ELSŐ RÉSZ
13. fejezet
~ Ethan ~
Ethan bezárta a kocsiajtót Jillian után, aki
úgy ült az ülésen, mint egy gyönyörű, morcos alabástrom szobor. A fejfájás,
amivel kimentette magát a teremben, csodás módon eltűnt, mire kiértek a
parkolóba. Bár Ethan inkább arra szavazott, hogy nem is létezett.
Ahogy ő is beült a Roverbe, elég volt
Jillian profiljára néznie, hogy tudja, nyakukon a vihar, és nem is kellett
sokáig várnia, hogy kitörjön.
– Miért? – jött az
első kérdés, ami úgy szólt, mint ha máris nyakig lennének egy beszélgetésben.
– Miért mi? – lőtte
vissza a kérdést Ethan, de már tudta, honnan fúj a szél.
– Miért kérted fel
táncolni azt a nőt?
Hogyan csináljátok ezt, szólalt
meg a vészcsengő Ethan fejében. Hiszen Kaitlyn előre figyelmeztette, hogy nem
jó ötlet az a tánc. Na, de nem eszik olyan forrón a kását, vetette meg a lábát
gondolatban, hogy a Jillian-tornádónak esélye se legyen elsöpörni őt.
– Tetszett a szám,
amit épp játszottak. Te kimentél, ő meg egyedül ült az asztalnál. Amúgy a neve…
– Nem érdekel a
neve! – csattant fel Jillian. – Azt se, hogy egyáltalán van-e neki. Nem kellett
volna táncolnod vele!
– Mert? Ugyan már! –
bukott ki egy kurta nevetés Ethanből, mert a lány hangja pont olyan volt, mint
egy hisztis gyereké. – Az ő rovatának
dolgozom a magazinnál. Egyedül volt, én pedig udvariasságból felkértem. Végül
is kollégák vagyunk. Te is táncoltál már a kollégáiddal a színpadon kívül, nem?
– mosolygott Jillianre, de nem jött be.
–
Itt nem rólam van
szó! Hanem rólad és arról a nőről! – meresztette rá zöld szemeit Jillian.
– Oké – nyelt egy
nagyot Ethan. – Mi lenne, ha még időben ejtenénk ezt a témát, hm? Mert semmi kedvem
nincs már megint veszekedni. De még vitatkozni sem. Főleg nem egy ártatlan tánc
miatt. Nézz ki, milyen szép az este! – intett ki az ablakon, amikor lefékezett
a pirosra váltó lámpánál. – Itt egy park. Ott andalognak az olyan párok, mint
mi. Letesszük a kocsit, és sétálunk egyet mi is. Még a cipődet is leveheted.
Mezítláb a parkban, Fonda és Redford. Emlékszel? – nyúlt a lány karcsú keze
után, de az úgy kapta el, mintha meg akarta volna ütni.
– Ártatlan tánc? –
szaladt a magasba Jillian hangja. – Ha láttad volna, hogy ragad rád az a nő,
akkor nem neveznéd még véletlenül sem ártatlannak – fújtatta.
Ethan megrázta a fejét,
pedig tudta, hogy jól hallott minden szót. Jillian, aki úgy néz ki, mint egy
istennő, már megint féltékeny, és úgy viselkedik, mint egy kisgyerek a
dackorszakban.
– Jill, ne kezdjük
ezt megint, jó? Egy tánc volt, ennyi. Ne csinálj belőle
ügyet!
Esze ágában sem volt belemenni egy újabb
csatába és pár napig haragszom rád-ot játszani Jillian forgatókönyve szerint.
– Szóval,
megálljunk? – kérdezte helyette újra, de Jillian némán ült, nem szólt többet,
csak bámulta a kocsi mellett újra mozgásba lendülő, kivilágított utcákat.
A londoni éjszaka
fényes volt, színes és jókedvű. Pont amilyennek nekik is lenniük kellett volna
egy jól sikerült party után, dohogott magában Ethan. Ehelyett kilenc órakor már
itthon is vagyunk és marjuk egymást, kanyarodott rá a jól ismert utcára, amikor
Jillian újra megszólalt.
– Mit akar tőled? És,
ami még fontosabb: te mit akarsz tőle? – szótagolta azon a hangon, amivel bármikor
ki tudta hozni a sodrából Ethant.
–
Semmit, érted? –
csattant fel Ethan, amit egyből meg is bánt, amikor Jillian ijedten rezzent
össze. – Ne haragudj! – nyúlt újra a lány megrebbenő keze után, aki most nem
tudta elkapni előle. – Nem akarunk egymástól semmit. Kaitlyn nem akar az ágyába
rángatni, és én sem őt. Ezt a választ vártad?
A válasz csak annyi volt,
hogy Jillian némán elhúzta a kezét, de ez elég volt ahhoz, hogy Ethan
megkönnyebbüljön. A vihar elült végre. Előkotorta a kapunyitó kártyát,
megvárta, hogy szabaddá váljon előtte az út, és abban a hitben kormányozta be a
kocsit a garázs elé, hogy az otthon nyugalma végre elhozta a békét.
– Nem akarod, vagy
nem fogod? – szólalt meg Jillian újra.
Ethan olyan erővel
szorította meg a kormányt, hogy az ujjaiból kifutott az összes vér, és hirtelen
kísértést érzett, hogy gázt adjon és a zárt kapun keresztül hajtson be a
garázsba. A józanész azonban győzött, és helyette a nyelvébe harapva kipattant
a kocsiból, és vissza se nézve a lépcső felé vette az irányt. Legszívesebben
megállt volna és Jillian arcába vágja, hogy igazából azért kérte fel Kaitlynt,
mert annyira szép volt, ahogy ott ült az asztalnál és a színes lámpák
szivárványszínre változtatták körülötte a teret, és ő nem tudott betelni a
látványával. Ha lett volna nála fényképezőgép, egészen biztosan megörökíti a
pillanatot, dacolva a fejmosással. De mindez pusztán a művész vonzalma volt a
széphez, a kivételeshez. Semmi több…
– Válaszolj a
kérdésemre! – csattant Jillian hangja a háta mögött, aminek a bevágott
kocsiajtó dörrenése adott még nagyobb nyomatékot. – Nem akarod, vagy nem fogod
megdugni?
– Nem lehetne még
hangosabban? – pördült meg Ethan. – Az utca végén talán még nem hallották –
intett a Morgan ház felé, bár esélytelen volt, hogy valaki felfigyel rájuk. Nagy
összegben mert volna fogadni rá, hogy ez egész Nyugat-London legunalmasabb
utcája a lehető legérdektelenebb lakókkal.
Jillian úgy vonult fel a
lépcsőn, mint a Jégkirálynő, aztán az ajtóra szegezett tekintettel
megállt.
– Ezzel könnyebben
nyílik – vette elő a zsebéből a kulcsot Ethan, mielőtt Jillian lyukat éget a
bejáratra a pillantásával. Kitárta az ajtót, belépett és hatástalanította a
riasztót, mielőtt az is begerjed, mint a párja, aki bemasírozott mellette az
ajtón, és meg sem állt a nappaliig.
– Most már hajlandó
vagy válaszolni a kérdésemre? – szállt felé a hangja.
– Arra, amelyik
annyira szánalmas, hogy az már segítségért kiált? – tette le a kulcsokat Ethan
az előtérben álló komódra, és követte Jillian hangját a nappaliba. Ingerülten levette
a zakóját és ledobta az útjába eső fotelbe, és gyorsan utánahajította a
nyakkendőjét is. Jó ötletnek tűnt egy üveg sör, így hát továbbment a konyhába.
Ahogy elhaladt Jillian mellett, a lány a nyomába szegődött.
– Arra a kérdésre
gondolok, amelyik teljesen értelmes és válaszra vár. Nem akarod, vagy nem fogod
megdugni azt a nőt?
– Nem fogom, mert
nem akarom! Így már jó? – csapta be a hűtőszekrény ajtaját Ethan. Nekidőlt a
konyhapultnak, kinyitotta az üveget és belekortyolt a sörbe, abban a reményben,
hogy az lehűti.
– Ha őszinte vagy –
villant egyet Jillian zöld szeme.
– A francba! –
horgadt Ethan feje reményvesztetten. – Miért csinálod ezt? Mit akarsz ezzel
elérni? Ha nem bízol bennem, akkor megette a frand az egészet!
– Azt akarod, hogy
bízzak benned, vagy azt, hogy higgyek neked? A kettő nem
ugyanaz.
Ethan érezte, ahogy a döbbenettől
elkerekedik a szeme. Az ajkára toluló gyors választ egy korty sörrel nyelte le.
Ő nagyon is jól tudta, hogy mit akar. Bizalomért
cserébe bizalmat. Azt, hogy amennyire ő megbízik Jillianben, annyira bízzon meg
benne ő is, pedig a lány ezer fokon égett. Igaz,pár hete sokkal komolyabb lett,
mióta a kollégája, Mark Párizsba szerződött. Ethan néma hálaimát rebegett a
színész döntéséért, mert így Jillian nem akart folyton bulizni végre. Ellenben rátelepedett,
és erőt vett rajta valamiféle birtoklási vágy. Kivéve, amikor Mark pár hétre
hazalátogatott, mert akkor újra a régi önmaga lett, aki buliból buliba vágyott,
de ez csak addig tartott, amíg a férfi visszament Párizsba, és megint egy
féltékeny, akaratos Jilliant hagyott maga után.
– Tudod mit? – törte
meg a nyomasztó csöndet Ethan keserű szájízzel, amit nem a sör okozott, mégis
kiöntötte a mosogatóba. – Ha nem akarsz bízni bennem, ne tedd! – nézett a habzó
sörfolyam után, ami gyorsan eltűnt a lefolyóban. – Az én lelkiismeretem tiszta.
Nem csaltalak meg, és nem is áll szándékomban. De unom, hogy hülyének nézel. És
a falra mászok a féltékenységi drámáidtól. Találd ki, hogy mit akarsz, és ha
megvan, akkor közöld velem is! – lökte el magát a konyhapulttól, kikerülte Jilliant,
és elindult kifelé.
– Terhes vagyok.
Ethan lába a földbe gyökerezett. Az agyában
hemzsegő gondolatok pedig egytől egyig kiszálltak a fejéből, és úgy érezte,
mint aki egy ragacsos masszába zuhant.
–
Hogyan? – fordult
meg lassan, ahogy a massza engedte.
– Terhes vagyok –
ismételte meg Jillian, és Ethan nem tudta eldönteni, hogy az ő hallása mondott
csődöt, vagy a lány hangja, amiből elszállt a düh és a hiszti, átadva a helyét a
gyámoltalanságnak és az ijedtségnek.
– Mi…mióta tudod? –
nyögte Ethan.
– Reggel óta –
sírta el magát Jillian. – Én nem akartam… Nem állok készen. Premierem lesz! Én…
én nem lehetek most terhes, egyszerűen nem!
Ethan csak állt, lefagyott
aggyal, Jillian hüppögését hallgatva. Mikor felocsúdott, azon kapta magát, hogy
a karjában tartja a lányt, de fogalma sem volt, hogy került oda. Valami
értelmeset akart mondani, de semmi nem jutott az eszébe.
– Sss – csitította
inkább a lányt. – Semmi baj – hazudta, és végre értelmes gondolata támadt, hogy
mit is kéne tenni. Bevezette szipogó párját a nappaliba. A hír súlya alatt úgy
rogytak le a kanapéra, mint ha most futották volna le a maratont nehézbúvár
ruhában.
– Összekentem a
ruhádat – simított végig az ingén Jillian, de Ethant a legkevésbé érdekelte a
ruhája. Az járt a fejében, hogy mikor eshetett teherbe a lány. Nyilván
valamelyik fergeteges kibékülős szex alkalmával nem vigyáztak eléggé. Aztán az
ugrott be neki, hogy az érezheti magát így, mint most ő, akinek a közelében
bomba robbant, és próbálja felfogni a világot. Az agya kiürült, nem igazán
tudta, mit kellene mondani vagy csinálni. Egy gyerek… És végre beléhasított egy
értelmes gondolat: Fel vagyunk mi készülve erre? Még a kapcsolatunkat sem
tisztáztuk, az előbb épp eljutottak a szakítás előtti fázisig!
–
Nem akarok
abortuszt – fordította felé hirtelen könny és szemfesték áztatta arcát Jillian.
Ne ölj! Mintha Murphy atya
hangját hallotta volna a fejében, akit utoljára akkor látott, amikor még New
Yorkban éltek a szüleivel, és kisgyerek volt. Kisgyerek… Ők ketten létrehoztak egy
babát. Mióta az unokaöccse megszületett, az ő fejében is megfordult nem
egyszer, hogy milyen klassz dolog egy ilyen kis emberke. De Susan és Peter
felkészültek, ők pedig… Nem baj, két felkészületlen szülő is jobb opció, mint
az abortusz, ugye?! Susan kinyírna, ha megtudná, hogy elvetettük. De miért is
tudná meg? Vagy…
–
Nem tudom. Azt
hiszem, nem akarok abortuszt – motyogta végül a fejét rázva.
– Most akkor mi
lesz? – remegett újra Jillian hangja, aki egyszerre megszűnt szerelemféltő,
harcos amazon lenni, és most gyámoltalanul, riadtan nézett rá.
– Nem tudom. Azt hiszem,
várunk – tapasztotta a tekintetét Ethan Jillian lapos hasára. Teljességgel hihetetlen
volt, hogy ott van bent egy apró lény, aki az ő gyereke lesz, talán pont olyan,
mint Tyler.
– Majd figyeljük,
hogyan hízol óriásira – kúszott mosoly az arcára, ahogy lelki szemei előtt
megjelent egy pocakos Jillian.
– De mi lesz a
színházzal? A szerepeimmel? – suttogta Jillian olyan arccal, mint aki a
legrémesebb horrort nézi épp a tévében.
– Most ez a kérdés fontosabb
a színháznál. Hagyj egy kis időt, és majd kialakul, oké? Ha… Gondolom, játszol,
ameddig az állapotod és az igazgatód engedi – rögtönzött. – Ha nem, akkor máris
itthon maradsz.
–
De mihez fogok
kezdeni? – kerekedett el Jillian szeme.
– Nem tudom – tárta
szét a karját Ethan tanácstalanul. – Például tanulhatsz valamit, mondjuk
megtanulsz franciául, úgyis az a vágyad, és most lesz rá időd. Majd kitalálod,
mit csinálj. Aztán lesz egy babánk – simogatta meg a lány arcát.
–
Akkor nem
haragszol? – kérdezte különös tekintettel a lány.
Ethan erőtlenül megrázta a
fejét, de hogy mit is érzett pontosan, azt nem tudta volna megmondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése