézett, hogy mindent a helyére tett-e, aztán a porolót bevitte a kamrába, felvette a kabátját és a vállára kapta a táskát.

–          Na, én végeztem – állt meg a nappali ajtajában. – Mindent bepakoltam a hűtőbe és a kamrába, ott meg tetszik találni.  

–          Köszönöm, kedveském! – intett felé göcsörtös kezével Juci néni. – Itt van a fizetséged, várj csak, mindjárt… – tűnt el a keze a takaró alatt.

Kyra elvette a két ezrest, elköszönt, és már ott sem volt. Három órát eltölteni péntekenként Juci nénivel felért egy türelemjátékkal, de a pénz jól jött. 

A lépcsőház dohos szagot árasztott magából, amitől felkavarodott a gyomra. Pont úgy bűzlött, mint a lakásuk pincéje, amiről 7 évesen úgy gondolta, hogy jó buli lesz ott játszani, de aztán olyan klausztrofóbiás rohamot kapott, hogy alig talált fel az emeletre. Szerencsére Anya ritkán küldte le, és már nem is volt szükségük rá, az a pár cucc, ami benne volt, a lomtalanítás áldozatává vált, Anya pedig jó vásárt csinált, amikor kiadta Horváthéknak a pincét, mert nekik annyi cuccuk volt, hogy a sajátjukba nem fért be.

Leszaladt a földszintre, és nekiveselkedett, hogy kinyissa a hatalmas, tömör faajtót, aminek a kilincse majdnem fejmagasságban volt. Ilyenkor még jobban utálta, hogy ilyen kicsire nőtt, meg azt is, hogy nem jut eszébe senkinek, hogy új ajtót tegyen be, főleg a házban lakó sok öreg miatt. A ma embere szereti, ha megkönnyítik a dolgát akár olyan apró dolgokban is, mint egy ajtó kinyitása, ezért is akart építészmérnök lenni. Az volt az álma, hogy a szépséget a praktikummal ötvözve meg fogja reformálni az építészetről alkotott elképzeléseket, mert jelenleg mintha a „vagy az egyik, vagy a másik” látásmód uralkodna. Anya szerint ez naivan romantikus, szerinte viszont praktikus álom volt, de nem is csodálkozott, hogy sok egyéb mellett ebben sem értenek egyet.

Odakint közben beborult, sőt, már csapkodott is a hideg eső, amit a feltámadt szél pont az arcába vágott.

–          A francba – káromkodott, mert az esernyője persze otthon figyelt a szobájában. A fejére húzta a kapucnit és nekivágott az utcának. Leszegte a fejét, hogy ne vágjon az arcába az eső, és, hogy elkerülje a kutyagumikat, bár így nem látta a kirakatokat, és a kedvenc kávézója mellett is csak elsuhant, aminek az ablakaiból ilyenkor már mindig puha, meleg fény áradt ki. Szerencsére csak háromsaroknyit kellett gyalogolnia, amit gyors léptekkel tett meg, és csak egyszer ütközött bele egy nőbe, aki méltatlankodva prüszkölte, hogy nézzen a lába elé, nem mintha nem azt csinálta volna. Tíz percbe sem telt az út, mégis átfagyott, mire hazaért. Nesze neked tél vége, füstölgött.

Felszaladt a másodikra, előhalászta a táskája legaljáról a kulcsát, és szinte berobbant a lakásba. Lerúgta a bokacsizmáját, ledobta a kabátját és a táskáját a földre, és a szobájába trappolt, menet közben gyűrve le magáról a jeggingst, ami szárazon kényelmesen simult a bőrére, de vizesen undorítóan tapadt rá, eszébe juttatva újra az óvodai pocsolyás esetet, ami után olyan hisztériás rohamot kapott, hogy oda kellett hívni az anyját.

Ledobta a farmert a szőnyegre, és nekidőlt a kellemesen meleg radiátornak, majd amikor már nem didergett, belebújt a székre hajított leggingsbe és a felsőjét is lecserélte egy hosszú, kinyúlt, lila pólóra, aztán nagy sóhajjal ledobta magát az ágyra.

Végre otthon volt az ő kis birodalmában, amit évek alatt, lassacskán varázsolták ilyenné Anyával. Sokat ábrándozott a parkra néző ablakban, amin padlizsánszínű sötétítő lógott kint tartva a fényt. Imádta a feketebarna bútorokat, bár Anya hetente minimum egyszer megjegyezte, hogy egy fiatal lány szobájába fehér bútor illik. A fal világosszürke volt, amihez levendulaszín párnákat és ágytakarót választott. Az összképet olcsó fényfüzérekkel dobta fel, ami sejtelmes-romantikussá tette a hangulatot, na, nem mintha sok romantikázás zajlott volna odabent. Eddig összesen két fiú fordult meg itt, Gábor a C-ből, utána pedig Peti, akivel Edit házibuliján találkozott. Mindketten jó fejek voltak, és barnák, mint Kristóf, bár Kyrának a szőke vagy világosbarna haj és kék szem kombó jött be évekig, és oda volt Amerika kapitányért, Thor-ért, James T. Kirk kapitányért és az őket játszó hollywood-i Chris-ekért. Aztán jött Kristóf a sötét hajával és zöld szemével, és felforgatta a világ rendjét, mert csak annyiban hasonlított régi kedvenceire, hogy ő is legalább olyan elérhetetlen volt, mint akármelyik Chris. Végül is a név kötelez.  

Gábor és Peti viszont elérhetők voltak, öt hónap különbséggel jött össze velük. Szeretett együtt lógni és hülyéskedni mindkettővel, csak épp nem volt szerelmes beléjük, legalábbis nem úgy, mint amit Kristóf iránt érzett. Amikor először csókolózott Gáborral, majd Petivel, rögtön az jutott az eszébe, hogy milyen lehet Kristóf száját a sajátján érezni? Ettől kezdve minden csóknál rá gondolt. Gáborral ennél messzebb sosem jutott, és Peti kezei is csak akkor borzongatták meg, ha elhitette magával, hogy azok Kristóf ujjai. Amikor ez megtörtént, akkor el tudott lazulni, és megtapasztalta, milyen is az a nagy O, ahogy Edit hívta. Ugyanezt játszotta, amikor ő ért Peti testéhez, és totál béna volt, aztán elhitette magával, hogy Kristóffal van, mire megnyugodott és felbátorodott. De aztán Petivel is szakított, mert a fiú folyton unszolta, hogy feküdjenek le végre, amit ő nem akart. Persze, ha mindez Kristóffal történt volna, akkor már egész biztosan nem lenne szűz.

Anya szerint persze csak szeszély, amit Kristóf iránt érez, nem szerelem, és hamarosan találkozik azzal a fiúval, akit neki szánt a sors, aki a lélektársa. Amikor ezt kifejtette, akkor jól összevesztek, mert ha valamit tudott, akkor az az, hogy amit Kristóf iránt érez, az nem szeszély. És ha ma elment volna teázni, akkor beszélgethetett volna vele, túrt bele a hajába frusztráltan. Felhívja Editet, pattant fel az ágyról, megkérdezi, mi volt délután.

–          De hol a telefonom? – forgott körbe, aztán észbe kapott, hogy az előszobában hagyott táskájában van.  

Kiviharzott a szobából, és ahogy elhaladt Anya szobája előtt, észrevette, hogy félig be van hajtva az ajtó, pedig reggel egész biztosan nyitva volt, mert bement, és kivett egy zoknit a fiókból.

–          Anya? – lökte meg az ajtót finoman. – Itt vagy?

–          Igen.

Anya hangja furcsán fátyolos és erőtlen volt, nem úgy, mint tegnap este, amikor megint feljött a Converse téma.

–          Jól vagy?  

–          Igen, jól – felelte Anya.

–          Bemehetek? – hezitált, attól tartva, hogy elküldik.   

–          Persze!

A szoba olyan volt, mint máskor, vagyis minden a helyén, a zöld ágytakarón egy árva gyűrődés sem látszott, minden tiszta és precíz volt, de valami mégsem klappolt. Odakint már erősen sötétedett, és Anya ilyenkor már mindig fel szokta kapcsolni a lámpát, most mégis ott ült a zöld olvasófoteljában az ablak és az ágy között, az ölében egy kék papírmappával. A keze a karfán feküdt, a lábait gondosan összezárta, és, bár a vonásait már nem volt könnyű kivenni a félhomályban, egyértelmű volt, hogy feszült, sőt, talán annál is rosszabb, és ettől Kyra is ideges lett.

–          Szia, szívem! – mosolygott Anya, de ez nem a szokásos lágy mosoly volt, hanem olyan, mintha túlságosan erőlködne, amitől természetellenes lett az egész arckifejezése. De az is lehet, hogy csak a fényviszonyok miatt látta ilyennek, próbált szabadulni a rossz érzéstől.

–          Felkapcsoljam a lámpát? – nyúlt a kapcsoló után, de az anyja hangja megállította.

–          Nem, jó így! Fáj a fejem egy kicsit.

–          Megint a migrén? – ült le Kyra az ágyra. A tekintete Anya arcáról az ölében heverő mappára siklott, de az nem árult el semmit, nem volt rajta írás.

–          Nem, csak sima fejfájás.

–          Hozzak egy gyógyszert? – ajánlotta, és felemelkedett az ágyról, de az anyja megfogta a kezét.

–          Nem, köszönöm. Csak a stressz, egy fájdalomcsillapító nem fogja elmulasztani – villantotta fel újra azt a természetellenes mosolyt, amivel most már határozottan megrémítette Kyrát.

–          Nem hívtál fel délután.

–          Hogy mondod? – kérdezte Anya, ami időhúzásnak tűnt.

–          Azt mondtad, hogy felhívsz ma, mielőtt megyek Juci nénihez, hogy mit vegyek a boltban – magyarázta. Ő csak vészhelyzet esetén hívhatta az anyját, aki a kórházban nem kapkodhatta fel a telefont, így ő szokott rácsörögni Kyrára, ha volt pár perc szabad ideje. De ma nem hívta. 

–          Ja, igen. Nagyon sűrű volt a napom.

–          Mi az az öledben? 

–          Ez? – kapott Anya a mappa után olyan hirtelen, hogy a keze nagyot csattant rajta.  

–          Van más is az öledben? – ráncolta Kyra a homlokát.

–          Bocs, kicsit le vagyok lassulva – nevetett fel Anya halkan. – Nem számít, mi ez – mondta, és végre megint normális lett az arca.

A francokat nem számít, akart feleselni Kyra, de inkább hagyta. Majd evés közben, akkor úgyis mindig közlékenyebb, döntötte el.

–          Akkor jó! – ugrott fel az ágyról. – Vacsizunk? Csak előbb felhívom Editet. Aztán kellene egy-két tipp, esszét kell írnunk Pölöskeinek.

–          Rendben – állt fel Anya is. – Átöltözök, és csinálok kaját. Vettél végül valamit boltban?

–          Ja, zsemlét, vajkrémet, felvágottat, meg egy doboz almalét – fordult vissza Kyra az ajtóból. Basszus, a táskámban van még minden, kapott észbe. 

–          Akkor szendvics lesz a menü. Csináljak hozzá tojást?

–          Aha – felelte Kyra, és már ott sem volt.

A cuccai úgy hevertek a bejárati ajtó mellett, mint valami rongykupac. A fogasra akasztotta a kabátot, felkapta a táskáját, amire Anya mindig azt mondta, olyan nagy, hogy ő maga is beleférne, és a konyhába ment. Kidobálta a konyhapultra a vacsorának valót, aztán elvonult a szobájába. Már épp hívni akarta Editet, amikor rájött, hogy az nem a legjobb ötlet, mert a konyha és a szobája közötti vékony falon keresztül Anya mindent hallana, úgyhogy inkább a Messengert választotta. Edit online volt, mint mindig, egyből válaszolt is a köszönésre.

–          milyen volt a matek korrep – jött az írásjelek nélküli kérdés, ahogy Kyra megszokta, mint ahogy a kötőszavak hiányát is.

–          szuper – pötyögte be, és mellé tett egy hányós arcú emojit.

–          mondtam, h gyere velünk

–          nem mondhattam le

–          szívás

–          milyen volt a teázás

–          akkorákat röhögtünk h majdnem kinéztek minket a helyről

–          tán már nevetni sem szabad

–          ja, amúgy kár h nem voltál ott Csilla lelépett korán

Kyra elmorzsolt egy káromkodást az orra alatt, és küldött egy mérges emojit.

–          tesója maradt tök jó fej

–          hurrá

–          látszik h ismerik egymást Kristóffal annyi poént levágtak h megfájdult a hasam a röhögéstől

Kyra kezdte egyre jobban megbánni, hogy nem ment velük, legalább egy órát ott lehetett volna, Juci néninek úgyis tök mindegy, hogy mikor nyit rá, fogalma sincs, hogy reggel 8 vagy este 7 óra van. Hogy ez miért nem jutott az eszébe akkor? Dühében a földhöz vágta kedvenc plüss medvéjét.

–          qva matek korrep meg az a hülye kis p – pötyögte a telefonba.

–          majd legközelebb – jött a válasz egy szomorú emojival.

–          amikor Csilluka ott fog lógni Kristófon?!?!

–          ez igaz

Kyra nem is tudott mit válaszolni, csak mérges emojikat küldött. Ha ezt előre tudja… Miért ilyen szar az élet?

–          Kyra, vacsora! – kopogott Anya az ajtón.

–          mennem kell vacsizni – pötyögte, és utána küldött egy puszis emojit. Ledobta a telefont az ágyra, mert ha magával viszi, abból megint balhé lesz.  

Az anyja már az asztalnál ült, a kék mappa pedig ott hevert a tányérja mellett, mintha csak most fejezte volna be az olvasást. Mi a frász lehet benne, töprengett Kyra, majd ő is leült, azzal a tudattal, hogy hamarosan úgyis megtudja.

–          Nyami – nézett a tányérjára. Anya szendvicseit nem lehet überelni. Annyi minden figyelt ki most is a zsemléből, hogy az szinte képtelenség. Pirított sonkacsíkok, tükörtojás folyós sárgájával, olvadó reszelt sajt, piros arany, majonéz és apró kockákra vágott csemegeuborka.  

–          Mi volt ma a suliban?

–          Semmi – rántotta meg a vállát Kyra az evésre koncentrálva. Eddig nem is érezte, hogy ennyire éhes, most viszont nem volt biztos benne, hogy egy szendviccsel beéri. Annyira belefeledkezett az evésbe, hogy először észre sem vette, hogy Anya nem kérdez vissza, mint máskor, amikor ilyen lezserül elintézett egy választ. Amikor aztán feltűnt neki a szótlansága, a tányérja felett lopva figyelni kezdte.

Anya most a szokásosnál is komolyabb volt, a két szemöldöke között húzódó ráncot talán még sosem látta ilyen mélynek, és a szeme körüli ráncok is erősebbek voltak. Fáradtnak látszott, kicsit sápadtnak és gondterheltnek. Valami baromira nincs rendben, ugrott Kyra a szíve a torkába.

–          És neked milyen volt a napod, azon túl, hogy sűrű? – kérdezte, de Anya mintha nem is hallotta volna. – Hahó!  – bökte meg térdével Kyra a lábát, mire végre felkapta a fejét. Szinte ijedten nézett rá, a frufruja belelógott a szemébe, amit gyorsan visszaigazított a helyére. – Nagyon gondolkozol valamin. Azt kérdeztem, hogy milyen volt a te napod.

–          Bocsánat, tényleg elgondolkodtam – köszörülte meg a torkát Anya.

–          Nem vagy éhes? – bökött érintetlen szendvicse felé Kyra.

–          Nem igazán. Kéred? – ajánlotta Anya.

–          Naná! – nyúlt a tányérért Kyra. – Közben mesélj, min töprengsz!

Később azt érezte, hogy bár ne unszolta volna az anyját, hogy meséljen. De ő megtette, és végül több tanulságot vont le belőle. Egy: Nem biztos, hogy jó lesz neked, ha bíztatod, mondja el! Kettő: Ne légy olyan biztos benne, hogy tényleg olyan unalmas a családi háttered, mint gondoltad! Három: Ha azt hitted, hogy a szerelmi életed jelenti a legnagyobb érzelmi hullámvasutazást, tévedtél! Négy: Egy igaz barátnő aranyat ér.

Most épp az utolsó tanulságot áldotta, ahogy befészkelte magát Edit ágyába, barátnőjének háttal. Érezte, ahogy a másik testének melege őt is átjárja, és ettől végre fel tudott engedni egy kicsit.

–          Jobban vagy? – kérdezte Edit. 

–          Azt hiszem.

–          Nem akarod felhívni?

–          Nem – vágta rá rövid gondolkodás után.

–          Gondolod, hogy anyukád jól van?

Erre nem tudott válaszolni. Remélte, hogy igen, aztán meg azt, hogy százszor szarabbul van nála, mert megérdemli. Hosszas forgolódás után azzal a gondolattal aludt el, hogy fogalma sincs, mihez kezd másnap, de túlságosan kimerült ahhoz, hogy most ki tudja találni.

Az a fajta álma volt, amikor tudja, hogy álmodik, és amit hall, az igaz, de amit lát, az nem valóságos. Egy hatalmas, zöld mező közepén állt, de amikor elindult, a talpa alatt a fű sárga lett, majd barna avarrá változott. Az avarmező közepén egy zöld fotel állt, neki háttal. Ült benne valaki, látta a sötét haját, és rövid hezitálás után elindult felé, mert senki más nem volt a környéken, aki meg tudta volna mondani, merre menjen tovább, ha időben haza akar érni.

–          Hello! – szólította meg az ülő alakot gyámoltalanul, amikor már csak pár lépésre volt tőle, de az meg sem mozdult. Kyra elbizonytalanodva megtorpant, de megacélozta magát, és ismét elindult.

–          Üdv! – köszönt kicsit magabiztosabban, amikor odaért.   

A fotel üres volt, pedig esküdni mert volna rá, hogy látott benne valakit az imént. Az előbbi gyámoltalansága helyébe rémület lépett. Ijedten lépett egyet hátrafelé, el a foteltől, de nem lett jobb, sőt, libabőr lepte el a bőrét, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Körbefordult, de nem látott senkit, csak a szél támadt föl, amitől száraz falevelek örvénylettek jeggingsbe bújtatott lábszára körül, és eltüntették fekete bokacsizmáját.

Lassan körbesétálta a fotelt, ami az egyetlen biztos pontot jelentette. A kezét végighúzta a támlája tetején, majd ujjai követték a kecses karfa vonalát. Amikor a fotel bal oldalához ért, megállt. A karfa külső oldalán a szövet szálszakadásos volt egy helyen, pont úgy, mint az anyja foteljén. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze, és igen, egészen biztos volt benne, hogy Anyáé, mert teljesen olyan volt az anyag hibája. Ahogy felemelte a tekintetét, hogy a támlát is szemügyre vegye, ijedtében hátraugrott. Az előbb még üres fotelben ott ült Anya.

–          Te jó ég, a szívbajt hoztad rám! – fújtatta Kyra, a kezét a mellkasára szorítva. – Hogy kerültél ide?

Anya nem szólt semmit. Ránézett, majd elemelte róla a tekintetét, és mozdulatlan arccal elbámult a válla fölött, mint aki nem is hallja őt. Kyra hátrapillantott, követte az anyja tekintetét, de semmi nem volt ott, csak a falevelek, amik végtelenbe nyúló fehér ködbe vesztek, mégis olyan érzés keltette hatalmába, hogy a köd bezárja őket. Ahogy visszafordult, hogy megkérdezze Anyát, mit néz, egy sikoly indult a szája felé, de elakadt a torkában. A szíve őrült tempóra kapcsolt, hallotta, ahogy dobog, mintha csak a fülébe költözött volna. Iszonyodva látta, hogy Anyának nincsenek szemei, csak két gödör van a helyükön, olyan éjfekete gödör, amin lehetetlenség átlátni. Kyra el akart rohanni, de a lábai nem engedelmeskedtek, mintha a száraz levelek fogva tartották volna.

–          Mi…mi… – dadogta, de nem volt képes megkérdezni, hogy mi történt Anya szemével, csak állt a szájára tapasztott kézzel, mozogni, gondolkodni és beszélni képtelenül, és csak bámulta a rezzenéstelen arcot.

–          A szem a lélek tükre – szólalt meg Anya. A szája alig mozgott, az arcát mintha gránitból faragták volna. És a hangja, ami mindig dallamosan szólt, most olyan monoton volt, mintha egy gépből jött volna, érzelem nélkül, színtelenül, közönyösen.

–          Azt mondtad, lelketlen vagyok. Ha nincs lelkem, amit megmutassak, akkor nincs szükségem szemekre.

–          Anya – nyöszörögte Kyra. Egész testében reszketett, a hátát mintha jéghideg ujjak karmolászták volna. Igen, jól emlékezett rá, hogy ezt mondta, sőt, kiáltotta az anyja arcába, de nem úgy gondolta, és nem akarta, hogy elvegyék a szemét. Mi folyik itt? És kik csinálták ezt?

–          Ne szólíts így – hallotta újra a monoton hangot, ami így nem is tűnt parancsolónak. – Azt is mondtad, hogy nem vagyok az anyád.

–          Nem! – szakadt ki Kyra torkából a kiáltás, ami visszaverődött valahonnan, mintha falak lettek volna a fehér ködön túl, amik most ott pingpongoztak a sikolyával körülöttük. Megfordult, de a hang máris másik irányból jött, és ő követni kezdte az útját, mígnem azon kapta magát, hogy körbe-körbe forog, míg el nem szédül, és térdre nem esik. A visszhang olyan hirtelen szűnt meg, ahogy a sikoly előtört a torkából, és szinte fájdalmas volt a helyébe lépő csend, de az sem tartott soká, mert hangos sípolás váltotta fel.  

Kyra úgy ült fel, mint akit felrántottak. A sípolás forrását keresve ezerrel kalapáló szívvel nézett körül, ismerős támpont után kutatva. De nem voltak ott a fényfüzérek, és nem látta az íróasztalán a monitor világító kis pontját sem. A szobába fény szűrődött be, de a rossz oldalon.

–          A picsába – nyöszörgött mellette valaki, és végre észbe kapott. Editnél van, az ő ágyában alszik. – Elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt – motyogta barátnője az ágy előtt matatva. A telefon megvilágította az arcát, miközben leállította a sípolást. – Bocsi – zuhant vissza a párnára.  

–          Nem gond, legalább felébredtem – biztosította Kyra rekedten, mintha tényleg sikoltozott volna.

–          Le vagy izzadva. Rosszat álmodtál?

–          Igen – nyelt egy nagyot.

–          Elmeséled?

–          Igen.

–          Azt is, hogy miért vesztél össze anyukáddal?

–          Igen – suttogta.

Miután mindent elmesélt, nem tudott nyugton maradni. Olyan erős volt a késztetés, hogy hazarohanjon, mint amilyen erős a vágy tegnap este, hogy elrohanjon Anyától. A kora reggeli utcák kihaltak voltak és némák, de jólesett a magány és a csend. Még most is látta maga előtt barátnője döbbent arcát, ahogy elmesélte neki a rémálmát, és a hitetlenül rámeredő, alvástól duzzadt szemeit, amikor elmondta, miért rohant el otthonról.

–          Szóval unszoltad anyukádat, hogy mondja el, min gondolkodik – ismételte meg Edit.

–          Igen, hogy meséljen, min töpreng annyira.

Anya végül mesélni kezdett, és minden szava beleégett Kyra agyába, kitörölhetetlenül.

–          Pár napja szörnyű dolog történt, és ez elgondolkodtatott – kezdte az anyja. – Valamin, amin sokat vitatkoztunk annak idején apáddal.

–          Mi történt?

–          Kingának, az egyik kolléganőmnek meghalt a férje autóbalesetben. Már egy hete várta, hogy elmondhassa neki, gyerekük lesz. A férje egy konferencián volt, és ő személyesen akarta közölni, ezért halogatta.

–          Oh... És mi jutott erről eszedbe, amin annyit gondolkodtál?

–          Az, hogy vajon tudjuk-e, hogy mikor van ott az ideje valaminek. Mit kell elmondani, egyáltalán el kell-e mondani, és mit kell elhallgatni.

–          Hű, ez sejtelmesen hangzik.

–          Tudom.

–          Ennek köze van ahhoz ehhez a mappához?

–          Igen.

–          Elmondod?

–          Még mindig nem tudom, hogy akarom-e.

–          Ööö… azt hiszem, kezdek megijedni…

–          És nem tudom, hogy te akarod-e.

–          Ezzel nem segítesz. Sőt, most már tuti, hogy félek.

–          Rendben – sóhajtotta Anya. – Tudod, Tamással, az apáddal sokat beszéltünk róla, hogy elmondjuk-e neked, és ha igen, akkor mikor. Végül úgy döntöttünk, hogy majd 18 éves korodban. Még nem vagy annyi, és én tartani akartam magam az egyezséghez, de ami Kingával történt, ráébresztett, hogy bármi történhet velem is, és akkor nem úgy fogod megtudni… – halkult el a hangja.

–          Mit, Anya?

–          Apád a gyámhivatalnál dolgozott. Sokat mesélt egy párról, akik szegények voltak, négy gyerekkel. Igyekeztek ellátni őket, de egyre rosszabbul éltek, hiába segített a gyámhivatal. Az apa aztán inni kezdett, keményen, a család szinte összes pénzét italra költötte.

–          Szemétláda…

–          Egy nap tragédia történt, felrobbant a gázpalack a konyhájukban, és a ház leégett.

–          Jesszus! De nem volt bent senki?

–          De, mind bent voltak, kivéve a legkisebb kislányt. Őt a tűzoltók a pincében találták meg, amit kívülről zártak be, tele volt bogarakkal, szűk, nedves és dohos volt. De megmentette a gyerek életét, bárki is zárta oda. Tamás beleszeretett abba a szőke, kék szemű, félénk kislányba, aki még épp csak 3 éves volt.

–          És? Talált neki új családot?

–          Nem volt egyszerű, de elintézte.

–          Az jó.

–          Itt vannak a papírok…

Mintha egy lassított felvételt nézett volna. Kívülről látta saját magát, ahogy nyújtja a kezét a mappa felé, elveszi Anyától, kinyitja és elolvassa az első bekezdést a papíron: „Fekete Tamás és neje, Fekete Tamásné (született Bíró Zsuzsanna), mint Kovács Ildikó (született 1997. február 23., vér szerinti szülei Kovács József és neje, Kovács Józsefné született Kis Erzsébet, elhunytak 2000. március 17-én) örökbefogadó szülei…” Összezavarodott. A szülei örökbe fogadtak egy gyereket. De akkor hol van? Neki nincs testvére. Várjunk csak, mikor is született ez a gyerek!? 1997. február 23. Pont mint ő!

Remegő ujjakkal túrt bele a dossziéba. A határozat alatt egy születési anyakönyvi kivonat volt, az 1997. február 23-án született Kovács Ildikó nevére 2000. május 13-án kiállítva. Aztán egy másik, kicsit újabb, Fekete Kyra névre, kiállítva 2000. május 13-án.

Felemelte a tekintetét a papírról. Anya bólogatott, szeméből könnyek folytak és őt nézték, kutatva, kérdőn.

–          Azt akartam, hogy tőlem tudd meg.

–          De…de… – nyögte Kyra és elgyengülő kezeiből a szendvics maradékára esett a dosszié.  

–          Te voltál az. Te voltál Kovács Ildikó.

–          Nem értem… – suttogta elzsibbadó végtagokkal, lefagyott aggyal.

–          Nekem nem lehetett gyerekem, de annyira vágytunk rá…

Mit mond az anyja? Nem ő szülte? Hogy mások a szülei? De ez képtelenség, ez valami vicc… De Anya nem szokott viccelni, és miért csinálná ezt vele, ha…?!

–          Nem… nem te vagy az anyám?

–          Én vagyok az anyád, Kyra. Csak nem én szültelek.

Szent Isten, lendült újra mozgásba Kyra agya, és csak pörgött és pörgött. Hogy lehetett ilyen hülye? Hiszen nem is hasonlított rá sosem! És Apára sem, hiszen ők magasak, barnák, ő meg alacsony, a haja meg szőke! Úristen, még a vak is láthatta! És nincs róla egyetlen babakori fénykép sem, mindig azt mondták, hogy nem volt idejük fotózni, meg hogy a költözéskor elvesztek a képek.

„…írjanak egy esszét az első gyerekkori emlékükről, vagy ragadjanak ki egyet az eddigi legmeghatározóbb élményeik közül és mutassák be a hatását! A címe: Családi emléktár. Családi? Az ő családja ezek szerint halott. Ráadásul csóró senkik voltak, az apja alkoholista… És bezárták a pincébe… Eltitkolták előle a saját életét, azt sem tudja, kicsoda ő valójában, pedig neki joga van…

–          Úristen! – sikoltotta és kirúgta maga alól a széket.  

–          Kyra – állt fel az anyja, és felé nyújtotta a karját.

–          Ne érj hozzám! Miért mondtad el?! Nem volt hozzá jogod! Én nem akartam tudni! Tönkretettél mindent! – ordította.

–          Kyra, kicsim…

–          Ne szólíts így! Nem vagyok a kicsikéd! Nem vagyok a gyereked! Azt sem tudom, ki vagyok! Hogy csinálhattad ezt? – kiáltotta és kirohant az előszobába. – Egy anya nem tesz ilyet… – fordult vissza. – Lelketlen vagy – rángatta le a kabátját a fogasról.

–          Kyra – hallotta az elcsukló hangot, de nem nézett hátra. Kezébe kapta a csizmáját és kivágta az ajtót.

–          Hová mész?

–          Semmi közöd hozzá! Nem vagy az anyám – sziszegte, és lerohant a lépcsőn, miközben az ajtó nagyot dörrenve becsapódott mögötte.

A hideg reggeli szél az arcába vágott, de mégis lángolt a szégyentől. Igaza van Editnek, úgy viselkedett, mint egy taknyos. Sokkolta, amit hallott, igen, de mégis… A sajátjukként nevelték fel, szerették, megadtak neki mindent. Edit azt mondta, hogy ő kisebb korában mindig azt remélte, hogy örökbe fogadták, mert mindig olyan családot akart, mint az amcsi filmekben, ahol az anya és az apa is tök trendi, szépek, sportosak, értenek mindenhez, nem olyanok, mint az ő anyja, aki folyton azon aggódik, hogy mit gondolnak vagy mondanak mások, vagy az apja, akinek mindig lecsúszik a hájas hasáról a nadrágja, és csámcsog, meg böfög az asztalnál. Úgyhogy Kyra tulajdonképpen menjen a p-be, mert őt legalább életképes emberek nevelték fel, és tök mindegy, ki szülte, az a lényeg, hogy ki nevelte fel. Editnek igaza van, a vérszerinti szüleiből csak a dohos pinceszag emléke maradt, és most már tudja, miért gyűlöli annyira azt a szagot.

–          Lehet, hogy Kovács Ildikóként születtél, de Fekete Kyra vagy – mondta Edit. – És, by the way, külön elismerésem anyukádnak a nevedért – nevetett a szokásos harsány módján. Ez Edit, az ő nagyszájú, őszinte, sokszor nyers barátnője, akibe több ész szorult, mint belé, az egyszer biztos.

Megszaporázta a lépteit, de amikor feltűnt a háztömbjük, megtorpant. A torkába ugrott a szíve, és életében először félt hazamenni. De megoldja, felnőtt módon, és utána nem lesz előtte többé akadály semmiben, nincs az a Csilla vagy Kristóf, aki megállíthatná, győzködte magát.

–          Meg tudod csinálni – suttogta.

Rövid hezitálás után újra elindult. A kapuhoz érve beütötte a kódot, és szokás szerint megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó. Miközben lassan felsétált a másodikra, az agya görcsösen próbálta kitalálni, hogy mit mond majd, de semmi sem jutott az eszébe. Amikor ott állt a 207-es ajtó előtt, vett egy nagy levegőt, és bekopogott, mielőtt meggondolhatná magát.

–          Jó reggelt! – köszönt elfogódott hangon, amikor pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. – Fekete Kyra vagyok, az édesanyámat keresem, Fekete Tamásné született Bíró Zsuzsannát – szakadt ki belőle egy szuszra. – Kell írnom egy esszét Családi emléktár címmel, szerintem tudna segíteni.

A lift

Sokévnyi házasság után az újrakezdés nem biztos, hogy ugyanazt jelenti mindkét fél számára. És az árulás ízénél nincs keserűbb...

Illés Tamara - A lift

–   Hol van már ez a lift?

–   Attól, hogy folyton nyomkodod a gombot, nem fog gyorsabban lejönni.

–  Csak háromszor nyomtam meg – vágott vissza, majd csak azért is megnyomta újra. Férje felvonta a szemöldökét, majd híres félmosolyával visszatemetkezett a telefonjába és tovább pötyögött.

Odakint ezer fok volt, és az épület falai is ontották magukból a forróságot. Tiboron persze ebből szinte semmi sem látszott, az öltönye makulátlan volt, a haja rendezett, csupán egy-két apró, árulkodó izzadtságcsepp gyöngyözött a homlokán. Ő viszont szétizzadta a sminkje maradékát, amit előzőleg már szétsírt, és magassarkújában úgy égett a talpa, mintha a pokolban sétálgatott volna mezítláb. De mindez semmi volt ahhoz képest, ahogyan a szíve és a lelke sajgott.

Dávid elballagott és Londonban tanul majd tovább, „mert ott jobb, Anya, aki ott tanul, az könnyebben kap majd munkát a világ bármely pontján, mert az angol nyelvet ott lehet megtanulni igazán, plusz Londonban tanulni kiváltság és dicsőség”. A büszkesége persze határtalan volt, de mi ez az anyai szív fájdalmához képest?

– Nem jössz? – rántotta ki Tibor gondolatai sűrű mocsarából, kezével a lift nyitott ajtaja felé mutatva.

–   Dehogynem!

Áporodott levegő csapta meg az arcát, mégis megváltásként fogadta, hogy végre beléphet, mert azt jelentette, hogy mindjárt a hűvös lakásban lehet. Tibor megnyomta a 13-as gombot, ő pedig elmélázott a férfi hosszú ujjainak látványán, amik persze már újra a telefon képernyőjét böködték. Pár órája ezek a szép ujjak szakértő módon kötötték meg a fiuk nyakkendőjét, majd lesöpörték az öltönye válláról a nem létező porszemeket. Az ünnepség alatt pedig lustán kulcsolódtak az ő ujjai köré, amelyek úgy kapaszkodtak beléjük, mintha a létük függne az érintésüktől.

– Még most született, és már ki is repült – jegyezte meg halkan, majd vidámságot erőltetett magára, hiszen nem jött el a világ vége, még ha az elengedés réme nem is hagyja nyugodni. –   Biztos jó lesz a bankett. Kiengedik a fáradt gőzt, buliznak egy jó nagyot.

–   Mi? – kérdezte Tibor, de fel sem nézett a telefonról.

–   Mondom biztosan jó lesz a bankett – ismételte.

–   Miért ne lenne? Ha bulizni akarnak, akkor jó lesz.

Régen mi is sokat buliztunk az egyetemen, suhant át rajta a nosztalgia, majd kibukott belőle a hirtelen ötlet.

–   Elmehetnénk holnap este vacsorázni.

Tibor lassú mozdulattal a zakója belső zsebébe csúsztatta a telefont és felnézett. Nekidőlt a lift oldalának, melle előtt keresztbe fonta a karját, és a cipőjére meredt, mintha attól függne a válasza, amit azon lát. Jól nézett ki, mint mindig. Bezzeg ő úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger.

A lift zökkent egyet és megállt. Végre, gondolta, és az ajtóhoz lépett, de az meg sem mozdult. Kérdő pillantást vetett Tiborra, aki eltolta magát a faltól és ránézett a kijelzőre.

–   Hol vagyunk?

–   Most hagytuk el a 7. emeletet – felelte a férje.

–  Akkor miért állt meg? Megnyomtál valamit? – kérdezte, miközben a szíve szaporábban kezdett verni.

–   Nem.

–   Miért nem nyílik ki?

–   Nem tudom – felelte a férfi a gombokat tanulmányozva.

A világítás kialudt és koromsötét borult rájuk. Tibor eltűnt a szeme elől, amitől a szíve a torkába ugrott, mert a bezártságnál jobban csak a sötétet gyűlölte.

–   Mi a franc ez? – kérdezte rekedté váló hangon.

–   Úgy tűnik, elakadtunk. Majd elindul.

Mintha csak a tárgyilagos hangra akarna válaszolni, sápadt fénnyel bekapcsolt a vészvilágítás, ami minden volt, csak megnyugtató nem.

–   Nem szokott elakadni!

–   Hát, most elakadt.

–   Akkor csinálj valamit!

–   És mégis mit?

–   Például nyomd meg a vészcsengőt!

–   Már megnyomtam.

–   Én nem hallottam.

–   Nem is nekünk kell hallani.

–   És most mit csinálunk?

Nem kapott választ, de azt a tompa fényben is látta, hogy a férje elhúzza a száját, majd újra előveszi a telefonját.

– Ha már úgyis a telefonodat nyomkodod – fújtatta –, nem hívod fel a gondnokot, hátha gyorsabban kiszabadulunk?

–  Azt csinálom – felelte Tibor nyomatékosan, majd zsebre tette a telefont. – Nem veszi fel.

–   Remek. Remélem azért, mert már intézkedik.

–   Én is – felelte a férfi, és végigsimított a homlokán. – Meleg lett.

–  Lett? Mintha egész nap egy katlanban lennénk! Mindig is irigyeltem a hőháztartásodat.

Tibor halkan felnevetett és ránézett, mintha mondani akarna valamit, de végül becsukta a száját, és ismét nekidőlt a falnak. Csend hullott rájuk, mire ő gyorsan beszélni kezdett, mielőtt rátör a pánikroham.

– Szóval, holnap, feltéve, hogy addig kiszabadulunk innen, menjünk el vacsorázni, jó? Csak kettesben, vagy akár Dáviddal hármasban, már ha addig kijózanodik.

Hirtelen felnevetett, ahogy agyába bekúszott az ő szép, majdnem felnőtt fia részegen botladozó képe.

–  Úristen! Belegondoltál, hogy a fiunk egyetemre megy? Úgy értem, hogy te felfogtad már? Elmegy Londonba, és mi itt maradunk kettesben. Furcsa lesz, olyan, mint régen.

–   Hát, igen. De én…

–   Meg kell majd szokni 21 év után. Mintha most kezdenénk a közös életünket. Végül is még nem vagyunk öregek, sőt, vannak, akik ilyen idősen állapodnak meg. Na, szóval, menjünk el vacsorázni! De inkább csak ketten – lépett közelebb Tiborhoz, átölelte és a háta mögött összekulcsolta a kezeit. – Mintha első randira mennénk. Mit szólsz? – kérdezte, felnézve férje furcsán komor arcába. – Új fejezetet nyitunk, romantikázunk…

Tibor arca megenyhült, a szája megrándult, de a mosoly még meg sem született az ajkán, máris elenyészett.

–  Én nem… Vagyis a holnap az nem jó – fejtette le magáról a rákulcsolódó karokat. – Meleg van.

Igaza volt, nem is tudta kárhoztatni, amiért kibontakozott az öleléséből. Buta ötlet volt, az ő ruhája is egyre jobban rátapadt, ahogy kezdte felszívni a testére tapadt izzadtságot.

–   Akkor megyünk hétfőn, munka után.

Tibor eltolta magát a faltól és tett egy hosszú lépést előre, amivel eljutott a fülke szemközti faláig. A válla felett ránézett, és ő az arckifejezése láttán a meleg ellenére libabőrös lett.

–   Majd odafönt megbeszéljük. Nem ez a legalkalmasabb hely és idő erre.

–   Egy vacsora megbeszélésére? – kerekedtek el a szemei. – Hékás, nem a céged éves költségvetését akarom megbeszélni. Ki tudja, meddig rostokolunk itt? Bőven belefér az időnkbe.

–   Az enyémbe nem!

–  Akkor vedd elő a rohadt telefonodat, csetelj a jóisten tudja, kivel, ahelyett, hogy a feleségeddel foglalkoznál! – csattant fel az ellentmondást nem tűrő hangot hallva. – Ami nem sűrűn történik meg mostanában – tette hozzá halkabban, szinte csak önmagának.

Látta, hogy Tibor arca megrándul, de a férfi nem szólt semmit. Helyette elővette a telefonját, de csak nézte, ahogy a tenyerén fekszik, mintha a súlyát akarná megsaccolni. Sóhajtva visszatette a zsebébe és ideges mozdulattal végigsimított a haján.

–  Figyelj, Edit! Én nem tudok… Nem megyek vacsorázni. Nem leszek itt jövő héten.

Furcsán csengett a hangja, azt sugallta, hogy valami megváltozott, valami nincs rendben, és ettől felállt a szőr a karján. De gyorsan elhessegette az érzést, amit biztosan csak az elakadt lift provokált. 

– Hát hol leszel? – lépett a férje mellé, hogy jobban lássa az arcát a félhomályban. – Megint egy kiutazás? Remélem, ezúttal valami jó helyre küldenek, nem úgy, mint múltkor. Tudod mit? Mi lenne, ha veled mennék? – csacsogta. – Kiveszek pár nap szabadságot, elmegyünk együtt, és amikor nem tárgyalsz, akkor bebarangoljuk a környéket. Úgysem terveztünk nyaralást idén…

–   Ez nem fog menni, Edit.

– Miért? Olyan különleges helyre mész? Vagy olyan rövid lesz az utazás? Mondjuk, az jó lenne, mert akkor nem kell olyan sokára halasztani a vacsoránkat.

–  Nem, egyszerűen csak nem jó ötlet – szúrta közbe Tibor, de ő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

–   Vagy tudod mit? Akkor is veled megyek. Pont kapóra jön, mert…

–   Elköltözöm.          

–   … egy kis kikapcsolódás már nagyon jó lenne…

–   Edit! Elköltözöm – emelte fel a hangját a férfi, és ő végre felfogta. 

Zavartan felnevetett, beletúrt izzadságtól nedves hajába, és elismételte a szót, suttogva. Tibor nem szólt semmit, csak zsebre dugta a két kezét.

– Te most hülyéskedsz, ugye? – húzódott arrább. – Jó vicc, hahaha… De ne szórakozz ilyen dolgokkal! – tett a kezével egy hárító mozdulatot. – 21 év után nem szoktak csak úgy elköltözni!

Tibor sóhajtott egyet, de nem válaszolt.

–   Mi vagyunk az álompár! Mindenki így hív minket. Az összes barátunk elvált. Mindenki minket csodál, hogy ennyi év után is együtt vagyunk. Szeretjük egymást…

A férfi hozzálépett és a karjára tette a kezét. Csupasz bőrét szinte perzselte az érintés, de a gerincén mintha jégkockák gördültek volna végig.

–   Edit! Figyelj rám! Figyelj…

–  Nem! Te figyelj énrám! Nem mondhatsz ilyet nekem, érted? Pont ma, amikor Dávid itt hagy minket. Miről beszélsz? Nem értem! Hova akarsz…

A felismerés hirtelen csapott le rá. Mintha gombóc nőtt volna a torkába, amitől szinte levegőt sem kapott, a szavak is csak nehezen buktak ki belőle. 

–   Van valakid… Ki az?

Abban a pillanatban megértette a késői hazaérkezéseket, a hétvégi tárgyalásokat és csapatépítő tréningeket, a túlórákat, az üzleti vacsorákat. Mióta is? Fél éve? Több? Van már egy éve is talán?

–   Ez nem fontos. Meg akartam várni, hogy Dávid leérettségizzen, hogy csak a vizsgákra összpontosítson…

–   Micsoda egy Grál lovag vagy!

–   Ne gúnyolódj! Igenis fontos volt az időzítés…

–  Az időzítés?! Mire vártál? Arra, hogy Dávid elmenjen, bele az ismeretlenbe? Az apja árulásával és a szülei válásával a csomagjában? És hogy teljesen egyedül maradjak?

–   Ne kiabálj!

–  De kiabálok! Vagy talán nem szeretnéd, hogy meghallják, mit tettél? Árt a nimbuszodnak, te szemétláda?

–   Másfél négyzetméter nem alkalmas a kiabálásra.

–   De az árulásra igen?! A szemétségre igen? A kurva életbe, miért csinálod ezt velünk? Velem? 21 év után kidobsz, mint egy elhasznált papucsot?  Hogy tehetted? – suttogta, és zokogva a sarokba húzódott. A férfi közelebb lépett, de ő elrántotta a vállát az érintése elől.

–   Edit, sajnálom… – hallotta a hangját, és a lelke mélyén tudta, hogy tényleg így van, még akkor is, ha ő okozta neki a fájdalmat. De mégis hamisan csengett.

–   Ne mondd, hogy sajnálod! – préselte ki magából a szavakat.

–   Meg kell értened! Muszáj elmennem, mert…

–   Ki az? – kérdezte az előbbinél magabiztosabb hangon.

–   Az nem fontos.

–   De igen. Jogom van tudni! Ki az?

–   Edit, szerintem…

–   Mondd már, a rohadt életbe!

–   Ritának hívják. Mást nem kell tudnod, ennyi elég.

–   De igen. Ki ő?

–   Nem…

–   Ki ő?

–   Két éve találkoztunk…

–   Két éve megcsalsz?

Hogyhogy nem vettem észre? Hiszen egy nő mindent megérez, dübörgött zúgó fejében a kétségbeesés.

–   Öt hónapja történt. Szeretem, és…

Meglendült a keze. Fájdalmat akart okozni, belekarmolni a jól ismert arcba, hogy ne csak ő szenvedjen, de a férfi elkapta a csuklóját. Kirántotta a karját az erős szorításból, de másodszorra sem tudta megütni. Helyette lecsapott a férfi mellkasára, mire az ellökte magától, hogy hátratántorodott, és zihálva, hitetlenkedve bámult az idegenné váló, dühös arcba.

A lift hirtelen megrándult, mintha kirántották volna a talajt bizonytalanná vált lábai alól. A fülke lefelé mozdult, majd egy nagy döccenéssel megállt. Kinyílt az ajtaja, de egyikük sem mozdult. A révületet a gondnok hangja törte meg, aki mint mindig, most is harsány vidámsággal rikkantotta.

– Na, megvannak végre! Ejnye, de ziláltak! Meleg van, mi? Na, mindegy, a lényeg, hogy megvannak. Szóval, ez a 7. emelet, és ki kell szállniuk, mert a lift nem biztonságos. De mi az a kis lépcsőzés ezek után, nem igaz?

  

A léggömb

Szinte mindenki veszített el számára nagyon fontos embert, sőt, a legfontosabbat, és maradt egyedül. De nem biztos, hogy egyedül kell lenni, sőt, éppen ellenkezőleg, a magány a legrosszabb választás. 

Illés TaMara - A léggömb

–   Nagypapi, nézd! Ott repül egy lufi! Nézd!

Magasan a fák zöld koronája fölött egy piros léggömb szállt, mintha a gyönyörű, tejszínhabbal telt kelyhekre emlékeztető felhők közé vágyott volna.

–   Igazad van. Milyen magasra repült!

–   Le tudjuk szedni, papi? – ugrándozott a kislány, és kíváncsi tekintetét a férfi arcába fúrta.

–   Nem tudjuk. Nagyon magasan van.

–   De kár!

A gyerek összeráncolt homlokkal vakargatta az állát. Pont, mint az apja, mosolyodott el a nagypapája és kíváncsian várta, mi jut unokája eszébe.

–   Ha hozunk egy létrát, akkor elérjük?

A férfi felnézett a messze szálló léggömbre, mintha számításba venné az ötletet, majd megrázta a fejét.

–   Sajnálom, kincsem, de nem. Nincs olyan hosszú létránk. De még ha lenne is, akkor sem tudnánk mihez hozzátámasztani.

–   A felhőkhöz sem?

–   Attól tartok, hogy nem. Ők olyanok, mint egy nagy tál tejszínhab, tudod? Vagy mint egy hatalmas vattacukor. Nem tartanák meg a létrát.

– Akkor ez nem jött be – állapította meg a kislány, de nem adta fel. Újabb homlokráncolás, és újabb állvakarás után kisvártatva felderült az arca, de egy pillanat múlva már le is lohadt róla a lelkes vigyor, és újabb töprengésbe kezdett.

–  Megvan! – kiáltotta. – Ha felülünk egy repülőre, és nagyon-nagyon magasra szállunk, akkor meg tudjuk fogni a lufit!

Most az öregemberen volt a sor, hogy a fejét vakarva elgondolkozzon.

– Szeretném azt a lufit, papi! Olyan szomorú lehet, hogy ott van fent, egyedül. Senkinek sem szabad egyedül lennie, még egy lufinak sem – csuklott el a kislány hangja. Rózsaszín ajkai megremegtek, ami a kibuggyanó könnyek előfutáraként jelezte, hogy a gyerek, aki soha egyetlen percet sem tölt egyedül, átérzi a léggömb magányának tragédiáját.

Két hónap hasított bele a gondolat a férfi szívébe. Két gyötrelmesen hosszú, szépséges, éppen ezért fájdalmas emlékek dédelgetésével telt hónap, mióta a párja nincs többé. Elrepült, olyan messzire szállt, mint az a piros léggömb. És még tovább, oda, ahol senki sem látja. És ahonnan senki sem hozhatja vissza, mert nincs olyan erő, nincs az a hatalom.

"Senkinek sem szabad egyedül lennie, neked pedig főleg nem", mondta a fia két hete, és ő végre belátta, hogy igaza van. Nem maradhat egyedül a házban, ahol minden gyötrelmesen hosszú pillanat, amit párja nélkül kell eltölteni, jeges kínként hasogatja a lelkét, miközben egyre messzebb kerül tőle. Minden pillanat egy örökkévalóságig tartó, szemvillanásnyi időmorzsa volt. "Isten veled", mondta a háznak, az emlékeknek, és a párjának, aki talán akkor is ott ült kedvenc karosszékében a hatalmas ablak előtt, amikor rázárta az ajtót a boldog, közös évekre. Bezárta az ajtót, de tudta, hogy egyetlen egyszer még vissza fog térni.

–   Senkinek sem szabad egyedül lenni – ismételte unokája után reszkető hangon.

–   Te is sajnálod a lufit, nagypapi? – fürkészte a kislány az arcát, amin egy könnycsepp gördült le. A férfi reszkető kézzel letörölte, és nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát szorosan markoló fájdalomtól.

–  Igen, kicsim, én is sajnálom.

–  Elköszönünk tőle, papi?

A férfi nagyot sóhajtott. Bárcsak ő is el tudná fogadni, hogy aki elment, azt el kell engedni. Ezt kellene tennem, nyilallt belé fájdalmasan, de tudta, hogy nincs készen rá. Még nincs.

A kislány az eget kémlelve hirtelen felsikkantott, és hatalmas mosoly terült szét angyali arcán.

–  Nézd, papi! Nézd!

A férfi kíváncsian nézett fel, keresve az izgatottság okát.

–  Ott vannak a többiek! Eljöttek érte!

Népes léggömb csapat szállt a kék égen a piros felé.  

–  Anyu! Apu! – iramodott meg a kislány hirtelen. A szülei kéz a kézben közeledtek a parkon át.

–  Nézzétek! – mutatott felfelé. – A lufik eljöttek a pirosért! Nincs egyedül. Látjátok? – kiáltotta, majd megtorpanva visszafordult.

–   Gyere te is, papi!

Az öregember egy utolsó pillantást vetett felfelé, követve a léggömbök útját, majd megrázta a fejét, és mosolyogva sarkon fordult, hogy csatlakozzon a családjához.

2020

Legyen az új éved olyan jó, amilyennek szeretnéd!

May the new year be as good as you wish for!