Írásom a WMN Magazin-ban: Dimash, a poperasztár, aki elénekelte, amit eddig csak egy földönkívüli tudott

 Az eredeti bejegyzés Az Ébren Álmodó - The Daydreamer blogomon olvasható, itt:

https://azebrenalmodo.blogspot.com/2023/08/wmn-magazin-dimash-poperasztar-aki.html

Boldog Új Évet! - Happy New Year!

 

Hozzon az új év békét, biztonságot, boldogságot mindenkinek!

May the new year bring peace, safety and happiness to everyone!

Őrzöm

 

Azt mondják, az ember gyermek marad mindaddig, amíg a szülei élnek. Nekem már 40 éves korom előtt fel kellett nőnöm. Már nincsenek egyeneságbeli felmenőim, mind elmentek. 

Mindenszentek, Halottak napja az emlékezés ideje. De ki az, aki csak ilyenkor emlékezne a szeretteire? A mosolyukra, a nevetésükre, jellegzetes mozdulataikra, szófordulataikra? 

"Mintha csak Mamát látnám."

"Papa is pont így nevetett." 

"Ez Apu szokása volt." 

"Anyu mondogatta mindig ezt."

Mindig velünk vannak, bennünk élnek tovább. Mi pedig őrizzük őket, az emléküket, mert amíg így teszünk, addig érezhetjük a gyerekkor puha, gyengéd takaróját.    

Illés TaMara

Őrzöm

Őriztem sok gyermeki titkot,

Miket zsenge barátság nékem adott.

És őrzöm az életnek súlyát,

Mit a felnőtt éveim bíznak rám.

Nehéz teher őrzőnek lenni,

Kivéve sok szép emléket őrizni,

Miket szeretteim hagytak rám,

Tudva, hogy nálam mind jó helyre száll.

Szépek mind ezek az emlékek,

Elszomorítanak, megnevettetnek.

Mert Ők azok, kik bennem élnek,

Míg én itt vagyok, míg én is élek.

Válaszutasok - 2. rész 12. fejezet (befejezés)

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

12. fejezet

~ Ethan ~

    

    – Hova tegyem ezeket? – támasztotta meg a hátát Ethan a McBride ház ajtaján, mire a zár halk kattanással a helyére került.

     – Nem is tudom – hallotta Susan hangját a kezében egyensúlyozott ajándékdobozok mögül. – Várj egy picit! – kérte a hang, amit lassan távolodó, szabálytalan cipősarok kopogás követett.

    Ethan arra következtetett, hogy a nővére az emeletre megy, de a Chloé-nak vásárolt baba boldogra festett mosolya kitakarta előle nem csak Susant, hanem a hatalmas nappali nagy részét is. Terhét ügyesen egyensúlyozva beljebb lépett, és emlékezetből megközelítette a kanapét. Óvatosan letette a dobozokat, aztán az öt hatalmas szatyrot is, aminek éles fülei vörös és fehér hurkákat vájtak az ujjaiba.

    A kezeit dörzsölve Susan után nézett, aki a korlátba kapaszkodva lassan lépkedett felfelé a lépcsőn. Ethan nagyon büszke volt rá. Már nem volt szüksége emberi támaszra, és a botot is egyre ritkábban használta. A bicegése néha szinte észrevehetetlen volt, de ahogy fáradt, erősebbé vált, jelezve, hogy még hosszú út áll előtte a teljes felépülésig. Erős volt, tettre kész és mosolygós, mint a baleset előtt, de akik jól ismerték, látták, hogy megváltozott. A mosolya mögött ott volt a szomorú melankólia, ami csak akkor tűnt el teljesen, ha Tyler vagy Chloé a közelében volt.

    Susan félúton járt, amikor a lépcső tetején megjelent Linda, a bébiszitter.

    – Üdv, Mrs. McBride! – csivitelte vékony hangon. – Hello, Mr. Lambert! – integetett Ethannek fülig érő szájjal.

     – Üdv, Linda! – szuszogta Susan. – A gyerekek?

     – Alszanak.

     – Ez remek hír!

    – Maradjak még? – érdeklődött a lány, de Susan helyett Ethanre nézett, mire ő gyorsan rendezgetni kezdte a kanapéra pakolt ajándékokat. A nővére jó ideje azzal ugratta, hogy Linda nem is a gyerekek és a fizetés miatt jár hozzá szívesen, hanem azért, hogy vele találkozzon. Ethan először semmit nem vett észre, mert a másodéves egyetemista lány erős közlénykényszerrel volt megáldva, de aztán egyre gyakrabban kapta rajta, hogy őt bámulja, és folyton vigyorog rá.

     – Nem, innen boldogulok – mentette meg Susan. – Köszönöm a segítséget – fordult meg, és elindult lefelé, nyomában Lindával. – Főleg azt, hogy elaltattad őket. Így legalább nyugodtan el tudom rámolni ezt a rengeteg holmit – intett a kanapén heverő csomaghegy felé.

     – Wow! – kerekedett el a lány szeme. – Nem aprózta el.

     – Gondolod, túlzásba estem? – méregette Susan az ajándékokat félrebillent fejjel.

     – Hát, végül is ajándékból nincs olyan, hogy elég, nem? – vigyorgott a lány.

    – Ha látnád, mi van még a kocsiban – rázta a fejét Ethan, majd a nővére felé fordult. – Behozom a többit is. Csak mondd, hová tegyem őket, mielőtt felébred a két kis vadorzó!

    – A gardróbszobába. Megyek én is, csak elintézzük Lindával az anyagiakat – simogatta meg Ethan karját Susan.

     Több mint fél órába telt, míg minden ajándékot elraktak, és újabb tíz percbe, míg a konyhába vásárolt dolgok is a helyükre kerültek.

     – Ez volt ám a bevásárlás – rogyott le a kanapéra Ethan.

     – Lehet, hogy tényleg túlzásba estem – vakarta az állát Susan.

     – Rá se ránts! – legyintett Ethan. – Egyszer van egy évben karácsony. És, ha már itt tartunk, van itt valami a számodra – pattant fel.

     A kabátzsebében rejtőzött egy kis doboz a nővérének szánt elő-karácsonyi ajándékkal. Amikor először jutott eszébe az ötlet, nyomban elfogta a kétség, de meggyőzte magát, hogy helyesen cselekszik, és ez a legjobb, amit tehet. Ahogy kivette a zsebből a dobozt, újra halvány bizonytalanság fogta el, de lerázta magáról, visszament a nappaliba, és leült Susan mellé.

     – Mi ez? – szaladt a magasba nővére szemöldöke.

     – Nézd meg!

     Susan mosolyogva vette át a dobozt, Ahogy kinyitotta, a mosolya eltűnt, a szemöldöke a magasba szaladt, a szája pedig csodálkozva elnyílt, de nem jött ki rajta hang. A tekintete Ethanét kereste, majd visszarebbent a doboz tartalmára, és óvatosan, mint aki attól tart, összetörik, ha hozzáér, végigsimított rajta az ujjával.

     – Ez… ez az, amire gondolok? – suttogta.

     – Igen – bólintott Ethan visszafojtott lélegzettel.

    – De hát hogyan? Nem értem – rázta a fejét Susan, és lassan kiemelte a karláncot a dobozból, és a tenyerére fektette. A fényes, ezüst lapocskán jól látható volt a gravírozás: § WJL §. Ahogy megfordította a lapot, könnyes szemmel Ethanre nézett.

     – 1974 – mondta. – Akkor lett jogi doktor. Honnan került elő? Vagy ez egy másolat?

   – Megláttam egy antikváriumban – mondta Ethan az előre kitalált hazugságot, és remélte, hogy a nővére nem kérdezi meg, hogy melyikbe, és egyáltalán mióta jár régiségboltba.

     – Wow – lehelte Susan. – El sem hiszem. Apa karlánca.

   William Lawrence kétszáz fontért vált meg tőle, Ethan számára azonban a nővére arcáról sugárzó szeretet megfizethetetlen volt.

     – Igazi karácsonyi csoda – mosolygott a könnyein keresztül Susan. – Köszönöm – ölelte át Ethant.

     – Nincs mit.

     – Hihetetlen. Tudjuk, hogy került az antikváriumba?

     – Nem. Amikor a jelenlegi tulaj megvette az üzletet, a karlánc már megvolt – füllentette Ethan.

   – És még mondják, hogy nincsenek véletlenek, ugye? – simított végig Susan újra a karláncon. – Viszont én is tartogatok egy meglepetést a számodra – dőlt hátra.

     – Igen? – fürkészte Ethan Susan arcát, és látta, hogy másfajta csillogás költözik a szemébe. – Mit?

  – Híreim vannak – vett egy nagy levegőt a nő. – Megpályáztam egy állást a Los Angeles-i gyerekkórházban – mondta, és ez elég volt ahhoz, hogy Ethan szíve nagyot dobbanjon. – Január elején lesz az interjú, de 99 százalék, hogy az enyém. De, ha mégsem, akkor is visszaköltözünk az Államokba. Eladom a házat és a kocsikat. Ezzel és a baleseti biztosításokból származó pénzzel elleszünk egy ideig.

   Ethan a végére már nem is nagyon figyelt oda, csak az számított, amit Susan előtte mondott. Visszaköltöznek az USA-ba. Mint ahogy ő és Kaitlyn. Örömében olyan hévvel kapta a karjába Susant, hogy az meglepetten felkiáltott, de azonnal viszonozta az ölelést.

     – Hazamegyünk – mondták egyszerre boldogan.

    Ethan nagyot fújtatva zárta be maga mögött az ajtót, pár órán belül másodszor. És a keze is tele volt ajándékokkal, már megint. Miután elköszönt Susantől, újra a nyakába vette a várost, hogy megvegye ő is a karácsonyi ajándékokat. Három újabb órán keresztül járt üzletről üzletre, de megérte, mert mindenkinek megtalálta a legszemélyesebb ajándékot. El is fáradt, és nem vágyott másra, csak arra, hogy egy forró zuhannyal felmelegítse a nyirkos hidegtől elgémberedett tagjait.

     Lerakta a csomagokat és elégedetten végig hordozta rajtuk a tekintetét, amikor megszólalt a csengő.

    – Ki a fene az negyed nyolckor? – sietett az ajtóhoz. Ahogy kinézett a teraszra, egy sötét sziluettet látott, aki újra megnyomta a csengőt. – MacDonald!? – hőkölt hátra Ethan, amikor kinyitotta az ajtót. – Hát magát mi szél fújta ide?

  – Jó estét! – pöckölte meg a magánnyomozó a kalapját, aminek karimájáról kövér esőcseppek potyogtak le. – Bemehetek?

    – Jöjjön csak! – állt félre rövid hezitálás után Ethan. – Gyalog jött? – nézett ki a férfi öreg Toyotáját keresve, de csak az esőtől csillogó utat látta a ház előtt.

     – Lerobbant a tragacsom – szipogta a nyomozó. – Szóval, az van, hogy…

     – Várjon! – emelte fel a kezét Ethan. – Csak nem itt az ajtóban akar beszélni? Vegye le a kabátját, és üljön le a nappaliban! Hozok egy forró teát – indult el a konyha felé. – Vagy valami erősebbet? – fordult vissza.

     – A tea jó lesz – mormolta MacDonald, és elkezdte kihámozni magát a kabátból.

    – Akassza csak fel, aztán üljön le a nappaliban – mondta Ethan, és magára hagyta a magánnyomozót. Átment a konyhába, megtöltötte a vízforralót, tálcára tett két bögrét, cukrot, és pár teafiltert, hogy a vendége kedvére válogathasson.

     – Tejet kér vagy citromot? – nézett ki a nappaliba.

     – Mindegy – legyintett MacDonald az öblös fotelból.

     Ethan úgy döntött, hogy akkor citrom lesz. Míg felvágott egyet, azon járt az agya, hogy vajon minek köszönheti a látogatást, mikor már befejezték az ügyet. Volt egy olyan érzése, hogy nem fog neki tetszeni, amit hallani fog, és hogy jobb minél hamarabb túlesni rajta. Megtöltötte a két bögrét forró vízzel, felkapta a tálcát, és óvatosan egyensúlyozva visszament a nappaliba.

   MacDonald komótosan kiválasztott egy teafiltert, belelógatta a csészéjébe, belelapátolt két kanál cukrot, beletett egy gerezd citromot, és hátradőlt.

     – Szóval, mi szél hozta? – tért a tárgyra Ethan, miközben ő is elkészítette a teáját.

    – Tudja, több vasat tartottam a tűzben, amikor ezt a Lawrence-t nyomoztam le – felelte a nyomozó lassan.

     – De már befejeztük az ügyet – vonta meg a vállát Ethan.

     – Na igen – kortyolt bele a teájába MacDonald. – De tegnap megkaptam egy anyagot, amit korábbra ígértek. És vannak benne érdekes dolgok.

    – Igen? – gyorsult fel Ethan pulzusa, amikor a magánnyomozó megnyomta az „érdekes” szót. Átfutott az agyán, hogy a férfi talán csak több pénzt akar kihúzni belőle, de rögtön el is szégyellte magát, mert MacDonald, bár kicsit lassú volt, de megbízható, és nem úgy tűnt, mint aki át akarja ejteni. – Mondja el, ha már eljött – biztatta végül kevés lelkesedéssel.

    – Meséltem, mitől ment tönkre Lawrence, ugye? Namármost – dörzsölte össze a tenyerét MacDonald. – A helyzet az, hogy annak idején egy másik cég feljelentése alapján kezdtek vizsgálódni az autós biznisze után, amitől aztán be is csődölt. És még örülhetett, hogy nem vágták sittre. Voltak persze, akik az ő pártját fogták a helyiek közül. Azt rebesgették, hogy az ő vállalkozása sértette egy másik, azóta igazi nagy hallá lett vállalat üzleti érdekeit, és koholt vádak alapján jelentették fel. És, hogy lefizették a hatóságokat. Aztán ezek a hangok elhallgattak, ahogy az lenni szokott.

     Ethan a homlokát ráncolva próbált értelmet találni annak, amit hallott, de nem látta, hogy mindennek mi köze van hozzá, vagy az apja karláncához. Amikor ezt szóvá tette, MacDonald letette a csészéjét és a szemébe nézett.

     – A másik céget, a McCoy&Co-t egy bizonyos Wilbur J. Lambert jogász képviselte. Ő indította el az ügyet és vitte végig, amíg Lawrence tönkre nem ment és el nem tiltották évekre mindenféle gazdasági tevékenységtől. Nos, úgy tűnik, hogy a maga apja igencsak Lawrence bögyében lehetett, amin az ő szemszögéből nézve, lássuk be, nem lehet csodálkozni, mert…

   Ethan kezében megbillent a bögre, és hangos koppanással ért le az asztalra. Egész testében megborzongott, mintha jéghideg lepedőbe csavarták volna, az agyára pedig köd szállt. Nem lehet, nem lehet, nem lehet, dobogta a vér a fülében, amibe lassan egy másik hang vegyült.

     – Jól van? – hatolt el a tudatáig MacDonald hangja.

    – Igen – motyogta Ethan, és összerezzent, amikor a nyomozó kerek arca egyszer csak ott termett a szeme előtte.

     – Olyan fehér lett, mint a fal! – hunyorgott MacDonald. – Megégette a kezét? Ráöntötte a teát.

    – Semmi gond – emelte fel a kezét Ethan, amiről még mindig csöpögött az ital. – Csak meglepett, amit mondott – fújtatott egy nagyot, és zavart nevetés hagyta el az ajkát, amikor rájött, hogy a nyomozó előtte guggol.

   – Meglepte, mi?! Úgy nézett ki, mint aki menten lefordul a fotelből! – dugta közelebb a fejét MacDonald, amitől Ethan ösztönösen hátrébb húzódott.

   – Dehogy, tényleg jól vagyok – bizonygatta, és érezte is, hogy a sokk után újra élet költözik lezsibbadt tagjaiba. – Csak hirtelen megszaladt a fantáziám, azt hiszem – köszörülte a torkát zavarában, hogy ennyire elhagyta a hidegvér.

     – Vagyis arra gondol, amire én – emelkedett fel MacDonald nagyokat nyögve. – Szerintem magának most nem teára van szüksége – mutatott a bárpult felé, és választ sem várva sarkon fordult, és egy perc múlva két pohárral tért vissza. Ethan hálásan vette el a poharat, és belekortyolt a whiskey-be, ami parázsként csúszott végig a nyelőcsövén.

    – Azt hiszem – köszörülte meg a torkát –, hogy ha mindketten ugyanarra gondolunk, akkor nagy szarban vagyok.

   MacDonald egyetértése jeléül belekortyolt az italába. Elismerően csettintett a nyelvével, majd a poharat a csillár felé tartva meggusztálta a borostyánszínű italt.

     – A maga szüleit több évvel később ölték meg, mint ahogy ez az ügy lezárult – engedte le a kezét. – Rablógyilkosságként kezelték. Nem tudom, hogy mennyire néztek utána az apja ügyeinek a nyomozás során, kerestek-e összefüggést, hogy lehetett-e valakinek indítéka rá, hogy megölje őt. Ha engem kérdez, ismerve Lawrence agresszív természetét és az agyafúrtságát, nagyon is gyanús, hogy köze lehetett a gyilkossághoz. Ezt csak erősíti, hogy nála van a maga apjának a karlánca. Lehet, hogy pont így tervezte, kivárt pár évet, hogy ne terelődjön rá egyből a gyanú.

    – De ennyi év után ez már úgy sem számít, nem? – nézett fel Ethan, és maga sem tudta, hogy megerősítést vár vagy cáfolatot.

     – Nem találták meg a szülei gyilkosát. Az ügy bármikor elővehető és leporolható, ha új bizonyíték bukkan fel. A karlánc pedig, na meg az, hogy kinél van, bizonyíték, még ha nem is túl acélos. Mert bizonyítani kell, hogy a maga apjáé volt.

     – Jaj, Istenem! – hajtotta a fejét Ethan a tenyerébe.

     Szinte érezte, hogy csak délibáb volt az, hogy az élet lassan kezd visszatérni a helyes mederbe azzal, hogy két hét múlva visszaköltözik az USA-ba, sőt, Susan és a gyerekek is. Átkozta a napot, amikor találkozott William Lawrence-szel és meglátta a karján a láncot. Azt a napot meg főleg, amikor felfogadta MacDonaldot. És a magánnyomozó mi az ördögért nem hagyta a fenébe az egész új anyagot, amikor már lezárták az ügyet? És minek jött ide, hogy elmondja? Ő meg mi a francnak engedte be és bíztatta, hogy mondja el, miért jött, ahelyett, hogy elküldte volna?

    A gyomrát savként marta a whiskey, a feje pedig hasogatni kezdett, amitől eltompult agya még kevésbé tudott értelmesen gondolkodni, mint akár egy perccel korábban.

     – A kérdés az, hogy mihez akar kezdeni ezzel az új információval? – kérdezte MacDonald.

     – Nem tudom – nyögte Ethan.

     – Pedig kézenfekvő a válasz, nem? Rábukkant erre az emberre, akinek lehet, hogy köze van a maga szüleinek a meggyilkolásához. Ez azért nem lehet nehéz döntés – vágott értetlen arcot MacDonald. – Nem akar igazságot szolgáltatni? Amúgy bárki tehet bejelentést állampolgári kötelességből, még úgy is, hogy nincs köze a maga szüleihez. Akár én is. Nem beszélve arról, hogy milyen jól jönne az üzletnek, ha én találnám meg a gyilkosokat ennyi év után egy karlánc alapján, ami ott van Lawrence csuklóján – csapott a fotel karfájára diadalittasan a nyomozó.

     – Már nincs rajta – lehelte Ethan.

     – Hogyhogy nincs? – vágott értetlen képet MacDonald.

     – Úgy, hogy megvettem tőle – hajtotta le a fejét Ethan.

     – Megvette? – ugrott fel MacDonald. – Minek vette meg?

    – Azért, mert az apámé volt? – nézett fel Ethan. – Odaadtam a nővéremnek. Nagyon sokat jelent neki.

     – Neki? Az egész ügynek jelent sokat! – tett egy kört a fotel körül MacDonald az állát vakarva, majd visszahuppant a fotelba. – Most rohadtul megnehezítette a dolgot – hadonászott. – De még így sem reménytelen az ügy! El kell ismertetni Lawrence-szel, hogy tőle van. És akkor kézenfekvő az egész.

    – Ha tudná, mennyire nem kézenfekvő – rázta a fejét Ethan és hirtelen nevethetnékje támadt, bár egy csepp vidámságot sem érzett.

    – Mert? – bökte feljebb az orrán lecsúszott szemüvegét MacDonald.

    – Nem mondtam még el magának, hogyan találkoztam William Lawrence-szel, ugye?

    – Nem – rázta a fejét a nyomozó rövid gondolkodás után.

    – Ő a barátnőm apja – nézett Ethan MacDonald szemébe, ami hirtelen hatalmasra tágult a szemüveg mögött. – De az édesanyja halála után, hogy úgy mondjam, megromlott a viszonyuk, és nem tartják a kapcsolatot. Aztán újra felbukkant, és szinte én beszéltem rá Kaitlynt, hogy menjünk el hozzá, hátha van még esély helyrehozni valamennyire a dolgokat – dörzsölte meg az arcát Ethan.

     – Azt a rohadt – hajtotta le a maradék italát MacDonald. – Maga aztán jól beletenyerelt.

     – Nekem mondja?

     – Lawrence tudja, hogy maga Wilbur Lambert fia?

    – Nem – rázta a fejét Ethan. – A nevemet tudja, mert bemutatkoztam, bár nem úgy tűnt, mint aki megjegyzett belőle valamit.

     – És akkor most mi lesz? – dőlt hátra MacDonald.

    – Ne csináljon semmit, jó? – állt fel Ethan. – Beszélek a jogász barátommal. Aztán meglátjuk, mit tehetünk. Nem akarom, hogy Kaitlyn tudjon róla, hogy nyomoztattam az apja után. Azt meg főleg nem, hogy milyen gyanú merült fel bennünk.

     – Jó, de… – hezitált MacDonald.

    – Nincs de, rendben? – acélozta meg magát Ethan. – Legalábbis egyelőre. Én bíztam meg ezzel az üggyel, én mondom meg, mikor van vége.

     – Ha Lawrence a gyilkos, akkor nem hagyhatjuk futni – tárta szét a karját MacDonald.

     – Ha ő a gyilkos. Ha egyáltalán köze van hozzá. De nem tudunk semmi ilyesmiről. És ő a barátnőm apja, és mellesleg a végét járja.

     – Hát… – vonta meg a vállát a nyomozó, és nagyot nyögve felállt. – Magáé a döntés joga.

     – Igen. Majd jelentkezem. De addig ne csináljon semmit, rendben?

     – Rendben – egyezett bele MacDonald vonakodva.

     – Köszönöm – nyújtotta a kezét Ethan, kézfogással pecsételve meg az egyezséget.

    Ahogy bezárta MacDonald után az ajtót, legszívesebben belerúgott volna, de legyűrte a késztetést, és végül csak a tenyerével sózott rá egy jókorát, hogy levezesse a dühét. Tanácstalanul nézett körül, hátha valahonnan, valamiről eszébe ötlik egy jó gondolat, ami segít legyűrni a frusztrációt, ami szinte fojtogatta. Nem talált semmit, és végül erőtlenül lecsúszott a padlóra, és csak ült ott, hátát az ajtónak vetve. Nem volt más társasága, csak a két komód, amiket még édesanyja választott az előtérbe. Rálátott a nappali bal szegletére, ahol a plafonig érő polcos szekrényen még mindig ott sorakoztak apja nagy gonddal válogatott könyvei, amik között a jogi kötetek mellett megtalálhatók voltak az építészetről szóló művek, és az ókori római és görög kultúráról szólók is. Ott ült, és nem tudta elhinni, hogy azt a két embert, akiket a világon mindennél jobban szeretett, talán a szerelmének az apja ölte meg. Száguldoztak a fejében a kérdések, és egyikre sem tudta a választ. Már az is rejtély volt, hogy miért történnek vele ilyen bizarr dolgok, és miért nem érhet véget semmi dupla csavar nélkül? Fogalma nem volt, mihez kezdjen a MacDonald-féle információval, lépjen-e valamit, vagy hagyja az egészet, annak ellenére, hogy a szülei halála után megesküdött, hogy megtalálja a gyilkosukat. A nyomozás alatt annyit járt a rendőrök nyakára, hogy megfenyegették, ha nem hagyja békén őket, lecsukják a hatóság akadályozásáért. És lehet, hogy most eljött az alkalom, hogy pontot tegyen az ügy végére, és igazságot szolgáltasson végre. De hogyan? Vádolja meg a barátnője apját a szülei meggyilkolásával? Már a puszta gondolattól rátört a hányinger, még úgy is, hogy tudta, Lawrence mekkora szemétláda.

     – Jól benne vagy megint nyakig – dörzsölte meg az arcát frusztráltan, és lassan feltápászkodott. De kettőt sem lépett a nappali felé, amikor újra megszólalt a csengő. A pulzusa felgyorsult, és gyorsan eldöntötte, hogy ha a nyomozó jött vissza, márpedig ki más lenne ilyen későn, akkor ezúttal nem engedi be. Pont elég volt mára a meglepetésekből, döntötte el, de arra nem számított, hogy a java még hátravan.

     – MacDonald, mi jutott még… – rántotta fel az ajtót, és a földbe gyökeredzett a lába. Kaitlyn állt előtte, elázott kabátban, esőtől csöpögő hajjal, mint egy ágrólszakadt veréb.

    – Hát te? – dadogta Ethan teljes döbbenetben. Ha azt hitte, hogy ez az este már nem tartogat a számára meglepetést, nagyobbat nem is tévedhetett volna. Mint aki dupla jegyet váltott egy érzelmi hullámvasutazásra, és már azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Ahogy kinyúlt Kaitlyn felé, az olyan erővel vetette magát a karjába, hogy a férfi hátratántorodott. Átkarolta a párját, aki úgy reszket, mintha órákat töltött volna a hideg esőben, és Ethan az állapotát tekintve attól tartott, hogy talán így is volt. Próbált kibontakozni Kaitlyn öleléséből, hogy be tudja tessékelni a házba, de nem tudta lefejteni magáról a karjait. Így végül félig vonszolva, félig emelve behúzta Kaitlynt a házba.

     – Hogy kerülsz ide? – kérdezte, és végre sikerült egy kicsit eltolnia magától a nőt, de a kétségbeesett arcba tekintve csak még idegesebb lett. – Mi a baj? Mondj valamit, Kay, mert a frászt hozod rám! – kérte, és kibontakozott a belé kapaszkodó karokból. – Üljünk le a nappaliban, oké? – kérdezte, és végre kapott egy beleegyező bólintást. – De előbb vegyük le a kabátodat – mondta, és Kaitlyn végre azonnal reagált, és kigombolkozott. Ethan segített neki kibújni a kabátból, felakasztotta a fogasra, majd bekísérte párját a nappaliba.

     Két perc múlva Kaitlyn egy törülközővel szárítgatta csapzott haját, és Ethan is lecserélte az öleléstől elázott ingét. Aztán sebtében főzött egy csésze teát, és a meleg bögrét párja kezébe nyomta, hogy felmelegítse jéghideg ujjait.

     – Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte Ethan gyengéden. – Mert biztos, hogy valami baj van. És próbálok összeszedettnek tűnni, de igazság szerint a szélütés kerülget. Szóval?

     – Emlékszel? – szólalt meg végre Kaitlyn, de olyan halkan, hogy Ethannek közelebb kellett hajolnia. – Emlékszel arra, amikor az őszinteségről beszéltünk? Amikor múltkor nálam voltál.

    – Rémlik valami. A kolléganőd, Yolanda mondott valamit neked arról, hogy az őszinteség nagyon fontos, blablabla... – hadarta Ethan.

    – Én nem voltam hozzád őszinte. Eltitkoltam valamit – suttogta Kaitlyn elcsukló hangon, és a szemei megteltek könnyel.

    – Mit titkoltál el? – kérdezte Ethan, és attól tartott, hogy a szíve utat rág magának a bordáin keresztül, és kiugrik a szőnyegre. Ha pisztolyt tartanak a fejéhez, akkor sem tudta volna megmondani, hogy akarja-e hallani mit titkolt el előle a párja, ami arra ösztönözte, hogy végigutazza a fél világot, és most itt üljön előtte, szinte transzban.

    Kaitlyn nem válaszolt, hanem matatni kezdett a táskájában. Ethan érdeklődéssel vegyes rémülettel várta, hogy mi kerül elő belőle. Egy boríték volt, amit Kaitlyn a kezébe nyomott.

     – Mi van benne? – kérdezte Ethan, és reszkető ujjakkal kinyitotta. – Ez egy… Mi ez? Egy ultrahang felvétel? – motyogta, miközben próbálta kisilabizálni, hogy mit lát. Bármi is volt, leginkább egy kicsírázott krumplira emlékeztette. Még abban sem volt biztos, hogy nem fejjel lefelé nézi-e.

     A lap alján írásra lett figyelmes… Igen, fejjel lefelé nézte. Megfordítva sem lett szebb a kép, ezért inkább az írásra koncentrált, hátha abból kivesz valamit, ha már Kaitlyn nem segíti ki.

     – Kor: 10. hét – olvasta kiszáradó szájjal. – Anya neve: Kaitlyn Julia Connors…

     Leesett állal tapasztotta a tekintetét Kaitlyn arcára, majd a hasára, és vissza az arcára. A beszédzavar őt is utolérte, a döbbenettől azt sem tudta, melyik szerve való egyáltalán beszédre.

     – De… De te… Te nem … – dadogta végül.

     – De, én igen – válaszolta Kaitlyn könnyes arccal. – Gyerekünk lesz, Ethan!

____

   Karácsony első napja volt, verőfényes, hideg téli nap. A Southwark székesegyház harangjai megkondultak, és kinyílt a kapuja. Ünnepi ruhába öltözött emberek sétáltak ki rajta, és kétoldalt felsorakoztak, sorfalat állva. Az arcuk csupa mosoly volt, és üdvrivalgásban törtek ki, amikor a kapuban boldogan integetve megjelent az ifjú pár.

     A férfi sötétkék öltönyt viselt, jóképű arcáról sugárzott a boldogság és a szerelem, ahogy ránézett a lágyan leomló, fehér ruhát és hosszú fátylat viselő, szép, karcsú menyasszonyra, aki a fejét hátra vetve felnevetett, amikor a tömegből rizsszemek záporoztak rájuk. A nő tett pár lépést előre, és a feje fölött hátradobta a csokrát az egymást lökdöső nők közé, akik egy emberként kaptak a virág után, miközben a férfiak nevetve bíztatták őket. Egy magas, szőke, göndör hajú nő kapta el, és nagyot sikkantva a magasba emelte, mint egy trófeát, de egy vékony, hátrazselézett hajú férfi mellé lépett, szájon csókolta, kivette a kezéből a csokrot, és belenyomta a legközelebb álló nő kezébe. Az ifjú pár hangosan nevetve nézte őket, aztán megcsókolták egymást.

     Az ősz hajú, betegesen vékony, szürke arcú férfi visszahúzódott a park hatalmas platánfája mögé, és onnan nézte, ahogy az ifjú pár beszáll az autóba és elhajt, nyomukban a násznépet szállító autókkal.

     – A gazember apád tönkretett engem, de te futni hagytál. Ajánlom, hogy viseld gondját a lányomnak, mert ha bántani mered, a sírból is visszajövök, és akkor az Isten irgalmazzon neked!

 Vége

Válaszutasok - 2. rész 11. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

11.    fejezet

~ Kaitlyn ~

 

     Szinte el sem hitte, hogy megint a repülőtéren áll, egy seregnyi izgatott ember között, akik szintén arra vártak, hogy végre megpillantsák a szeretteiket. Hol volt már a telefonbeszélgetés, amikor majdnem összeveszett Ethannel, amikor az bejelentette, hogy Mr. Kensington alapítványával Párizsba utazik? Akkor nagyon fájt az a plusz egy hét, amit a férfi nélkül kellett eltöltenie, de utólag belegondolva nem is tudta, mit csinált volna, ha korábban találkoznak. Amikor megtudta, hogy terhes.

     Vágyott Ethan közelségére. A lelke és minden porcikája, sejtje akarta őt, most mégis összeszorult a gyomra az idegességtől. Mielőtt elindult a reptérre, hosszú perceket töltött a tükör előtt, minden irányból megvizsgálta magát, hogy van-e valami jele a terhességnek. A hasa lapos volt, de az arcára kiülő pániktól csak még jobban megijedt, mert ha nem tudja onnan eltüntetni, akkor Ethan észreveszi, és faggatni fogja. És akkor neki vége.

     Éles hang szakította ki a gondolataiból. A jobbján álló fiatal, copfos lány felkiáltott, és két kezét a magasba lendítve integetni kezdett, miközben fel-le ugrált. Kaitlyn követte a lány tekintetét, ami egy középkorú párra fókuszált. A kapun kilépő alcsony nő a szemüvegét igazgatva bizonytalanul nézelődött, mígnem észrevette a kordon mögött ugráló lányt. Ahogy a nő arcára kiült a felismerés, a mellette álló kopasz férfi karja után kapott, és egyik kezével őt, a másikkal a bőröndjét maga után vonszolva elindult a lány felé.

     Egyre több érkező utas özönlött be az előcsarnokba, eltakarva Kaitlyn szeme elől a családot, de egy perc múlva el is felejtette őket, amikor feltűnt Ethan magas alakja. A többi utas takarásában fel-feltűnő férfi fekete farmert viselt, ami rásimult hosszú lábára, az alkarján felhajtott ujjú világoskék ing kiemelte barna hajának sötét árnyalatát. Kaitlyn dübörgő szívvel itta magába a látványt, miközben minden más homályba veszett körülötte.

     Ahogy Ethan közelebb ért, láthatóvá vált az arcbőrén átütő sötét borosta, és a szeme alatti karikák is fáradtságról árulkodtak, de ahogy a tekintetük összetalálkozott, boldog mosoly derítette fel a vonásait. Kaitlyn talán soha nem látta ennyire jóképűnek, de a legvonzóbb talán mégis az volt benne, hogy hozzá tartozott. Erős birtoklási vágy kerítette hatalmába, és sűrű bocsánat kérések között a lehető leggyorsabban végig araszolt az utasokat és a várakozó tömeget elválasztó kordon mellett, és ahogy a végére ért, szinte belevetette magát Ethan karjába.

     – Nagyon hiányoztál! – kiáltotta két csók között, és legszívesebben ráfonódott volna a férfi testére, mint fára a borostyán.

     – Te is nekem – ölelte Ethan szorosan, és Kaitlyn azt kívánta, bár sose érne véget ez a pillanat. De a józanészre hallgatva, vonakodva ugyan, de lassan kibontakozott az erős karokból.

     – Induljunk?

     – Igen – hajolt le Ethan a földre dobott sporttáskáért.

     – Remélem nem vagy túl fáradt, mert csak a külső parkolóban találtam helyet – szabadkozott Kaitlyn.

     – Úgyis ki kell nyújtóztatni a lábamat – fűzte össze az ujjaikat Ethan.

     – Hová menjünk? – kérdezte Kaitlyn, amint elindultak. – Haza vagy vacsorázni?

     – Hát – hümmögte a férfi. – Igazság szerint éhes vagyok. Bár járás közben el tudnék aludni.

     – És melyik az erősebb?

     – Az éhség – nevetett Ethan.

     – Akkor ez eldőlt. Úgysem volt időm főzni. És tudok egy remek helyet.

     – Remélem van steak is az étlapon – csillant fel Ethan szeme.

     – Van ám – nevetett Kaitlyn, amikor a férfi megszaporázta a lépteit, és pár lépésen keresztül szinte vonszolta maga után.

     – Van egy jó hírem – fordult felé Ethan tíz perc múlva, amikor végre kihajtottak a parkolóból. Messzire azonban nem jutottak, mert egy hosszú kocsisor állt előttük, ami velük együtt a város szívébe tartott.

     – Meglepi? – dobbant egyet Kaitlyn szíve, majd mintha kihagyott volna egy ütemet. Csak nehogy keresztezze valahogy a terveimet, szorította meg a kormányt idegesen. A jelek szerint Ethan nem vett észre semmit, mert fülig érő szájjal fordult felé.

     – Itt töltöm a karácsonyt!

     – Wow! – kiáltott fel Kaitlyn örömében, és hirtelen minden riadalma elszállt. – Ez fantasztikus! – szorította meg a férfi kezét, aki hátradőlve lehunyta a szemét, mint akit kifárasztott a jó hír közlése. Ő pedig csak nézte a jól ismert arcot, gyönyörködve a látványban, majd elszakította róla a tekintetét, amikor az előttük kígyózó kocsisor, ha csak araszolva is, de elindult. Kaitlyn puhán a gázra lépett, hogy letudja az újabb tíz méternyi távolságot, közelebb kerülve a lámpás kereszteződéshez.

     – És utána nem megyek vissza Londonba – szólalt meg Ethan újra.

     Kaitlyn agya hirtelen leblokkolt, amit követett a lába is, amikor a gázpedálról lecsúszva beletaposott a fékbe. A Mercedes nagyot döccenve blokkolt le, éles dudaszót provokálva a mögöttük araszoló Dodge-ból.

     Kaitlyn szájtátva bámulta Ethan arcát, aki résnyire kinyitotta a bal szemét, és hosszú szempillái alól lopva leste a reakcióját, míg ő próbálta feldolgozni, hogy tényleg azt hallotta-e, amit hallani vélt. „Nem megyek vissza”, ismételte némán ízlelgetve a szavakat, és amikor végre felfogta a jelentésüket, és meglátta a férfi egyre szélesedő mosolyát, kapkodva kikapcsolta a biztonsági övét, és Ethan nyakába borult. Örömében nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, végül mindkettőből jutott egy kicsi, miközben csókokkal borította a férfi arcát, ahol csak érte.

     Éles dudaszó rikoltott bele az örömmámorba, és Kaitlyn hátratekintve látta, hogy a Dodge sofőrje két kezével mutogatva igyekszik mozgásra bírni az ő piros Mercedes-ét, miközben az előttük araszolók már jó ötven méterre vannak tőlük. Gyorsan kijózanodott, visszakapcsolta a biztonsági övét, bocsánatkérőn intett egyet hátrafelé, majd a gázra lépett.

     Kaitlyn ízlelgette az érzést, ami eluralkodott rajta. Talán ilyen lehet az eufória, futott át az agyán. Amikor semmilyen negatív gondolat nem tudja elfojtani az örömöt. Ujjongani támadt kedve, de sosem csinált még ilyet, így csak mosolygott, és nevetett, amikor Ethan vigyorogva rákacsintott.

     – Annyira boldog vagyok – súgta Kaitlyn az asztalon áthajolva, amikor fél óra múlva leültek a Levander’s teraszán. Kora délután még nem volt zsúfoltság, így gond nélkül kaptak asztalt.

     – Én is – mosolygott vissza Ethan.

     Kaitlyn egész testén bizsergés szaladt át, amikor a férfi az ajkához emelte a kezét és megcsókolta az ujjait. Simogatta a férfi lehelete, puha ajka, még a szúrós borostája is. A vacsora alatt Ethan minden mozdulatát, szavát, még a lélegzetvételét is érzékinek és kihívónak érezte, és nem tudta levenni róla a tekintetét. Megbabonázva nézte, ahogy a férfi ádámcsutkája fel-le mozog, a hangja cirógatta a fülét, és legszívesebben az ölébe ült volna, hogy minél közelebbről érezhesse, hogy itt van, vele van, és hogy az övé.

     Mintha buborékban ültek volna, csak Ethanre fókuszált, még azt sem érezte, hogy milyen íze van a ráksalátájának, ösztönösen emelte a szájához a villát és rágott. Puha köd ereszkedett az agyára, amin csak a férfi látványa és hangja hatolt át, és ő minden percét élvezte. Amikor újra az autóban ültek, az idő csigalassúságú ütemre váltott, és Kaitlyn legszívesebben tövig nyomta volna a gázpedált, hogy minél gyorsabban hazaérjenek. A húsz perc két hosszú órának tűnt, a lift is szokatlanul lassan kúszott fel a tizedik emeletre. De végül becsukódott mögöttük a lakásajtó, és ő azonnal Ethan nyaka köré fonta a karját és maga felé húzta a fejét.

     A heves mozdulattól a férfi háta nagyot puffant az ajtón, de engedelmesen hajolt rá a követelőző ajkakra, Kaitlyn legnagyobb megelégedésére.

     – Ez aztán a meleg fogadtatás! – nevetett Ethan levegő után kapva, amikor elváltak az ajkaik. Lecsúsztatta a válláról a táskáját, amire eddig esélye sem volt. – Ezt hova… – nézett körül, de Kaitlyn ügyet sem vetett rá, mert már mással volt elfoglalva.

     – Egész vacsora alatt erre vártam – csapott le a férfi inggombjaira.

     – Oh! – nézett le Ethan a szorgoskodó ujjakra. – Akkor ne fogd vissza magad – mondta, és Kaitlyn nem várt újabb biztatásra.

     A kigombolt inget megragadva maga után húzta Ethant, egészen a hálószobáig, és szinte lelökte az ágyra. Elégedetten nyugtázta a férfi arcán szétterülő, kíváncsi döbbenetet, és a várakozást, és elhárított minden kezdeményezésre tett kísérletet. Dominálni akart, és Ethan felhagyott minden próbálkozással, amikor Kaitlyn megfenyegette, hogy ha nem marad mozdulatlan, akkor abbahagyja, amit csinál. Csillogó szemekkel, kipirult arccal ráhagyta az irányítást, így az történt, amit és ahogyan a nő akart. Lerángatta a férfiról az összes ruhát, és kéjes lassúsággal barangolta be a karcsú, izmos testet, élvezve a hol lassuló, hol gyorsuló ütemű érzéki kínzást, amitől Ethan izmai megfeszültek, a bőrén pedig megannyi borzongás futott végig újra és újra. Legszívesebben órákig folytatta volna, míg a férfi darabokra nem hull az érintése alatt, de talán még ő maga sem vágyta soha ennyire a beteljesülést. Így megkönyörült rajta, és végül elvette és odaadta azt, ami után mindkettőjük teste sóvárgott. Aztán kimerülten, lihegve hanyatlott Ethan mellkasára.

     – Kay! – hallotta a férfi dübörgő szívverése és kapkodó levegővétele között.

     – Hm?

     – Szerintem megerőszakoltál.

     – Bocsánat! – emelte fel a fejét, és szembe találta magát Ethan elégedett vigyorával.

     – Semmi gond. Máskor is megteheted.

     – Igen? Ezt megbeszéltük. Bár meg kell jegyeznem, hogy nem tanúsítottál túl nagy ellenállást – jegyezte meg, mire Ethan nevetve széttárta a karját.

     – Én egy egyszerű férfiember vagyok, nem szaladok el a kihívások elől. A jó elől meg főleg nem – mondta, majd felkelt és kiment a fürdőszobába.

     Kaitlyn borzongva magára húzta a takarót. Nemcsak a férfit taglózta le, saját magának is meglepetést okozott a szenvedély, ami elborította. Hetek teltek el, mióta utoljára együtt voltak, ami érthetően feltüzelte, de érezte, hogy nem csupán erről van szó. Dr. Montgomery kellemes mellékhatásokról beszélt, lehet, hogy pont ez volt az egyik? Az orvos szerint egészséges volt, és azt mondta, a terhesség miatt nem kell visszafognia magát, csinálja, ami jól esik. Hát, én nem fogtam vissza magam, mosolygott, amit a hasában érzett enyhe görcs is tanúsított.

     Amikor Ethan fürdőlepedővel a csípője körül előkerült a fürdőszobából, Kaitlyn is kimászott az ágyból. Az ajtófélfának támaszkodva figyelte, ahogy a férfi kimegy a táskájáért, és beléhasított a felismerés, hogy hamarosan vége az utazgatásnak, mert együtt fognak élni Los Angeles-ben. Boldog mosollyal zárta be maga mögött az ajtót, és amikor pár perc múlva újra kinyitotta, egy elégedetten alvó Ethan várta az ágyban.

     Kaitlyn lábujjhegyen az ablakhoz ment, behúzta a sötétítőt, hogy az erős napsütés ne zavarja az időeltolódás miatt fáradt férfit, felkapta a földre ledobott ruháját, és kiment a nappaliba.

*

     – Nem neked kiabálnak? – nézett körül Ethan.

     Kéz a kézben sétáltak a parton a naplementében gyönyörködve, körülöttük csak úgy nyüzsögtek a kutyasétáltató, gördeszkázó, kocogó, vagy a hozzájuk hasonlóan andalgó emberek.

     – Nem hiszem – rázta a fejét Kaitlyn, de körbefordulva meglátott egy feléjük integető női alakot.

     – Hahó, Kaitlyn! – hallotta ezúttal a hangot.

     – Helló – integetett vissza mosolyogva. – Yolanda az, az egyik szerkesztőm – fogta meg újra Ethan kezét. – Már meséltem neked róla. Nagyon rendes nő. Okos, és vicces. Picit emlékeztet Katie-re, csak finomabb kiadásban. És az ott mellette, ha jól látom, a férje, Jake.

     Ahogy egymás felé sétáltak, Kaitlyn figyelmét nem kerülte el, hogy a pár milyen tökéletes szinkronban mozog. Jól mutattak egymás mellett, magasak voltak, és sportosak. Kaitlyn tudta, hogy Yolanda kosárlabdázott egykor az egyetemi csapatban, és a szőke, kék szemű Jake pedig kosárlabdaedző volt az egyik helyi középiskolában.

     – Ez aztán a kellemes meglepetés – üdvözölte őket kolléganője, és a kezét széles mosollyal nyújtotta Ethan felé.

     – Yolanda Adams vagyok. Ő pedig a férjem, Jake.

     – Üdv! Ethan Lambert – szorította meg a férfi a pár kezét.

     – Kicsi a világ – fordult Kaitlyn Yolandához.

     – Bizony. Itt vacsoráztunk a Fancy-ben, és gondoltuk, egy séta jót tesz utána. És ti?

     – Hasonlóképp.

     – Hogy tetszik Los Angeles? – fordult Yolanda Ethan felé kíváncsian csillogó szemekkel, amiről Kaitlyn tudta, hogy a párjának nyert ügye van nála.

     – Meglehetősen. De már régi ismerősök vagyunk.

     – Ha mégis kell egy idegenvezető, akkor hívj nyugodtan! – kacsintott a nő.

     – Yolanda örök turista-vadász. Szakmai ártalom, régen idegenvezetőként dolgozott – jegyezte meg Jake.

     – Ezt nem is mesélted! – lepődött meg Kaitlyn. – Bár gyaníthattam volna abból, ahogy végigkalauzoltál a városon. Visszagondolva nagyon profi volt.

     – Jól jött az egyetem mellett – avatta be Yolanda. – Te pedig fotóművész vagy – fordult Ethan felé.

     – Tényleg? – derült fel Jake arca. – Kérdezhetek valamit? Azon gondolkodom, hogy milyen gépet vegyek, mert…

     – Nem hittem volna, hogy összefutunk – bökte oldalba Kaitlynt Yolanda, ahogy a két férfi elmerült a fényképezőgépek világában. – Azt hittem, ki sem teszitek majd a lábatokat a lakásból.

     – Igyekeztünk, de nem volt otthon semmi ehető, így muszáj volt kijönni – felelte Kaitlyn, és érezte, ahogy a forróság elönti az arcát.

     – Jól tettétek – kacsintott Yolanda. – Mellesleg, ki vagy virulva. Mondjuk, nem csodálkozom. Ethan nagyon szexi pasas – intett a fejével a pár méterre eltávolodott férfiak felé.

     – Komolyan nem értem, hogy csinálod? – méregette Kaitlyn hitetlenkedve a másik nőt – Semmi szívbajoskodás, nyíltan flörtölsz, ráadásul a férjed orra előtt, és ő csak mosolyog elnézően. Londonban is volt egy kolléganőm, Katie, rá emlékeztetsz.

     – Nincs ebben semmi ördöngösség, szívem! – karolt bele Yolanda. – Én már akkor is ilyen voltam, amikor megismerkedtünk Jake-kel. Tudja, hogy ami a szívemen, az a számom. De azt is, hogy csak a számat jártatom, mert a világ minden kincséért sem csalnám meg. Őszinték vagyunk egymáshoz. Egy jó kapcsolat három alapja az őszinteség, a feltétlen odaadás, és a tisztességes játék. Ha nyílt lapokkal játszol, hosszú távon csakis profitálhatsz belőle, még akkor is, ha adott pillanatban nehéznek érzed.

     Még akkor is a fejében visszhangzottak Yolanda szavai, amikor késő este az ágyban feküdtek.

     – Olyan titokzatosnak tűnsz – simogatta meg a karját Ethan.

     – Csak elgondolkodtam – fészkelte be magát Kaitlyn a férfi karja alá.

     – Min?

     – Azon, amit Yolanda mondott ma a parton. A jó kapcsolat alapja az őszinteség, az odaadás és a tisztességes játék.

     – Bölcs gondolat – hümmögte Ethan.

     Kaitlyn fejében szinte dübörögtek Yolanda szavai: „Ha nyílt lapokkal játszol, hosszú távon csakis profitálhatsz belőle, még akkor is, ha az adott pillanatban nehéznek érzed”. De hogyan profitálhatna ő abból, amit hétpecsétes titokként őriz?

     Másnap azzal váltak el a repülőtéren, hogy hamarosan eltöltik az első közös amerikai karácsonyukat, aztán belevágnak közös életük új fejezetébe.

     – Őszinteség, odaadás, tisztességes játék. Karácsonytól – suttogta bele a repülőtér forgatagába Ethan távolodó alakját nézve. A péntekre gondolt, és arra, hogy jó lenne felgyorsítani az időt, hogy a következő négy nap gyorsan elteljen, és ő túl legyen végre az egészen, és lezárhasson egy korszakot. És olyan új időszámítást nyisson az életében, amelyben már nem lesz elhallgatás, csak nyíltság. A múltbeli titkokat pedig takarja örök sötétség.

Válaszutasok 2. rész 10. fejezet

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

10.    fejezet

~ Ethan ~

      – Talált valami használhatót? – kérdezte Ethan, ahogy becsúszott a pub sarkában álló boxba. A szemüveges, középkorú Lance MacDonald egy söröspohár mögött gubbasztva várt rá.

      A párizsi út előtt bízta meg a magánnyomozót, hogy kutakodjon a karlánc ügyében. Greg ajánlotta, hogy fogadja fel a férfit, aki most a száját biggyesztve megrázta a fejét.

      – Lawrence pitiáner alak, a bűnlajstroma kimerül csendháborításban, meg kocsmai verekedésben. És egyszer ásóval támadt a postásra. Azt állította, hogy el akarta lopni a robogóját, ami az udvarán rohadt.

  – Vagyis nem csinált semmit? – kérdezte Ethan, és egyszerre érzett megkönnyebbülést és csalódottságot.

    – Azt nem mondtam – vakarta meg az állát MacDonald. – Ami a nyilvántartásban szerepel, az az, amiért elkapták. Ha nem került a rendőrség látókörébe más ügy miatt, akkor az nem is fog megjelenni a rendszerben. De ez nem jelenti azt, hogy nem csinált semmit.

    – Világos – bólintott Ethan. – Ami nincs a rendszerben, azt nehéz lenne felkutatni, gondolom – vélekedett.

    – Pont így – kortyolt egyet MacDonald a söréből. – Amúgy tudja, hogy volt egy saját cége úgy tizenöt éve?

     – Nem – rázta a fejét Ethan. Igazából minden információ új volt a férfiról, kivéve azt a keveset, amit Kaitlyntől tudott.

     – Régi, használt járgányokat alakított át vagy újította fel őket.

     – És mi lett a céggel?

  – A jó öreg adócsalás – igazította meg a szemüvegét MacDonald. – Plusz volt egy kis környezetszennyezés, meg természetkárosítás. Becsődölt. De még előtte volt egy ügy, amiben tanúként hallgatták ki. Egy riválisa, McEwen, furcsa körülmények között meghalt. Elromlott a fék a kocsijában és belerohant a templomba. Lawrence-nek volt alibije, többen is igazolták, de azt is, hogy nem sokkal az eset előtt összeverekedett a helyi kocsmában McEwennel.

     – Lehet ennek köze bármihez is, ami engem érdekel? – rázkódott meg Ethan, és titkon remélte, hogy semmi.

     – Ha azt akarja, hogy kiderítsem, akkor tovább kell nyomoznom – vonta meg a vállát MacDonald. – Kérdés, hogy mennyire akarja felkavarni a mocsarat? Lehet, kiderül, hogy pöcegödör.

~ Kaitlyn ~

      – Miss Connors!

     Kaitlyn összerezzent a neve hallatán. Belefeledkezett a munkába, teljesen kikapcsolt a külvilágra, így most kapkodva csukta be a laptopját, betette a táskájába, és felpattant. Gyors léptekkel követte a fiatal nővért, aki már el is tünt a folyosó kanyarulatában. Örült, hogy végre vége a várakozásnak. Már több mint egy órája ücsörgött a labor és ultrahang vizsgálatok eredményére várva, eljött az ideje, hogy végre megtudja, mi okozza a gyomorproblémáit. Aztán mehet végre dolgozni, nézett az órájára. Hacsak nem küldik gyomortükrözésre, amit az orvos kilátásba helyezett, és amitől már előre rettegett.

    – Fáradjon be, kérem! – mutatott az ismerős ajtóra a nővér udvarias mosollyal. – Dr. Turner már várja.

     Ahogy Kaitlyn belépett a szobába, az orvos felállt az asztal mögül, és mosolyogva hellyel kínálta.

     – Megvannak az eredmények – emelte fel az előtte heverő papírokat. Selymes, megnyugtató hangon beszélt, a viselkedése megbízhatóságot sugárzott. Pont olyan volt, amilyennek Yolanda leírta. Kaitlyn letette a mellette álló székre a táskáját és leült.

     – Kiderült, mi a bajom?

     – Igen – mosolygott a férfi, amitől a szemét ölelő szarkalábak elmélyültek.

    – És, mi az? – remegett meg Kaitlyn hangja, ahogy a szívverése felgyorsult. Nagy vész nem lehet, különben nem mosolyogna, futott át az agyán. Vagy pont azért mosolyog, hogy ne ijesszen meg? Biztos gyomorfekélyt kaptam a sok stressztől, kúszott fel a pánik a torkán.

    – Nincs gond. Ön nem beteg, Kaitlyn. Volt ugyan egy kis gyomorfertőzése, annak a nyomai még láthatók, és érezheti is őket. Étvágytalanság, vagy nyomásérzés evés után. De a stagnáló tüneteit nem vírus okozza, hanem egy kis lény.

     – Lény? Mit ért azon, hogy lény? – kerekedett el Kaitlyn szeme. – Egy élősködő? – kapta a kezét a szája elé. A puszta gondolattól is rátört a hányinger, hogy valamilyen parazita van benne.

     – Semmi szörnyűség – szélesedett el még jobban az orvos mosolya. – Egy magzat. Ön gyermeket vár.

     Kaitlynnel fordult egyet a szoba. Az eddig hangosan dübörgő szíve hirtelen lelassult, talán meg is állt egy pillanatra. Az ujjai jéghideggé váltak, a tenyerét hideg izzadtság lepte el. Magzat, magzat, magzat, dübörgött a fülében újra és újra. Erős késztetést érzett, hogy felpattanjon és világgá rohanjon, de érezte, hogy kifut a testéből az összes erő. Ha mégis fel tudott volna állni, a lábai nem tartották volna meg. Ez egy szörnyű tévedés, zakatolt az agya.

     – Tévedés! – nyögte ki hangosan is. – Az nem lehet! Teljes képtelenség! Nem vagyok terhes. Nem lehetek terhes, mert… Mi védekeztünk! Elrontottak valamit. Biztos összekeverték a leleteket. Nézze meg, kérem, még egyszer! – nyúlt az orvos asztalán heverő papír felé, de dr. Turner rátette a tenyerét, és felvette a szemüvegét.

     – Ön Miss Kaitlyn Julia Connors? – nézett a leletre.

     – Igen.

     – 1990-ben született?

     – Igen, de…

     – De?

     – De nem vagyok terhes! Mi védekeztünk.

     – Tablettát szedett?

     – Igen! De Londonban maradt, és még nem irattam fel újat. De használtunk óvszert. És nem voltunk együtt olyan sokszor, mert a párom csak két napra jött Los Angeles-be szeptember végén, és…

     Ahogy Kaitlyn az orvos elnéző mosolyú arcába nézett, érezte, hogy elvörösödik. 32 éves, értelmes nő vagy, korholta önmagát, és úgy hablatyolsz, mint egy 16 éves!

     – Menstruált az együttlét óta?

     – Igen. Egy kicsit.

     – Kicsit?

    – Hát, mivel abbahagytam a tablettát, normális, hogy alig volt meg, mert még vissza kell állnia a szervezetemnek, ugye?

    – Nézze, Kaitlyn! – kulcsolta össze dr. Turner a kezét az asztalon. – Bárhogy is volt, a tények önmagukért beszélnek. Tudjuk, hogy százszázalékos biztonsággal egyetlen eszköz sem véd meg a teherbeeséstől. És ahhoz elég egy alkalom is, és egy későn felhúzott óvszer már nem segít. Bárhogy is volt, a magzat héthetes. Szükség van pár vizsgálatra, úgyhogy Norah átkíséri önt dr. Montgomery-hez. Elsőrangú szülész-nőgyógyász, már várja önt – állt fel dr. Turner. – Ez az öné – nyújtotta Kaitlyn felé az asztalán heverő papírt. – Sok sikert! Ha valamiben segíthetek, nyugodtan keressen fel!

     Egy óra múlva Kaitlyn kábultan poroszkált az autója felé. A táskáját a kezében tartotta, az sem érdekelte, hogy leér a földre, és szinte húzza maga után. Hallotta, ahogy a vére susogva száguld az ereiben, a szíve pedig azt dübörgi, hogy ter-hes, ter-hes, ter-hes...

      – Hogy lehettem ennyire felelőtlen? – suttogta. – Ilyen hülye? Most mihez kezdek? – torpant meg. – Mit mondjak Ethannek? – kapta a szája elé a kezét. – Semmit! Nem tudhatja meg – rázta meg a fejét, és újra elindult a piros Mercedes felé. – Egyszerűen nem lehetek terhes! Nem akarok gyereket. Nem LEHET gyerekem! – kiáltotta, és halványan észlelte, hogy a szembe jövő nő a lépteit megszaporázva, sietve kitér előle.

     – Nem is látszok terhesnek – nézett le tökéletesen lapos hasára. – Idióta! – fújt egy nagyot. – Még nem is látszódhat.

     Ahogy odaért az autójához, megtorpant, és hirtelen fogalma sem volt, mit kell tennie. Csak bámulta a piros Mercedest, mint aki most látja először. 

     – Le kell nyugodnom – emelte fel a kezét, ami úgy remegett, mint ha mínusz húsz fokban álldogálna ruha nélkül. – A kulcs – jutott eszébe, hogy mit is kell csinálnia, és belekotort a táskába.

     Teljesen egészséges, visszahangzott a fejében a nőgyógyász hangja. Hét hónap múlva szülünk egy gyönyörű, egészséges babát.

     – És ha úgy járok, mint anya? Eszemben sincs meghalni egy nem kívánt terhesség miatt! – nézett le a táska aljába, és végre meglátta a kocsikulcsot.

     Úgy roskadt le az ülésre, mint aki sprintelve futotta végig a maratont. Ahogy a táskáját ledobta az anyósülésre, egy újabb baljós gondolat ugrott elő a fejéből.

     – Ha megtartanám a gyereket, mit szólna a vezetés? Örök életre leírnám magam. Yolanda átvenné a pozíciómat és soha nem vennének vissza. Soha nem kapnék még egy ilyen lehetőséget. Nem tehetem – ragadta meg a kormányt. – Nem hagyhatom, hogy tönkremenjen minden egy ballépés miatt. Igen, ez csak egy ballépés – csapott a kormányra. – Csak egy újabb probléma, amit meg kell oldani.

     Egy ideig mozdulatlanul ült, a száját harapdálva. Régi rossz szokás, amivel évek óta leszámolt, de úgy tűnik, nem végleg.

     – Hagyd abba – sziszegte a visszapillantó tükörbe nézve. – Olyan fehér vagyok, mint aki szellemet látott. Vagy mint egy szellem – nyúlt a táskája után, és elővette a sminkkészletét. – Egyáltalán nem nézek ki terhesnek – vizsgálgatta az arcát, amikor végzett a rúzsozással, és feltett egy kis bronzosítót. – És ez így is marad – döntötte el.

Válaszutasok 2. rész 9. fejezet

 

Illés TaMara - Válaszutasok

MÁSODIK RÉSZ

9.    fejezet

    ~ Kaitlyn ~

     – Mi ez a nagy sóhaj?

     Kaitlyn meglepve kapta fel a fejét. Yolanda Adams állt az ajtóban, magasan, karcsún, kíváncsi tekintettel. Térdig érő, zöld ceruzaszoknyájában és japán ujjú, törtfehér blúzában, karamellszínű, tökéletes bőrével maga volt a két lábon járó elegancia.

     – Tele a puttonyod? – kérdezte, és választ sem várva besétált az irodába és lerakta a kezében tartott mappát az íróasztalra.

     – Nem, csak elgondolkodtam – erőltetett mosolyt az arcára Kaitlyn. Nézte, ahogy Yolanda leül vele szemben, elegánsan keresztbe teszi hosszú lábai. Tudta, hogy nem ússza meg a beszélgetést. Furcsa módon azonban nem érezte magát kellemetlenül tőle, sőt, inkább megkönnyebbült.

     Jól megértették egymást, bár Kaitlyn először nem volt meggyőződve arról, hogy ez így lesz. Yolanda volt az amerikai kiadás vezetői posztjának várományosa, de a fúzió Kaitlyn kinevezését hozta. Azt várta, hogy Yolanda felmond, de végül elfogadta a helyettesi beosztást, egy feltétellel. Ha Kaitlyn jóváhagyja. Ő pedig hazardírozott, és támogatta a döntést. Az első találkozásukkor Yolanda elmesélte, hogy megfordult a fejében a gondolat, hogy a bőrszíne akadályozta a kinevezését, de elvetette, hiszen a vezetői kör sokszínűbb nem is lehetett volna. Tipikus amerikai álom, mondogatta, bár Kaitlyn a maga részéről egyelőre a vágyálom és a rémálom minősítés között vacillált.

     Az idő múlására nem lehetett panasza. Az augusztus úgy elszállt, hogy szinte észre sem vette, máris szeptembert írtak. A munka minden egyes percét élvezte, izgalmas volt és kihívásokkal teli, és ő tárt karokkal fogadott mindent, amit nyújtott. A csapata remek volt, és első kézből tapasztalta meg az Ethantől hallott mondás igazát, miszerint az amerikaiak nem azért dolgoznak, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy dolgozzanak. Arra is jól emlékezett, hogy megsértődött, amikor a férfi hozzátette, hogy nem fog kilógni a sorból Los Angeles-ben. Mára már rájött, hogy Ethan nem sértésnek szánta.

     – És min gondolkodtál? – firtatta Yolanda.

     – Hát, csak úgy – rántotta meg a vállát Kaitlyn.

     – Csak úgy – bólogatott Yolanda sejtelmes mosollyal. – Na, ki vele, mi bánt!

     Kaitlyn kényelmetlenül mocorgott a székében, és kicsit nevetségesnek érezte magát. Hiszen Los Angeles-ben van. Az álmok földjén. Ahová a fél világ vágyik. Ő pedig boldogtalan. De oka van rá, védte meg magát öntudatosan. Hiába alakul jól minden a munkában, ha a szerkesztőségen kívül nem találja a helyét. Azt hitte, ha beleveti magát a munkába, későig bennmarad, és az elkerülhetetlenül bekövetkező szabadidejében pedig felfedezőútra indul a környéken, akkor minden rendben lesz. Tévedett. Hiába a napfényes Kalifornia, az óceán, a gyönyörű part, a ragyogóbbnál ragyogóbb üzletek megannyi szebbnél szebb cipővel és szandállal, nyomorultul érezte magát.

     A nap fénypontja mindig az volt, ha Ethannel beszélt telefonon vagy videochat-en, ahol végre láthatta az arcát. De egyik sem pótolhatta a férfi érintését, a neki szóló mosolyát, a közelről rászegeződő pillantását, és legfőképp az összetartozás érzését…

    – Mi borít ki igazán? – ütötte a vasat Yolanda. – A meló? A meleg? Vagy a távolság – nézett rá sajnálkozó mosollyal.

    – Az utolsó – ismerte be Kaitlyn sután, mert a szánakozás az elsők között szerepelt az utálni való dolgok listáján. – Ah, már megint üres – grimaszolt a kávésbögréjére, hogy leplezze a zavarát.

     – Már megint? Mennyit ittál? – nevetett Yolanda.

     – Négyet.

     – Az igen! Azzal a feneketlen kancsóval? – bökött Yolanda a bögréje felé. – Hogy fogsz éjjel aludni?

   – Ahogy tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt – rántotta meg a vállát Kaitlyn. – Annak a koffeinnek, amelyik ebben a barna színű vízben van, semmi esélye velem szemben. Viszont finom.

     – Azt hittem, hogy az angolok teáznak.

   – Jobbára, de ha az ember lányának amerikai párja van, akkor átértékeli egy picit a dolgokat – mosolygott Kaitlyn. – Mi szél fújt erre? Azt hittem, már hazamentél.

     – Még volt pár elintéznivalóm. Csak jöttem, hogy elköszönjek a hétvége előtt.

     – Terveztek valamit?

     – Jake egyik barátja kerti party-t ad, oda megyünk holnap. A nagyi vigyáz addig a kölykökre. Bár ők tiltakoznak a felügyelet ellen. Egy 11 éves fiú, és egy 14 éves lány nem igényel kotlóstyúkot – változtatta el a hangját Yolanda.

     – A lányod mondta? – nevetett Kaitlyn. – Hát, igen. Gondolom, igyekeznek önállók lenni.

     – Persze! Ha új cuccok vásárlásáról van szó, meg lógásról a haverokkal, akkor az önállóságuk határa a csillagos ég. De nézd csak meg, ha arról van szó, hogy összeszedjék a saját szennyesüket! Vagy kivigyék a szemetest. Egyből csecsemővé változnak, fogni kell a kezüket…, hogy elrángasd őket a kukáig, mert maguktól nem találják meg.

   – A kamaszok már csak ilyenek, nem? – kérdezte Kaitlyn, és nehezére esett elképzelni, amint a mindig összeszedett, méltóságteljes, higgadt Yolanda a gyerekeivel bajlódik. 

     – De. És így szeretjük őket – mosolygott Yolanda. – És, te hogy állsz a srácokkal?

     – Hát, igazából sehogy – krákogta Kaitlyn. – Mondjuk úgy, hogy nemigen van tapasztalatom.

     – De azért láttál már gyereket? Tudod, olyanok, mint mi, csak kisebb méretben, nagyobb szájjal.

     Szerette Yolanda humorát. Picit emlékeztette Katie-re, csak finomabb kiadásban. Sokkal finomabb kiadásban, javította magát, hiszen Yolanda maga volt a higgadt, magabiztos nőiesség, és nyoma sem volt benne Katie szeleburdiságának. Megjelenésre igazi dáma volt, tiszteletet parancsoló, ám mégis melegség lengte körül.

   – Persze, hogy tudom, milyen egy gyerek – legyintett mosolyogva. – Csak, tudod, nem volt testvérem. Felnőtt koromban meg nem igen kerültem közelebbi kapcsolatba velük Ethan nővérének gyerekein kívül. De ők még nagyon picik.

     – Csodapofák egytől egyig – mondta Yolanda. – Mindegyik külön egyéniség, de mégis közös rugóra járnak. Néha az az érzésem, ha egyet ismersz, ismered az összeset. Viszont nekem most mennek kell – nézett az órájára. – Te maradsz még? – állt fel, lesimítva a szoknyáját. Olyan volt, mint egy kecses gazella, Kaitlyn, ha nem tudja, hogy két kamaszkorú gyerek van, magától biztos nem jött volna rá.

    – Egy kicsit még maradok. Utána irány a repülőtér. Ma érkezik Ethan – nézett az órára, és szinte érezte, hogy felcsillan a szeme.

    – Oh! Akkor nem értem, miért voltál úgy elszontyolodva az imént. Viszont azt nem is kérdezem, mivel fogod tölteni a hétvégét – szaladt az arcára egy széles mosoly. – Érezzétek jól egymást!

     – Köszönöm – intett Kaitlyn Yolanda után, és örült, hogy az már nem látja lángba boruló arcát.

     Az óra mutatója kíméletlen lassúsággal vánszorgott, mintha sosem akarná elérni az öt órát. Próbálta elfoglalni magát, és nem beleesni az órabámulás csapdájába. Dolgozott még egy kicsit, de a figyelmét elterelte Yolanda kérdése. Hogy miért is volt elszomorodva, amikor Ethan ma érkezik? A válasz könnyű volt: csak egy hétvégét tölthetnek együtt.

     Öt óra előtt öt perccel átcserélte királykék kosztümjét egy lenge, halványsárga nyári ruhára, és végre elindult. Vissza kellett fognia magát, hogy ne rohanjon végig a folyosón, de a liftből szinte kirobbant, majdnem letarolva az őrt. Sűrű bocsánatkérések közepette maga mögött hagyta a nevető férfit, és most már nem fogta vissza magát, futva érkezett az autójához.

     Régen érzett ilyet. Egyszerre volt boldog volt és izgatott. Visszagondolva az elmúlt hetekre, minden egyes átsírt éjszaka és hétvége megérte, mert tudta, hogy a szerelmére áldozta őket. Viszont maga előtt is szégyellte bevallani, de most már egyetértett Ethannel abban, hogy sem a munka, sem az ambíciói érvényesítése nem éri meg azt a fájdalmat, amit folyamatosan érzett, mióta elváltak Londonban. De elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, végig csinálja, amit vállalt, és nem hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják. Ha nem így tenne, önmagát adná fel, és az nem vallana Kaitlyn Connorsra.

~ Ethan ~

     Fáradtan kóválygott a tömegben. Isteni csodaként fogadta, hogy végre a LAX-on van. A repülőgép tele volt, az utasok zajosabbak nem is lehettek volna. A gyerekek sírtak vagy rohangáltak, amitől a felszállás után egy órával már úgy érezte, mintha egy méhkas költözött volna a fejébe. De minden nyűgje elszállt, ahogy meglátta a várakozók között Kaitlynt. Bokáig érő, lenge ruhájában, vállára omló hajával, borostyánszínű szemével olyan volt, mint egy szépséges tündér.

     Ethan türelmetlen, hosszú léptekkel szelte át a távolságot, és amikor végre ott állt a szeretett nő előtt, ledobta a válláról a sporttáskát, ami nagy puffanással ért földet a lába mellett, és habozás nélkül a karjába kapta Kaitlynt.

    – Végre – lélegezte be a jól ismert parfüm púderes, lágy illatát, ami az otthont és a boldogságot jelentette. – Azt hittem, sosem érek ide. Nagyon hosszú volt az út.

     – Oh, de romantikus! Az a baj, hogy hosszú volt az út, nem az, hogy hiányoztam? – mosolyogtak rá a könnyes borostyánszemek, mire két kezébe kapta Kaitlyn arcát és szenvedélyes csókkal birtokba vette az ajkát.

     Teljesen belevesztek egymás közelségébe. Ethan csak távoli zajként érzékelte a hangosbemondóból szinte folyamatosan áradó figyelemfelhívásokat, és a körülöttük hullámzó tömeg hangját. De nem is érdekelte semmi, csak Kaitlynre figyelt, míg egy nagy bőrönd neki nem csapódott a vádlijának.

     – Elnézést – figyelt fel egy apró, ázsiai lányra, aki ijedt arccal hajolt meg felé a felborult bőröndje mellől.

     – Semmi gond – bontakozott ki Ethan Kaitlyn karjaiból, és felállította a pórul járt csomagot. – Én kérek elnézést – gurította a bőröndöt a lány mellé, aki hálálkodva újra meghajolt, majd sarkon fordult és elsietett.

     – Azt hiszem, ideje nekünk is indulni – simított a füle mögé Kaitlyn egy hajtincset.

     – Igen. Kicsit útban vagyunk – értett egyet Ethan, és felkapta a földről a táskáját. – Mutasd az utat – kapta a tenyerébe Kaitlyn kezét.

    Pár percet sétáltak a még mindig tikkasztó melegben szinte párologni látszó parkolóban, amikor Kaitlyn büszkén megállt egy meggypiros Mercedes cabrio mellett.

    – Csinos a kicsike – füttyentett Ethan, és bedobta a táskáját a hátsó ülés elé. – És, milyen a jobb oldalon vezetni? – pattant be Kaitlyn mellé.

     – Kellett egy kis idő, míg megszoktam, de most már nincs vele gond – indította be Kaitlyn a motort, és gyakorlott kézzel kikanyarodott a parkolóból. – Bár az a rengeteg sáv és felüljáró! Néha még most is eltévedek – grimaszolt, miközben besorolt a centrum felé haladó autósorba.

    Ethan kényelmesen hátra dőlve érezte a semmittevést. És élvezte a látványt. De nem a gyorsan változó városkép kötötte le a figyelmét, hanem Kaitlyn. Az arca, a mozdulatai, a szélben hullámzón repkedő fürtjei.

     – Nagyon csinos vagy. Picit lebarnultál. És nem is tudom, mikor láttam rajtad ilyen lenge ruhát utoljára – morzsolta meg a vékony anyagot az ujjai között. – A kosztümök leuralták a szekrényedet.

    – Munkában most is kosztümöt hordok – mosolygott rá Kaitlyn, majd gyorsan visszakapta a tekintetét az útra. – Mesélj! Hogy van Susan?

     – Szépen javul szerencsére. Sokat segített neki, amikor hazamehetett a kórházból, és most, hogy már a gyerekek is vele vannak, még jobb. És persze ott van mellette Mrs. Parker.

     – Egy ilyen házvezetőnő aranyat ér.

     – Bizony. Nagyon karakán asszonyság – nevetett Ethan.

     – Na, csak nem lekapott a tíz körmödről? – vigyorgott Kaitlyn.

     – Nem, dehogy. Csak rendet tart. A gyerekek is szeretik. Nagy segítség.

     – A telefonban elég jónak tűnt Susan hangja.

     – Igen – sóhajtotta Ethan. – Mert tartja magát és igyekszik túl lenni rajta. Jár gyógytornára, és úszni. Szépen erősödik, de lelkiekben még nagyon lent van, bár igyekszik nem mutatni. Jár pszichológushoz, de nem hiszem, hogy ezt fel lehet dolgozni. Legalábbis ennyi idő alatt nem. Talán majd évek múlva.

    – Vagy sosem – tette hozzá Kaitlyn az utat nézve. – Tudod, hirtelen eszembe jutott, hogy… – mondta, majd legyintett egyet, mint aki legyet akart elhessegetni. – Semmi, felejtsd el! – mosolygott. – Butaság.

   Ethan figyelmét nem kerülte el a hirtelen hangulatváltás. Kaitlynt foglalkoztatta valami, de bizonytalan volt, hogy felvesse-e. Vagyis saját magával kapcsolatos a dolog, vonta le a következtetést, és nem is csalódott, amikor rövid noszogatás után párja csak kibökte, mi jár a fejében.

     – Tudod, azon gondolkodtam, hogy Susan most ugyanabban a cipőben jár, mint apa, amikor anyu meghalt. Csak Susan erős, nem úgy, mint az apám, aki gyáván az önsajnálatba menekült.

      – Igen – töprengett Ethan. – Van hasonlóság.

     – De abban egészen biztos vagyok, hogy Susan nem fog mást vádolni a baleset miatt, és nem fogja elhanyagolni a gyerekeit.

     – Susan idővel össze fogja szedni magát. Talán apádnak is könnyebb lett volna, ha van családja, vagy olyan felnőtt, akire támaszkodhat.

    – Az, hogy árvaházban nőtt fel, nem mentség arra, hogy eldobott magától és engem vádolt a történtekért – emelte fel a hangját Kaitlyn. – Én voltam a családja. Árvaként neki még jobban át kellett volna éreznie a helyzet súlyát.

     – Igazad van – simogatta meg Ethan Kaitlyn karját. Felmerült benne, hogy lehet, nem csak Susannek van szüksége pszichológusra, hanem Kaitlynnek is, mert a találkozás az apjával talán jobban felszakította a sebeket, mint gondolta. De bölcsen hallgatott, mert volt mit elhallgatnia.

     Az utóbbi időben ő is sokat foglalkozott William Lawrence-szel, de ezt Kaitlyennek nem kell tudnia. Már az is ambivalens érzést keltett benne, hogy a párja viszonylag könnyed hangon beszélt az apjáról. Talán ez azt jelentette, hogy ennyi idő után végre begyógyulhatnak a sebei? Ha így van, ennek ő csak örülne, de…

     De ott volt az az átkozott karlánc. Ami ott lógott William Lawrence csuklóján. A sheffieldi találkozó után napokig azzal álmodott, és végül mindig verejtékben úszva ébredt fel. Mi van, ha az tényleg az ő apjának a karlánca? Ha így van, hogy kerülhetett Kaitlyn apjához? Azon gondolkodott, hogy visszamegy Sheffield-be és megkérdezi Lawrence-től. Egyszer útnak is indult, de aztán visszafordult. Inkább felhívta Greget, aki jogászként azt ajánlotta, hogy ha ennyire gyanús neki az ügy, és ennyire fontos az a karlánc, akkor fogadjon fel egy megbízható magánnyomozót. Barátként pedig azt javasolta, hogy felejtse el az egészet.

    Mindig is szívesen fogadta Greg baráti tanácsait, és hajlott rá, hogy igenis létezhet két egyforma ezüst karlánc, kis ezüstlappal, rajta a WJL monogrammal, mint Wilbur Jefferson Lambert, és mint William Joseph Lawrence. Az ő apja diplomaajándékként kapta a szüleitől az ékszert, aminek a halála napján nyoma veszett a pecsétgyűrűjével együtt. Persze William Joseph Lawrence-nek, a volt gyári munkásnak is lehetne ugyanilyen gravírozású karlánca, de ő miért tenné két paragrafus jel közé a monogramját?

     Ethan Kaitlyn szép profilját nézve erőszakkal elszakította a gondolatait az ügyről. Hagyta, hogy a szeretett lény közelsége megnyugtassa, és elterelje a gondolatait. Nem azért jött L.A.-be, hogy a múlton rágódjon, hanem, hogy megélje a jelen minden pillanatát. Mélyen beszívta az édes-sós levegőt, és arcát a még mindig erősen sütő Nap fényébe tartva ellazította magát az előttük álló hétvégére gondolva.

~ Kaitlyn ~

     A közös hétvége felhőtlenül telt, dacára annak, hogy Kaitlyn már akkor úgy érezte, hogy az idő rövidsége beárnyékolja az örömüket, amikor még csak elindult a repülőtérre, hogy felvegye Ethant. És tessék, mire felocsúdtak, beköszöntött a hétfő, és vége volt a hosszú beszélgetésekkel, jövőtervezéssel, tengerparti andalgással és szeretkezéssel töltött közös időnek, és újra ott álltak a LAX terminálján.

     – Gyűlölöm ezt a részt – morogta Ethan, amikor kibontakozott az ölelésből és lehajolt a táskájáért.

     – Az üdvözlős rész sokkal jobb, mint a búcsúzós – bólogatott Kaitlyn.

     – Bárcsak több időre jöhettem volna!

     – Bárcsak!

    – De nem mondhattam le a holnapi találkozót Mr. Kensingtonnal. Szerdára pedig Jim szervezett be egy másikat.

     – A kötelesség az kötelesség – sóhajtotta Kaitlyn. – Mikor találkozunk újra?

    – Nem tudom előre megmondani – rázta a fejét Ethan. – Attól is függ, hogy Susan hogyan boldogul.

    – Mindig van valami bizonytalansági faktor.

    – Igen. Te biztosan nem tudsz…

   – Nem – vágott Kaitlyn közbe. – Még szinte meg sem melegedtem, nem mehetek egyből szabadságra. Már mondtam.

     – Jöhetnél úgy, mint én, egy hétvégére.

     – Az nekem nem elég – vágta rá Kaitlyn szomorúsággal vegyes bosszúságot érezve.

     – Nekem sem, de több mint a semmi. Én is magányos vagyok nélküled, Kay.

    – Tudom. Nem téged okollak – simult a férfihoz szorosan. – Nem kívánom, hogy otthagyd Susant, amikor még szüksége van rád. Nagyszerű, amit érte teszel. Csak nagyon hiányzol.

    – Te is nekem – felelte Ethan, és Kaitlyn álla alá nyúlva megemelte az állát. – Nemsokára annyit lehetünk együtt, hogy meg is unsz – nézett a szemébe, és bátorító mosolyától Kaitlyn tudott egy kicsit nevetni.

    – Arra ne számíts! Bár, lehet, hogy ha sokat kell rád várnom, és jobban körülnéznék a napbarnított macsók között, akkor…

     – Te csak ne nézelődj! – vonta össze a szemöldökét Ethan, és szorosan átölelte.

     – Rendben! – nevetett Kaitlyn. – De akkor gyakran fel kell hívnod, hogy ne felejtselek el!

     – Abban nem lesz hiány.

     De Kaitlyn csak ezt érezte. Ethan hiányát. Úgy élt meg minden órát, mint egy száműzött. Maga előtt is szégyellte bevallani ezt a nyomorúságos érzést. Mint ha levágták volna a fél karját. Hogy kicsit megszabaduljon az önsajnálat béklyójától, beiratkozott jóga tanfolyamra. Többet járt el a kollégáival munka után, és nekilátott, hogy végre módszeresen felfedezze Los Angeles-t. És, ha már a filmipar fellegvára az orra előtt hevert, akkor ugyan miért ne járjon moziba? Nem zavarta, ha egyedül kellett mennie, de szerencsére néha Yolanda is csatlakozott hozzá, így legalább kevesebbszer akarták felcsípni.

     Élvezte a társaságot, mégis azokat a pillanatokat élvezte a legjobban, amikor egyedül rótta az utcákat, vagy egymagában sétált az óceán partján. Mire az eddig hófehér bőre napsütötte színre váltott, és az arcán előbújtak a szeplők, eljutott odáig, hogy nem Ethan és a hiánya járt a fejében folyamatosan, hanem figyelte az embereket. Ötleteket, gondolatokat merített egy-egy elkapott mondatfoszlányból, gyönyörű naplementéből, az üzletek kínálatából, a sosem látott gyümölcsökből, a turisták lelkesedéséből. Egy nap azon kapta magát, hogy az ötletek némelyike túlmutat a magazinok világán, és nem fér bele a néhány hasábos terjedelem adta keretbe. A leírt gondolatoknak közlői voltak, akik gondolkodtak, lélegeztek, éreztek, önálló életet akartak élni.

     Egy októberi péntek délután a kedvenc helyévé vált kávézó teraszán ült és bőszen jegyzetelt, amikor beléhasított a felismerés: regényt kell írnia a gondolatokból! Hiszen ezt tanulta, évek óta mást sem tesz, mint ír, ebben a legjobb. Miért is ne próbálná meg történetbe foglalni mindazt, ami a fejében és a szívében van? A gondolat fellelkesítette, és jókedvében rendelt egy szelet sajttortát.

     Apró lépés volt, de sikerült vele átlendülnie a holtponton, és innen csak felfelé volt. Az amerikai sütik pedig mennyeiek voltak, és még a szénhidrátra mindig odafigyelő Kaitlynt is sikerült maguk mellé állítaniuk. De ő most, hogy a futás mellett, vagy, ha túl fáradtnak érezte magát, akkor helyett jógázni járt, szemet hunyt ennek, és engedett az édes csábításnak.

     Hosszú időbe telt, de végre egyenesbe jött, és november elejére visszatalált a régi Kaitlynhez.

    – Összehívnád a csapatot délután kettőre, kérlek? – fordult Yolanda felé. – A karácsonyi különszámot szeretném újra átbeszélni. Ötletek kellenek még, ami eddig összegyűlt, az édeskevés.

     – Összetrombitálom őket. Ez lesz az első karácsonyi szám! Máris imádom! – lelkendezett Yolanda.

     – Igen – bólogatott Kaitlyn. – El sem hiszem, hogy szinte nyakunkon vannak az ünnepek.

     – Mit tervezel karácsonyra? Hazautazol? Vagy Ethan jön ide? – érdeklődött Yolanda.

     – Ethan jön.

     – És akkor megismerhetem végre a te titokzatos fotósodat?

     – Persze, szívesen bemutatlak neki – mosolygott Kaitlyn. – Szerintem jól kijönnétek egymással.

    – Nem is mondtam még! – fordult vissza Yolanda az ajtóból. – Egy New York-i barátom említette, hogy látta egy fiatal, londoni fotóművész kiállítását két éve. Nagyon tetszett neki. Összeraktam a darabkákat és képzeld, kiderült, hogy a te Ethaned képeit látta!

     – Tényleg? – lepődött meg Kaitlyn. – Kicsi a világ! Ethan is New York-i.

     – Akkor meg pláne kicsi a világ! – nevetett Yolanda. – A lényeg, hogy rákerestem a neten, és jó sok találatot kidobott. Csodásak a képei! – lelkendezett. – Ő pedig irtó csinos pasi, szóval nem is értelek, hogy bírod nélküle – kacsintott. – Na, megyek, közhírré teszem, hogy kettőkör értekezlet.

    Ahogy magára maradt, Kaitlyn beletemetkezett a munkába. Újra átnézett minden ötletet, ami a karácsonyi számhoz jó lehet, és felírt néhány újat, amit szívesen látott volna a lapban. Ahogy újra átfutotta a listát, még mindig aggasztóan rövidnek találta, így erősen remélte, hogy mindenkinek van még a tarsolyában pár gondolat. Az ő agya kicsit fáradt volt, napok óta nem aludt jól. Dr. McIntyre azzal hívta fel, hogy az apjánál gyomorrákot diagnosztizáltak. Pár évvel ezelőtt talán még pezsgőt is bontott volna erre a hírre, most azonban megrendítette, és ő maga sem értette, miért.

    A töprengésből telefoncsörgés zökkentette ki. Izgatott borzongás futott végig a hátán, amikor meglátta, hogy Ethan hívja.

     – Szia, drága! Nem tudsz aludni? – szólt bele mosolyogva a készülékbe.

     – Helló! Még csak kilenc múlt, ilyenkor még nem szoktam aludni. Zavarlak?

    – Dehogy zavarsz! Mi újság? Ma én voltam a soros a hívással. Nincs baj, ugye? – szólalt meg a vészcsengő Kaitlyn fejében.

     – Csak hiányzol – jött a kedvetlenül csengő válasz.

   – Te is nekem. De nemsokára találkozunk! Az az egy hét hamar elrepül – próbált lelket önteni Ethanbe, azt remélve, hogy ezzel saját magát is felvértezi.

     – Tudod, van egy kis gond – jött a bizonytalan válasz.

    – Miféle gond? Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jössz? – szorította meg Kaitlyn a mobilt rosszat sejtve.

     – Dehogynem megyek. Csak egy héttel később.

     – Mi? – egyenesedett ki Kaitlyn a székben, ahogy az idegszálai megfeszültek. – De miért?

     – Mr. Kensington alapítványa tábort szervez és felkértek, hogy legyek az egyik témavezető. És…

    – Na, várjunk csak! – vágott közbe Kaitlyn. – Te tényleg képes vagy eltolni az utazásodat? Egy, egy…egy gyerektábor miatt?

      – Ez nem gyerektábor. Franciaországban lesz egy…

     – Mindegy, mi! – csattant fel Kaitlyn olyan hangerővel, hogy önmagát is meglepte. – Hetek óta nem találkoztunk – fogta vissza magát. – Számolom a napokat, hogy elteljen az utolsó hét is, te meg fogod magad és elmész a franciákhoz?

      – Átszervezték. Sajnálom!

    – Hát még én – suttogta Kaitlyn dühösen. – Nem tudom szavakba önteni, mennyire hiányzol. Ez most úgy jött, mint egy hidegzuhany – nyelt egy nagyot, de a torkát összeszorító csalódást nem tudta legyűrni. – Azt hittem, én vagyok az első az életedben, nem holmi… alapítvány – fújtatta kiábrándultan.

     – Te vagy az első, Kay! Ezt te is tudod – felelte Ethan, de a győzködése csak tovább növelte Kaitlyn frusztráltságát.

     – Tényleg? Susan miatt lecsúsztam az első helyről. Ezt megértem – tette hozzá gyorsan, mert nem akarta, hogy Ethan az ellenkezőjét gondolja. – De a másodikról is, az alapítvány miatt? Ez nem tudom elfogadni – mondta, és olyan dühös volt, hogy az sem érdekelte, ha a hangja olyan nyers, mint egy adag véres stake. Ethannel akart lenni, csak ez számított, csak ő számított. Erre ő maga vonja meg tőle ezt az örömöt?

   Néma csend fogadta a kifakadását. Már azt hitte, megszakadt a vonal, amikor Ethan mégis megszólalt.

       – Kay, azt hittem, hogy már túl vagyunk a vádaskodáson!

     A hangja szomorúan csengett. És tökéletesen igaza van, jött rá Kaitlyn. Lehajtott fejjel elszámolt magában tízig, lassan, hogy lecsillapítsa a haragját, ami után csak a mély csalódás maradt.

     – Rendben – suttogta. – Bocsánat! Igazad van. Csak olyan hirtelen jött. Minden nap számolom az órákat, hogy mennyit kell még várnom rád. És most kiderül, hogy egy héttel többet? Az plusz 168 óra!

     – Én is számolom az időt, hidd el! És próbáltam kibúvót találni, de nem ment.

     Kaitlyn könnybe lábadó szemmel meredt maga elé. Az erőfeszítései, hogy elfoglalja magát, amíg a férfi nincs mellette, feleslegesek, ha Ethan maga húzza keresztül a számításait.

     – Ha annyira akartál volna, akkor ment volna! – kapaszkodott a szavakba, mint egy szalmaszálba. – És mindig van választási lehetőség! – tette hozzá, mert oda akart szúrni a férfinak. Hiszen nincs szüksége rá, hogy abban az alapítványban dolgozzon. Nem kap érte pénzt, csak a munka van vele, ő mégis azt választotta, helyette.

    – Vagyis mindig, ha rólam van szó? – hallotta Ethan fojtott hangját, de akkor sem hallhatta volna élesebben, ha beleordítja a telefonba. Azonnal érezte, hogy bakot lőtt, de Kaitlyn Connors nem adja fel ilyen könnyen.

     – Nem akarok újra azon vitatkozni, hogy miért fogadtam el az állást! – felelte lassan. – Ez munka – nyomta meg a szót. – Nem egy alapítvány a magasztos céljaival. A kettő között óriási a különbség. Te is tudod, hogy én ezért az állásért küzdöttem egész életemben.

    – Tudom – mondta Ethan rövid szünet után. – Én pedig remélem, hogy te is érted, amit mondasz, Kay! Most le kell tennem. Majd hívlak. Szia!

     Kaitlyn zavarodottan bámulta a mobil elsötétedő kijelzőjét. Úgy érezte, menten felrobban a dühtől és a csalódástól. Mi a célja ezzel, zakatolt az agyában. Unatkozik? Így akar visszavágni? De miért? És miért pont most?

      A kezére fókuszálva próbált lenyugodni, de a remegést látva csak az lett az eredménye, hogy rátört a hányinger. Ne láss rémeket, nyugtatta magát. És ne légy igazságtalan! Fogadd el, hogy Ethannek is vannak kötelességei! Ne légy önző!

     Biztosan azért érintette ennyire rosszul a dolog, mert egy ideje bujkál benne valami, futott át az agyán. De lehet, a sütizés az oka a rossz közérzetének, a sok szénhidráttól minden idegvégződése érzékenyebben reagál az ingerekre. Vagy talán csak hipochonder, és az apja betegségét máris levetíti saját magára, ezért rendetlenkedik a gyomra.

     Bárhogy is van, először is le kell nyugodnom, mert mindjárt kezdődik az értekezlet. Utána pedig higgadtan átgondolom a dolgokat, döntötte el. És mindenre találok megoldást.