Illés TaMara - Válaszutasok
ELSŐ RÉSZ
16. fejezet
~ Kaitlyn ~
A fürdőszobából kilépve Kaitlyn rezignáltan vette
tudomásul, hogy elmúlt tíz óra. Leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét, de az
agya nem fogta fel, mit lát. A keze gépiesen dörzsölgette vizes haját a
törölközővel, de a gondolatai Ethan körül forogtak, aki azóta már biztosan apa.
Ami azt jelenti, hogy a szakadék közöttük még nagyobbra tágult. Indulatosan
kikapcsolta a tévét, felpattant és visszament a fürdőbe. A hajszárító után nyúlt, amikor zajt hallott a bejárati ajtó felől. Leengedte a kezét és fülelt egy kicsit, de a dobbanás nem ismétlődött meg. Megrántotta a vállát, és kézbe vette a hajszárítót, amikor határozottan kopogott valaki, többször egymás után, mintha abba sem akarná hagyni.
Rossz érzés kerítette hatalmába. Nappal is ritkán fogadott vendéget, hacsak nem Katie ugrott fel hozzá. Ki keresheti késő este? Idegen nem lehetett, mert a kapuhoz kód kellett, hacsak nem tévedt el egy kaputelefonnal beengedett látogató. Összehúzta magán a köntöst, átszelte a parányi nappalit, ellenőrizte a biztonsági láncot az ajtón, majd kinézett a kémlelőnyíláson. A szíve hatalmasat ugrott a mellkasában.
Ethan állt ott, kinyújtott karral, a fejét lógatva támasztotta az ajtófélfát. Kaitlyn gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót és a férfi szinte a nyakába zuhant, kis híján ledöntve a lábáról.
– Jézusom! – nyögte a nem várt súly alatt. – Jól vagy?
Buta kérdés volt, mert a férfi nyilvánvalóan nem volt jól. Kaitlynnek minden erejét össze kellett szednie, hogy megtartsa a nála több mint egy fejjel magasabb, nehéz testet, miközben Ethan ide-oda topogott. Nyakában a fotóssal arrébb csoszogott, becsapta az ajtót, majd betámogatta terhét a nappaliba azon csodálkozva, hogyan jutott egyáltalán fel, ha a kapucsengőt meg sem nyomta, plusz nincs lift sem a régi épületben, de rájött, hogy ezt valószínűleg nem fogja megtudni.
– Részeg vagy? – kérdezte fintorogva, amikor erős alkoholszag csapta meg az orrát.
– Na-nagyon…
Elképedve kormányozta a kanapéhoz a férfit, aki lezuttyant, és a fejét lógatva, imbolyogva ült, mintha csak egy csónakban hánykolódna. Szürreális volt a helyzet, mert Kaitlyn még sosem látta két pohárnál többet inni, most viszont úgy bűzlött, mint egy whiskys hordó.
– Ethan, történt valami? – hajolt közelebb aggódva. Nem volt tapasztalata az újsütetű apák szokásait illetően, de az érzékei azt súgták, hogy itt határozottan nem stimmel valami.
– Mozogaszobád... Inkább ka-kapaszkodok – ragadta meg a férfi a karját, de csak másodszorra sikerült eltalálnia, először elnyúlt mellette.
– De ne belém kapaszkodj! – bukott ki belőle a nevetés Kaitlynből, mert Ethan ramaty állapota ellenére vicces volt, ahogy kókadozva dülöngélt, vicces grimasszal az arcán.
– Hozok neked vizet. És kávét. Igen, a kávé az jó ötletet – biztatta magát. – A filmekben legalábbis mindig bejön – hámozta le magáról az erős ujjakat, és az apró konyhába sietett.
– Hova lettél? Ne hagyj itt te is! – kísérte el Ethan lemondó zagyválása.
Kaitlyn felkapta a fejét a szavakban rejlő értelmet keresve, de most inkább a feladatára koncentrált. Bedobott egy kapszulát a kávéfőzőbe, és amíg elkészült a fekete, kitöltött egy pohár vizet. Aztán a kezébe kapta a poharat és a csészét, és sietett vissza a kanapéhoz. Ethan szerencsére ugyanott ült a fejét lógatva, ahol hagyta.
– Tessék, idd ezt meg! – nyújtotta felé a kávét, de a férfi észre sem vette. Kaitlyn jobb híján az orrához tartotta a csészét, miközben a vizet letette a dohányzóasztalra.
– Sziasztok! – rikkantotta a férfi felkapva a fejét, majd a vigyora leolvadt és fintorogni kezdett. – Kávé. Hány… hány… – dadogta.
– Egy kávét hoztam – ráncolta a homlokát Kaitlyn, és most ijedt meg igazán. Ha a férfi duplán lát, akkor lehet, nagyobb a gond, mint gondolta. – Csak egyet – ismételte.
– Nem! – pattant fel Ethan hirtelen meglepően koordináltan. – Hány…hányni kell.
Kaitlyn rémülten lecsapta a csészét az asztalra, két kézzel megragadta a férfi vállát, irányba állítva eltaszigálta a fürdőszoba felé, betolta és becsukta mögötte az ajtót, közben áldotta a jó sorsát, hogy az apró lakásban szinte nincsenek távolságok. Ennek örömére végighallgathatta, ahogy Ethan megszabadul az elfogyasztott alkohol tetemes részétől, majd leöblíti a WC-t. Aztán csend lett. Várt egy percet, majd még egyet, de nem történt semmi, ami gyanús volt. Végül nem bírta tovább a várakozást, és bekopogott a fürdőbe. Nem jött válasz, sőt, semmilyen hang vagy nesz nem szűrődött ki, amitől a szíve a torkába ugrott.
– Ethan! Jól vagy? – kopogott hangosabban, de most sem kapott választ. – Bemegyek, rendben? – nyitott be, hálát adva a sorsnak, hogy Ethan a kulccsal nem foglalkozott.
A férfi a WC csésze előtt feküdt összekuporodva, mozdulatlanul. Kaitlyn rémülten térdelt le mellé, és megrázta.
– Ethan! Hallod, amit mondok?
Elkapta a pánik, hogy a férfi netán elesett, beütötte a fejét és elájult, vagy, ami talán valószínűbb, alkoholmérgezése van.
– ’gen – jött egy gyenge válasz, ami halványan ugyan, de megnyugtatta.
– Fel kell kelned a padlóról!
– Nem kell.
– Dehogynem! Gyere, segítek! Megmossuk az arcodat, aztán lefekszel az ágyba, rendben? Gyere! – húzta a férfit a karjánál foga. – Így nem maradhatsz – állt fel Kaitlyn, és végre sikerült ülő helyzetbe rángatnia a férfit. Pár percnyi birkózás után talpra állította és a mosdóhoz támogatta az erőtlen, ám annál nehezebb testet. A függőleges helyzet mintha kicsit magához térítette volna Ethant, mert megmosta az arcát, és kiöblítette a száját, aztán a csap alá tartotta az egész fejét. A lendülete azonban itt el is fogyott, a hálószobába vezető rövid út ismét nehéz volt, mintha kanyarokkal tűzdelték volna tele időközben.
– Rendben – ültette le az ágyra Kaitlyn a férfit, majd körülnézett, hogy mi is legyen a következő lépés. – Jó. Akkor most idehozom a kávét és a vizet, megiszod, azután pedig lefekszel – döntött. A férfi engedelmesen kortyolt egyet a kávéból, majd fintorogva visszaadta, de legalább a vizet megitta. – Ettől jobb lesz.
– Nem lesz jobb, semmi sem lesz jobb – suttogta Ethan, ami ijesztőbb volt, mint ha kiabált volna.
– Mi nem lesz jobb? – vette el tőle a poharat Kaitlyn, de nem kapott választ. – Vegyük le ezeket – noszogatta a férfit, de végül neki kellett kihámoznia a bőrdzsekiből és levennie a lábáról a cipőt, amit Ethan teljes rezignáltsággal tűrt. – Mi történt? – kérdezte, és az agya válaszért sikoltott. Hogy valami szörnyűség történt, abban teljesen biztos volt, de bele sem mert gondolni, mi lehet az.
– Vége. Nincs tovább – motyogta a férfi.
– Mi történt? – fogta Kaitlyn a két tenyere közé Ethan arcát. A szíve összefacsarodott a szemében tükröződő fájdalom és a feltörő könnyek láttán.
– Nincs fiam, Kaitlyn! Nincs fiam – motyogta a férfi alig hallhatóan, majd végigfeküdt az ágyon és a párnába temette az arcát. Kaitlyn tehetetlenül nézte, ahogy Ethan a fájdalom, az alkohol és a napok óta tartó kimerültség terhe alatt elalszik.
Mintha csak a lakásra hulló nehéz csend húzta volna le, Kaitlyn leereszkedett a sarokban álló karosszékbe és próbálta mozgásra bírni az agyát. Ethant bámulva remegő kézzel beletúrt kócosra száradt hajába, és próbált a férfi szavainak értelmet találni. Mit jelenthet az, hogy nincs fia, zakatolt az agyában a kérdés, és érezte, hogy a torka összeszorul. Mi történhetett?
Hirtelen hangos zene törte meg a csendet, talpra ugrasztva Kaitlynt. A bénultságot lerázva magáról kapkodva kereste a hang forrását, míg rá nem jött, hogy Ethan telefonja a ludas. Felkapta a férfi padlóra dobott bőrdzsekijét, és kiszaladt a nappaliba. Végigszántott rajta a kezével, és gyorsan rá is talált az egyre hangosabb mobilra, de mire kirángatta a belső zsebből, már elhallgatott. A jó hír az volt, hogy mielőtt elsötétedett volna a képernyő, még el tudta olvasni a hívó nevét. Susan volt, Ethan nővére, hacsak a férfi nem ismert más Susant is, amiről Kaitlyn nem tudhatott. Ha elég gyors, felvehette volna, fújtatott frusztráltan. Hátha aggódik miatta a nővére. Bűvölte egy ideig a tenyerén fekvő telefont, de az nem szólalt meg újra, ő pedig nem tudta feloldani a billentyűzetet.
Tanácstalanul nézett körül a nappaliban. Most mit csináljon? Próbálja kideríteni Susan telefonszámát? Biztos benne van a telefonkönyvben. Felhívja a tudakozót, kapta fel a saját mobilját a komódról. Na, igen, csak hogy nem tudja az asszony nevét, sem azt, hogy a férjét hogy hívják, lohadt le a lelkesedése. És különben is, mi van, ha Ethan nem is akarja a nővérét keresni? Ha nem akarja, hogy tudjon arról, ami történt? És különben is, mi történt? Vajon mit értett az alatt, hogy nincs fia? Kaitlynt kirázta a hideg, mert bármennyire is távol állt tőle a saját gyerek gondolata, Ethan érdekében és persze a baba miatt nagyon remélte, hogy csak valami részeg zagyválásról van szó, és nem történt semmi szörnyűség.
Haszontalannak érezte az agyát, így inkább a köntöse zsebébe ejtette a telefont, és a helyére csúsztatta a biztonsági láncot a bejárati ajtón. Az ajtónak támaszkodva végighordozta a tekintetét a parányi nappalin, aminek fehér bútorai úgy néztek vissza rá, mint megannyi vakító kérdőjel. Gyorsan leoltotta a mennyezeti világítást, és máris puhábbá váltak a kontúrok a konyhapult meleg sárga fényében. Megtöltött egy poharat vízzel, bevitte a hálóba és letette az éjjeliszekrényre Ethan mellé, majd rövid hezitálás után a férfi mobilját is mellérakta.
Lassan éjfél volt, és ahogy az adrenalin felszívódott a szervezetében, Kaitlynt úgy borította el az ólmos fáradság. Az arcát dörzsölve elmerengett az alvási opciókon. A kanapé nem volt alkalmas alvásra, két ember fért el rajta szorosan egymás mellett ülve, az ágyát viszont Ethan foglalta el. A padló nem tűnt hívogatónak, így alapos megfontolás után a hálószoba öblös foteljét választotta. Közelebb húzta az ágyhoz, hogy a lábát ki tudja nyújtani, és elővett egy egy bolyhos takarót. A helyzet meglehetősen szürreális és zavarbaejtő volt, de azzal nyugtatta magát, hogy ha Ethan esetleg felébred és szüksége van valamire, legalább kéznél lesz. Égve hagyta a fürdőszobában a lámpát, hogy a fény mutassa az utat a férfinak, ha szükség lenne rá, és végre elhelyezkedett az alkalmi ágyában.
Az éjjel eseménydús volt, az előrelátása pedig hasznosnak bizonyult. Amikor Ethan másodszor mászott vissza az ágyba vacogva és verejtékezve, Kaitlyn úgy döntött, hogy rosszabb úgy sem lehet, és elővett két fájdalomcsillapítót és egy hányinger elleni tablettát a gyógyszerszekrényből.
– Tessék, vedd be ezeket! Talán segítenek – nyújtotta a tablettákat a pohár vízzel a férfi felé, aki szó nélkül engedelmeskedett.
– Teljesen rád tapadt a ruhád – mutatott Kaitlyn az átizzadt ingre és farmerra. – Nem akarod levenni?
Csak egy bólintást kapott válaszul, a részeg zagyválás már a múlté volt, átadta a helyét egyfajta katatón letargiának és tapintható szégyenérzetnek. Ethan kerülte a szemkontaktust, és amikor remegő kezeivel nem boldogult, hagyta, hogy Kaitlyn segítsen neki vetkőzni. Olyan volt, mint akit a fizikai és a lelki erő is elhagyott, ami megijesztette a nőt, ismerve a férfi energikus lényét.
A hosszú éjszaka után a reggel telefoncsörgéssel virradt rájuk. Kaitlyn ijedten ugrott ki hevenyészett ágyából, és kikapta a zsebéből a mobilt. Behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját és egy gyors pillantást vetett a nappali falán lévő órára. Negyed kilenc volt.
– Igen? – szólt bele a telefonba halk, rekedt hangon.
– Szép jó reggelt! – köszöntötte Katie vidám hangja. – Merre vagy?
– Szia! Ööö, még nem indultam el.
– Nem indultál el? – visszhangozta a lány. – Meg sem lehet előzni korán érkezésben! Beteg vagy? Fura a hangod.
– Most az egyszer én is megengedhetem magamnak a késés luxusát. Egyébként nem vagyok beteg.
– Akkor hogyhogy nem…
A hirtelen támadt csendből rögtön tudta, hogy Katie örökké kombináló fejéből azonnal pattan az isteni szikra.
– Csak nem pasi van a dologban? Vagyis az ágyadban?
– Nincs pasi az ágyamban – védekezett ügyetlenül, mert az agya tiltakozott a nyilvánvaló hazugság ellen. Hiszen nagyon is foglalt volt az ágya, mégpedig A PASI által, még ha nem is azért, és nem olyan állapotban, mint ahogy ő szerette volna.
– Ez biztos?
A hálószoba felől furcsa zaj hallattszott, mintha valami leesett volna. Kaitlyn közelebb lépett az ajtóhoz, Katie pedig nyilván hezitálásnak vette a csendet, mert támadásba lendült.
– Te ködösítesz!
– A csudába, ezt még meg fogom bánni – nyüszögte Kaitlyn, némán átkozva magát a gyengeségéért. – Jól van, tényleg pasi van az ágyamban – ismerte el. – De nem úgy, ahogy gondolod – tette hozzá, de a jelekből, illetve Katie örömujjongásából ítélve ez már nem jutott el hozzá.
– Végre! Ki az? Ismerem? Már azt hittem, annyira rákattantál Ethanre, hogy más pasira rá sem fogsz nézni az életben. Tudod, a nagyanyám mindig azt mondta, hogy ne fuss…
– Katie! – próbált a szavába vágni Kaitlyn, de esélye sem volt, mert a lány folytatta, mint ha mi sem történt volna.
– …olyan szekér után, amelyik nem vesz fel! Hála égnek, hogy végre rájöttél te is! Mert nem a mi csodafotósunkat csábítottad el, ugye? – szegezte neki a kérdést barátnője, de mire válaszolhatott volna, folytatta, neki pedig maradt a szemforgatás. – Persze, ha belegondolok Jillian állapotába, nem lenne csoda, ha Ethan nem bírna magával. Te meg persze miért is tiltakoznál olyasmi ellen, ami a leghőbb vágyad?
Mikor Katie végre levegőt vett, Kaitlyn kihasználta az alkalmat, és közbevágott.
– Katie, elég volt, fogd be! – sziszegte hangosan suttogva, mire végre csend lett a vonal másik végén. – Semmi olyasmi nem történt, amit te itt összehordasz! Állj le!
– Semmi olyasmi nem történt… – szótagolta a lány. – Tehát mégis Ethan van az ágyadban!
Édes Jézus, ez a nő maga Sherlock, nézett fel a mennyezetre Kaitlyn, azt várva, hogy rászakadjon.
– Katie! Légy olyan kedves, és fogd be a szádat, oké? – sziszegte. – Iszonyú idegesítő vagy. És remélem, hogy a folyosó közepén állsz, hogy az egész szerkesztőség hallja, miket hordasz össze! Nem is tudom, miért vagyok egyáltalán a barátod.
– Mert szeretsz – énekelte Katie.
– Szóval, semmi olyasmi nem történt, amire te gondolsz. És szerintem semmi jó nem történt, ami idehozta hozzám Ethant – suttogta.
– Miért, mi történt? – csendesedett le végre Katie érezhetően megszeppenve. – Egyébként nyugi, a te irodádban vagyok, mert egy papírt keresek. És nem szoktam pletykálni – tette hozzá, amivel Kaitlyn nem tudott és nem is akart vitába szállni, hiszen Katie volt az első számú bizalmasa. Még akkor is, ha néha az idegeire ment.
– Nem mondhatok semmit. Legyen elég annyi, hogy igen, Ethan nálam töltötte az éjszakát, de nem azért – nyomta meg az utolsó két szót. – A többit majd alkalomadtán elmondom, rendben? Ha egyáltalán én is megtudom, hogy mi folyik itt.
– Rendben – helyeselt Katie. – Bejössz azért ma valamikor?
– Tervezem, de szerintem csak délután. Ha esetleg van valami extra, akkor hívj fel! Addig is tartsd a frontot… és a szádat! Ha pedig máshogy alakul, akkor hívlak. Szia!
Kaitlyn letette a telefont a konyhapultra és frusztráltan lesimította a haját. Nagyot sóhajtott, hogy lenyugtassa az idegeit, de nem ment könnyen, főleg az után nem, hogy ráeszmélt, az a furcsa nyomás a hasában azért van, mert tele van a hólyagja. A WC viszont a hálószobából nyílt, tehát vissza kell mennie. De mi van, ha Ethan mindent hallott, amiről Katie-vel beszélt? A lakás olyan pici volt, hogy a fürdőben is hallani lehetett, ha a bejárati ajtóban megbotlik egy hangya. Nem volt más választása, úgyhogy a szoba ajtajához lépett és hallgatózott. Mivel nem hallott semmit, óvatosan benyitott. Ethan a hátán feküdt, oldalra billent fejjel, és úgy tűnt, hogy alszik, így Kaitlyn elosont mellette és besurrant a fürdőszobába.
Az üres hólyag, az arcába fröcskölt hideg víz és a fogmosás segített, hogy életet leheljen a testébe, de a fejében még mindig úgy kergették egymást a gondolatok, mint a méhek rajzás idején. Nyugalom, előbb-utóbb minden kiderül, mondogatta. És úgy tűnik, hogy Ethan is megmarad, nyugtatta magát, majd a helyzet komorsága ellenére elvigyorodott, amikor az eszébe jutott, milyen mókás volt a férfi, ahogy először belé, majd a kanapéba kapaszkodott, hogy ne boruljon el. A mosoly azonban lehervadt az arcáról, ahogy a férfi szemeiben csillogó könnyekre gondolt.
Koffeinre volt szüksége, hogy felvegye a megszokott fordulatszámot és tisztán tudjon gondolkodni. És Ethanre is ráfér majd egy-két csészével, ebben biztos volt. Kióvakodott a konyhába és készített magának egy kávét. Ahogy belekortyolt, beszédfoszlány ütötte meg a fülét, és mire az agya megálljt parancsolhatott volna, a lába már a hálószobába vitte. A férfi az ágy szélén ült, jobb kezében a telefonját tartva, ballal a halántékát masszírozva. Ahogy észrevette, hogy nincs egyedül, letette a mobilt maga mellé, és felnézett. Szörnyen festett. Az arca a borosta alatt szinte falfehér volt, ami még jobban kiemelte a sötét karikákat a szeme alatt, ami most nem csillogott, mint szokott, hanem tompán, élettelenül nézett maga elé.
– Susan volt – mondta fakó hangon.
– A nővéred, ugye? – kérdezte Kaitlyn. – Tegnap este is hívott, de mire felvehettem volna, letette. Lezárt a telefonod, és nem tudtam… – szabadkozott.
– Persze.
Zavart csend telepedett a szobára, amit végül egyszerre törtek meg.
– Lezuhanyozhatok?
– Reggelizel velem?
Mindketten elmosolyodtak, de a feszültséget szinte tapintani lehetett, ami arra az elhibázott délutánra emlékeztette Kaitlynt, amikor minden elromlott közöttük.
– Persze, hogy lezuhanyozhatsz – felelte. – A mosdó alatti szekrényben találsz tiszta fürdőlepedőt és új fogkefét. Férfi tusfürdőm azonban nincs, be kell érned jázmin vagy vanília illattal.
– Tökéletes lesz az is – köszörülte meg a torkát Ethan. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak – tette hozzá a szőnyeg egy pontját fixírozva a lába előtt. – Kaitlyn, én… Én nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Igazából nem is igazán emlékszem, hogy kerültem ide hozzád, hogy miért ide… Én csak… – csuklott el a hangja, és a torkát köszörülve próbált úrrá lenni az érzelmein.
Kaitlyn legszívesebben rákiáltott volna, hogy ne szabadkozzon, hanem azonnal mondja el, mi történt, mi bántja, de nem akarta erőltetni. Majd elmondja, amikor úgy érzi, eljött az ideje, és remélte, hogy ez minél hamarabb bekövetkezik.
– Ne magyarázkodj! – lépett közelebb. – Erre valók a barátok, nem? Hogy segítsék egymást, ha a sors úgy hozza. Zuhanyozz le, utána kapsz egy bögre kávét és lekváros pirítóst! És egy-két fejfájáscsillapítót. Desszertként – tette hozzá könnyed hangon, és remélte, hogy a férfi kiérzi belőle, hogy nyoma sincs benne neheztelésnek.
– Köszönöm! Maradhatok, amíg Susan értem nem jön? – kérdezte Ethan olyan gyámoltalan hangon, hogy legszívesebben átölelte volna.
– Addig maradsz, ameddig csak akarsz.
~ Ethan ~
A zuhany alatt állva Ethan azon tűnődött, vajon mit követett el, amiért újra egy hatalmas pofont kapott az élettől. Az egyik pillanatban még bizakodva áll a jövő előtt, mert hamarosan saját családja lesz, alig várja, hogy végre a kezében tarthassa a kisfiát és átölelje a nőt, aki a világra hozta, a másik pillanatban pedig ott áll egy kórházi szobában, és úgy érzi, mintha rossz ajtót nyitott volna ki, és egy vadidegen család boldogságába toppant volna be otromba módon.
Pontosan emlékezett rá, milyen ideges volt, amíg egyik forgalomi dugóból a másikba csöppenve végre beért a kórházba és kifulladva állt meg a szülészet recepcióján. Pontosan érezte a csalódással vegyes izgalmat, amit akkor érzett, amikor a nővér elmondta, hogy Jillian túl van a szülésen, minden rekord gyorsasággal és simán zajlott, és már visszavitték a szobájába a babával együtt.
Most is ugyanolyan gyorsan vert a szíve, mint amikor a 221-es szoba felé menet lelassította a lépteit, hogy összeszedje magát, hiszen erre a percre várt hetek óta.
A rég várt pillanat azonban mintha a rémálmaiból lépett volna elő. Jillian az ágyon feküdt, a hátát párnákkal megtámasztva, karjában egy apró, kalimpáló kis csomaggal. Mark, aki az Isten tudja, honnan bukkant fel, föléje hajolt, mintha valamit súgna a fülébe, vagy sokkal inkább meg akarná csókolni.
Ethan úgy lépkedett az ágy felé, mint akit mágnes húz. Jillian és Mark csak akkor vette észre, amikor az ágy lábához ért. Akár komikus is lehetett volna, ahogy szétrebbentek, de nem volt az. Mark felegyenesedett, és meghökkenve, majd egy pillanat múlva már kihívóan nézett rá, Jillian szemében pedig rémület jelent meg. Ő pedig úgy meredt a babára, mint aki most lát életében először újszülöttet.
A kicsi gyönyörű volt. Tökéletes formájú feje lágyan feküdt az anyja karján, ökölbe szorított kezeivel koordinálatlanul hadonászott. Minden tökéletes volt rajta. Durcás, telt ajkak, sötét, kerek szemek, fekete, göndör haj. Jillian egy apró Markot tartott a karjában.
Ahogy visszaemlékezett a pillanatra, a zuhanyrózsából záporozó forró víz ellenére most is úgy érezte, mint ha egy jeges kéz markolná meg a bensőjét. Mint ha megfagyott volna a levegő, szinte képtelen volt lélegezni. Ezernyi kérdés tolongott a torkában ott a kórházban, de alig tudott egy-két szót kinyögni, és közben szánalmasnak érezte magát. Letaglózottnak és megalázottnak, de a düh akkor még nem jött, csak most, ahogy visszagondolt Mark kihívó pillantására, amikor Jillian kinyögte, hogy már főiskolás koruk óta folyamatosan lefeküdtek egymással, és a kapcsolatuk hol szorosabb, hol lazább volt. Azt is elmondta, hogy nem tudta, melyikük a gyerek apja, csak amikor megszületett és meglátta. Ha a baba mégis az övé lett volna, talán soha nem jön rá, hogy mi folyik a háta mögött. Hogy van egy harmadik a kapcsolatukban, csak az történetesen nem Mark, hanem ő.
Most is, mint a kórházban, elborította a hányinger. Akkor szerencsére türtőztetni tudta magát, amíg sebtében ott nem hagyta az újdonsült családot, így a megalázása csak 99 %-osra sikerült.
– Én vagyok a világ legelcseszettebb lúzere – nyögte. A megalázottság és a csalódás úgy égette, mint a láva, és legszívesebben dühös könnyei után folyt volna a lefolyóba, ki a csatornába, és végig a Temzén, hogy soha többé ne kelljen senkivel se találkoznia.
Fogalma sem volt, merre járt az este. Csak arra emlékezett, hogy olyan ürességet érzett, ami azzal fenyegette, hogy örökre elnyeli. És ő képes volt odaadni magát az ürességnek, hogy ne kelljen majd magyarázkodnia senkinek, hogy ne kelljen szembenéznie a holnappal, a kérdő tekintetekkel. De legfőképp saját magával. Aki ezek szerint arra sem méltó, hogy a nő, akivel együtt él, neki szüljön gyereket. Hiába az összes elismerő szó, a díjak, a kiállítások sikere, a megannyi művészi fotó, ha mint férfi, kudarcot vallottál. Ha nem veszed észre, hogy a barátnőd más férfival bújik ágyba. Vagy, hogy te szexelsz más barátnőjével. Mark tekintetében minden benne volt. Kihívás, elégtétel, az erősebb hím dominanciája.
Az egész őrült estéből egyetlen dologra emlékezett tisztán. Az időről időre bevillanó borostyán színű szempárra, ami hívogatóan tekint rá. És ez a szempár most odakint várja a konyhában, hogy magyarázatot adjon neki arra, hogyan került merev részegen a lakásába.
Elzárta a zuhanyt, és miután megtörülközött, kényszerítette magát, hogy a tükörbe nézzen. Amit látott, kiábrándító volt. Beesett, kivörösödött szemek sötét karikákkal, borosta, élettelen tekintet. Egy vesztes arca.
– Úgy tűnik, hogy kiütöttek – dünnyögte. Vett egy mély lélegzetet, összeszedte a bátorságát, és kilépett az ajtón.
– Gyere, ülj le! – invitálta Kaitlyn az asztal mellett állva, kezében egy tányér pirítóssal.
Ethan tétovázva lépett közelebb, leült, és zavarában a terítőt babrálgatta.
– Hogy kéred a kávét?
– Két cukorral és egy pici tejjel, ha lehet.
– Lehet – mosolygott Kaitlyn, talán hogy oldja a feszültséget, de nem igazán járt sikerrel. – Tessék – tette le elé a csésze kávét. – Íme, a pirítós. Vaj. Narancsdzsem. Méz – mutatta a kínálatot. – Szolgáld ki magad! Vagy esetleg a beígért desszerttel kezdenél?
– Tessék? – zavarodott össze Ethan.
– Tudod, a…. Mindegy – legyintett Kaitlyn. – A fejedre gondoltam, hogy kell-e fájdalomcsillapító?
– Ja, értem. Igen, azt hiszem, elfogadom az ajánlatot – kapott észbe. – Úgy tűnik, mindig felélem a gyógyszerkészletedet.
– Nem gond – állt fel Kaitlyn. – Már előkészítettem – mondta, és a konyhapultról elvett dobozt Ethan kezébe nyomta.
– Köszönöm – vett ki két tablettát, és egy korty kávéval lenyelte.
– Pirítóst? Vagy még mindig kavarog a gyomrod? – kérdezte Kaitlyn kedvesen.
– Ne is említsd! – rázta meg a fejét Ethan, és érezte, hogy elvörösödik. – Halálosan szégyellem magam. Életemben nem voltam ilyen részeg.
– Vagy csak nem emlékszel rá – nézett rá Kaitlyn, és csilingelő hangon felnevetett. – Bocsánat, de nagyon vicces voltál. Ültél a kanapén, és úgy kapaszkodtál, mint aki fél, hogy az egész bolygóról leesik.
– Ez inkább szánalmas, mint vicces – nyúlt a férfi egy pirítós után, hogy leplezze a zavarát. – Be kellene tiltani az összes piát. Semmi értelme, úgysem old meg semmit.
– Örömmel hallom, hogy nem akarsz átállni a sötét oldalra. Az igaz, hogy semmit nem old meg, viszont az is igaz, hogy sokak szerint néha jól jön, nem? Tegnap te is hozzá fordultál.
– Tudod, volt egy rövid periódus, amikor… – szaladt ki a száján, de gyorsan lenyelte. Nem kell mindent elmondani, figyelmeztette magát. – Mindegy. Nem volt jó ötlet, az a lényeg.
– Látva, hogy mennyire rosszul voltál, tényleg nem – rázta a fejét Kaitlyn, és most ő pirult el. – Nem akartam ítélkezni, elnézést.
Némán ettek, de nem igazán akart fogyni előlük a pirítós. Eddigi ismeretségük második legkínosabb pár percét töltik éppen, futott át Ethan agyán a gondolat, bár lehet, hogy csak azért, mert nem emlékszik az estére. És mindez az ő hibája, ami mindent csak még rosszabbá tett. Nem tudott Kaitlyn szemébe nézni, és azt sem tudta, hogyan kezdjen neki a magyarázkodásnak. A nő törte meg végül a csendet, amiért hálás volt.
– Figyelj, ha nem akarod, ne mondd el, nem akarom erőltetni, rendben? – kérdezte Kaitlyn halkan. – De mi történt? Megijesztettél, és amennyit mondtál, abból nem derült ki sok minden.
Ethan addig sem létező étvágya még tovább apadt. Letette a pirítóst a tányérra, és a konyha egy távoli pontjára meredt, azon agyalva, hogy mit vagy mennyit mondjon el, amikor Kaitlyn újra megszólalt.
– A baba jól van, ugye?
– Igen, jól van, csak…. Csak éppen nem az enyém – bökte ki.
Kimondva még őrültebben hangzott, mint a fejében, még Kaitlyn szeme is tágra nyílt a döbbenettől, és a falat is megállt a szájában.
– Az meg hogy lehet? – kérdezte végül.
– Egyszerű. Más az apja.
– De hát… – dadogta Kaitlyn a fejét rázva. – És… és ez hogy derült ki? Nem vagyok szakértő, de egyik újszülött úgy néz ki, mint a másik, nem? És azt szokták mondani, hogy arra hasonlít, akinek a…
– Mark az apja – vágott közbe Ethan.
– Az ki?
– Jillian kollégája. Akivel együtt jártak főiskolára. Akivel egy színházban játszottak. Akivel egy ideig együtt lógtak éjjel-nappal. És akivel dugópajtások már a főiskola óta, mint kiderült.
Ahogy sorolta, a hangjában a letargia egyre inkább átadta a helyét a dühnek.
– De hogy derült ki, hogy ő az apa és nem te? Hogy lehettek biztosak benne?
– Mark fekete bőrű. Én nem – mutatott Ethan az arcára.
– Oh! – pislogott meglepetésében Kaitlyn. – Hát, én… Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom.
Ethan nem akart ránézni, nem akarta látni a szemében megbúvó, lúzernak járó szánalmat.
– És most mi lesz? – nézett rá Kaitlyn valódi kíváncsisággal az arcán.
– Gőzöm sincs – rántotta meg a vállát Ethan. – Lehet, keresek egy új projektet, mert mindent befejeztem, hogy legyen pár szabad hetem, miután…. De így most fogalmam sincs, mit csinálok – tárta szét a karját tanácstalanul. – A legjobb az lesz talán, ha eltűnök egy időre. Tudod, nem szívesen futnék most össze baráttal, ismerőssel. Inkább elvonulok, nyalogatom a sebeimet, és megpróbálom összekaparni az önbecsülésem. És megtalálni valahol a férfiasságom romjait.
Megdörzsölte az arcát, pedig legszívesebben behúzott volna saját magának egyet. Kaitlyn nyilván nem a munkája után érdeklődött, de minek kimondani a nyilvánvalót, hogy Jilliannel egy életre végzett. És, bár csak vagdalkozott, de ahogy kimondta, tényleg az tűnt a legjobbnak, ha lelép a térképről egy időre. Talán vissza kellene mennie az USA-ba, az elég messze van mindentől és mindenkitől. Belekortyolt a kávéba, majd nagyot sóhajtva letette a csészét.
– Per pillanat hazamenni sincs kedvem – vallotta be. – Ott vannak Jillian dolgai, és a babaszoba. Talán megkérem Susant vagy Petert, hogy legyenek ott helyettem, amikor elviszik a holmikat. De Susan habitusát ismerve lehet, jobban járnak, ha a sógorommal találják szembe magukat – nevetett fel kurtán-hamisan, majd félrekapta a fejét, hogy Kaitlyn ne lássa a feltörni készülő könnyeit.
A lány nem szólt semmit, csak átnyúlt az asztalon és megszorította a kezét. Bizonytalan volt a mozdulat, de gyengéd, és pont elég ahhoz, hogy kis híján átbillentse azon a határon, ami mögött az összeomlás leselkedett rá.
– Mikor jön Susan? – kérdezte Kaitlyn.
– Azt mondta, hogy tizenegy előtt nem ér ide. De nem akarok még több problémát okozni, elmegyek most, ha...
– Nem azért kérdeztem – rázta meg a fejét Kaitlyn, amitől egy hajtincs az arcába hullott. – Csak arra gondoltam, hátha vissza akarsz feküdni. Nem sokat aludtál az éjszaka.
– És téged sem hagytalak – mondta ki Ethan a nyilvánvalót. – Ne haragudj!
– Mondtam már, hogy erre valók a barátok.
– Igen, de… Mindegy – szorította meg most a férfi Kaitlyn kezét hálásan. – Köszönöm. Az ajánlatot is, ami nagyon kecsegtető.
– Akkor menj, pihenj le! Érezd otthon magad!
Ethan kínzó gondolatokkal hadakozva aludt el, de még érezte, hogy egy karcsú test mellé fekszik az ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése